– Little Hangleton. Nem Whinging, Merlin billentsen seggbe, hanem Hangleton... gyerünk... nem létezik, hogy egy sincs...

– Pillants eggyel feljebb, Dawlish – szólt rá Ampók. – Nem az adatbázis hibája, hogy harminc év alatt sem sikerült megtanulnod az ábécét.

– Huszonöt! – csattant fel Lucy. – Amúgy meg fogd be, vagy szarrá átkozlak!

A Gringotts zsupszkulcsraktárában álltak. A levegőben porszemek táncoltak, Ampók pedig gyanakodva fürkészte őt.

– Elegáns és diplomatikus, mint rendesen. Gondolom, hiába kérdezném, miért éri meg nekem, hogy becsempésztelek ide meglopni a Főnököt, ha csak kellemetlenkedsz...

– Ne drámázz már! – sóhajtott Lucy, azzal lekapta a polcról a LITTLE HANGLETON címke fölé pakolt rozsdás konzervdobozt, és kissé megszorította, mintha így akarna meggyőződni róla, hogy valóságos. – Gnarlakot nem érdekli, hány zsupszkulcsot emelek el, ha megkapja, amit akar.

– És ha megkérdezném, mire kell ez most neked...

– ...akkor kapnál egyet a képedbe – sziszegte Lucy, és nekivágott a raktárból kivezető folyosónak. A koboldnak futnia kellett, hogy lépést tartson vele.

– Ha megint Dolores Umbridge-ról van szó – mondta élesen –, akkor én a helyedben leállnék a hajtóvadászattal.

Lucy megtorpant, és csodálkozva visszafordult.

– Sosem voltunk még ilyen közel hozzá, hogy elkapjuk!

– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – vont vállat Ampók. – Csináld tovább nyugodtan a hülyeségeidet, innentől kezdve ez a te dolgod.

Lucy agyán átfutott, hogy ha egy kobold ilyet mond, annak fele sem tréfa, de elhessegette a gondolatot. Most nincs ideje Ampókot faggatni – Dumbledore-ra van szüksége!

A kobold kíváncsi tekintetétől kísérve rohant ki a bank belső udvarára. Ez a zsupszkulcs ugyanúgy csak parancsra indult el vele, mint a legutóbbi, ami Azkabanba vitte; Lucy arcizmai megfeszültek, amikor megérezte az ismerős rántást a köldökénél, és összefolyt körülötte a világ.

Aztán – ahogy minden alkalommal – hirtelen vége szakadt az utazásnak, és a talpa poros földútnak ütközött.

Lucy körülnézett. Kusza, elvadult sövénnyel szegélyezett szekérúton állt; a nyáreste illatai töményen, bódítóan hatoltak az orrába, a füle mellett rózsabogár húzott el. Közel s távol egy lelket sem látott, ami nem lepte meg: az út mentén álló kopott tábla tanúsága szerint még egy egész mérföldet kellett gyalogolnia, hogy beérjen a faluba.

– Fájt volna a sarki kocsma budijába küldeni, mi? – morogta rosszkedvűen a boszorkány, és megszaporázta a lépteit. Egy ideig latolgatta, ilyen kis távolságról vajon oda tudna-e hoppanálni a település fölött trónoló büszke kúriához, a kudarctól való félelem azonban visszatartotta, hiába tűnt kézenfekvőnek, hogy a rossz emlékű temető fejfái között kezdje a kutatást. Közel tízpercnyi gyaloglás után az út éles balkanyart vett, majd meredek domboldalra hágott, kilátást engedve a lent elterülő völgyre – a völgyön túl, a szemközti domb tetején pedig ott állt a kúria.

Lucy gyomrát egyszerre szorította össze a félelem és a türelmetlenség. Tényleg odáig kell majd gyalogolnia?

Szitkozódva kezdte meg az ereszkedést a meredek lejtőn, s kis híján felkiáltott meglepetésében, amikor a következő elágazásnál megpillantotta Albus Dumbledore-t. Az ősz varázsló hátát egy kőnek vetve üldögélt a füvön, kezében egy nyitott zacskó citromos italporral, és – a jelek szerint – a naplementében gyönyörködött. Fawkes, a főnixmadár egy tölgyfa ágára telepedve pihent nem messze tőle, Lucy érkezésére azonban kihúzta a fejét a szárnya alól, és csattintott a csőrével.

– Professzor úr! – Lucy kifulladva fékezett le Dumbledore előtt. – Hála Merlinnek! Azonnal velem kell jönnie – nagyon nagy baj van...

Dumbledore ráemelte égszínkék szemét, és elmosolyodott.

– Baj? Ugyan, semmi esetre. Bizonyos szempontból valóban úgy tűnhet, hogy az események kaotikus fordulatot vettek, ám biztosíthatom róla, hogy a megfelelő időben minden elrendeződik.

Lucy gyanakvó pillantást vetett rá.

– Szóval maga intézte úgy, hogy Caramelen megtörjön az átok?

– Akár így is mondhatjuk – felelte pillanatnyi szünet után Dumbledore. – Álságos hazugság lenne azonban azt állítanom, hogy pontosan tudtam, az események mely úton terelődnek majd a számukra kijelölt mederbe.

– Akkor hiába jöttem maga után? – kérdezte csüggedten Lucy. – Nem fog segíteni?

– Hogy hiába-e? A legkevésbé sem! – Dumbledore felállt, és komótosan leporolta a köpenyét. – Életbevágóan fontos volt, hogy csatlakozzon hozzám, hiszen ellenkező esetben aligha tudnék elbúcsúzni magától.

– Elbúcsúzni... tőlem? – Lucy összezavarodva meredt rá. – Ezt meg hogy érti? Megtalálta, amit keres? Elutazik? De hát... Dumbledore professzor, nem mehet el pont most! Caramel...

– Tudom – felelte türelmesen Dumbledore. – Fontos nap ez a mai, sok feladat vár még ránk. Ahogy holnap délelőtt is. – Felsóhajtott. A lemenő nap fényében elmélyültek az arcán a ráncok: ez azon pillanatok egyike volt, amikor Lucy rádöbbent, milyen öreg. – A kötelességeim pedig egyelőre marasztalnak... ám valóban ez az utolsó alkalom, hogy taníthatom magát. Ne féljen! Rövid távollétünk alatt semmi sem fog történni, ami szükségtelen.

Fawkes erre halkan, dallamosan búgott egyet, Lucy pedig felkapta a fejét.

– Ez is valami sorsdolog, igaz? Tudja, mi fog történni Caramellel, és nem avatkozhat közbe? De hát nem azt mondta, hogy...

– Talán emlékszik még rá – felelte szelíden Dumbledore –, hogy nem csupán mágiával alakíthatunk a sorsunkon. A hatalom, melyhez Pyrites és Scabior jutottak, természetellenes; ám ha tér és idő keretei meggyengülnek, az események láncolatának puszta ismerete elegendő lehet, hogy változtassunk azokon. Ma azt kell megtanulnia, Lucy, hogy ez mit jelent. Meg kell éreznie a döntéseink sorsformáló erejét, mellyel a legtöbbünknek sosem szabad tisztába jönnie... máskülönben életünk legnagyszerűbb pillanataiban cserben hagyna bennünket a bátorságunk! De maga meg én: mi ketten mások vagyunk. – Dumbledore átható pillantást vetett Lucyra félhold alakú szemüvege fölött. – Nekünk úgy kell meghoznunk bizonyos döntéseket, hogy pontosan tudjuk, mi következik.

– De hát én nem tudom, mi következik – nyögte ki zavartan Lucy. – Még mindig nem megy a sorsmágia!

– Magam sem amiatt rendelkezem jelentős tudással az eljövendő történéseivel kapcsolatban, mert látói képességek birtokába jutottam. – Dumbledore szomorúan felsóhajtott. – Hanem azért, mert elmondták nekem, hogy minek kell megtörténnie.

– Elmondták? – kérdezte élesen Lucy. – Kicsoda?

– Ó, ha elárulhatnám! De egy napon megérti, mi történt, ezt megígérhetem... és akkor talán majd megbocsát nekem. – Dumbledore lehajtotta a fejét, és Lucy megérezte érzelmeinek viharát a sztoikus bölcsesség pajzsa mögött. – Én tehetek mindenről, ez nem is kérdés. Botor módon megfeledkeztem róla, mit vállaltam annak idején, amikor magamra vettem a tudás terhét. A sors elém sodort két sokat szenvedett embert, s én csupán az egyikükkel lehettem könyörületes: ám rosszul választottam, és ha nem cselekszem azonnal, tévedésem súlyát az egész varázsvilág megsínyli!

– Belehalna, ha egyszer az életben világosan beszélne? – csattant fel Lucy. – Egy szót sem értek az egészből!

– Nem zúdíthatok egyszerre magára minden tudást és felismerést – felelte komoly arccal Dumbledore. – Ígérem, holnap megmagyarázom a körülményeket; ma azonban nem ezekkel kell foglalkoznunk. Ma a téteket kell megértenie.

Azzal elindult a meredek domboldalról lefelé vezető ösvényen. Lucy egy pillanatig habozott, de a nyomába szegődött, igyekezve nem törődni a gyomrát szorító balsejtelemmel. Fawkes elegánsan vitorlázott fölöttük a levegőben, a napkorong pedig lassan a szemközti kúria alá bukott.

Az ösvényt hamar elnyelte az erdő: a sűrűbe érve csapássá szűkült, szeszélyesen kanyarogva az elszórt kátyúk és görgetegkövek között. Egy helyen aztán az útmenti sövénybe vágott átjárón kellett áthaladniuk, s szinte rögtön ezután olyan terepre értek, ahol ritkábban álltak a fák: mintha valaha egy tisztás lett volna itt, vagy kiszélesedő folytatása a völgyből az erdőbe vezető szekérútnak. A tisztáson túl Lucy sűrű lombú, vén fákat látott, melyek áthatolhatatlannak tűnő bozótot alkottak; Dumbledore gondolatainak irányából azonban tudta, hogy pontosan oda igyekeznek. Fawkes halkan búgott egyet, és a vállára telepedett; erősödő rettegése erre csitult kissé, ő pedig engedélyezett magának pár nyugodt, mély lélegzetet.

– Többször is ellátogattam ide az elmúlt hetekben – szólalt meg Dumbledore –, meggyűlt a bajom a házat védő átkokkal.

Nem látok semmilyen házat – akarta mondani Lucy, de rádöbbent, hogy ez nem igaz. Bár szinte teljesen elnyelte a sűrűsödő sötét, valóban állt egy épület a fák közt; igaz, erős túlzás lett volna háznak nevezni. Hiányos cserépteteje alól több helyen kilátszottak a gerendák, egyik oldalfalán embernagyságú rés tátongott, a még épeket pedig vastagon belepte a moha. Ablakai üresen, keret és üveg nélkül ásítottak, már ahol kilátszottak az udvaron burjánzó, derékig érő csalánrengetegből.

– Nagyon otthonos – találta meg a hangját Lucy. – Ugye nem biztosíttatni akarja, vagy valami?

Dumbledore hunyorogva nézett le rá égszínkék szemével.

– Amit most lát – felelte –, az a Gomoldok egykori családi birtoka: azoké a Gomoldoké, akik a Szentelt Huszonnyolc tagjai voltak, míg ki nem halt a családnevük – és akik anyai ágon Voldemort nagyúr rokonai.

Lucy rábámult. – A rokonai...? Azt akarja mondani, hogy Mr. Kígyófejjel is le kéne ülnöm hagyatékot számolgatni?

– Aligha – felelte könnyedén Dumbledore –, mivel már hosszú évekkel ezelőtt megörökölte ezt a házat. Minden bizonnyal ekkor támadt az az ötlete is, hogy feketemágiával elzárja a világ elől, hogy senki ne is sejtse, mi rejtőzik a penészes falak között.

– És mi rejtőzik ott? – kérdezte vékony hangon Lucy. – Csak nem az a tárgy, amit évek óta keres?

Dumbledore lassan, ünnepélyesen bólintott.

– Akkor most elpusztítjuk? Ellopjuk? Felhasználjuk ellene?

– Ó, nem! – Dumbledore felsóhajtott. – Pontosan ez az, amit meg kell tanulnia ma este: bizonyos helyzetekben nem tehetünk semmit. A tárgy elpusztítása egy idő után szükséges lesz, ám még nem érkezett el az alkalmas pillanat! Most bizonyára azt gondolja, felesleges miszticizmussal terhelem az elméjét egy olyan pillanatban, amikor rengeteg más, fontosabb dolgunk lenne; de kérem, higgye el nekem, hogy mindez szükséges. És ha már erre járunk, zsebre teszünk valami mást, aminek később még hasznát veheti.

Lucy visszanyelte a kérdéseit, és megindult a düledező ház felé. Megtehette volna, hogy átbújik a fal résén, ám ettől ösztönösen ódzkodott, és a bejárati ajtó előtt is megtorpant. Hasonló érzés fogta el, mint korábban a Roxfortban: mintha ezernyi láthatatlan szál futna össze a szeme előtt, és ha kinyúlna, megérinthetné őket...

Az ajtót bámulva rádöbbent, hogy retteg belépni a Gomold-házba.

– Arra tippeltem volna, hogy a dombtetőn álló kúria Tudjakié – szólalt meg. – Azt hittem, köti valami ahhoz a helyhez, hiszen ott tért vissza.

– Mert így is van – felelte Dumbledore. – A falu körüli birtok tulajdonosa egykor a Denem család volt: egy jómódú mugli família, melyből Voldemort nagyúr édesapja származott... az édesanyja pedig Merope Gomold volt.

– Szóval félvér? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Vajon ezt a talpnyalói is tudják?

– Bizonyára vannak, akik tudják – felelte kitérően a professzor –, ám sokat nyom a latban, hogy a Gomoldok Mardekár Malazár leszármazottai. Voldemort mindig is kiválóan értett hozzá, hogy a mugli örökségét megvető, a hatalmat és a vértisztaságot mindennél többre tartó zsarnok szerepében tetszelegjen. A fiatal Tom Denem furcsa gyerek volt: ambiciózus és tehetséges, nagyravágyó, ám lelkileg szegény. Legillimentornak született, mégsem képes megérteni az embereket; csupán arra jött rá, hogyan manipulálja őket. Újabb és újabb célokat tűzött ki maga elé, és kivételes tehetségének köszönhetően mindet el is érte – talán ez tette menthetetlenné. Nem Voldemort az első varázsló, aki halhatatlanságra vágyott, és bármit hajlandó lett volna megtenni érte; ám kétségtelenül ő az első, aki tehetségének és leleményének köszönhetően olyan közel jutott eme elérhetetlen célhoz, amennyire csak halandó ember képes.

– Szóval... Tudjukki egy varázstárgy segítségével maradt életben, és ha eljön az ideje, maga el fogja pusztítani ezt a tárgyat? – Lucy úgy kapta fel a fejét, hogy a nyaka is belereccsent. – És akkor simán meg lehet majd ölni?

– Szó sincs róla – sóhajtott Dumbledore. – Voldemort számos hasonló szörnyűséggel vértezte fel magát a természetes emberi sors ellen; és ezek nagy részének elpusztítása az ifjú Harry Potter feladata. Hamarosan kénytelen leszek átadni neki a küldetéséhez szükséges tudást – ahogy most magának is. – Dumbledore kifürkészhetetlen pillantást vetett Lucyra. – Tudom, hogy nem akar bemenni – mondta csendesen. – Az ösztönei nem csalnak, valóban jobb lenne távol maradnunk ettől az átkozott helytől, de sajnos nem tehetjük meg. Nem kell aggódnia: a védőbűbájokat megtörtem.

Lucy belökte a rozoga ajtót, és átlépte a küszöböt. A ház belsejében sötétség és fanyar penészszag fogadta; egy intéssel apró lángot varázsolt a pálcája hegyére, és ekkor látta, hogy a hajdanvolt szobát valaki alaposan feldúlta. Az egyetlen felismerhető állapotban maradt berendezési tárgy a hátsó falon lógó festmény volt. Az mintha egy csúnya átok áldozatául esett volna: a keretéből szilánkok álltak ki, és a festmény vászna is elszakadt. A megmaradt fele egy kövezett udvart ábrázolt repkénylepte fallal...

Lucynak jól hallhatóan elakadt a lélegzete. Lassan lépett a falhoz, mintha egy álomban járna, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a szakadt vásznat, az utolsó pillanatban mégis visszariadt tőle.

– Ismerős, ugye? – mosolyodott el Dumbledore.

Lucy képtelen volt válaszolni. Pontosan tudta, hol látta már ezt a festményt – pontosabban a másik felét, ami ugyanezt az udvart ábrázolta ugyanezzel a repkénylepte fallal, csak éppen Pyrites házában lógott egy szögön.

– Én a maga helyében összeilleszteném a kettőt – jegyezte meg Dumbledore. – Jól jöhet még, amikor igazán szüksége lenne egy tanácsra.

– Egy tanácsra? – Lucy felvonta a szemöldökét. – De hát nincs is benne alak!

– Úgy gondolja?

– Hát de nézze már meg...

– Ugyan, Lucy! A dolgok olykor többek, mint aminek látszanak. – Dumbledore felvonta a szemöldökét. – Rajta, tegye csak el ezt a szerencsétlenül járt képtöredéket, és engedje meg, hogy rátérjek ittlétünk másik, fontosabb okára.

Lucy nem lepődött meg, amikor a törött képre azonnal hatott a zsugorítóbűbáj, és ő akadálytalanul zsebre tehette. Megfordulva látta, hogy Dumbledore gondterhelt arccal mered ki az ablaknyíláson, a következő pillanatban azonban a professzor felé fordult.

– Nos! – mondta könnyedén. – Attól tartok, nem halogathatom tovább a mondandóm egyik legkellemetlenebb részét. Mint említettem, az én hibámból vagyunk ma itt: azért, mert ostoba módon megváltoztattam valamit, aminek soha nem lett volna szabad megváltoznia. Kitereltem a sorsot a maga szükséges medréből. – Dumbledore elkomorodott. – Aki a halhatatlanságot keresi, annak halál jár a nyomában: nem csupán őt ragadja el, hanem mindazokat, akik barátként vagy ellenségként, de elkísérik útja során. Nézzen csak le! A lábai előtt meglazult egy padlódeszka, és a deszka alatti rejtekben ott szunnyad a Halál.

– Kinek a halála? – hallotta a saját hangját Lucy.

Dumbledore felemelte a fejét, és nyílegyenesen a szemébe nézett.

– Az enyém.

A világ fordult egyet. Lucy hosszú másodpercekig meredt némán Dumbledore-ra, a professzor azonban nem nevette el magát, és nem közölte vele, hogy csak viccelt; továbbra is elszántan, komoran figyelte őt, égszínkék szemei mintha egyenesen a lelkébe láttak volna.

– Túl korán érkeztem, és mégis, épp időben – folytatta csendesen. – Most még nem nyithatom fel a padló alatti rejtekhelyet: nem tudnék ellenállni a kísértésnek, s ezzel még nagyobb katasztrófát okoznék. Hamarosan eljön azonban a nap, amikor meg kell tennem, és azon a napon megpecsételődik a sorsom. – Dumbledore tekintete kissé megszelídült. – Joggal kérdezheti, miért hoztam hát ide? Miért teszem a vállára a tudás terhét, ahogy a titokzatos J. S. is tette karácsony előtt? Nos, azért, mert meg kell értenie, mit jelent a sors tudójának lenni: hogy micsoda áldozatokat követel! – Dumbledore felsóhajtott. – Hibáztam... és a hibámat csak úgy hozhatom helyre, ha valaki befejezi a küldetésemet. Ha valaki látja, amit én látok. Ha valaki megteszi helyettem mindazon nehéz, nagyon nehéz dolgokat, amelyeket nekem kellene megtennem, ha nem futnék ki az időből!

– És maga azt akarja, hogy én legyek az – értette meg Lucy. – Nem most találta ki, ugye? Régóta tologatja a sakkfiguráit, hogy összejöjjön.

– Való igaz – ismerte be Dumbledore. – Az, amit karácsony után tett: hogy elment Azkabanba, hogy kész volt tudatosan, hideg fejjel feláldozni a saját életét, hogy megmentse azokat, akiket szeret... nos, ez egyértelművé tette, hogy maga az alkalmas személy a feladatra.

Lucy nagyot nyelt. – De hát én azt hittem, hogy Harry Potter...

– Harrynek Voldemortot kell legyőznie – felelte szelíden, de kérlelhetetlenül Dumbledore. – Ez az ő nagy feladata, és senki más nem végezheti el helyette. Magának pedig az a szerepe, hogy egyben tartsa azt a valóságot, amelyben Harry győzedelmeskedhet.

– De hát sosem tudtam előhívni egyetlen árva sorsfonalat sem! – fakadt ki Lucy. – Mégis hogy a fenébe kellene kitalálnom, mit tegyek?! És maga... maga nem halhat meg, érti? Egyszerűen nem tehet ilyet, nem hagyhat itt minket... nem akarom, hogy meghaljon!

– Ne tegyen elhamarkodott kijelentéseket, Lucy – sóhajtott Dumbledore, aztán az órájára nézett. – Most azonban, ha nem tévedek... áh, igen. Itt az idő. – Körülpillantott a romos kunyhóban, mintha egy életre emlékezetébe akarná vésni a hajdanvolt szoba képét. – Jól jegyezze meg ezt a helyet – tanácsolta. – Talán nem most jár itt utoljára. Most azonban jöjjön... Fawkes elviszi magát a Roxfortba, aztán visszajön értem. Ha már ott van, megtenné, hogy Firenze, a kentaur társaságában a csordája keresésére indul? Attól tartok, Dolores Umbridge a fogságukba esett, és ha továbbra is Magorian foglya marad, nem tudjuk kihallgatni.

Lucy rábámult.

– Most komolyan? Mentsem meg Umbridge-t? Ez a Mindent Helyrehozó Terv következő mozzanata?

– Attól tartok – felelte Dumbledore, de most nem mosolygott; és amikor Lucy elhaladt mellette, megszorította a kezét. – Holnap délelőtt újra találkozunk – mondta –, és elmondom a teljes igazságot. Arra kérem, bármit is hall, egyvalamit véssen az eszébe...

Lucy várakozva nézett rá.

– Merlinre, nyögje már ki, mi az! Maga meg a cseszettnagy hatásszünetei...

– Csak hallgasson meg! – suttogta Dumbledore. – És soha ne feledje, hogy utolsó ellenségként a halál semmisül meg.

– Mi... – kezdte Lucy, Dumbledore keze azonban kiszakadt az övéből, Fawkes karmai pedig a vállába mélyedtek.

Mielőtt a Gomold-ház romjai semmivé váltak körülötte, egy pillanatra tisztán látta a professzor arcát.

Látta, hogy könnyes a szeme.

* * *

Sirius alig emlékezett rá, hogyan került az Átriumba, majd onnan Cornelius Caramel ajtaja elé; most azonban, hogy ott volt, a szíve olyan erővel verte a bordáit, mintha át akarna törni rajtuk. Ezerszer elképzelte már ezt a percet, és most, hogy elérkezett, csendes céltudatosság töltötte el.

Sikerülni fog. Sikerülnie kell.

Az ujjai izzadtan szorultak a Dumbledore-tól örökölt ébenfa pálca köré, ahogy a másik kezével lenyomta a kilincset, és belesett a félhomályos tárgyalóba.

– De Rufus – mondta éppen a miniszter –, lássa be, ez teljes képtelenség! Csak azt ne mondja, hogy nem érti, miért vannak fenntartásaim. A maga állítása szerint egészen eddig egy ismeretlen személy akarata irányította a tetteimet – de ez a személy ugyanakkora valószínűséggel lehet bárki más, mint Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén! Ha arra számított, hogy a visszatérése puszta hírétől pánikba esem, és magukban látom majd a megmentőimet, hát csalódnia kell!

– Cornelius... – szólt közbe rezignált arccal John Dawlish, a miniszter azonban egy kézmozdulattal elhallgattatta.

– Tudom, mire megy ki a játék – a pozíciómra fáj a foguk! A hatalmamra, és a miniszteri székre. Mondják, mi bizonyítja, hogy nem éppen maguk átkoztak meg?! Vagy akár Dumbledore, ha már ekkora elánnal terjeszti a rémhíreit...

– Merlin segge – szaladt ki Sirius száján. – Ennyi ésszel elmehetne a Hírverőhöz újságírónak! Körülnézhetne egy kicsit a saját háza táján, mielőtt kiéli a komplexusait... ja igen, meg abbahagyhatná az olyan emberek körözését, akik az életét próbálják megmenteni.

Szélesre tárta az ajtót, és belépett rajta; kiélvezte, ahogy az asztala mögött gubbasztó Caramel arca enyhén zöldes színt ölt, Dawlish és Scrimgeour pedig elkerekedett szemekkel mérik őt végig.

– Maga... maga... PARANCSNOK! – találta meg a hangját Caramel. – Csináljon valamit... hiszen ez...

– Az ég szerelmére, Sirius! – fakadt ki Dawlish. – Ennél rosszabb pillanatot nem is választhatott volna, hogy ajtóstul berontson ide!

Sirius azonban nem rá figyelt, és nem is Caramelre; Scrimgeourral nézett farkasszemet.

– Azt mondta, szóljak, ha megvan Voldemort nagyúr – közölte lezseren. – Hát, a jó hír az, hogy megvan... a rossz hír pedig az, hogy nincs valami jó helyen.

– Nincs jó helyen? – visszhangozta Dawlish. – Mégis hol van?

– Lent, az alagsorban – felelte Sirius.

Scrimgeour arca kifejezéstelen maszkba dermedt, Dawlish pedig égnek emelte a tekintetét.

– Hát, ez aztán tényleg a mai nap megkoronázása...

– Nyilván nem egyedül jött az emberünk – tette hozzá Sirius. – Szóval, akkor megyünk szétrúgni a seggét?

Caramel rémülete dühbe fordult, ahogy végignézett az aurorokon.

– Miért nem mozdulnak?! Itt áll maguk előtt Anglia egyik legveszélyesebb varázslója! Egy gyilkos... egy halálfaló!

Sirius rászegezte a pálcáját.

– Ha még egyszer használni meri ezt a szót velem kapcsolatban – sziszegte –, úgy fogok viselkedni, mintha az lennék.

– Sirius – mondta figyelmeztetően Dawlish –, ne rontsa el!

Sirius azonban ügyet sem vetett rá.

– Sosem ítéltek el, maga tökkelütött! – kiabálta Caramel arcába. – Azért repültem a sittre, mert útban voltam Barty Kupornak, maga meg csak ült a bársonyszékében, és a seggét melengette! Évek óta olyan embereket üldöz ellenségként, akik a legnagyobb szolgálatot tették magának – Albus Dumbledore-t, Harry Pottert, engem! Nyissa már ki a szemét – átverték! Mindenki átverte!

– Nyugalom, Black – szólt rá erélyesen Scrimgeour; aztán Caramelhez fordult, olyan arckifejezéssel, mintha egy makacs óvodást próbálna rávenni, hogy engedje bekötni a cipőfűzőjét. – Miniszter úr – folytatta –, Sirius Black hónapok óta segíti a munkámat, és bizonyítani tudom, hogy soha semmi köze nem volt Voldemort nagyúrhoz...

– Már ha valóban visszatért! – förmedt rá Caramel. – Mert maguk ezt akarják velem elhitetni – aztán majd rám fogják, hogy bolond vagyok! Ideje, hogy rendet tegyünk az Auror Parancsnokságon – Dolores persze hónapokkal ezelőtt figyelmeztetett, de nem hallgattam rá...

– Ő átkozta meg! – fakadt ki Sirius. – Egy éve dróton rángatja magát, ha nem több! Nem vette még észre, hogy állandóan az történik, amit ő akar?

Caramel azonban a dühtől paprikapiros arccal rázta felé az öklét.

– Nem tűröm tovább! Dawlish – ha nem akar azonnali hatállyal megválni a jelvényétől, tartóztassa le ezt az embert! Scrimgeour, maga pedig egyszer s mindenkorra leszerepelt, hiszen hónapok óta falaz egy veszélyes gyil...

– Capitulatus!

A parancsnok hangja puskalövésként visszhangzott a tárgyalóban – a miniszter pálcája pedig elegáns ívben kiröppent a kezéből, és Scrimgeour lába előtt landolt a padlón. Caramel megszeppenten pillantott fel a nálánál másfél fejjel magasabb aurorra, aki villámló szemekkel mérte őt végig.

– Befejezte? Vagy egy némítóbűbájt is óhajt a képébe?

Caramel tátogott, mint a partra vetett hal. – Ez... ez egy puccskísérlet! Maga átveszi a hatalmat!

– Nincs mit átvenni – felelte szárazon Scrimgeour. – Maga pontosan azt teszi, amit annak idején Kupor: önkényesen befolyásolja a brit varázslóközösség sorsát! Még most is a saját jó hírével van elfoglalva, miközben minden idők egyik legveszélyesebb feketemágusa itt van, a nyakunkon! Elég volt, érti? – Scrimgeour fenyegetően szegezte a mutatóujját a miniszterre. – Itt marad az irodában, mi pedig lemegyünk a Rejtély- és Misztériumügyre, hogy rendet tegyünk. Amennyiben nem találjuk ott Voldemort nagyurat vagy a halálfalóit, ígérem, önként lemondok a parancsnoki rangomról, maga pedig folytathatja a sikkasztást.

Sirius tudatáig alig jutott el, ahogy Scrimgeour Caramelre zárta a tárgyaló ajtaját, és Dawlish meg ő vállt vállnak vetve követték a parancsnokot az üresen várakozó liftbe.

– Szóval Umbridge, mi? – morogta Scrimgeour, amikor a lift elindult velük lefelé. – Erre is maga jött rá?

– Lucy – felelte Sirius. – Egy ideje gyanította, mert... mindegy. Mindenáron ő akarja elkapni, én meg azóta is kerestem a megfelelő alibit, hogy kikotyogjam magának.

Elharapta a mondatot, amikor a lift leért az alagsorba.

– Tehát Voldemort itt van, vagy hamarosan itt lesz – szólalt meg Dawlish.

– Idecsalta Harry-t – bólintott Sirius. – Egy jóslatot akar megszerezni, ami kettejükről szól. Gondolom, az a terv, hogy amint lekerül a polcról, a halálfalók lerohanják, elveszik tőle a jóslatot, és megölik... de őt ismerve nem lesz ez ilyen egyszerű...

Siriusba nem várt erővel szúrt a nyugtalanság. Keresztfia említésére ugyan eltöltötte a szokott büszkeség, ám az is átfutott az agyán, mi lesz, ha ez egyszer nem ő volt a gyorsabb... de nem, erre nem szabadott gondolnia. Harry nem halhatott meg: a zsigereiben érezte, hogy életben van, és az elkerülhetetlen csata végeztével is életben lesz.

Sirius kis csapatuk élére állva rontott ki a fekete csempékkel kirakott folyosóra. Közel s távol egy lelket sem látott, mégis minden érzéke riadót fújt; kínszenvedés volt megvárnia, míg a kör alakú terem forgása lelassul. Scrimgeour egy pálcaintéssel feltárta a szemközti ajtót...

...és egy zöld fénycsóva olyan közel húzott el a vállához, hogy a haja meglebbent a szelétől.

Sirius megpördült a tengelye körül, és átkozott. Nem látta, inkább csak sejtette, hogy mellette Dawlish is bekapcsolódik a harcba; Scrimgeour pedig beszökkent a nyitott ajtón, hogy szemből fedezze őket. Tér és idő mintha egyetlen, feszülten pulzáló pillanatba sűrűsödött volna, míg harcoltak; Siriusnak fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mire támadóik ájultan a földre roskadtak, és meglátták az arcukat.

– Te jó ég – suttogta Scrimgeour. – Ezek a Lestrange-fivérek!

– Az meg ott Nott és Mulciber – bólintott jeges eltökéltséggel Dawlish.

– Váljunk szét! – javasolta Sirius. – Hiába van annyi esze, mint egy mocsári trollnak, attól még Caramel az, aki hivatalosan is elrendelheti a szükségállapotot. Csak ő zárhatja le az egész épületet! Vigyék fel hozzá ezt a négy seggfejet, és ha ez sem elég neki, mint bizonyíték, akkor, mit tudom én, próbálkozzanak hipnózissal! Nem hagyhatjuk, hogy Voldemort meglógjon, nekem pedig úgysem hinnének odafent.

Scrimgeour lassan bólintott.

– Menjen tovább – de legyen óvatos!

– Dumbledore már úton van – felelte Sirius –, és a mieink közül is előrementek páran. Na, nyomás!

Tettre készen, előreszegezett pálcával szökkent be az ajtón. Egyetlen cél lebegett csak a szemei előtt: megtalálni Harry-t. Ha őt biztonságba helyezi, azzal véget vet ennek a rémálomnak...

A főosztály kaotikus, labirintusszerű termei csendbe burkolóztak, ám Sirius itt is, ott is dulakodás nyomait fedezte fel. Úgy tűnt, Harry és barátai idejében észrevették a csapdát, és menekülőre fogták. De merre mehettek?

Sirius szívesen segítségül hívta volna Tapmancs szimatát, kutyaként azonban aligha védhette volna meg magát a halálfalók átkaival szemben. Végigsurrant tehát a Jóslatok Termén, szétnézett a feldúlt polcok között, és próbált az ellenség fejével gondolkodni.

A következő pillanatban Tonks bukkant fel mellette.

– Vagy húsz perce kergetjük őket! – zihálta. – Valaki tudja, hogy itt vagyunk, és minden ajtót egyesével lezár maga mögött. Körbe-körbe megyünk, de Rémszem csapdát állított az emberünknek...

Futólépésben indultak el visszafelé, Tonks jelzőbűbájait követve. Átsuhantak egy különös irodán, egy tágas termen, melynek jó részét furcsa folyadékban úszkáló agyak töltötték be, és egy szobán, ami padlótól a plafonig tele volt időnyerőkkel.

– Erre! – csendült előttük Remus hangja. – Megvannak...

– A Halálkamrába terelték őket – szólt ki a szomszédos helyiségből Mordon. – Valaki megint lezárta az ajtót, talán Voldemort... fene erős mágus lehetett, mert az istennek se akar kinyílni.

Sirius szaporán dobogó szívvel fektette a fülét a mágiától vibráló ajtóra. Odaát gúnyos nevetés harsant, majd egy fennkölt, negédes hang kezdett beszélni. Nem sokkal később Harry hangját hallotta, ahogy felbátorodva zeng keresztül a termen.

– Neville, ne! Menj vissza Ronhoz!

– Zsdubor! – kiáltotta egy másik hang, amit Sirius nem ismert. – Zsdubor! Zsdub...

A kábító átok azonban sosem ért célt; a kiabáló fiúnak minden bizonnyal eltört az orra, és nem volt még elég erős a varázsereje, hogy parancsszó nélkül is érvényesítse az akaratát. Az ajtó túloldaláról dulakodás hangjai szűrődtek át, majd egy vérfagyasztóan ismerős női hang csendült fel.

– Longbottom? Volt egy kellemes találkozásom a szüleiddel, fiacskám...

– TE ÁTKOZOTT! – ordította Sirius, holott tudta, hogy a mágikus gát túloldalán senki sem hallhatja őt. Mellette Tonks ököllel verte az ajtót, Kingsley bonyolult igézéseket mormogott, Remus pedig rá cseppet sem jellemző kétségbeeséssel kiáltott fel:

– Siess már, Rémszem, SIESS MÁR!

A Longbottom-fiú felüvöltött fájdalmában, Sirius pedig úgy rándult össze, mintha őt érte volna a Cruciatus-átok.

Ha nem sikerül... ha Rémszem nem töri meg...

– Megvagy! – kiáltott fel diadalittasan a vén auror. – Neked annyi, a fene egyen meg!

Pálcája hegyével különös rúnát karcolt az ajtóba, és hátralépett. A hatás azonnali volt: a helyiségen heves lökéshullám söpört végig, a terembe vezető két ajtó zárja pedig kikattant.

– Nyomás! – sziszegte Sirius. Pálcájának intésére mindkét ajtó kicsapódott, ő pedig már rohant is be a visszhangos, kőlépcsőkkel keretezett terembe. Nem látta, csupán sejtette, hol van Harry; ösztönösen átkozott és tért ki a felé záporozó átkok elől, tudva, hogy a meglepetés ereje nem segíti őket sokáig.

A szeme sarkából látta, hogy Rémszem elesik; mégsem őutána ugrott először, inkább a keresztfiát támadó Dolohovra vetette magát. Agya valamelyik rejtett zugából úgy törtek elő a Scrimgeourtól, Kuportól, Percival Graves-től és más, nagy nevű auroroktól tanult átkok, mintha azóta is nap mint nap használta volna őket. Különös, vad öröm töltötte el: az első bevetése óta nem érzett ehhez foghatót...

– Petrificus totalus! – hallotta Harry hangját. Dolohov megdermedt vele szemben, aztán eldőlt, mint egy zsák.

Sirius büszkén elmosolyodott.

– Szép volt! – kiáltotta, és elrántotta a fiút két kábító átok útjából. – Most pedig fuss...

Behúzta a nyakát, amikor egy zöld fénycsóva csupán centiméterekkel kerülte el őket. A halálos átok súlyos zúgással csapódott a szemközti falba, s a felvillanó fényben Sirius egy pillanatra tisztán látta keresztfia arcát. Késként mart belé a tudat, hogy Harrynek fogalma sincs, mekkorát változott az élete, mióta legutóbb találkoztak.

Lesz még idő, hogy ezt megbeszéljék – de előtte ki kell jutniuk innen.

– Harry, fogd a jóslatot, és vidd ki Neville-t! – adta ki a parancsot Sirius, és már ott sem volt. Megpördült a tengelye körül, és a tébolyultan kacarászó Bellatrix Lestrange-et vette célba a pálcájával.

Unokatestvére azonnal elfogadta a kihívást, rémisztő erővel átkozva vissza, amikor rátámadt. Veszélyesebb ellenfél volt, mint a Lestrange-fivérek, Malfoy vagy Dolohov; az azkabani fogság az ő varázserejét sem vette el, és minden mozdulatán látszott, hogy előbb-utóbb ölni fog. Ahogy korábban a kerek teremben, ezúttal is megszűnt körülötte a világ: csak ő létezett, Bellatrix, és kettejük izzó gyűlölete. A mágiától vibráló levegő. A célt tévesztő átkok...

Halványan, a tudata peremén érzékelte, hogy mindenki kiabálni kezd körülötte, és páran menekülőre fogják; de nem érdekelte, hogy Dumbledore érkezett meg, vagy Voldemort, mert Bellatrix ott volt előtte, alig kőhajításnyira, és be kellett fejeznie, amit elkezdett...

Mert Bellatrix lassú volt. Túl lassú.

Sirius a terem végében magasodó boltív előtt fékezett le. Játszva kitért egy felé száguldó átok elől, és unokatestvére arcába nevetett.

– Ejnye! – gúnyolódott. – Tudsz te ennél jobbat is!

Egy tizedmásodperc alatt történt minden.

Bellatrix fogcsikorgatva emelte a pálcáját, Sirius pedig már lendítette a sajátját, hogy hárítsa – ám az izmai nem engedelmeskedtek. A keze nem mozdult.

A rémületre nem maradt ideje, csak a színtiszta döbbenetre. Érezte, ahogy a következő átok a mellkasa közepén találja el; és tudata utolsó villanásával még látta a Dumbledore kezében megvillanó pálcát, ahogy a professzor halálra vált arccal az emelvény felé fordul. A tekintetük találkozott; és akkor, ahogy utolsó lélegzetvétele a tüdejébe tolult, Sirius mindent megértett.

Mögötte a függöny nagyot lebbent, mintha szélroham kapott volna belé; és ő hangokat hallott. Finom suttogást, mintha élet és halál megfoghatatlan távolságát áthidalva a füléhez hajolna valaki.

Aztán a szeme nem látott többé.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop).

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)