** Szerzői megjegyzés: ezt a fejezetet a hossza miatt két részletben teszem közzé:) **

Utoljára, Black!

33. fejezet: Beteljesedik - I.

Sipor, a házimanó végül a Grimmauld téri ház alagsorából került elő, nyakig porosan. Lucy nem tudta, mi történt vele ezután; Sirius fegyverszünetet kötött a manóval, ő pedig annyiban hagyta a dolgot. Egyiküknek sem volt sok ideje Siporral foglalkozni, hiszen minden szabadidejüket kettesben töltötték a Corbitt-birtokon – vagy hármasban, ha éppen Dumbledore is ott volt. Az ősz professzort azonban egyre inkább lekötötték titokzatos kutatásai; hetente legfeljebb kétszer vagy háromszor – általában vacsoraidőben – bukkant fel a darlingtoni ház szalonjában, és akkor sem maradt sokáig.

Lucynak sem a Myron eltűnése miatt megrekedt hagyatéki tárgyalás, sem a Sequestrum-ügy befagyasztása nem szeghette kedvét; sőt, még az sem okozott neki álmatlan éjszakákat, hogy Dolores Umbridge szabadlábon maradt. A darlingtoni kúria teraszán teázgatva mindez valahogy nevetséges apróságnak tűnt; ha néhanapján el is kezdett rágódni rajta, csak kiselejtezte a kastély egy újabb szobáját, vagy bebarangolta a birtokhoz tartozó erdőt, hogy összeterelje a néhai Corbittok által tenyésztett thesztrálménes tagjait, és már el is feledkezett az egészről.

Siriusszal valahogy minden könnyen ment. Nem féltékenykedett – igaz, nem is nagyon volt kire –, nem akarta őt megváltoztatni, ha összekülönböztek valamin, képtelen volt huzamosabb ideig haragudni rá... és egyáltalán nem zavarta őt, hogy Lucy belelát a fejébe. Sőt: a boszorkány gyakran érezte az elméjén átcikázó megkönnyebbülést, amikor egy hosszú nap után nem kellett szavakkal elmesélnie, mi történt.

Sirius rengeteget változott, mióta megismerte... azaz inkább visszaváltozott, vélte Lucy, olyanná, amilyen az azkabani fogsága előtt lehetett. Bár sejtette, hogy tizenkét év szenvedés nyomai sosem múlnak el teljesen, jó volt látni, ahogy a férfit ritkábban kínozzák rémálmok, és nem zárkózik be többé Csikócsőrrel, hogy aztán napokig ne lehessen hozzászólni. Ebbe a Sirius Blackbe könnyebb lett volna beleszeretnie, mint abba, aki egy szót sem szólt, csak makacsul védelmezte őt, Lucy azonban titkon örült, hogy nem így történt: hogy életében először jobbá tette valaki életét ahelyett, hogy csak káoszt és bosszúságot hozott volna rá.

Ennek a Sirius Blacknek jégszürke szemei voltak, olyanok, mint a hóviharban felkavarodó köd. Napsütésben majdnem ezüstnek tűntek, és a hajában is meg-megcsillant némi ezüst, de ettől csak még szebb lett. Persze nem úgy volt szép, mint Gilderoy Lockhart, Bill Weasley vagy akár Myron Wagtail: a börtönévek mélyen az arcába vésték a szenvedés árkait, de volt a tekintetében valami belső tűz, amitől Lucynak megremegett a lába, ha ez az igazából-nem-is-szép férfi rámosolygott. Pláne, ha hozzáért. Arról már nem is beszélve, amikor...

– Minden oké?

A Corbitt-ház teraszán ültek a verőfényes júniusi napsütésben. Csikócsőr békákat kergetett a lenti tó körül, Sirius pedig lustán hevert a félárnyékba tolt napozóágyon, és őt nézte.

– Van valami a képemen? Öt perce bámulsz.

– Bőr, az van! – vágott vissza Lucy, kevésbé frappánsan, mint szerette volna.

Sőt, Siriust sem tolta el magától, amikor a férfi az ölébe húzta, és csókolni kezdte.

– Nem kéne neked dolgozni menni, vagy valami? – kérdezte gunyorosan, amikor az arcuk egy pillanatra szétvált.

– Nem mindegy? Gnarlak mostanában sosincs bent. Szerintem már vagy két hete nem láttam.

Sirius elgondolkodó arcot vágott.

– Azért csak menj be – felelte lassan. – Úgyis át kell ugranom a Grimmauld térre... Dumbledore megkért, hogy nézzek rá Siporra, aztán elment valami Little Hangleton nevű helyre.

Lucy hirtelen mozdulatára nagyot reccsent alattuk a nyugágy.

– Little Hangletonba? Ez biztos?

– Miért, mi van ott?

– Oda vittük Dunggal a főzetet, amikor... – Lucy nyelt egyet. – Szóval, Tudodki ott tért vissza.

Sirius rámeredt.

– És ezt csak most mondod?! Mi van, ha Dumbledore azért ment oda, hogy szétcsapjon a halálfalók közt, és nekünk nem is szólt róla?

– Nem hiszem... nem rá vall! – Lucy megrázta a fejét. – Dumbledore keres valamit: egy elátkozott tárgyat, aminek köze van Tudodkihez. Legalábbis azt hiszem.

Sirius elgondolkodva simogatta az állát. – Biztosan oda rejtette, és Dumbledore megtalálta a nyomát. Voldemort Little Hangletonban öltött újra testet, nyilván fontos neki az a hely...

– Micsoda érzelgős barom! – morogta Lucy. – Ha én akarnék elrejteni valamit, simán betolnám egy kuka mögé a Piccadillynél. Vagy beadnám a Gringottsba. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Esetleg a bugyimba rejteném... Na mi van? Semmi disznó vicc?

– Túl sok jut eszembe – felelte oda sem figyelve Sirius.

Lucy a két keze közé fogta az arcát, és maga felé fordította. – Mi a baj?

– Dumbledore. Valami nem stimmel. Miért hagyna itt minket épp ma?

– Miért, mi van ma? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Június tizennyolcadika, csütörtök, uncsi gringottsi meeting, amire beküldtem Fleurt magam helyett. A Cosmo-horoszkóp szerint holnap mindketten nagy morális kihívásokkal szembesülünk... gondolom, kifogy a tequila a stantoni kútnál.

– Nem fontos, hogy hányadika van – vont vállat Sirius. – Csak... Dumbledore sosem mondja meg, hová megy, most mégis kihangsúlyozta. Mintha akarta volna, hogy tudjuk. És tudod, mi furcsa még? Hogy Fawkes-t is magával vitte.

– Biztos számít rá, hogy csapdát állítanak neki – vonta meg a vállát Lucy. – Néha jól tud jönni egy kis főnixkönny... én már csak tudom – tette hozzá lelombozódva.

Sirius felállt, és kinyújtózkodott. – Átmegyek a Grimmauld térre – közölte. – Jobb túlesni rajta... gyere, beviszlek Londonba. Fleur sosem hinné el, hogy képtelen voltál lerövidíteni a kocsiutat.

– Kéne nekünk egy magánrepülő... vagy egy jó zsupszkulcs-díler – morogta Lucy, de különösebb ellenkezés nélkül követte a férfit a birtok határáig. Sirius ott szorosan átfogta a derekát, és dehoppanált vele.

A mágikus helyváltoztatás továbbra is kellemetlen élmény volt Lucy számára, de ezúttal legalább nem érezte úgy, hogy menten elhányja magát. Sirius a Black-ház legfelső lépcsőfokára hoppanált vele, a Fidelius-bűbáj hatókörén belülre, így senki sem láthatta, ahogy összekapaszkodva feltűnnek a semmiből.

– Egyre jobban bírod – jegyezte meg Sirius. – Még a végén egyedül is menni fog.

– Az ki van zárva! Mindig elhagyom valamimet...

– Régen attól is kikészültél, ha egyáltalán szóba került a hoppanálás.

– Persze, mert te nem szakítod le a karomat – felelte dacosan Lucy. – Bízom benned, meg ilyen hülyeségek.

– Mindjárt elbőgöm magam – felelte vigyorogva Sirius, és lassan, ráérősen megcsókolta, mintha sosem akarná elengedni.

Fölöttük tiszta volt az ég; a ragyogó júniusi napsütésben még a Grimmauld tér képe is otthonosnak tűnt, a Black-ház mélyéből áradó dohos, nyirkos hűvösség azonban ez egyszer csalogatóbbnak bizonyult a felforrósodott térköveknél.

Amikor az arcuk szétvált, Sirius óvatos pillantást vetett Lucyra.

– Ami a hoppanálást illeti...

– Merlin segge, hagyd már!

– Nem, nem, figyelj! A főiskolán újratanították nekünk az egészet, hogy hatalmas távokat is át tudjunk ugrani, ha muszá. Kisebb távon ugyanezzel a trükkel pontosan be tudjuk lőni, hogy hová érkezünk. Ha megmutatnám, talán...

– Nem fog menni!

– Hát, ha meg se próbálod...

Lucy bosszúsan felsóhajtott. – Majd este megbeszéljük, jó? Nyitunk hozzá egy üveg bourbont, és ha nem szállsz le rólam, összetöröm a fejeden.

– Jól hangzik – felelte vidáman Sirius, és beoldalazott a Black-ház ajtaján.

Lucy hátra sem nézett, hogy odaintsen neki.

*

Lucy ráérősen sétálva szelte át Islingtont, és figyelte a dolgukra siető muglikat. Egy darabig fontolgatta, hogy a gringottsi irodája helyett inkább körülnéz a Zsebkosz közben, amikor egy magas, öltönyös férfi lendületből beleütközött a Foltozott Üst felé vezető utcán.

– Semmi gáz, de tényleg – szólt utána Lucy. – Taposson végig nyugodtan!

A férfi erre megfordult; sápadt, nyúzott arcán megkönnyebbülés ömlött el.

– Lucy! Hála az égnek... én vagyok az! Vagyis...

– Dora?

– Honnan tudtad?

– Nincs még egy ember a Földön, aki képes lenne elém állni totál ismeretlen fejjel, és benyögni, hogy „én vagyok az".

Tonks arcán mosoly suhant át, de egészen addig meg sem szólalt, amíg át nem lépték a Foltozott Üst küszöbét: ott azonnal visszanyerte szokásos alakját, mintha kényszeresen szabadulni akarna az idegen férfiarctól. Lucy nemet intett a poharait kínálgató kocsmáros, Tom felé, gyors léptekkel átszelte a helyiséget, és a hátsó udvarba érve az Abszol utat nyitó téglafalra koppintott a pálcájával.

– Mi történt? – kérdezte halkan. – Nem úgy festesz, mint akit szétvet az életkedv.

– Hát... izé. – Tonks meredten nézte, ahogy a téglafal utat enged nekik. – Van még abból a ginből az irodádban? Egy kicsit... szóval, azt hiszem, holnap felmondok.

– Meg a francokat! – vágta rá Lucy. – Mégis ki fogja nekem lehetővé tenni, hogy ott szegjek törvényt, ahol nem szégyellem?

Tonks némán bámult maga elé, Lucy pedig felvonta a szemöldökét.

– Állj. Te komolyan beszélsz?

Barátnője egy ideig némán rótta mellette a Gringotts főkapujához vezető lépcsőket.

– Tegnap este...

– Igen...?

Tonks megrázta a fejét. – Menjünk fel, majd bent elmondom. Nem tudom, mit csináljak, Lucy!

Úgy robogtak fel az emeleti irodába, mintha maga Voldemort nagyúr kergetné őket. Lucy szélesre tárta az ajtót, és egy pálcaintéssel előhívta az állandó lelki támaszt jelentő gines üveget.

– Kezdjük az elején – javasolta, és a vállánál fogva lenyomta Tonksot a banki ügyfeleknek fenntartott székbe. – Jég, tonik, vagy mindkettő?

– Annyira béna vagyok! – fakadt ki Tonks. – Az egész az én hibám!

– Kétlem – felelte Lucy. – Majd később kielemezzük, hogy ki a hülye, de ahhoz először muszáj elmesélned, hogy mi történt. Csak a tényeket. Oké?

– Oké... – Tonks felsóhajtott. – Szóval, Hagrid.

Lucy meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Mi van Hagriddal?

– Umbridge meggyanúsította, hogy szabadon engedett egy furkászt a szobájában – sóhajtott Tonks. – Hivatalos panaszt nyújtott be a parancsnokságra, Scrimgeour meg elrendelte a házkutatást, hátha előásunk valamit. Kimentünk... Proudfoot, Savage, valami új srác a titkárságról, az édesapád meg én. A főnök még mindig gyanakszik Proudfootékra, szerinte Umbridge beépített emberei lehetnek, de semmilyen bizonyítéka nincs. Hát most lett, gondolom én. – Tonks halkan szipogott. – Tudtuk, hogy ügyes a nyanya, szóval inkább arra koncentráltunk, hogy megvédjük Hagridot, de ez neki nem esett le. Iszonyú dühös lett, azt kiabálta, hogy nem fogjuk elhurcolni...

– Gondolom, azt hitte, visszaviszitek Azkabanba – vélte Lucy.

– Valahogy úgy. A hülye Proudfoot elkezdett átkokat lődözni, és a fele csapat beszállt. Hagridra viszont nem hatott egy sem, és a kutyája megtámadott minket. Az édesapád elkábította, hogy ne essen baja, mire Hagrid fogta őt, és...

– És?

– Simán elhajította. Ő meg beverte a fejét, és nem kelt fel. Egyedül maradtam Proudfootékkal.

– Meghalt? – kérdezte élesen Lucy.

– Mi? Nem, dehogy... csak agyrázkódást kapott. A Mungóban van.

Lucy felpattant. – Odamegyek – közölte fagyosan, Tonks azonban visszatartotta.

– Ne! Erről nem szabadna tudnod.

– Az apámat az ispotályban ápolják – felelte Lucy, gondosan artikulálva minden szót. – Jogom van színpadiasan zokogni a betegágya fölött!

– Még nem mondtam el mindent! – vetette ellen Tonks. – Hagrid ezután csak még dühösebb lett...

– Az sem érdekel, ha egyenként tördelte le Proudfooték végtagjait – tudni akarom, mi van apával!

– Várj! – Tonks megragadta Lucy karját. – Hallgass végig, mert van rosszabb! Amikor Hagrid már totál ki volt akadva, kijött a kastélyból McGalagony. – A boszorkány ajka megremegett. – Azt kiabálta, hogy hagyjuk békén Hagridot, mert nincs jogunk bevinni... és akkor... és akkor Proudfoot, Savage meg Umbridge odafordultak, és kilőttek egy-egy kábító átkot.

Lucy eltátotta a száját.

– Proudfootot figyeltem – suttogta megsemmisülten Tonks. – Láttam, hogy készül valamire, és nyomtam egy Stuport... de béna vagyok... istenem, annyira béna vagyok, hogy én is McGalagonyt találtam el!

– Szóval megküldtétek négy Stuporral – ismételte mereven Lucy. – Él még egyáltalán?

– Igen, de őt is átvitték a Mungóba. – Tonks felsóhajtott. – Nem tudni, mi lesz vele, és hogy fogok a szemébe nézni, ha felébred. Vagy Scrimgeournak. Vagy bárki másnak.

– Hagriddal mi lett? – Lucy higgadtságot erőltetett a hangjára. – Gondolom, nem volt oda a történtekért.

– Teljesen kikelt magából – sóhajtott Tonks. – Egy karcsapással leterítette Proudfootot meg Savage-t. Umbridge felüvöltött, hogy kapjam el, de lefagytam, és hagytam elmenni. Felvittem édesapádat meg McGalagonyt a gyengélkedőre, aztán szóltam a mungósoknak. Mire visszajöttem, Hagrid már nem volt sehol. Egész éjjel kerestem, de hiába.

– Miért nem szóltál? – szegezte neki a kérdést Lucy. – Sirius segített volna a kutatásban, én meg intéztem volna a Mungót... Dora, minden oké? Remegsz.

– Egy csődtömeg vagyok! – fakadt ki Tonks. – Meg kellett volna oldanom egyedül is, Scrimgeour rámbízta...

Lucy újratöltötte barátnője gines poharát. – Figyelj... nehéz biznisz az aurorszolgálat, de te jól csinálod! Rengeteg ügyet megoldottál már, és végig Tudodki ellen harcoltál. Hagrid is megéri a pénzét, amiért nektek támadt, de... most már megtörtént, nincs mit tenni! Senki nem halt meg, és Umbridge sem fogott gyanút. Nem történt semmi, amit ne tudnánk visszacsinálni, oké?

– Oké – mondta halkan Tonks.

– Most pedig szépen bemegyünk az ispotályba, és megtudjuk, hogy van apa meg McGalagony.

Tonks megtörölte a szemét. – Folyton arra gondolok, mi lesz, ha sosem ébred fel... a tanárunk volt!

– Lehet, hogy fel tudom ébreszteni – vetette fel Lucy. – Mint O'ment.

– Attól is majdnem kipurcantál...

– Akkor majd Sirius visszacsinálja. Na, nyomás!

*

– Ha véget ért a konzílium, bemehetnek hozzá – mondta Smethwyck gyógyító. A kórterem ajtaja kattanva becsukódott mögötte, elrejtve Lucy szeme elől a kinti naplemente vöröses-lilás fényeit. Mellette Tonks mintha meg sem hallotta volna a biztató szavakat; tovább tördelte a kezét, és meredten bámulta a padlót, ahogy többórás várakozásuk során végig tette. Lucy másik oldalán a frissen kiengedett John Dawlish ült, aki ügyetlenül megigazította a fél szemét takaró kötést, és odaintett Tonksnak.

– Ne eméssze magát – jelentette ki. – Számítanom kellett volna rá, hogy Hagrid pánikba esik. Komolyabb atrocitások is előfordultak, amikor felmerült, hogy egy korábbi rabot visszazárhatnak Azkabanba... Proudfooték pedig minden bizonnyal fegyelmit kapnak, amiért hivatalos figyelmeztetés nélkül átkoztak.

– Én is megérdemelném – dörmögte Tonks.

– Nem érdemelnéd meg! – szólt közbe ingerülten Lucy. – Te meg ne rángasd már azt a szart, mert még megvakulsz itt nekem – szólt rá az apjára, majd hozzálátott, hogy a helyükre fésülje a férfi őszülő tincseit. – Ha már akkora idióta vagy, hogy egyből kiugrottál az ágyból az agyrázkódásoddal, legalább legyél sármos egy kicsit.

– Átgondolhatnád a prioritásaidat – jegyezte meg az édesapja, és óvatos mozdulattal felállt. – Legjobb lesz, ha...

Sosem fejezhette be a mondatot, a váróterem ajtaja ugyanis kicsapódott, és három ember viharzott be rajta: Kingsley Shacklebolt, Rufus Scrimgeour és Cornelius Caramel.

– Csak most hallottam, mi történt – nyögte ki keménykalapját pörgetve a miniszter. – Borzalmas... rettenetes... tiszta őrület! Az az ostoba félvér! Hiába, egyszer már bezártuk. Persze Dumbledore talpnyalója ő is, mindent megtesz, hogy tönkre tegyen!

Lucy nem tudta elfojtani a vigyorát a fáradt pillantást látva, melyet az édesapja és Scrimgeour váltottak – ekkor azonban valami nagyon különös dolog történt.

Caramel valósággal kővé dermedt: az arca kifejezéstelenné vált, Lucy pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha kihunyt volna a tudata. Aztán szaporán pislogni kezdett; remegő kézzel masszírozta meg a halántékát, és lassan felemelte a fejét.

A tekintete tiszta volt, éber.

– Mi... mi történt? – nyögte ki, és úgy nézett körül, mintha egy zsupszkulcs hozta volna a váróterembe. – Rufus? John? Mit keresek én itt? Megátkoztak? Elkábítottak? Mi...

– Nyugodjon meg! – szólt rá Lucy. Ösztönösen előrelépett, és megszorította Caramel csuklóját, hogy a kellemetlen érzés visszarángassa őt a jelenbe. – Nem lesz semmi baja. Emlékszik rá, hogy hogy hívják, mikor született, meg ilyenek?

– Már hogyne emlékeznék? – csattant fel Caramel. – Mégis mi ez az egész?

Scrimgeour mély levegőt vett.

– A lehető legjobb helyen van, miniszter úr – felelte szárazon. – A helyzet úgy áll, hogy ismeretlen tettes Imperius-átkot szórt magára... amely most megtört.

– Imperius-átkot?! – Caramel látványosan elsápadt. – De hát akkor... parancsoltak is nekem mindenfélét? Őrültségeket csináltam?

– Akaratán kívül megnehezítette a munkánkat – felelte pókerarccal Scrimgeour. – Nem mertük azonban megtörni az átkot, míg meg nem találjuk a tettest, nehogy az életére törjön. Merlinre, így aztán nehéz lesz megtalálni!

– Nyugi, már rég megvan – szólt közbe lezseren Lucy, és kiélvezte a feléje forduló döbbent pillantásokat.

– És nem érezte úgy, hogy ezt megérné közölnie a parancsnoksággal? – fortyant fel Scimgeour.

– Mindig elfelejti, hogy nem magának dolgozom – ingatta a fejét Lucy, aztán Caramelhez fordult. – A főnökömet érdekelte, hogy ki sugall magának hülyeségeket, szóval ráállított. Gyűlik az illető priusza, de ha minden igaz, becsúszott egy hulla is, és azt még nem ástuk elő... de már rajtavagyunk Ampókkal – tette hozzá, élvezettel figyelve, ahogy Scrimgeour nyakán egyre jobban kidagad egy ér.

– Lucy... – szólalt meg az édesapja rekedt-elfúló hangon, de amikor a boszorkány várakozó érdeklődéssel ránézett, csak megrázta a fejét. – ...hagyjuk.

Caramel döbbenten pislogott. – Szent szalamandra, ez rettenetes! De hát ki tehetett ilyet? Csak nem... mindenre, ami szent, csak nem arról van szó, hogy amit Dumbledore mondott... hogy visszatért...

– Igen, visszatért – csendült Kingsley Shacklebolt basszusa.

– Lehetetlen! – A miniszter bénultan rázta meg a fejét. – Hagymázas őrültség! Agyrém! Én... én nem is tudom, mit mondjak.

Még jó, hogy maga a mágiaügyi miniszter, futott át Lucy agyán, de időben visszanyelte a megjegyzést.

– Menjünk vissza a parancsnokságra – szólalt meg az édesapja. – Majd ott leülünk, és végiggondoljuk a lehetőségeinket. Ha egy Imperius-átok ennyire hirtelen törik meg, annak általában az az oka, hogy a tettes meghalt.

– Na ne! – csattant fel Lucy. – Majd akkor halhat meg, ha totál kicsináltam!

– Akkor most mi lesz? – tudakolta Tonks. A kérdését azonban nem Scrimgeourhoz, Kingsleyhez vagy az édesapjához, de még csak nem is Caramelhez intézte, hanem hozzá, Lucyhoz – és egy pillanatra úgy tűnt, mintha mindenki más is tőle várná a megoldást.

Ő pedig rádöbbent, hogy kész válasz van a fejében.

– Szólunk Dumbledore-nak – felelte. – Várj egy percet...

Főnix-patrónusa a Siriustól örökölt pálca egyetlen intésére előtűnt a semmiből, amikor azonban Lucy Dumbledore után akarta küldeni, egy tapodtat sem mozdult – mintha egy anyagtalan, mégis sziklaszilárd fal tartaná vissza a távozástól.

– Mi a... neked se megy?

Amikor sem Kingsley hiúza, sem Tonks nyula, sem Scrimgeour oroszlánja nem járt sikerrel, Lucy bosszúsan felsóhajtott.

– Akkor megyek személyesen, a franc essen belé!

– Maga tudja, hol tartózkodik Albus Dumbledore? – kérdezett közbe idegesen pattogó hangon Scrimgeour.

– Jaj, ne legyen már ennyire kiakadva! – vigyorgott rá Lucy. – Majd áthívom tequilázni, vagy valami. Ne bámuljon így rám, tudom, hogy szereti...

– Ha Dumbledore-t nem találják meg a patrónusok, a hoppanálás is problémát okozhat – szólt közbe Kingsley.

– Eszemben sincs hoppanálni – felelte vidáman Lucy.

– Akkor mégis hogyan...

– Majd a tequila után azt is elmondja, gondolom – sóhajtott John Dawlish, Lucy pedig visszafordult az ajtóból, és színpadiasan emelte rá a mutatóujját.

– Látod, megy nekünk ez a szülő-gyerek dolog. Szinte hallom a gondolataid. Na, később tali!

– Ki átkozta meg a minisztert? – kiabálta utána Scimgeour, de Lucy nem méltatta válaszra; és a léptei zaját elnyelte a földszintre vezető lépcső.

* * *

– Egyedül is meg tudom csinálni – motyogta Remus.

Sirius egy darabig elnézte, ahogy reszkető kézzel kapaszkodik a kád szélébe. A barátja hátát kettészelő sebből vörös patakként csorgott a vér a felhúzott térdei körül habzó fürdővízbe; látszott, hogy minden izmát és idegét görcsbe rántja a fájdalom.

Ha csak egy kicsivel kevésbé sajnálja őt, Sirius megmosolyogta volna a jelenetet. Remus még a nadrágját sem vette le, hogy kimossa a sebét, és lerítt róla, hogy minden gyógyítással eltöltött percet megbocsáthatatlan időpazarlásként él meg. Az azonban, hogy egyáltalán eltűrte az ő, Sirius jelenlétét a Grimmauld téri ház földszinti fürdőszobájában, egyértelművé tette, hogy egyedül képtelen lenne felállni.

Nem kevés erőre volt szüksége, hogy megtartsa Remus vállát.

– Elég lesz a hősködésből! Ha kicsinálod magad, sosem sikerül, amivel Dumbledore megbízott. Mihez kezdtél volna, ha nem találsz pont ma itt?

– Jól vagyok – ismételte Remus kevéssé meggyőzően, Sirius pedig előbányászta az emlékezetéből a legerősebb sebzáró bűbájt, amit csak ismert. Dumbledore pálcájával nehezebb volt kiszórnia, mint annak idején a sajátjával, de barátja sebe így is begyógyult: egy pillanat múlva már csak a vörösre színeződött fürdővíz, és egy hosszú, fehér heg emlékeztetett rá, hogy valaha ott volt.

– Megmarad a helye – állapította meg Sirius. – Egyre több sebed marad meg...

– Nyilván, ha egyszer minden hónapban feltépem őket! – csattant fel Remus.

– Még a legdurvább időszakodban sem kellett téged cafatokból összevarrni – torkollta le Sirius. – Figyelj... szedd össze magad, és beszélj Tonksszal.

– Ennek semmi köze Tonkshoz! – fakadt ki Remus. – Azt hiszed, szándékosan kerülök bajba?!

– Nyilvánvaló – vágta rá Sirius. – Na gyerünk, emeld meg a segged, anélkül nem tudlak kiszedni innen...

Belesajdult a szíve, amikor barátja ellenkezés nélkül belekapaszkodott a karjába, és engedte, hogy talpra rántsa.

– Öltözz át – mondta zavartan. – Úgy nézel ki, mint akit kinyírtak. Kétszer.

– Vagy mint egy sorozatgyilkos – dünnyögte Remus.

Egy ideig némán nézték, ahogy a vérrel keveredett víz ütemesen csöpög a fürdőszoba padlójára.

– Ami hatodév végén történt... – mondta Remus.

– Mi van vele? – Sirius maga is meglepődött, milyen rekedten cseng a hangja.

– Felejtsük el.

Sirius felpillantott, Remus pedig, aki addig az arcát fürkészte, riadtan kapta el a tekintetét.

– Minden baj abból származott, hogy sosem beszéltünk róla – jelentette ki. – Mintha nem is létezne. Ágas miatt. De azért tovább haragudtunk miatta. Hülyeség volt.

– Az.

– Szóval az egész csak úgy... nőtt, és egyre rosszabb lett. Egymás minden mondatában célzásokat és csapdákat kerestünk. Hülye félreértésekbe bonyolódtunk...

– Nézd, Holdsáp – felelte Sirius –, nem akarok beletaposni a lelkivilágodba, de eredendően alkalmatlan vagy arra, hogy az ember bármit is megbeszéljen veled.

– Nem számít! – Remus megrázta a fejét. – Elveszítettük Ágast és csalódtunk Féregfarkban, de mi még itt vagyunk, és össze kell tartanunk. Szóval... felejtsük el, oké? Már rég nem haragszom rád.

Sirius pár másodpercig hallgatott.

– Én sem haragszom rád.

– Biztos?

– Biztos.

A véres víz apró tócsába gyűlt a földön.

– Most meg kéne ölelnünk egymást, mi? – kérdezte zavart aggodalommal Sirius.

– Nem muszáj. Sajnos nincs itt Ágas, hogy ellenőrizze.

Remus hangja elcsuklott. Mindkettejük tekintete a padlóra szegeződött; aztán Sirius előrelépett, és ügyetlenül, fél karral magához szorította őt.

– Tessék, te barom – dörmögte. – Jellemfejlődés.

Egy pillanattal később úgy engedték el egymást, mintha valami titkos szövetséget kötöttek volna.

– Kösz – mondta halkan Remus. – Mármint, a hátamat.

Sirius úgy érezte, ha még egy megható pillanatot el kell viselnie a mai nap folyamán, füstölögni és fütyülni kezd, mint egy teáskanna; lendületes léptekkel indult hát a konyha irányába, kis híján beleütközve az éppen kifelé igyekvő Siporba. A manó ösztönösen hátrahőkölt, és tágra nyílt szemekkel pillantott fel rá, mintha valami tiltott tetten kapták volna.

Sirius meg mert volna rá esküdni, hogy eszelős, kárörvendő örömöt lát átsuhanni Sipor arcán, aztán egy szívdobbanásnyi ideig halálosan rémültnek tűnt – végül azonban a szeméből sütő rettegés lappangó aggodalommá szelídült, vonásai pedig a Sirius jelenlétében megszokott méla undor kifejezésébe rendeződtek.

A kandallóban lobogó tűz lángjai furcsán megnyúltak, mintha a Hop-hálózatot használták volna. Sipor a tűzben beszélgetett valakivel? De nem, az lehetetlen... hiszen Dumbledore Fidelius-bűbája védi a házat. Csak az tudhatja a címét, akivel ő személyesen megosztotta.

Sirius megrázta magát. Nincs ideje szenilis házimanókkal foglalkozni!

– Tűnés az utamból! – reccsent rá Siporra, majd a Lucynak tett ígéretére visszaemlékezve hozzátette: – Légy szíves.

A manó lassan odébbhúzódott, és Siriusnak kezdetben fel sem tűnt, hogy nem a szokásos sértéseit mormolja az orra alatt.

– ...furcsa varázsló volt.

– Mit mondasz? – nézett rá Sirius.

Sipor különösen csillogó szemekkel nézett fel rá.

– Sipornak az járt a fejében – felelte –, hogy gazdám mindig is nagyon furcsa varázsló volt.

Sirius felvonta a szemöldökét.

– Furcsa? Mi történt az anyaszomorító korccsal, a véráruló átokfajzattal, meg azzal, hogy bűzlik, mint a pöcegödör, ráadásul bűnöző is?

– Gazdám megmosakodott – felelte rezzenéstelen arccal Sipor.

– Ne szellemeskedj itt nekem, hanem válaszolj!

A manó nyelt egyet. Továbbra is kerülte Sirius tekintetét, makacsul a padlón tartva vizenyős, mélyen ülő szemét.

– Sipor sosem fogja megérteni gazdámat – közölte tárgyilagosan. – És Sipor egészen eddig tudta... biztos volt benne...

– Miben? – sürgette Sirius, ekkor azonban kicsapódott a bejárati ajtó, Mrs. Black portréja elől pedig elgördült a függöny.

– MOCSKOS VÉRÁRULÓK, BESZENNYEZITEK ATYÁIM HÁZÁT...

– Köszönjük, elég lesz! – csattant fel Sirius, és a Tonks nyomában érkező Kingsley Shacklebolt segítségével behúzta a függönyt. – Neked meg ezerszer elmondtam... – kezdett pörölni Tonksszal, ám amikor a pillantása a boszorkány sápadt arcára tévedt, lenyelte a szitkokat. – Mi történt?

A bejárati ajtó ekkor ismét kinyílt, és a túlméretezett utazóköpenyébe burkolózó Rémszem Mordon oldalazott be rajta.

– Helyzet van – közölte tömören. – Caramelen megtört az Imperius-átok.

– Pánikba esett – tette hozzá Kingsley –, de még mindig nem akarja elhinni, hogy Voldemort visszatért.

– Jellemző! – horkant fel Sirius.

– A koboldokra gyanakszik – tette hozzá sötéten Mordon. – Szóval bizonyítékokat kell szereznünk, most azonnal! Meg kellene keresnünk Dumbledore–t, de a patrónusaink nem találják. Mintha valami eltérítené őket.

Nekem pedig pontosan elmondta, hol van.

Sirius összevonta a szemöldökét. Furcsa balsejtelem lett úrrá rajta: ködös, mégis sziklaszilárd bizonyosság, hogy valami nagyon fontos dolog történik körülötte, ő azonban nem érthet belőle semmit.

Sipor kővé dermedve figyelte az eseményeket a konyhaajtóból. A korábbi diadalittas gúnynak nyoma sem volt az arcán – inkább olyannak tűnt, mint akin valamiféle súlyos teher nyomása szűnt meg egy szempillantás alatt, de még érzi a hatását.

– ...gazdám – motyogta az orra alatt, mintha egy hosszú monológ végére érne, és Sirius egyszerre hallott a hangjában gyűlöletet, kárörömöt és mélységes megrendülést.

– Megtört az átok? Mi történt? – lépett ki a fürdőszobából Remus. A hajáról még mindig csöpögött a véres víz, és a nadrágját sem cserélte le; a mellkasát szabdaló sebeket egy molyrágta törölközővel igyekezett takarni, Tonks azonban ennek ellenére is úgy bámult rá, mintha szellemet látna.

– Ezt inkább én kérdezhetném!

– Az most nem érdekes... – Remus megrázta a fejét. – Beszélnünk kell Dumbledore-ral!

– Én tudom, hol... – kezdte Sirius, ekkor azonban harmadszor is kicsapódott a Black-ház ajtaja, és Perselus Piton masírozott be rajta suhogó fekete köpenyében. A közeledő alakot meglátva Sipor összerezzent, és eliszkolt a kamra irányába, Mrs. Black portréja pedig újult erővel kezdte köpködni szidalmait – ezúttal azonban senki sem figyelt rá.

– Caramel... – kezdte magyarázni Tonks, Piton azonban úgy vágott a szavába, mintha nem is látná, hogy ott van.

– Black! – szisszent fel, a meglepetés és a nyílt utálat furcsa keverékével mérve végig Siriust. – Szóval itt vagy. Hát persze, gondolhattam volna, hogy annak az ostoba kölyöknek csak a szája jár!

– Miről beszélsz? – mordult fel Sirius.

Piton a szemét forgatta.

– A drágalátos keresztfiad valamilyen okból meg van győződve róla, hogy a Sötét Nagyúr a Jóslatok Termében tart fogva... nem is sejti, hogy a valóság ennél jóval kétségbeejtőbb, és hajad szála sem görbült. Nyilván hanyatt-homlok oda fog rohanni, hogy megmentsen, az ellenségeink pedig várni fogják. Briliáns megoldás, már-már vetekszik a néhai James Potter értelmi szintjével!

Siriust olyan érzés fogta el, mintha lendületből mellbe vágták volna egy súlyos tárggyal. Lelassult körülötte a világ; tudta, hogy cselekednie kell, mégis megbénult. Testét-lelkét gúzsba kötötte valami megindokolhatatlan bizonyosság, hogy ennek a pillanatnak el kellett jönnie...

Arra eszmélt, hogy Mordon a vállánál fogva megrázza.

– Borulnak a játékszabályok! – recsegte a vén auror. – Gyerünk, gyerünk, mindenki emelje a fenekét – ki a pálcát a farzsebből, Tonks, ezerszer elmondtam – oda kell mennünk!

Remus belebújt ütött-kopott ingébe, és egy pálcaintéssel megtisztította magát a vértől.

– Dumbledore tudni fogja, mi a teendő – jelentette ki.

Dumbledore. A név említése elég volt, hogy visszarángassa Siriust a jelenbe; kissé megrázta magát, és tettre készen indult az ajtó felé.

– Lucy utánament – szólalt meg ekkor Tonks. – Azt mondta, tudja hol van, és idehozza őt!

Sirius megpördült a tengelye körül.

– Ti teljesen meg vagytok húzatva?! Veszélyes lehet!

– A Sötét Nagyúr és halálfalói nyilvánvalóan Londonba készülnek, ha egyszer Pottert is odacsalták – szólt közbe mereven Piton. – Mivel köztudottan nem vagy szellemi képességeid csúcsán, Black, elmondom lassan és tagoltan: amennyiben a Sötét Nagyúr Londonba tart, Dawlish pedig elhagyta Londont, az jelen pillanatban csökkenti annak esélyét, hogy Dawlish találkozzon a Sötét Nagyúrral...

– Mert neked aztán baromira számít, hogy mi van Lucyval, igaz?! – förmedt rá Sirius.

– Nem érdekel a hisztériád! – sziszegte Piton. – Sem a véleményed. Ha jót akarsz a kis barátnődnek, egyszer az életben csukd be a szád és maradj veszteg!

– HA AZT HISZED, ITT FOGOK ÜLNI KUSSBAN, MÍG VOLDEMORT HARRYRE VADÁSZIK, BAROMI NAGYOT TÉVEDSZ! – ordította az arcába Sirius. Csupán futólag, távolról érzékelte, hogy Kingsley, Remus és Tonks, de még Mordon is dermedten hallgatják a szóváltásukat; inkább Pitont figyelte, aki nem a szokott gyűlölettel bámulta őt – egykori iskolatársa fakó arcán különböző érzések széles palettája suhant át.

Piton ajka úgy rángatózott, mintha valami heves érzelmi kitörést próbálna visszafojtani. Sirius korábban csupán egyetlen alkalommal látta őt ilyennek: amikor Dumbledore hatodik roxforti évük utolsó napján szembeállította őket egymással az igazgatói irodában, és közölte, hogy ha nem tanulnak meg egy légtérben tartózkodni, kénytelen lesz mindkettejüket kicsapni az iskolából. Ahogy akkor is, Piton végül ezúttal is úrrá lett magán; egy mély lélegzettel a szokásos jeges undor kifejezésébe rendezte vonásait, és amikor újra megszólalt, a hangja tárgyilagos volt.

– Valakinek itt kell maradnia, hogy beszámoljon a történtekről Dumbledore-nak, ha ideér.

– Majd Sipor elmondja! – vágta rá Sirius. – Hallottad? – fordult a kamra felé. – Itt maradsz!

– Sirius... – kezdte Remus, de Kingsley a szavába vágott.

– Induljunk! Bármelyik pillanatban kitörhet a balhé, és Caramel nincs olyan állapotban, hogy átgondolt döntéseket hozzon.

– Sosem volt olyan állapotban – tette hozzá fanyarul Tonks.

– Majd én elintézem – jelentette ki Sirius.

– HÁNYSZOR MONDJAM, HOGY MARADJ VESZTEG?! – förmedt rá Piton. – HA MOST ÁLLSZ NEKI HŐSKÖDNI... VAKON BELEROHANSZ... MERT SEMMIT NEM ÉRTESZ!

– AZT CSINÁLOK, AMIT AKAROK! – ordította Sirius. – FOGD BE A SZÁD, PIPOGYUSZ!

Piton egy pillanatra megdermedt, aztán lassan, kárörvendően elmosolyodott.

– Utoljára ejtetted ki ezt a nevet a szádon – mondta halkan, hidegen. – Utoljára, Black!

– Elég legyen már! – szólt közbe Mordon. – Piton, te eredj vissza az iskolába, és keresd a gyereket. Hátha visszatartották...

– Kizárt, hogy bárki is visszatarthatná Harry-t, ha el akar menni – vágta rá büszkén Sirius.

– ...azért csak bizonyosodjunk meg róla – folytatta szokatlan türelemmel az öreg auror. – Lupin, Tonks, Shacklebolt, ti kezdjétek lődözni a patrónusokat. Hívjátok ide az egész Rendet – ne foglalkozzatok vele, ki látja! Voldemort a nyakunkon van, és személyesen fog elmenni a Potter-fiúért, ha nem lépünk időben közbe. Mi négyen egyből megyünk a Jóslatok Termébe, te pedig – itt Siriusra szegezte göcsörtös mutatóujját –, ajtóstul berontasz a miniszteri irodába, és riadót fújsz. Ha megmented Caramelt Voldemort nagyúrtól, több, mint valószínű, hogy nem fog visszazárni az azkabani celládba.

Sirius agyáig csak jelentős késéssel jutott el, hogy Mordon elégtétellel, Tonks lelkesedéssel, Kingsley várakozással, Remus aggodalommal, Piton pedig valami megnevezhetetlen érzelemmel az arcán bámul rá.

Eljött tehát a pillanat, amikor bebizonyíthatja az ártatlanságát – amikor végre megmutathatja a minisztériumnak, ki a valódi ellenség. Nem kell többé bujkálnia... tisztára moshatja a nevét...

De ahhoz most cselekednie kell.

Nem várhat tovább Dumbledore-ra.

Mintha felgyorsult volna körülötte az idő, ahogy kirontott a Grimmauld téri ház ajtaján az illatos nyári estébe. A többiek szó nélkül követték, csak Piton állt meg az ajtóban. Sirius visszapillantva látta, hogy kifürkészhetetlen arccal néz utánuk; aztán elfordult, és elnyelte a Black-ház sötét folyosója.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop).

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)