Három Gringottsban töltött év alatt Lucy Dawlish megtanulta: a tény, hogy megtalálta egy bűntett elkövetőjét, nem jelenti, hogy az illető bármilyen értelemben – és mértékben – meg fog lakolni tettéért. Patricia Rakepick esetében ez a felismerés sokkoló volt, Peter Pettigrew esetében pedig felkavaró; most azonban, hogy Dolores Umbridge-dzsal kellett végigcsinálnia ugyanezt, már csak némi fásultságot érzett.

A roxforti főinspektor leleplezésére irányuló terve hamar akadályba ütközött, Myron Wagtail és titokzatos menedzsere ugyanis egyik pillanatról a másikra teljesen elérhetetlenné vált. Hiába bombázta őket baglyokkal, patrónusokkal és Rivallókkal, sem ő, sem Sirius, sem Rufus Scrimgeour, sem az édesapja nem bukkant nyomukra, ami mindent összevetve kissé aggasztó volt. Lucy eleinte elhessegette a gondolatot, hogy élete első szerelmével történhetett valami, az ötödik eseménytelen hét elteltével azonban nem tudta tovább titkolni aggodalmát.

– Szóval szerinted Umbridge eltette láb alól – tért a lényegre Sirius, miután Lucy az ötödik ártatlannak tűnő megjegyzést is elhintette a reggeli teájuk fölött. – Rövid úton megoldaná a hagyatéki ügyet, az biztos.

– Az a baj, hogy nem – vetette ellen Lucy. – Mivel ketten csatáznak a Selwyn-örökségért, mindkettejükre szükség lenne a papírmunkához. Myron halálával csak újabb hosszú eljárás kezdődne, ami tovább nyújtaná ezt a mostanit, ha pedig simán eltűntnek nyilvánítják, egészen addig befagy az egész, míg élve vagy holtan elő nem kerül. Részletesen elmagyaráztam a nyanyának ezt az egészet, pont azért, mert tudom, hogy kábé bármire képes. Kizárt, hogy ennyire megnehezítse a saját életét!

– Akkor lehet, hogy Wagtail direkt tűnt el – vetette fel Sirius. – Vagy valaki más zavart be az egyenletbe... például Malfoy.

– Malfoy? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Miért pont ő?

– Mióta kiderítetted, hogy Umbridge uszította Harryre azokat a dementorokat, nem tudom kiverni a fejemből a ronda képét – morogta Sirius. – Túl sok a véletlen egybeesés! Harrynek el kellett hagynia a mugli rokonai védett házát, hogy eljusson a tárgyalásra. Ha elítélik, megpróbált volna megszökni, és Voldemort tudta ezt. Számított rá. Minden minisztériumi ügyével Malfoyt bízza meg. Ha valahogy összejátszanak Umbridge-dzsal...

Lucy óvatos mozdulattal simított végig Sirius karján. – Ez azért tényleg egy kicsit vad elképzelés... – kezdte, de a férfi felpattant mellőle, és lendületesen járkálni kezdett a Corbitt-ház szalonjában.

– Minél többet gondolkodom rajta, annál logikusabbnak tűnik – jelentette ki. – Figyelj... Harry elmondta, hogy az utolsó pillanatban helyezték át a tárgyalását az alagsorba. Eredetileg egy sokkal kisebb teremben lett volna.

– Persze, mert a kis termekbe nem fért volna be az egész Wizengamot, és Caramel hatalommániás farokméregetése kevésbé lett volna hatásosabb! – Lucy a szemét forgatta. – Felesleges túl sokat belelátnod.

– Biztos? – Sirius felvonta a szemöldökét. – Rakd össze! Mi van az alagsorban?

Semmi! – akarta mondani Lucy – ám ekkor végigcikázott rajta a felismerés. Úgy látta maga előtt a minisztérium alsó szintjét, mintha odarepült volna egy zsupszkulccsal: a fekete csempékkel kirakott, kihalt folyosót, és a belőle nyíló tágas, kerek termet szakasztott egyforma ajtókkal...

– Merlin – nyögte. – Meg akarta mutatni neki, hol keresse a jóslatot, mi?

– Nem tudok másra gondolni – felelte szárazon Sirius. – Tudod, a legutóbbi után nem hittem volna, hogy egyszer még hálás leszek Dumbledore-nak, amiért titkolózik Harry előtt. Továbbra sem hiszek a módszerben, de ha Voldemort tényleg minden erejével azon van, hogy a minisztériumba csalja őt...

– Nem is tudom – sóhajtott Lucy. – Dumbledore nem ilyen! Szeret célozgatni, de ha elmond valamit, biztos lehetsz benne, hogy öt másik dolgot visszatart. A sorsmágiával kapcsolatban is úgy tálalja az újabb és újabb drámai vallomásait, mintha most már tényleg nem lenne több titka előttem, én hülye meg minden alkalommal beveszem!

Lucy elnémult. Az elmúlt hónapokban leszokott róla, hogy beszámoljon a Dumbledore-tól tanultakról; ha Sirius rákérdezett, hogy halad, inkább a bonyolult varázslatokra tért ki, amelyeket a professzor mutatott neki. A sorsmágia témakörét lerendezte annyival, hogy bonyolult, nyomasztó és sosem fogja megtanulni, Sirius pedig tapintatosan nem firtatta a témát.

Mióta a férfi kitartóan, tíz percig térdelt előtte a Stanton melletti benzinkútnál, ő pedig fennhangon végigcsinálta a Cosmopolitan párkeresős tesztjét, mielőtt nagy kegyesen megengedte neki, hogy az ujjára húzza a gyémántgyűrűt, olyan volt, mintha ők ketten valami titkos szövetséget kötöttek volna. Sirius kérdés nélkül megbízott benne, és nem próbálta lebeszélni az Umbridge leleplezésére irányuló őrült ötleteiről – helyette teljes erőbedobással vetette bele magát Voldemort főhadiszállásának felkutatásába.

Annyira, hogy minden lehetséges szálat eddig a nyomozásig vezetett vissza.

– Figyelj – mondta türelmes hangon Lucy. – Malfoy azért intézte el Harry felmentését, mert ebben állapodtunk meg. Mr. Kígyófej inkább őt kérhette meg, hogy helyezze át a tárgyalást. Nem látom, hol illene Umbridge a képbe.

– Ha már itt tartunk, mit kapott cserébe Malfoy? – vonta fel a szemöldökét Sirius.

Lucy felsóhajtott.

– Tudod, hogy azt nem mondhatom meg! Köt a banki titoktartás. Ha kikotyognám, Gnarlak azonnal kirúgna – és nem, nem létezik, hogy ne derülne ki.

– Umbridge is tagja a Wizengamotnak – makacskodott Sirius. – Nem létezik, hogy ne legyen valami összefüggés! Egyáltalán mi oka lett volna Harryre uszítani a dementorokat, ha nem Voldemortnak dolgozik?

– Nem kellett, hogy konkrét oka legyen – vonta meg a vállát Lucy. – Talán csak egyszerűen gonosz... vagy Harry rosszkor kürtölte szét az igazságot, és a nyanya nem akarta, hogy a minisztérium cselekedjen. Gondolj bele: ha hivatalosan is elismernék, hogy gáz van, befagyna az összes másodlagos eljárás, és a bürokraták mindhárom kollektív agysejtje a válságkezelés felé fordulna.

– Képes lett volna az Azkabanba küldeni egy tizenöt éves gyereket, hogy örökölhessen? – döbbent meg Sirius. – Tényleg ilyen embernek tartod?

Lucy lassan bólintott. – Nem tudom, mit jelent neki ez az örökség – felelte lassan –, de biztos, hogy nem csak az anyagiakra fáj a foga. Azt hiszem, a család nevére vágyik, de hogy miért, azt nem tudom.

Sirius kényszeredetten bólintott. A járkálást már abbahagyta, de nem ült vissza az asztalhoz; Lucy pedig kinyúlt, és megszorította a kezét.

– Mi a baj?

– Semmi... – Sirius elharapta a mondatot. – Vagyis nem tudom, hogy baj-e.

– Oké, de mi?

A férfi felsóhajtott. – Scrimgeour támogatja Dumbledore tervét – mondta. – Szerinte jó ötlet a minisztériumba csalni Voldemortot, hogy így leplezzük le a varázsvilág előtt.

– És szerinted nem az?

– Először tetszett az ötlet – ismerte be Sirius –, és logikus... ahogy viszont telik az idő, egyre jobban utálom már a gondolatát is. Folyamatosan úgy érzem, baj lesz belőle, miközben valahogy tudom, hogy ennek kell történnie. Szörnyen furcsa érzés. Mintha egy könyvre próbálnék emlékezni, amit egyszer, évekkel ezelőtt már olvastam, aztán elfelejtettem; most pedig újraolvasom, és bár a nagy része homályos, néha beugrik, hogy melyik fejezet jön éppen. Van ennek így értelme?

Lucy homlokráncolva nézte őt. – Ezt eddig miért nem mondtad?

– Nem tudtam megfogalmazni – feszengett Sirius. – De tegnap megtaláltam azt a mugli újságot, és szó volt benne a déjà vu-ről... Ostobán magyarázza a jelenséget hányásrózsaszín oldalakon keresztül, de egy értelmes gondolat azért van benne: a cikk írója szerint a déjà vu olyan pillanat, amikor a tudatunk egy másik dimenzióba kerül.

Lucy elvigyorodott. – A kedvemért beviszed Scrimgeournak a Cosmót, mint bűnügyi szakirodalmat? Megnézném az arcát.

– Kiröhöghetsz, mert tényleg röhejes – felelte rendíthetetlen nyugalommal Sirius –, de figyelj rám! Dumbledore azt mondta, a valóságunk összekeveredett egy másikkal. Mi van, ha ez valójában nem is olyan ritka jelenség, mint ő állítja, hanem egészen mindennapos? Megmagyarázná, hogy miért számolnak be annyian ilyesmiről... de amit én érzek, az folyamatos déjà vu. Nagyjából azóta, hogy Dumbledore kiteregette a lapjait a gyűlésen. És Piton...

Lucy felvonta a szemöldökét. – Mi van Pitonnal?

– Sokszor eszembe jut – vallotta be kelletlenül Sirius. – Mintha köze lenne Dumbledore tervéhez. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő a kém.

Lucy válasz helyett a férfi nyaka köré fűzte a karját, és megcsókolta. Szívesen elmondta volna Siriusnak, hogy Piton Dumbledore parancsára játssza a kettős ügynököt – vagy legalábbis nagyon jól tetteti –, és hogy gyűlöli ezen feladatát, de tartott tőle, hogy Sirius régi iskolatársa iránti utálata győzedelmeskedne a józan ítélőképességén. Arra pedig aztán végképp nem volt semmi szükség, hogy minden aurori leleményét bevetve nyomozni kezdjen...

Jobban belegondolva nagyon is logikusnak tűnt, hogy Dumbledore Pitonon keresztül próbálja a Jóslatok Termébe csalni Voldemortot – pontosan ugyanannyira, mint hogy a rettegett feketemágus a fegyelmi tárgyalást próbálta felhasználni Harry Potter behálózására.

Lucy határozottan emlékezett rá, hogy egy perccel ezelőtt még aggódott Sirius dezsavűvel kapcsolatos felvetése miatt, a gondolat azonban mostanra súlytalannak tűnt. Ostobaság ezen tépelődnie, ha egyszer így kell lennie! Dumbledore tervének sikerülnie kell. Voldemortnak le kell lepleződnie...

Lucy-t furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy a kezére nézett. Mintha hirtelen egy új érzékszerve lépett volna működésbe: furcsa, a tapintás és a sejtés közé tehető érzet kerítette hatalmába, és egy pillanatra mintha lelassult volna a szalonban az idő.

Mintha tér és idő szövete valami kézzel fogható, emberi ésszel átlátható dolog lenne. Mintha meg tudná érinteni.

Mintha...

– Mi a baj?

Lucy összerezzent, amikor Sirius a vállára tette a kezét. Hirtelen újra a Corbitt-ház szalonjában találta magát: a kandallóban tűz ropogott, Csikócsőr a kanapén hevert, Awarnarch Corbitt portréja pedig békésen hortyogott a szemközti falon.

Sirius gyanakodva nézte őt.

– Semmi. Csak olyan volt, mintha...

Lucynak sosem kellett befejeznie a mondatot. A szalont vörös villanás töltötte be, és a dohányzóasztal mellett egy magas alak tűnt fel.

Egy magas alak hosszú hajjal és szakállal, lila-mélyzöld csillagos köpenyben.

Albus Dumbledore elegáns mozdulattal lesimította a talárját, és kinyújtózkodott. A tekintete követte Fawkes-t, aki idehozta, és aki most tollászkodva foglalt helyet Csikócsőr feje fölött a kanapén. Dumbledore ezután Lucy és Sirius felé fordította a fejét, és udvariasan biccentett.

– Jó estét! – köszönt a tőle megszokott derűs nyugalommal.

– Mi történt? – pattant fel Sirius. – A Roxfortból jött? Harryvel van valami?

– Aggodalomra semmi ok – csitította Dumbledore. – Örömmel állíthatom, hogy a keresztfia kiváló egészségnek örvend; és reményeim szerint a jövőben meghúzza majd magát, ugyanis, hogy úgy mondjam, egy igen meleg helyzetből kényszerültem kiszabadítani ma este.

– Megtámadták? – szegezte neki a kérdést Sirius. Sápadt arcára narancsvörös sávokat rajzolt a tűz fénye. – Voldemort betört a kastélyba?

Dumbledore elfojtott egy mosolyt.

– Semmi hasonlóan drasztikus esemény nem történt – sietett megjegyezni. – Csupán arról van szó, hogy Dolores Umbridge hónapok kitartó munkájával leleplezte a titkos önvédelmi szakkört, amit az ifjú Harry magának és iskolatársainak szervezett.

– Akkor most mi lesz? – kérdezett közbe fennhangon Lucy. – Kicsapják?

– Semmi esetre! – legyintett a professzor. – Mivel a diákkör a Dumbledore Serege nevet kapta, könnyűszerrel magamra vállalhattam a felelősséget – ez azonban, fájdalom, azzal járt, hogy el kellett hagynom a Roxfort igazgatói székét. Továbbá, ahogy mondani szokás, jelenleg körözés alatt állok.

Lucyból kitört a nevetés, és Sirius is megenyhült tekintettel pillantott a professzorra.

– És hogyan tovább? Titkos haramiaklubot alapítunk Caramel megbuktatására?

– Sajnos nincs időnk ilyesmire – sóhajtott Dumbledore. – Nehéz szívvel adom át a tisztségemet Doloresnek, de köztünk szólva, a tanév hátralévő részében egyébként sem lett volna sok időm az irodámban kuksolni. De erről majd később! Most valami másról kell beszélnünk. Itt az ideje, hogy megvitassuk a feltételezett áruló kérdését a Rendben, amelyre Sirius ismételten felhívta a figyelmem néhány nappal ezelőtt.

Lucy ingerült pillantást vetett a férfira, Siriusnak azonban a szeme se rebbent.

– Mi van vele?

– Ahogy általában, most sem hagyta cserben a szimata – felelte Dumbledore. – A helyzet azonban igen kényes, ugyanis minden jel arra mutat, hogy a kérdéses áruló nem más, mint Sipor, a házimanó.

A hatás azonnali volt. Lucy-t keserű megértés töltötte el, Sirius pedig felháborodva kapta fel a fejét.

– Mégis hogy a Merlin redvás alsójába lehetne Sipor?! Az orrát sem dughatja ki a Grimmauld térről – hogyan adott volna ki minket Voldemortnak?

– Gondoljon vissza az elmúlt hetekre – nézett rá Dumbledore. – Biztos, hogy egyszer sem adott neki kétértelmű parancsot? Olyat, amit úgy értelmezhetett, hogy hagyja el a Black-házat?

– Nem! – Sirius a homlokát ráncolta. – Azaz mégis – tette hozzá. – Egyszer kiküldtem a konyhából. Felhúztam magam, mert megint undokságokat motyogott... de ha tényleg elment, később meg kellett büntetnie magát...

– Lehet, hogy megtette – bólintott Dumbledore.

– De ha egyenesen Voldemorthoz ment, akkor sem mondhatott semmit a Rendről! – csattant fel Sirius. – És az agyából sem olvashatták ki – a manók mágiája erősebb ennél.

– Elárulhatott azonban néhány jelentéktelen részletet – sóhajtott Dumbledore. – Olyan apróságokat, amelyek a mi számunkra nem információértékűek, ellenségeink azonban kihasználhatják őket. Például azt, hogy a keresztfia apjaként tekint magára – tette hozzá jelentőségteljesen –, vagy hogy gyengéd érzelmek fűzik Dawlish kisasszonyhoz...

– Azt már régen tudják – vont vállat Lucy. – Malfoy már azelőtt piszkált vele, hogy egyáltalán igaz lett volna.

– Hogyhogy piszkált vele? – döbbent meg Sirius.

Lucy vállat vont. – Mikor elmentem hozzájuk arra a hülye partira, szentül meg volt róla győződve, hogy...

– Hogy mit csináltál?!

Lucy egy pillanatig mozdulni sem mert Sirius villámló tekintetének céltáblájaként.

– Izé... csak vicceltem?

– Te önszántadból bementél Malfoyék házába?!

Lucy segélykérően pillantott Dumbledore-ra, a professzor azonban csak mosolygott rá.

– Akkoriban szóba sem álltunk egymással – kezdte kelletlenül. – Tonks nekiállt hisztizni, hogy Harry-t le fogják csukni, ha nem csinálok valamit, és tudtam, hogy nem fog békén hagyni, míg meg nem kapja, amit akar...

– ...szóval csak úgy besétáltál egy partira az egyik legveszélyesebb ismert halálfalóhoz – ismételte jegesen Sirius –, és jól megdumáltátok a szerelmi életedet.

– Ha ez így meglep, akkor gondold át, hogy tényleg el akarsz-e venni...

– Ennek ahhoz semmi köze! – csattant fel Sirius. – De mégis hogy kell ezt elképzelni? Helló Lucius, segítsen már egytől tízig pontozni ezeket a csávókat...?

– Látom, jót tett a Cosmo-olvasás – vigyorgott Lucy –, de csalódást kell okoznom. A vacsora tök eseménytelen volt, utána viszont véletlenül meghallottam, hogy Malfoy a feleségével beszélget, és... és megállapodtunk valamiben, aminek köszönhetően Harry megúszta a börtönt. Utána találkoztam apával, és megtudtam tőle, hogy Caramelt megátkozták.

– Ez volt az az este, amikor valaki Imperiust szórt rád? – kérdezte lassan Sirius. Amikor Lucy bólintott, jól hallhatóan elfojtott egy káromkodást, és a halántékát kezdte masszírozni; Dumbledore azonban úgy nézett a boszorkányra, mintha most látná életében először.

– Ha nem tévedek – szólt közbe –, nem egyedül érkezett erre a partira, ugye? Valaki meghívta.

– Van bármi a világon, amiről maga nem tud? – csattant fel Lucy.

– Csupán találgatok – felelte Dumbledore izgatottan –, ahogy az is puszta tipp a részemről, hogy ez a személy Percy Weasley lehetett. Ha így történt, az igazolja egy fájdalmas gyanúmat.

– Miféle gyanúját? – kérdezett közbe élesen Sirius.

– Azt, hogy Dolores Umbridge nem csupán a minisztert akarta dróton rángatni. – Dumbledore jelentőségteljes pillantást vetett a varázslóra. – Maguk nem voltak jelen, amikor meglátogattam a Weasley-családot, és megkértem őket, hogy csatlakozzanak a Főnix Rendjéhez. Mint Arthur utólag értésemre adta, az ifjú Percy nem sokkal távozásom után heves indulattal fejtette ki, mennyire ostobának tartja a szülei döntését, és minden kapcsolatot megszakított velük, hogy elfogadja a Caramel által felajánlott magas pozíciót. Ma is eszembe jutott mindez, amikor együtt láttam őket: Percy-t, Umbridge-t és Caramelt. Közös erővel próbálták eltanácsolni Harry Pottert, hogy ne terjeszthesse tovább Voldemort visszatérésének hírét... – Dumbledore szomorúan felsóhajtott. – Ha olyan megalomán, telhetetlen gonosz ellen harcolunk, amilyen Voldemort is, gyakran elfelejtjük, mennyire kicsinyesek tudnak lenni valójában az emberek. A gonoszságnak rengeteg arca van, ellenségeink ambíciói pedig olykor kimerülnek annyiban, hogy egy aranyvérű család örökségére vágynak.

Lucy lehajtotta a fejét. Hirtelen szörnyen ostobának érezte magát, és Sirius felől is hasonló érzések vibrálását érezte.

– Franc se gondolta volna – morogta a varázsló. – Kézenfekvőnek tűnt, hogy Voldemort az valamelyik talpnyalóján keresztül. Neki kellett volna...

– De nem ő átkozta meg Percy Weasley-t – felelte szelíden Dumbledore. – Hanem Umbridge. A saját céljai kedvéért.

– A leghőbb vágyát használta fel ellene, mi? – sóhajtott Sirius. – Elismertség... magas pozíció...

– Majdnem rájöttem! – Lucy összefonta a karját. – Feltűnt, hogy Percy agya furcsán működik, de közel sem volt annyira kába, mint korábban Kupor.

– Dolores kiválóan ért az Imperiushoz – jegyezte meg sötéten Dumbledore. – Máskülönben nem próbálta volna meg kiszórni egy legillimentorra. Maga lett volna az utolsó láncszem, Lucy! Az, amelyik a Gringottsot is megnyitja előtte... de leküzdötte az átkot, így Umbridge-nak más módszer után kellett néznie.

– A törvény! – értette meg Lucy.

– Szóval végig Voldemortot hajkurásztuk, miközben egy macskabolond vénasszony, és az anyám elmebeteg házimanója volt a tettes! – mordult fel Sirius. – Alig várom, hogy mindezt lejelentsem Scrimgeournak. Át fog küldeni a mugli titkosszolgálathoz drogtesztre.

Dumbledore komolyan nézett rá. – Ami Siport illeti – mondta –, arra kérem, semmilyen módon ne árulja el neki, hogy tudunk az árulásáról. Se neki, se Remus Lupinnak, vagy bárki másnak a Rendből. Meg tudja ezt ígérni nekem, Sirius?

– Egyszerűbb lenne nyíltan megtiltani Sipornak, hogy hagyja el a házat – vont vállat a férfi. – Akkor nem járhatna el többé a szája.

– Semmi esetre! – felelte Dumbledore. – Ki kell használnunk a helyzetet. Valami olyat kell mondania Sipor jelenlétében, ami gyors cselekvésre ösztönzi Voldemortot. Valamit, ami egyértelművé teszi, hogy Harry Potter nem fog elmenni a jóslatért, hogy neki magának kell megtennie...

Lucy az utolsó részletig utálta ezt a tervet, Sirius azonban rábólintott.

– Remek! – mondta derűsen Dumbledore. – Akkor hát némi jól megérdemelt pihenés után ismét a tettek mezejére léphetünk.

Csend lett a szalonban. Lucy egy ideig némán figyelte, ahogy az ősz varázsló indulásra készen igazgatja a köpenyét, aztán megszólalt:

– Dumbledore professzor... maga hol fog lakni? Úgy értem, most, hogy keresik az aurorok, meg minden.

– Ezen még nem gondolkodtam – vallotta be Dumbledore.

– Hát csak mert izé... – Lucy egyik lábáról a másikra állt. – Maga is mindig kivágott mindenféle gáz helyzetből, szóval ha gondolja, akkor csak tegye le magát valamelyik szobában. Kényelmesebb, mint a Grimmauld téren kuksolni.

Dumbledore egy pillanatig őszinte döbbenettel nézett rá, aztán elmosolyodott.

– Ez igazán kedves magától, Lucy – mondta. – Akkor hát, reggel találkozunk! Apropó, ha megbocsátanak, pár órára kölcsön venném azt a merengőt. Nem ártana kitisztítanom a fejem...

Azzal magabiztosan megindult a szalonból kivezető ajtó felé, Sirius pedig felvonta a szemöldökét.

– Járt már itt?

– Néhányszor – felelte kitérően Dumbledore. – Tudják, a Corbittok fontos szövetségeseim voltak a Grindelwald elleni harcban, ahogy Percival Graves is. De erről talán majd egy másik alkalommal mesélek.

Azzal már be is csukódott mögötte az ajtó, Lucy pedig kettesben maradt a sötét tekintettel maga elé meredő Siriusszal. Amikor átkarolta a vállát, a férfi meglepetten felszusszant, de nem próbált kiszabadulni az öleléséből.

– Nem tűnsz valami boldognak – kezdte óvatosan Lucy.

– Rohadt dühös vagyok – jelentette ki tárgyilagosan Sirius. – De így is boldogabb, mint az elmúlt években bármikor, szóval be ne pánikolj itt nekem...

Lucy nyelt egyet. – Sosem beszéltünk róla, de amit Sipor csinált, az... hát, szóval nem meglepő.

– Nem bizony – jegyezte meg sötéten Sirius. – Az én hibám. Ha konkrétabb parancsokat kap, az a kis mocsok soha nem tehetett volna keresztbe nekünk.

– ...meg talán akkor sem, ha nem úgy bántál volna vele, mint egy mocsokfolttal a cipőd talpán – szaladt ki Lucy száján.

Sirius úgy nézett rá, mintha felpofozta volna.

– Ha te is elkezdesz itt nekem a manók jogairól prédikálni, mint Hermione Granger...

– Eszemben sincs – felelte higgadt tárgyilagossággal Lucy –, de ha komolyan gondoljuk ezt a házasságdolgot, kötelességem szólni, ha seggfej voltál. Siporral pedig állandóan az vagy. Direkt kegyetlenkedsz vele! Nem vetettem egyből a szemedre, mert utálom az ilyen szentbeszédeket, de... mindegy is. Nem szóltam, pedig kellett volna, és kész. Ez van. A tényekre úgyis jobban hallgatsz, mint akár rám, akár Remusra, szóval tessék, itt vannak a tények. Meg ott, hogy Hagridot szétverték az óriások, a koboldok visszatartják a minisztérium pénzét, a kentaurok pedig vadásznak a területükre tévedő varázslókra. Elmondom rohadt egyszerűen, hogy te is értsd: rossz ötlet kínozni a varázslényeket, mert többet árthatnak nekünk, mint hisszük. Meg izé, vannak morális okai is, de ne várjunk túl sokat egymástól.

Sirius mély levegőt vett.

– Tehát olyan embernek ismertél meg, aki előszeretettel kínozza a varázslényeket?

– Nem – felelte Lucy. – Ezért nem értem, mi a szar van veled meg Siporral! Komolyan egy... egy rabszolgán fogod megbosszulni, hogy az anyád egy pszichopata volt?

Sirius szemmel láthatólag küzdött, hogy uralkodjon magán.

– Ezt te nem értheted! Sipor egész gyerekkoromban hagyta, hogy a szüleim gyötörjenek. Gyűlöl engem, és megalázónak tartja, hogy a gazdája lettem; és én is hasonlóan érzek. Néha legszívesebben megfojtanám... Leggyakrabban viszont egyszerűen csak nem érdekel az egész.

– Pont ez az – sóhajtott Lucy. – Vagy átnézel rajta, vagy ordítasz vele. A következő az lesz, hogy bele is rúgsz.

– Ha rászolgál...

– Nem szolgál rá! – Lucy keze ökölbe szorult. – Sipornak kimosták az agyát. Azt hiszi, az az életcélod, hogy holtukban is idegesítsd a szüleidet, mert az ő világa a Blackek körül forog, állandóan azt ismételgeti, amit tőlük hallott. Egész életében csak ők bántak kedvesen vele, ha egyáltalán... és most mit lát? Ha felkereste a rokonaidat, például Bellatrix Lestrange-et meg Narcissa Malfoyt, biztos halálra kényeztették, hogy mindent kiszedjenek belőle – neked pedig egy jó szavad sincs hozzá. Mégis miért akarná holtig tartó hűséggel őrizni a titkaidat?

– Igen, ez mind nagyon szép és logikus! – csattant fel Sirius. – De Sipor akkor sem fog normálisan viselkedni velem, ha térden állva könyörgök bocsánatért az anyám portréja előtt, mert gyűlöl, és én is gyűlölöm őt!

– Nem kell, hogy drámai gesztusokat tegyél felé – szögezte le Lucy. – És az sem kell, hogy megbízz benne. Ezek után nem is lenne bölcs dolog. Csak... próbálj meg legalább egy napig normálisan viselkedni vele, és kedvesen reagálni, ha sérteget! Megértően. Csak játszd el, ha nem tudsz jobbat.

Sirius hosszan, kelletlenül nézett rá.

– Na jó... – mondta halkan. – A kedvedért.

Ne az én kedvemért csináld, akarta mondani Lucy, de visszanyelte a kétségeit, amikor a férfi kézen fogta, és gyengéden maga után húzta az emeletre.

* * *

– És csak úgy felbukkant a szalon közepén? A semmiből?

Sirius abbahagyta a Black-családfát ábrázoló falikárpit bámulását, és kutató pillantást vetett az ajtóban ácsorgó Remus Lupinra. Valami határozottan nem stimmelt barátja körül: az újhold épp csak növekedésnek indult, ő mégis úgy festett, mintha a farkaskór legsúlyosabb, telihold előtti tünetegyüttesével küzdene. Az arca sápadt volt, a szeme karikás, és alig állt a lábán.

És ami még ennél is gyanúsabb volt: felesleges kérdéseket tett fel.

– ...úgy értem – folytatta bizonytalanul Remus –, Dumbledore járt már korábban Darlingtonban? Nem úgy volt, hogy feltérképezhetetlen, meg ilyenek?

Sirius vállat vont. Minél több idő telt el, annál inkább erősödött benne a sejtés, hogy a néhai Corbittok legalább olyan fokú üldözési mániával küzdhettek, mint a Blackek; egymás után derült fény a bonyolultabbnál bonyolultabb védőbűbájokra, melyeket az eltelt évszázadok során a birtokukra szórtak. Remus maga talált meg párat ezek közül, felesleges volt ennyire meglepődnie.

– ...tehát Dolores Umbridge-nak mostantól korlátlan hatalma van Roxfortban, Dumbledore pedig hagyja ezt.

– Mindent meg fogsz ismételni, amit ma reggel elmeséltem neked?

Remus lesütötte a szemét. – Nem, csak... Dumbledore-nak bizonyára valami nyomós oka volt erre, amit nem akart az orrotokra kötni. Ezt te is tudod, ezért vagy ennyire feszült.

– Vagy inkább azért, mert te nem akarsz valamit az orromra kötni! – csattant fel Sirius. – És nem most kezdted a titkolózást. Már legalább egy hónapja nem mondod el, mi bajod van.

– Te pedig nem mondod el, mit keresünk ebben a házban.

– Mert nem tudom! – reccsent rá Sirius. – Csak nem árt, ha átkutatjuk egy kicsit, ennyi az egész. És van valaki, aki segíthet – tette hozzá, majd fennhangon belemondta a helyiség dohos levegőjébe: – Sipor!

Nem történt semmi. Sirius szisszenő lélegzetvételére nem felelt más, csak a süket csend, és Remus hitetlenkedő-bosszús sóhaja.

– Ne próbáld nekem bemesélni, hogy pont tőle fogsz tanácsokat kérni...

– Szó sincs róla – felelte hetykén Sirius. – Csak van vele egy kis megbeszélnivalóm. – Sipor!

A manó azonban sehol sem volt; és Siriusba beleszúrt a nyugtalanság. Meddig mondhat ellent a gazdájának egy házimanó? Megteheti Sipor, hogy soha többé nem tér vissza, ha hívja?

Elmondom rohadt egyszerűen, hogy te is értsd, suttogta a fülébe Lucy hangjának emléke.

Vajon tényleg elkésett, egyszer s mindenkorra?

Remus összefonta a karját, és megállt vele szemben.

– Megint csinálod – közölte tárgyilagosan. – A fejedbe vetted, hogy nem bízhatsz senkiben, és titokban a fél Rend Voldemortnak dolgozik...

– Nem én kezdtem a titkolózást! – vágott vissza Sirius. – És nem én használok ki minden lehetséges pillanatot, hogy a szupertitkos küldetésemre hivatkozva megszökjek a kellemetlen beszélgetések elől. Azt hiszed, nem vettem észre? Megint azt csinálod, mint Roxfortban... drámai vallomásokat próbálsz kicsikarni az emberekből, hogy meggyőződj róla, hogy még mindig a barátaid; te viszont kizárólag akkor vagy hajlandó beszélni velük, ha épp jól esik. Különben megszöksz, eltereled a témát, vagy elhiteted a hallgatóságoddal, hogy mindenki mindent félreértett.

– Nem... ez nem így van! – csattant fel Remus. – Csak van valami, amit muszáj megtennem, de nem akarom. Nagyon nem.

– Ja, nekem is. Ha előkerült Sipor, majd meglátod.

Remus aggódva pillantott rá. – Ugye nem fogod bántani?

Sirius a szemét forgatta. – Most mondtam, hogy nem akarom megtenni!

– Egyáltalán, miért lett hirtelen ilyen fontos, hogy mi van a manóddal? Egészen eddig levegőnek nézted.

– Majd meglátod, a fene egyen meg! – dörrent rá Sirius, és folytatta a sarokban álló vitrin tartalmának módszeres tanulmányozását. Képtelen volt kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ha elég kitartó és szemfüles, kiszúrhat valamit a Black-házban, ami segít kifürkészni Sipor terveit. A tény, hogy eddig semmit sem talált, nem szeghette kedvét, ahogy az sem, hogy barátja továbbra is bosszús-tartózkodó arckifejezéssel nézte őt.

– Nagyon ügyesen csinálod – mondta végül, – ezt el kell ismernem.

– Micsodát? – kérdezte szórakozottan Sirius, miközben kirázott egy doxifészket a függöny gyűrődései közül, és csalódottan megállapította, hogy nincsenek benne tojások.

– Hogy nem kérdezel rá. Inkább megvárod, hogy magamtól elmondjam, mi az, amit nem akarok megtenni, hiába tudom, hogy nem lenne bölcs dolog.

Sirius vállat vont. – A te döntésed, hogy kiben bízol meg. Megszoktam, hogy nem én vagyok az.

– Merlinre! – fakadt ki Remus. – Rég túl vagyunk ezen! Egyébként sem olyan dologról van szó, aminek bármi köze a Rendhez, vagy Voldemorthoz, vagy a küldetésemhez, vagy ilyesmi... csak... csak megcsókoltam Tonksot, a fene egye meg!

Sirius elfordult a vitrintől, és őszinte döbbenettel meredt barátjára.

– Ennyi? Ezért vagy kiakadva lassan hat hete?

Remus fülig vörösödött.

– Nem lett volna szabad! Nem játszadozhatok így senkivel. Súlyos felelőtlenség volt, és...

– ...és megbántad – bólintott Sirius. – Egyet se félj, pajtás, másfél hónap alatt azért elévül az ilyesmi.

Remus rábámult. – Hogy érted azt, hogy elévül? Szerinted elfelejtette?

– Nem – felelte halvány mosollyal Sirius –, csak kiestél abból az időkeretből, ameddig még tart az esélyed. A nők ilyenkor mindig azt várják, hogy csinálj valamit. Megfigyelnek. Te, Holdsáp, tettél egy lépést, majd másnap eltűntél egy halálosan veszélyes küldetésre, és egy árva baglyot sem vágtál hozzá a célponthoz. Szerintem teljes biztonságban vagy a tetted következményeitől!

Remus döbbenettel vegyes megbántottsággal pillantott rá, Sirius pedig színpadiasan a homlokára csapott.

– ...ja, hogy nem lekoptatni akarjuk a csajt! Mert azt nagyon jól összehoztad.

– Le kellene koptatnom – sietett megjegyezni Remus –, akár akarom, akár nem.

– De te nem akarod.

– Akarnom kellene.

– De nem akarod! – Sirius elvigyorodott. – Hát, akkor eggyel nehezebb a küldetés, de még mindig nem lehetetlen. Csak egy kis izgalom kell hozzá, pár vérző seb, amitől hősiesnek és titokzatosnak tűnsz... meg egy jó sztori arról, hogy már hetek óta csak rá gondolsz, miközben félmeztelenül irtod a halálfalókat.

– Túl sok időt töltesz Lucyval, mondták már?

– Mindent a mugli bulvárnak köszönhetek – felelte komoly arccal Sirius. – Olyan dolgokat tanulok azokból az újságokból, amikről álmodni se mernél. Most már tényleg értek a férfiakhoz. Meg a nőkhöz. Meg mindenhez.

Remus felsóhajtott. – Jobb lenne, ha annyiban hagynám az egészet. Úgy értem, ki a fenét akarok átverni? Dora sosem lehetne velem boldog! Elképzelni sem tudja, min kellene keresztülmennie, ha egyszer annyira megőrülnék, hogy...

– Valakinek el kell kezdenie – vont vállat Sirius.

Remus megütközve nézett rá. – Micsodát?

– Széles körben elterjedt tévhit, hogy a vérfarkasok képtelenek beilleszkedni a társadalomba. Neked mégis sikerül, már iskolás korod óta...

– ...de csak mert rajtatok kívül senki nem tudta, hogy az vagyok! – fakadt ki Remus. – Titkolnom kellett, és ma is titkolhatnám, ha Piton nem árulja el a diákjainak.

– Pont ez az! – Sirius széttárta a karját. – Senki sem tudta, ezért úgy bántak veled, mint egy normális emberrel... tehát az lett belőled. Egy normális ember. Engem meg nem aranyvérmániás baromként kezeltek a Griffendélben, így nem az lett belőlem. Baromi egyszerű az egész.

– De amikor bajba kerültél, továbbra is a családod alapján ítéltek meg – sóhajtott Remus. – Életfogytiglant kaptál, mert te is csak egy Black vagy, és a Blackek mind aranyvérmániás barmok. Ezek után komolyan a társadalom méltányosságában reménykedsz?

– Abban reménykedem – felelte rezzenéstelen arccal Sirius –, hogy ha végre lelepleztük Féregfarkot, és megíratom Rita Vitrollal vérfagyasztó azkabani szenvedéseim történetét, hozzácsapjuk a te sztoridat is, és mindenki felfogja végre a csökött agyával, hogy a kettő ugyanaz.

Remus szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta – egy hang sem jött ki a torkán.

– Ez a beszéd! – vágra rá diadalittasan Sirius. – Most pedig, ha rám hallgatsz, szépen leülsz a seggedre, és nekiállsz levelet írni a kisasszonynak. Addig felnézek, hátha Sipor beszorult a szellőzőbe, vagy valami.

*

Sipor sem a szellőzőből, sem a padlásról, sem a Regulus szobájában meglazult padlódeszkák alól nem került elő, ami tovább rontott Sirius egyébként sem fényes hangulatán. Már majdnem eldöntötte, hogy feladja a keresést, és hazahoppanál Darlingtonba, amikor Remus kiáltása harsant a lépcsőn.

– Sirius! Sirius!

– Itt vagyok! – a férfi felpattant, és ösztönösen pálcát rántott. – Mi történt?

– Harry – itt van Harry, és veled akar beszélni...

Sirius barátját félrelökve robogott le a lépcsőn. Most, hogy Dumbledore elhagyta a Roxfortot, az iskolában egyszerűen bármi megtörténhetett. Talán beigazolódtak a félelmei, és Voldemort megtámadta az iskolát, vagy Umbridge Harryre is Imperius-átkot szórt. Esetleg mégis megtalálta a módját, hogy eltanácsolja őt. Vagy –

A Black-ház konyhájában magasra csaptak a kandalló lángjai, és a lángok között ott lebegett Harry arca. Sirius türelmetlen mozdulattal hátradobta a haját, és lekuporodott a kandalló elé, hogy a tekintetük egy szintbe kerüljön. Remus tétova mozdulattal térdelt le mellé.

– Mi történt? – kérdezte parancsoló hangon Sirius.

– Jól vagy, Harry? – tette hozzá Remus. – Segítségre van szükséged?

A fiú arcán még a vadul lobogó lángok közepette is látszott, hogy hirtelen zavarba jön.

– Nem... – felelte habozva. – Semmi ilyesmi... Csak beszélni akartam vele... az apámról.

Sirius sok mindenre számított, de erre nem. Ösztönösen Remusra pillantott, ám barátja arca csak a saját csodálkozását tükrözte vissza.

– Izé – kezdte Harry. – Igazából nem sürgős a dolog, de egyre jobban zavar, mert nem tudom eldönteni, hogy... szóval okklumenciát tanultunk Pitonnal, és pár percre kiment valamiért a teremből. Vannak emlékek, amiket mindig kivesz a fejéből, amikor csináljuk, és hát, kíváncsi lettem...

Az ezután következő öt perces elbeszélés éppen olyan kellemetlen, szúró érzést hagyott maga után, mint amikor Lucy azt mondta, „elmondom rohadt egyszerűen, hogy te is értsd"; de Sirius hamar elhessegette a kétségeit. Harry természetesen nem érthette, ami történt: nem tudhatta, milyen is volt James, és milyen volt Piton. Mindkettejük életéből ki lehetett volna ragadni olyan objektív emlékeket, amelyekben szörnyen vagy emberségesen viselkedtek... bár Piton esetében utóbbi jóval nehezebb, tette hozzá gondolatban Sirius.

Harry nem tudhatta, mit jelentett akkoriban griffendélesnek vagy mardekárosnak lenni; fogalma sem volt róla, milyen keserű csatározások zajlottak a különböző házak diákjai között, amikor a tanárok nem látták, és azt sem sejthette, hogy az apjának nem kellett kényszerűségből olyan hamar felnőnie, mint neki.

És mindezt nem is most kellett megtudnia.

Most csak annyit kellett hallania, hogy az édesapja jó ember volt. Ha saját magában nem is, Sirius Jamesben sziklaszilárdan biztos volt.

Szégyellte is a dolgot... ahogy egy kicsit a Siporral való viselkedését is szégyellte, és nem csak azért, mert a gondolatát sem tudta elviselni, hogy Lucy csalódjon benne.

– ...most, hogy említed – szólalt meg Remus –, mit szólt Perselus, mikor megtudta, hogy láttad ezt a dolgot?

– Azt mondta, nem tart nekem több okklumenciaórát – felelte higgadt nyugalommal Harry. – Mintha az olyan nagy bünte...

– Micsoda?! – kiáltott fel Sirius. Harry feje rémülten ugrott egyet a tűzben; egy láncdohányost megszégyenítő mennyiségű hamu kerülhetett a tüdejébe, őt azonban pillanatnyilag ez cseppet sem érdekelte.

– Elmegyek és beszélek Pitonnal! – háborgott, és már pattant is fel, de Remus visszahúzta.

Nyilván, fortyogott magában Sirius, megint kezdi a diplomatikus hülyeségeit. Mintha Pitonnal lehetne normálisan beszélni. Harry pedig egyértelműen nem fog odamenni hozzá, hiszen pont ugyanannyira utálja, mint egykor James.

Az egyetlen ember, aki itt bármit is tehet, az ő... vagy talán Lucy, akivel Piton a változatosság kedvéért még szóba is áll...

Ekkor azonban Harry összerezzent.

– Sipor jön lefelé?

Sirius hátrapillantott.

– Nem, a te oldaladon lehet valaki...

Keresztfia erre láthatóan megrémült.

– Mennem kell, viszlát! – hadarta, és már hátrált is ki a tűzből, Sirius pedig hiába küldte utána támogató gondolatait.

Csend lett a konyhában. A két varázsló egy hosszú pillanatig tanácstalanul meredt egymásra, aztán Remus felsóhajtott.

– Már csak ez hiányzott...

– Megint megcsinálta az a nyomorult! – dühöngött Sirius. – Azért se tanítja meg rendesen a gyereket a kulcsfontosságú mágikus készségre, ami megmentheti Voldemorttól. Nem szerette az apját, szóval pusztuljon! Hogy lehet valaki ekkora seggfej?! A franc egye meg, ha Harry képtelen lezárni az elméjét, az mindent tönkre tehet...

– Ügyes gyerek ő – vetette ellen Remus. – Nézd, Lucy sem tehetségtelen boszorkány, de két és fél évébe telt megtanulni a patrónusbűbájt. Harrynek pár hét alatt sikerült, és csak harmadéves volt! Mostanra biztosan megy már neki az okklumencia: ha nem is tökéletesen, de annyira igen, hogy egyedül is tudja gyakorolni, vagy mit tudom én, megkérje Hermionét.

– Szóval te sem hiszed el, hogy térden állva visszacsúszik Pitonhoz – nézett rá Sirius.

– A legkevésbé sem, de a remény hal meg utoljára.

Egy ideig hallgattak.

– ...tényleg arrogáns kis szörnyetegek voltunk, igaz? – mondta halkan Sirius. – És akkor még szépen fogalmaztam.

Remus óvatos pillantást vetett rá. – Hát... néha igen. De akkoriban minden más volt. Azt hiszem, sokszor viselkedtünk kegyetlenül egymással. Nem csak te, James meg Piton, hanem mindannyian. Sokat gondolkodtam ezen, míg a Roxfortban tanítottam. A diákok másként viselkedtek, mint a mi időnkben. Persze piszkálták egymást, de csak ritkán röpködtek átkok a folyosón, és egy-két mardekároson kívül senki szájából nem hallottam a sárvérű szót... és a mumusok, Sirius! A mumusokból látszott a legjobban. Múmiává, bohóccá, pókká, levágott kézzé és hasonló nevetséges dolgokká változtak, nem halálfalókká... inferusokká... Voldemort nagyúrrá... egyedül Harryé volt igazán rémisztő, mert egy dementor jelent meg neki. Nem sokkal azután, hogy találkozott eggyel a vonaton.

Sirius elgondolkodva hümmögött. – Szóval azt mondod, a tragikus múltunk miatt kevésbé baj, hogy arrogáns kis szörnyetegek voltunk?

– Inkább azt mondanám, érthetőbb – felelte Remus. – Ettől persze a valóság nem lesz kevésbé kiábrándító, vagy elfogadhatóbb Harry számára.

– Sosem fogjuk tudni megértetni vele, hogy milyen volt James – sóhajtott Sirius. – Én sem érteném meg a helyében... és nekem sem fogja megbocsátani, hogy unalomból vadásztam Pitonra. Függetlenül attól, hogy egy zsíros hajú kis mitugrász volt, aki gonosz élvezetből szórta az átkait a folyosón. Láttad, hogy nézett rám!

– Harry bízik benned – szögezte le Remus. – Ha eltelik egy kis idő, mindent másként lát majd. Még annyira friss ez az egész... egy idő után mindenkinek szembesülnie kell vele, hogy a szülei nem tökéletesek.

Sirius teátrális mozdulattal a szája elé kapta a kezét.

– Merlin segge! Ezt csak most mondod?!

Remus szomorú mosollyal nézett rá. – Ne aggódj miatta – mondta. – Most pedig megyek, és megpróbálok beszélni Perselusszal... nem, te ne gyere! Csak rontanál a helyzeten, és gondolom, nem lennél kész bevallani neki, hogy szégyelled a történteket.

– Mindennek van határa – morogta Sirius. – De igazad van, ha megölöm Pitont, nem tud okklumenciaórákat tartani a gyereknek. Inkább keresem tovább azt a bolond manót. Sipor!

Ám senki nem felelt a kiabálására; a tegnap este óta folyamatosan lappangó kellemetlen érzés pedig tovább erősödött a gyomrában.

*

Sirius földszinttől a padlásig módszeresen átkutatta a Grimmauld téri házat, de semmi érdekeset nem talált, leszámítva egy súlyos aranymedált, amit Sipor a vacka mélyén rejtegetett. Fontolgatni kezdte, hogy hetedszerre is kidobja, vagy visszateszi a szalonban a vitrinbe, aztán inkább érintetlenül hagyta; ha valóban béketárgyalásokat akart kezdeményezni a manóval, aligha tűnt jó ötletnek, hogy megfossza valamitől, amihez szorosan kötődik.

Amikor Sirius úgy érezte, már nincs olyan négyzetcentimétere az épületnek, amit ne kutatott volna át legalább háromszor, feladta, és hazatért Darlingtonba. Kutya képében szelte át a birtokhoz vezető földutat, majd bebarangolta a Corbitt-kúria melletti erdőt, és csak akkor változott vissza emberré, amikor már levegőt is alig kapott a rohanástól.

Végül ott kötött ki, ahol általában: a szalonban. A helyiség csendes volt és üres, mozdulatlanságát csak a Dumbledore által kölcsönkért merengő fényjátéka törte meg. Az ősz professzor szemlátomást nem túlzott: valóban rengeteg emléket engedett a kőtálba, minden bizonnyal azért, hogy kitisztítsa a fejét.

Sirius elgondolkodva hajolt fölé. Bár sejtette, hogy Lucynak hasznos ajándék lesz a merengő, a maga részéről idegenkedett a gondolatok rendszerezésének ezen módjától. Sokkal több mindent megértett a saját emlékeiből, ha egyszerűen visszaidézte őket, vagy a boszorkány legillimentori képességeit hívta segítségül; amire azonban most vágyott, azt csak a merengő adhatta meg neki. Csak a merengő tehetett egy emléket távolivá, pártatlanná, mintha külső szemlélőként figyelné...

Sirius visszafojtott lélegzettel hajolt a kőtál fölé. Annak különös, se nem folyékony, se nem légnemű tartalma egyre lassabban kavargott, az emlék-tó tükre kisimult – ő pedig rádöbbent, hogy saját arca néz vissza rá. Csak éppen fiatalabb volt: sokkal fiatalabb. Csinos, sápadt arca fölényesen pislogott rá a kőtálból: nem volt borostás, nem húzódtak mély árkok a szeme alatt, és nem voltak ősz szálak a hajában...

Sirius döbbenten markolta meg a merengő szélét. Mi oka lehetett Dumbledore-nak, hogy éppen az ő fiatalkori énjén töprengjen? Hiszen nem tudhatta, mit látott Harry... vagy talán Remus mondta el neki? Nem, jutott eszébe rögtön, az nem lehet, hiszen Dumbledore egész napra elment. Honnan tudta volna, Holdsáp, hogy hol keresse?

Sirius hirtelen nagyon is megértette keresztfia kíváncsiságát. Vajon miért éppen egy vele kapcsolatos emléket akart Dumbledore ennyire tisztázni magában? Hiszen Azkaban előtt alig találkoztak – persze ha nem számítjuk azokat az alkalmakat, amikor McGalagony professzor valósággal tüzet okádva vonszolta őt be az igazgatói irodába, mert Jamesszel felrobbantották a vécét, tündérmanókat engedtek szabadjára a mardekáros klubhelyiségben, Piton fejéhez vágták a karácsonyi pudingot, térdig elárasztották töklével a nagytermet, vagy valami más hasonló dolgot műveltek. Dumbledore professzor ilyenkor mindig rájuk pillantott félhold alakú szemüvege fölül, mint egy kedves, elnéző nagybácsi, és kötelességének eleget téve megfeddte őket. Soha egy pillanatig sem adta jelét, hogy ő, Sirius Black, jobban érdekelné, mint az iskola bármely másik tanulója! A Rendbe a barátai miatt lépett be, és sosem került igazán közel a professzorhoz; talán akkor voltak először kettesben, amikor a Roxfortból való csodálatos szabadulása előtt Dumbledore elmondatta vele, mi történt valójában azon az éjszakán, amikor James és Lily...

Miért éppen rá gondolt tegnap este Dumbledore?

Sirius egy szempillantás alatt döntött. A kőtál szélét megmarkolva előredőlt, és belemerítette az arcát Dumbledore emlékeibe. Furcsa, csiklandós rántást érzett a köldökénél, mintha egy zsupszkulcs indulna el vele, és a következő pillanatban egy sötét szobában találta magát.

Egy sötét szobában, amiben Dumbledore Godric's Hollow-i házának nappalijára ismert.

Sirius földbe gyökerezett lábakkal állt meg a különös, számára tökéletesen ismeretlen jelenet közepén. Egészen biztos volt benne, hogy nem emlékszik rá: nem emlékezett Dumbledore-ra, ahogy sötét tekintettel cirkál fel-alá a tálalószekrény előtt, nem emlékezett az elegáns mahagóniasztalra kiterített térképre, sem önmagára, amint sápadt arccal, megsemmisülten mered maga elé a kanapén ülve.

Sem Pyritesre, aki a szoba közepén ül törökülésben, magában motyog, és néha kelletlenül ingatja a fejét.

Sem Scabiorra, aki csatos csizmája orrával rugdossa a meglazult tapétát.

Sem Perselus Pitonra, aki vele szemben ül egy fotelban, szakasztott ugyanolyan pózban bámulja a padlót, és hirtelen, ragadozómadárra emlékeztető mozdulattal emeli fel a fejét.

– Szóval éppen én – mondta halkan, de érzelmektől reszkető hangon Piton –, és éppen Black...

A fiatal Sirius erre ránézett; gúnyos vigyora bizarr kontrasztot képzett meggyötört, könnyáztatta arcával.

– Mi van, Pipogyusz, csak nem félsz?

Piton feszült undorral nézte őt.

– Ezt inkább én kérdezhetném, Black – sziszegte. – Kérsz egy zsebkendőt?

– Kérem, hagyják abba – szólt közbe szelíden Dumbledore. – A helyzet anélkül is elég feszült és fájdalmas mindannyiunk számára, hogy a vitánk személyeskedésbe fulladna.

– Igazán? – csattant fel Piton. – A maga számára például miért is fájdalmas..? Amikor legutóbb körülnéztem, nem maga hozta itt az igazi áldozatot!

– HANEM PÉLDÁUL TE, IGAZ? – üvöltötte az arcába Sirius. – TE, AKI AZ EGÉSZRŐL TEHET – AKI NÉLKÜL NEM IS LENNÉNK ITT!

– NEM TUDTAM, HOGY EZ LESZ BELŐLE! – ordított vissza Piton. – CSAK EL AKARTAM KERÜLNI... MEG AKARTAM AKADÁLYOZNI...

– ELÉG LEGYEN! – szállt be az üvöltőkórusba Scabior is. A Sorsfonó felállt, és dühösen toppantott a csizmája sarkával. – Semmi sem lesz jobb attól, hogy egymás torkának ugranak. Sőt, hadd emlékeztessem magukat, hogy amennyiben most megölik egymást, egyáltalán semmit nem tehetünk!

Dumbledore több érzelemmel az arcán nézett egyikükről a másikukra, mint amit Sirius valaha látott rajta. A professzor derűs álarca most sehol sem volt; helyette nyílt zaklatottsággal és megindultsággal figyelte két egykori diákját, égszínkék szemében könny csillant.

– Biztos, hogy ezt akarják? – kérdezte halkan. – Sokan nem tudnák... Merlinre, nem tudom, hogy én képes lennék-e rá a maguk helyében...

– Biztos – felelte halkan Piton.

Sirius megbabonázva figyelte saját fiatal énjét, aki nem szólt semmit, csak bólintott. Dühe mintha egyik pillanatról a másikra elpárolgott volna; korábbi letargiájába visszasüppedve rogyott a kanapéra.

– Nem szabad emlékeznem rá – mondta hirtelen. Amikor mindenki ránézett, ismét felemelte a fejét, és higgadtan, már-már kínosan artikulálva folytatta a mondatot. – Nem szabad tudnom, vagy... vagy meg fogok őrülni! Biztos, hogy meg fogok őrülni.

– Nocsak – duruzsolta Piton. – Talán a hős aurornak is inába szállt a bátorsága?

– Fogd be, seggfej! Te csak nyersz ezzel az egésszel. Iszogatod majd a töklevet egész tanévben, meg kavargatod a hülye üstjeidet, miközben én...

Sirius úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna egy súlyos tárggyal. Kétrét görnyedve próbálta megőrizni az egyensúlyát, küzdve a gyomrából feltörő savval. Az agyát szinte elviselhetetlenül feszítették az emlékei – mert ott voltak, ott kellett lenniük, csak éppen nem felejtésátok tartotta vissza őket, hanem valami más... valami erősebb...

Valami, ami tüzes vasként mart a húsába, és elhomályosította a látását...

...elviselhetetlen súlyként ült a mellkasára, és nem kapott tőle levegőt...

...egyáltalán nem kapott levegőt...

A Corbitt-ház szalonjának padlóján tért magához. Lucy a fejénél térdelt, és gyengéden, de határozottan pofozgatta az arcát; amikor pedig Sirius zavaros tekintettel ránézett, megkönnyebbülten felsóhajtott, és lehajolt, hogy homlokon csókolja.

– Túlélte! – közölte diadalittasan.

– Hát persze, hogy túlélte – felelte Albus Dumbledore valahonnan Sirius térde mellől, és egy hideg vizes törölközőt nyomott a boszorkány kezébe. – Hogy érzi magát, kedves barátom?

Sirius szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Egy pillanattal ezelőtt még mondani akart valamit Dumbledore-nak – valami nagyon fontosat. Vagy talán kérdezni akart valamit? Nem volt biztos benne, csak abban, hogy életbevágóan fontos volt...

Már ha tényleg az volt.

Tulajdonképpen mi is történt?

– James – mondta rekedten Sirius. Aztán elgondolkodva pislogott egyet. – Azt hiszem, elromlott a merengő – tette hozzá tétován. – Meg akartam nézni, hogy James...

– James után kutatott az emlékeiben? – Dumbledore megértően felsóhajtott. – Nem csoda, hogy ez történt magával... Azkabant látta, igaz?

Sirius egy pillanatig elgondolkodott, aztán bólintott. Hát persze, hogy Azkabant látta. Mi mástól készült volna ki ennyire? Nyilván ezért nem emlékszik – az agya egyszerűen blokkolta, amit a merengőben látott. Nem bír több szenvedést.

– Csak azért történt minden – magyarázta –, mert Harry...

Akadozva kezdett bele keresztfia látogatásának történetébe, ám minden mondattal egyre határozottabb lett. Lucy egy szót sem szólt, csak fogta a kezét; Dumbledore megértően bólogatott, a megfelelő részeknél pedig helytelenítően csóválta a fejét.

– Fiatalság – bolondság – vonta le végül a következtetést. – Biztosra veszem, hogy Perselus és maga azóta jelentős jellemfejlődésen mentek keresztül.

Sirius egy pillanatra úgy érezte, mintha valami kulcsfontosságú részletet felejtett volna el – aztán rádöbbent, hogy mit akart mondani.

– Sipor viszont eltűnt! – közölte. – Hiába kutattam át az egész házat, nyoma veszett.

– Előbb vagy utóbb visszatér majd – nyugtatta Dumbledore. – És akkor cselekedhet. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan minden elrendeződik.

A professzor már régen kiment a szobából, amikor Sirius ismét rászánta magát, hogy megszólaljon. Lucy nem sürgette, és nem is faggatózott; csak térdelt szótlanul a feje mellett, és az arcát simogatta.

Sirius elkapta a kezét, hogy megcsókolja.

– Meg akartam nézni, hogy James tényleg úgy viselkedett–e – mondta rekedten. – A merengő objektíven láttat egy-egy emléket, de azt nem mutatja, mi történt előtte... vagy közvetlenül utána... arra gondoltam, hogy talán Piton...

A gyűlölt név egy pillanatra megakasztotta a gondolatmenetét. Piton. Valamit mondani akart Pitonról. Vagy kérdezni?

Valami van Pitonnal...

– Fájt szembesülni vele, hogy a legjobb barátod, akire mindig is felnéztél, seggfejként viselkedett – mondta megértően Lucy. – Világos. De attól még nem kellett volna totál hazavágnod magad. Eszedbe sem jutott, hogy a sötét és traumatikus múltad esetleg a felszínre törhet, ha a saját agyadban turkálsz?

– Nem igazán – vallotta be Sirius.

– Hát igen, a gondolkodás sosem volt az erősséged...

–Hé! – méltatlankodott a varázsló. – Hallanod kellett volna, mennyit agyaltam, hogy mi a fenét mondjak Sipornak. Egész kis megható beszédem volt, erre...

Egy ideig csend volt.

– ...egyébként tudtad, hogy Remus totál bele van zúgva Tonksba?

– Persze – felelte szórakozottan Lucy. – Már vagy karácsony óta.

Sirius engedte, hogy a boszorkány a kezénél fogva vezesse ki a szalonból. Majd máskor elmereng azon, milyen ember volt James Potter – jól ismerte őt, felesleges egy hülye kőtál miatt megkérdőjeleznie az összes vele kapcsolatos gondolatát...!

A nyáron mindent megbeszél Harryvel; nem nyugszik, míg elő nem keríti a valódi emlékeit Jamesről. A jókat, és a rosszakat is. Az összeset beletöltik a merengőbe, és egyenként megnézik... akkor majd Harry talán megérti...

Sirius visszanézett a lépcső tetejéről. A kőtálban ismét sebesen kavarogtak Dumbledore emlékei, gyöngyházfényű mintákat rajzolva a szalon plafonjára.

A hátán végigfutott a hideg.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop).

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)