– ...szerinted muszáj egyáltalán rákérdezni?

Siriusból egy hosszú, néma gondolatmenet lezárásaként bukott ki a kérdés. Az elmúlt tizenkét órában többször átgondolta az előtte álló dilemma részleteit, így nem tudta mire vélni a Remus arcára kiülő értetlen kifejezést, amikor barátja szembefordult vele a Black-ház porlepte emeletén – és rögtön meg is szédült, hiszen már csak órák voltak hátra a holdkeltéig.

– A hippogriffek sértődékeny lények. Nem kezdheted el csak úgy rángatni a kötelénél fogva...

– Nem Csikócsőrről beszélek! – Sirius a szemét forgatta. – Hanem Lucyról. Az bonyolultabb.

Remus felsóhajtott. Nem ez volt az első alkalom, hogy szóba került köztük a házasság-téma, és ahogy eddig, Sirius most sem értette, miért veszíti el látványosan a türelmét.

– Nézd, arra készülsz, hogy megkérd a kezét. Nem véletlenül mondják így: lánykérés; nem lánykijelentés, lányparancsolás, esetleg lány-érzelmizsarolás...

– Pont ez a baj! – vágta rá Sirius. – Figyelj – gondolkodtam...

– ...és félsz, hogy nemet fog mondani, ezért kitalálsz mindenféle hülyeséget – fejezte be a mondatát Remus. – De attól, hogy az asztalra csapsz, és közlöd, hogy márpedig most aztán feleségül veszed, még nem feltétlenül kapod meg, amit akarsz. Mármint... szerintem igent mondana, de ha épp világfájdalmas hangulatában van, akkor nem fogod meggyőzni; ahogy hosszú ideig engem sem lehetett meggyőzni arról, hogy egy vérfarkasnak lehetnek barátai. – Remus kisimított egy hajtincset koravén arcából, és már-már szarkasztikus komolysággal nézett Siriusra. – A lényeg az időzítés. Nem kerülheted ki a kérdést, de nem mindegy, mikor teszed fel!

Sirius rosszkedvűen rugdosta a málló tapétát a falon.

– És mikor tegyem fel?

– Hát... – Remus zavartan megköszörülte a torkát. – Azt majd érezni fogod. Gondolom én.

Sirius továbbra is azt tartotta a legmegbízhatóbb módszernek, hogy elkábítsa Lucy Dawlish-t, és hátrakötött kézzel felébressze egy templom közepén, de ezt a gondolatot inkább megtartotta magának. Jól mondta Remus: Myron Wagtail levelének hála forró nyomon jártak, egy újabb potenciálisan halálos kaland kellős közepén. Aligha ez a legalkalmasabb pillanat az ilyesmire...

Legalábbis mások ezt mondanák.

Túl későn döbbent rá, hogy barátja az arcát fürkészi.

– Megértem, miért esnél túl rajta – sóhajtott Remus. – Egy legillimentor előtt nehéz titkolózni...

– Hát igen – bólogatott nagy bölcsen Sirius. – Emlékszel, tegnap is mi volt: egy másodperc alatt megsejtette, hogy vaj van a fejünkön.

– Kicsit drasztikus, de egy felejtésátok segíthet – vetette fel Remus. – Majd egy év múlva eszedbe juttatom, vagy valami.

– Nem jó. Három nap múlva megint ki fogom találni, hogy elveszem.

Remus válaszra nyitotta a száját, de végül csak elmosolyodott, megrázta a fejét, és tovább bámulta a folyosó tapétájára rakódott port. Sirius sejtette, hogy felelőtlennek tartja a döntését, de mostanra megtanult nem haragudni rá ezért – pláne nem most, alig pár órával a telihold előtt.

– Mióta tudod? – kérdezte váratlanul Remus.

Sirius megtorpant. – Micsodát?

– Hát... hogy el akarod venni. – Barátja olyan arccal bámulta a padlót, mintha abban reménykedne, hogy megnyílik alatta a föld, és elnyeli.

– Azkaban óta. – Sirius előhúzta a Dumbledore-tól megöröklött pálcát, és nagy műgonddal letörölte az ujjnyomokat a markolatáról. – Miért?

– Nem t'om... csak eszembe jutott. – Remus a talárja ujját tépkedte. – Hogy honnan lehet az ilyesmiben biztos az ember.

Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor Sirius bármit megadott volna érte, hogy Lucyhoz hasonlóan belelásson barátja fejébe; ösztönös legillimentori képességek hiányában azonban csak annyit értett meg, hogy Remus titkol előle valamit.

Alig tért vissza Voldemort, és már megint kezdi...

– Megyek is – mondta zavartan a varázsló. – Mindjárt feljön a Hold.

– Kell társaság? – vonta fel a szemöldökét Sirius.

– Nem... nem sejthetik meg, hogy még mindig iszom a főzetet! Ha ott lennél velem, és nem tépnélek szét az átváltozás miatti dührohamomban, mindenki azonnal rájönne. Talán fel is ismernének.

– Jól van, jól van, felfogtam! – felelte Sirius, bosszúsággal leplezve feltámadó nyugtalanságát. – Nem lenne egyszerűbb, ha abbahagynád?

– Nem akarom elveszíteni az emlékeimet, bármilyen szörnyűek is – felelte halkan Remus. – Beleőrülök, ha kiesik az egész éjszaka, és nem tudom, mit csináltam! Semmi nincs a világon, amitől kevésbé érezném magam embernek. Egyébként pedig farkasként is láthatok valami fontosat... kihallgathatok valamit... csak el kell játszanom, hogy vad vagyok, ennyi az egész. Ne aggódj miattam! Eddig is túléltem.

– Aggódik a franc! – felelte aggódva Sirius. Remus szomorúan mosolygott, és eltűnt a földszintre vezető lépcsőn, ő pedig jobb híján ismét a padlásfeljáróra szegezte a tekintetét.

Ideje, hogy hazavigye Csikócsőrt. Tulajdonképpen hetekkel ezelőtt sort keríthetett volna rá, de valami mindig közbejött – a mai nap viszont minden szempontból tökéletes, csak az a fránya eső állna el! Elég egy csinos kiábrándító bűbáj, és már repülhetnek is.

A padlásfeljáró zárja ismerős, halk kattanással engedett utat, és Sirius elmosolyodott. Hosszú, hosszú napokat töltött itt korábban a sötétben gubbasztva, Csikócsőr pedig türelmesen hallgatta dühös monológjait Dumbledore-ról, a minisztériumról, a Rendről, Lucyról... de ennek most vége.

– Hahó, Csikó! – szólt be vidáman az ajtórésen. – Hiányoztam, mi?

A hippogriff lustán kinyitotta sárga szemét, tetőtől talpig végigmérte őt, majd tüntetően elfordította a fejét.

– Igen, én is unatkozom... – Sirius felsóhajtott. – Sipor túl gyorsan szalad, szóval hoztam neked patkányt.

Csikócsőr továbbra is levegőnek nézte, csak csapkodó farka árulta el ingerültségét, ahogy Sirius beoldalazott a szobába, és a földre dobta a ház alagsorában összefogdosott patkányokat.

– Ne kellesd már magad! – mondta, és előrelépett, hogy megpaskolja a hippogriff oldalát.

Csikócsőr feje a támadó kígyó gyorsaságával lendült előre; hegyes csőre alig pár centiméternyire csattant össze Sirius arcától.

– Mi a fenét művelsz?! Én vagyok az, Csikó! Én!

A hippogriff rezzenéstelenül állta a tekintetét, és halkan, vészjóslóan sziszegett, Sirius pedig gyanítani kezdte, mi a probléma.

– Rég találkoztunk, igaz? Hamarabb érted kellett volna jönnöm... de azért Remus megetetett, nem? Persze, hogy megetetett, hiszen megkértem rá!

Sirius óvatosan, lépésről lépésre közeledett a hippogriffhez, miközben beszélt; tudta, hogy ha most feladja, talán soha többé nem nyeri vissza a fenséges lény barátságát. Csikócsőr nem támadt rá többször, de felborzolta a tollait, és nyugtalanul kapálta a padlót patás lábaival; amikor pedig Sirius kinyúlt, hogy megvakarja az állát, dühös sziszegéssel kapta el a fejét.

– Jól van... – dörmögte a varázsló. – Igazad van, egy gondatlan seggfej voltam. Mi lenne, ha lejönnél velem? Meghallgathatod a gyűlést. Hátha majd te kitalálod, hogy kapjuk el azt a békaképű banyát.

További hosszú percek kérlelésének hatására Csikócsőr hajlandó volt felállni, és tett három lépést a lejáró irányába; végül pedig kelletlenül, folyamatos sziszegés kíséretében, de követte Siriust a Black-ház alsóbb régióiba. A szalonban aztán letelepedett a nyekeregve tiltakozó kanapéra, ám valahányszor Sirius megpróbálta megvakarni a nyakát vagy az oldalát, újraindult a dühös sziszegés – igaz, rövidebben és teátrálisabban, mint korábban.

Sirius lehuppant a hippogriffel szemben egy fotelbe, és elővette a tegnap óta a zsebében lapuló ékszerdobozt. Az volt az eredeti terve, hogy a Corbitt-házban rejti el valami biztos helyre, de nem bízott a szószátyár portrékban, sem a saját képességeiben, hogy kellő ideig titkolózzon Lucy elől. Gyanította, hogy minél tovább halogatja a kérdést, annál nehezebb lesz feltennie; de talán tényleg nem ez az alkalmas pillanat...

De ha nem ez, és nem is a rögtön utána következő, akkor melyik?

Tegyük fel, hogy minden tökéletesen alakul: megállnak valahol a festői naplementében, ő, Sirius pedig féltérdre ereszkedik, és felteszi a Nagy Kérdést – igaz, ettől a megfogalmazástól már önmagában a hideg futkos a hátán. Mit mondana akkor? Hogy kezdje? Egyáltalán kivegye a gyűrűt a dobozból, vagy a dobozzal együtt adja oda? Vagy nyissa ki a dobozt, és úgy nyújtsa át, mint a romantikus mugli filmekben? Valamelyikben biztos benne volt a gyűrűátadás helyes módja, a fene enné meg...

Annak idején, mielőtt James Potter tette fel ugyanezt a Nagy Kérdést Lily Evansnek, vagy harmincat megnéztek ezekből a bizonyos romantikus filmekből a Potter-ház nappalijába zsúfolódva. A művelet elkerülhetetlennek tűnt, hiszen egyikük sem kért még feleségül senkit, és fogalmuk sem volt, hogyan kell – aztán Peter felvetette, hogy mivel a muglik mindent a filmekből vesznek, igazán kipróbálhatnák egyszer ők is.

Sirius úgy érezte, mintha vastag jégréteg terjedne szét a mellkasában.

Peter.

Hogy tehetted?!

Persze már akkor is Remus volt az, aki törvényszerűségeket és általános következtetéseket vont le a filmekből; és bizonyára most is igaza van. Fontos az időzítés. Akkor kellene megpróbálkoznia a Nagy Kérdéssel, amikor legközelebb megmenti Lucy-t valamitől, Lucy ugyanis szereti, ha megmentik valamitől! Például egy csapat halálfalótól.

Sirius szinte látta magát, ahogy szétcsap köztük: csuklyás-maszkos ellenségei rémülten menekülnek, ő pedig Csikócsőr hátára pattan a reszkető Lucyval, és a támadói után kiabál: „El a kezekkel a menyasszonyomtól, rohadékok!" Mire Lucy döbbenten ránéz: „A micsodádtól?", ő, Sirius pedig hátraveti zilált, szélfútta haját, és lefegyverzően rámosolyog. „Jut eszembe –", és akkor jöhet a gyűrű. Dobozzal vagy doboz nélkül, ezen a ponton már mindegy.

Igen, így tökéletes lesz.

Sirius elégedett mosollyal dőlt hátra a fotelben, a gyűrűt forgatva az ujjai között. A nők határozottan szeretik, ha feleségül kérik őket, és utána hippogriffháton hazarepülnek velük a naplementében. Remélhetőleg a halálfalóknak is lesz annyi esztétikai érzéke, hogy egy ilyen pillanatban törnek Lucy életére. Hófúvásban vagy szakadó esőben ugyanez a jelenet távolról sem lenne ennyire romantikus...

– Neked meg mi van a kezedben?

Sirius kis híján felugrott a székéből Lucy hangjának hallatára, de nem csak a képzelete játszott vele: a boszorkány valóban ott állt a szalon ajtajában, a nyakát nyújtogató Fleur Delacourral a háta mögött, és gyanakodva nézte őt.

Sirius zsebre vágta a kezét.

– Hát csak... ööö... hippogriffcsemege.

A két nő egymásra nézett, aztán megint rá, Sirius pedig önkéntelenül ugyanazt a három mondatot mantrázta magának, amit korábban a sziszegő Csikócsőrrel szemben ismételgetett gondolatban.

Légy határozott. Ne pislogj.

Kiszagolják, ha félsz.

– Egy kicsit rossz kedve van ma – folytatta csevegő hangon Sirius, a kezét makacsul a zsebében tartva. – Fleur, te még nem találkoztál Csikócsőrrel, ugye?

– Sák 'állottám róla – felelte a boszorkány. – Nágyon fenshéges állat...

Csikócsőr nagy kegyesen engedte, hogy Fleur közelebbről is megcsodálja. Úgy tűnt, egyre nehezebb sértődöttnek tettetnie magát – egészen addig, míg Sirius közelebb nem húzódott Lucyhoz, hogy megcsókolja, ekkor ugyanis felkapta a fejét, és minden eddiginél dühösebb sziszegésbe kezdett.

Lucy meglazította a karját Sirius nyakán, és kutató pillantást vetett a hippogriffre, aztán visszanézett Siriusra, és kitört belőle a nevetés.

– Mi baja van?! – Sirius tehetetlenül hadonászott. – Megetettem, megitattam, itt terpeszkedik a kanapén, este hazavisszük, téren állva bocsánatot kértem tőle... még egyszer megnéztem, hogy biztos hím-e, mert ennyit az anyám se kellette magát, ha megsértődött...

– Teljeshen világos – közölte Fleur, és megsimogatta a hippogriff tollas nyakát. – Féltékeny!

– Nem érti, hogy hanyagolhattál el egy ilyen méltóságteljes, gyönyörű lényt egy olyan béna kis szar miatt, mint én vagyok – helyeselt Lucy. – Az igazat megvallva én sem értem – tette hozzá, és Siriust elengedve közelebb lépett Csikócsőrhöz. A hippogriff némi ingerült csőrcsattogtatás után viszonozta a boszorkány meghajlását, amikor pedig Lucy az állát kezdte vakargatni, ugyanazt az elégedett, zümmögő hangot hallatta, amit Siriusnak csak nagy ritkán sikerült kicsalnia belőle.

– Velem ne is foglalkozzatok! – mondta szúrósan. – Pátyolgassátok csak tovább...

– Igazából főzhetnél nekünk egy teát, hogy hasznossá tedd magad – jegyezte meg Lucy. – Fontos női dolgokról akarunk beszélgetni.

– Mi vagyok én, házimanó? – háborodott fel Sirius.

– Nem, te egy Törődő Partner vagy, aki a Fizikai és Mentális Igényeimet is Kielégíti. Igaz, a Nyers, Erotikus Szenvedély – vonalon is elég sok pontod lett, szóval fogjuk rá, hogy a teafőzés a fétisem.

Sirius egy ideig pislogva nézte a tinilányként vihogó két nőt, majd úgy döntött, megkockáztatja a kérdést:

– ...ti meg mi a Merlin búbánatos valagáról beszéltek?

– Hát a Szombati boszi párkapcsolati tesztjéről! – vágta rá méltatlankodva Lucy. – Most számolom a százalékos arányát, hogy mekkora hülyeség lenne, ha Fleur újrakezdené Bill-lel. A bolygók állása szerint nagyon nem illenek össze, de a tesztben meg igen.

– De a bolyhgók állása sák á szexhről szól – vetette ellen Fleur. – És sák ebben á hónapban...

– Hát de ebben a hónapban akarsz újra összejönni vele, nem?

Sirius őszinte rémülettel az arcán meredt Lucyra. Lehetséges lenne, hogy kettejük kapcsolatát is mindvégig valami ilyesmire alapozta, és közel sem érez olyan mélyen, mint ő? De nem, az lehetetlen, hiszen...

A két nő kis híján hasraesett a nevetéstől.

– Nyugi! – vihogott Fleur. – Áz egész sák hülyeség! Nágyon unálmás volt á banki meeting, és...

– Már hogy lenne hülyeség?! – vágta rá komoly képpel Lucy. – A horoszkóp sosem hazudik. Meg a csillagok, meg mittudomén. Ahogy az ősi kelta közmondás is tartja, franc se akarja újrakezdeni az exével, ha a Merkúr a Mars seggében van.

Sirius ezen a ponton jobbnak látta visszavonulót fújni – egy kicsit sértette az önérzetét, hogy konyhai munkára ítélték, Csikócsőr pedig egy csapásra kezes lett a két boszorkány jelenlétében, de határozottan szívesebben hallgatta a teáskanna fütyülését, mint Bill Weasley Nyers, Erotikus Szenvedély-pontszámait. Amikor beröptette a szalonba a csészékkel megpakolt tálcát, a Csikőcsőr csak egy pillantást vetett rá, aztán látványosan elfordította a fejét; Fleurből erre újra kitört a nevetés, Lucy pedig tovább vakargatta a hippogriff állát.

– Igazi tapló, mi? – mondta együttérzően. – Mármint, azt gondolnád róla. Nagyon jól tudja tettetni, hogy az, de valójában nem az. Érzékeny, Sebezhető Lélek-pontjai is lettek bőven!

– Neked is lennének – vágta rá Sirius. – Csak azért nevezel taplónak, seggfejnek meg minden ilyesminek, mert nem tudod feldolgozni az irántam érzett elsöprő szerelmedet.

Lucy az inge nyakánál fogva magához húzta és megcsókolta – a férfi az utolsó pillanatban állította meg a zsebe felé vándorló kezét.

– Én miért nem tapizhatom meg a hippogriffcsemegét? – kérdezte tettetett ártatlansággal Lucy. – Veszélyes?

– Mert ööö... nem eszi meg, ha túl sok rajta az idegen szag – rögtönzött Sirius.

Fleur halk zizzenéssel lapozott egyet a Szombati boszorkányban.

– Plusz egy törhődő partner pontod lett! – közölte. – Á teszt szerhint ázok á pasik hűségesebbek, ákik nágyon rosszul 'azudnak.

– Nem hazudok! – vágta rá kissé elvörösödve Sirius. – Egyébként is, ahelyett, hogy hülye teszteket töltögettek, inkább elmesélhetnétek, mi történt Umbridge-dzsal.

– Később – felelte vidoran Lucy. – Majd ha mindenki itt lesz. Tényleg, Bill-lel is ki kéne töltetnünk a tesztet...

– Á, mindig ugyanaz jön ki – sóhajtott Fleur. – 'Ogy meg kell tánulnia kevésbé megvédheni engem. 'Ászt 'iszem, erre nem képes.

– Megkérdezzük tőle – vágta rá Lucy. – De hagyod, hogy Dora meg én beszéljünk, világos? Csak rádnéz a csávó, te meg máris elcsöppensz, aztán semmit nem érünk el az egésszel...

– Nem 'söppenek el! – háborodott fel Fleur. – Pontosan tudom, mit ákárok!

– Szóval Dumbledore mindenkit idecsődít? – kérdezett közbe fennhangon Sirius.

– Mindenkit – bólintott Lucy. – Még Vlad Dolohovot is.

– De ő nem is rendtag! – reklamált Sirius. Sértődött tekintete nagyon hasonlíthatott Csikócsőrére, mert Lucy fellobbanó derűvel pillantott rá.

– Nyugi, nincs akkora priusza, hogy beinduljak tőle. Bár most, hogy mondod, ő biztos nem rejtegetné előlem a hippogriffcsemegéit...

– Jaj, maradj már! – Sirius az égnek emelte a tekintetét. – Mit akarsz nézni egy szottyadt fél patkányon?

– Nem egy patkány volt a kezedben, hanem valami sokkal kisebb – makacskodott Lucy. – Nagyon nézegetted, aztán zsebre vágtad. Amint megláttál, totál teleraktad a gatyád!

Sirius rávigyorgott. – Tudod, erről most több dolog is eszembe jutott, de szerintem inkább...

– Mi. Van. A. Zsebedben?

Sirius még sosem volt ennyire hálás az érkező Tonksnak, amiért frontálisan ütközött az előszobában lévő troll-lábat formázó esernyőtartóval. Készségesen sietett, hogy visszarángassa a helyére a Mrs. Black portréja előtti függönyt, és még arra is maradt energiája, hogy lesegítse a boszorkányról a kabátját. Tonks kapkodva köszönte meg a közreműködést, és már rohant is, hogy csatlakozzon Fleurhoz, aki azonnal sorolni kezdte neki a párkapcsolati teszt kérdéseit – Lucy ezzel szemben farkasszemet nézett Siriusszal az asztal fölött, és lerítt róla, hogy nem fogja annyiban hagyni a hippogriffcsemege kérdését.

Siriusnak egyszerűen nem fért a fejébe, hogy lehet fontosabb holmi párkapcsolati teszt Dolores Umbridge leleplezésénél, aki egy személyben teszi tönkre a Roxfort működését, keseríti meg a keresztfia életét, ítéli munkanélküliségre Remust és rángatja dróton Cornelius Caramelt. Még aközben is ezen gondolkodott, hogy a Rend többi tagja besorjázott a szalonba, és körülállta-ülte a középen lévő hosszú asztalt. Aznap este – Remus kivételével – valóban teljes volt a létszám: az oszlopos tagok mellett Arthur, Molly és Bill Weasley, Mundungus, sőt, még Vlagyimir Dolohov is megjelent.

Néhány perc múlva Hagrid is befutott, a nyomában Rémszem Mordonnal; az óriás akkora dörrenéssel csapta be a bejárati ajtót, hogy Mrs. Black ismét köpködni kezdte szidalmait, Sirius pedig – ezúttal kelletlenül – csatlakozott az öreg aurorhoz, hogy újra behúzzák előtte a függönyt. Ezután újabb közjáték következett, Csikócsőr ugyanis zajos lelkesedéssel üdvözölte Hagridot; végül Lucynak kellett kiterelnie kettejüket a zsúfolttá vált szalonból, hogy a szomszéd szobában teljesedhessen ki a viszontlátás miatt érzett örömük.

Mire Sirius és Rémszem visszatértek a szalonba, már Dumbledore, Piton és McGalagony is a helyén ült; Bill rezzenéstelen arccal bámulta Fleurt, Vlagyimir Dolohov a Reggeli Prófétát olvasta, a többiek pedig várakozó pillantásokat vetette abba az irányba, amerre Lucy és Hagrid eltűntek.

Sirius lehuppant a Dumbledore-ral szembeni asztalfőre – és ekkor Mordon zsebében pörögni és fütyülni kezdett egy gyanuszkóp.

Az öreg auror kelletlenül morogva kapta elő a szerkezetet, és megböködte a pálcájával, a makacs varázstárgy azonban csak pörgött tovább. Mordon ekkor az asztalra tette, és mind a sima, mind a mágikus szemével figyelni kezdte; egy ideig mindannyian némán bámulták, a hangzavar azonban egyre erősödött.

– Ó, hogy az a... – morogta Sirius. Mikor minden fej fejé fordult, megadóan felemelte a kezét. – Oké, oké, én tehetek róla! De semmi olyan titkom nincs, ami rátok tartozna. Rémszem, eltennéd ezt a vacakot?

– Ez nem így működik, Black! – mordult fel Piton. – Mint hős, nemeslelkű auror, bizonyára tudod, hogy a Rend szabályai szerint semmit sem titkolhatunk egymás elől.

– Fogd be, Pipogyusz! – sziszegte Sirius. – Te ezt úgysem értenéd...

– Uraim, ha kérhetem! – Dumbledore felemelte a kezét. – Sirius – folytatta türelmesebb hangon. – Tudom, hogy ez olykor kellemetlen, de megnyugtató példát mutatna mindannyiunknak, ha legalább nagy vonalakban elárulná, mit jelez a gyanuszkóp.

Sirius gyors pillantást vetett a szalonból nyíló szoba ajtaja felé, ám Lucy és Hagrid még mindig Csikócsőrrel voltak elfoglalva.

– Hát... jó, rendben – mondta kelletlenül. A zsebébe süllyesztette a kezét, és amikor kinyitotta a tenyerét, ott csillogott rajta a gyémántgyűrű.

Dumbledore arca egy pillanatra őszinte megdöbbenést tükrözött, aztán szélesen elmosolyodott.

– Ó! – mondta. – Ez csodálatos. Gratulálok!

– Még ne gratuláljon – felelte komor elszántsággal Sirius. – Ez mindenkire vonatkozik! – tette hozzá, körülhordozva tekintetét a mosolygó asztaltársaságon. – Senki nem szól egy szót sem. Senki nem látott semmit. Világos?!

A szalonba vezető ajtó kinyílt, a gyűrű pedig villámgyorsan eltűnt Sirius zsebében. Hagrid beoldalazott a hirtelen apró lyuknak tűnő dupla ajtórésen, és hangos trombitálással kifújta az orrát.

– Soha nem hittem volna, hogy viszon'látom! – brummogta. – Még mindig olyan gyönyörű állat ez a Csikó...

Lucy megállt az ajtóban, és gyanakodva körülnézett; Sirius sejtette, hogy átmossák a tudatát a jelenlévők vegyes érzelmei.

– Mi történt...?

Amikor a boszorkány leült mellé, Sirius gyengéden megfogta a kezét, egy pillanata se palástolva a nyugtalanságot, amit érzett. Engedte, hogy a kellemetlen, szúró érzés tetőtől talpig átjárja, elvonva Lucy figyelmét mindenki másról – és ez egyetlen részletet leszámítva sikerült is.

Mivel borítottad ki ennyire Pitont? – szólalt meg a boszorkány hangja a fejében. Mostanában gyakran beszélgettek így.

Hm? Sirius őszinte meglepetéssel vonta fel a szemöldökét.

Alig bír a seggén maradni. Mindjárt robban. Mit csináltál vele már megint...?

Gondolom, levegőt vettem, vagy ilyesmi, vélte Sirius.

Ami azt illeti, Dumbledore se túl nyugodt. Csak akkor zárja ennyire hét lakatra az agyát, amikor ki van borulva.

Vagy csak túl mélyen dekoltált ez a felső – vetette fel Sirius, néhány arcpirító gondolattal fűszerezve elméletét a biztos figyelemelterelés érdekében. – Nem vetted észre? Beléptél a szalonba, és mindenki lefagyott. Persze nem panaszkodom, vagy ilyesmi...

Dumbledore ekkor szólásra emelkedett.

– Köszönöm, hogy mindannyian idefáradtak ma este – kezdte. Ha valami meg is zavarta őt, ahogy Lucy mondta, a legkisebb külső jelét sem adta ennek; úgy nézett végig a Főnix Rendje egybegyűlt tagjain, mintha leghőbb vágya teljesült volna azáltal, hogy együtt láthatja őket. – Mint láthatják, a létszámunk növekedett. Engedjék meg, hogy bemutassam Dolohov urat és Delacour kisasszonyt...

A Dolohov név említésére többen sugdolózni kezdtek, a varázsló pedig ingerülten felcsattant.

– Igen, Antonyin a bátyám. Nem, nem eszem mugliivadékokat reggelire, kvibli vagyok. Igen, ennek ellenére a hasznukra leszek. Nem, senkit nem fogok kinyírni álmában. Van még kérdés?

– Mivel issza a gint? – kérdezte jó hangosan Lucy, és amikor Dolohov rávágta, hogy tisztán, teátrális mozdulattal az asztalra csapott: – Jó ember!

Dumbledore elmosolyodott, Sirius pedig igyekezett leküzdeni a Dolohovval szemben feltámadó ösztönös ellenszenvét. Alighanem kénytelen lesz megszokni, hogy a legtöbb férfinak megakad a szeme a barátnőjén – aki hamarosan a felesége lesz –, és bármennyire is szeretné, nem támadhat meg gondolkodás nélkül mindenkit, akinek van ízlése.

– ...Vlagyimir a koboldokkal és más varázslényekkel segíthet javítani a kapcsolatainkat, Miss Delacour pedig a Gringottsban végez hasznos munkát, akárcsak Mr. Weasley és Dawlish kisasszony. – Dumbledore itt alig észrevehetően Siriusra kacsintott, majd könnyed hangon folytatta. – Ám nem csak ezért gyűltünk össze ma este; Miss Dawlish és Miss Tonks ugyanis fontos felfedezésre jutottak; habár bizonyítékot, úgy sejtem, nem találtak.

– Erős a gyanú, hogy Dolores Umbridge átkozta meg Caramelt – szólt közbe Tonks –, de hivatalosan, a Wizengamot előtt nem tudnánk bizonyítani a teóriánkat. Még ki kell találnunk, hogyan szorítsuk sarokba.

Többek lélegzete is elakadt a hír hallatára, Sirius pedig csalódottan sóhajtott fel; Lucy azonban összefűzte az ujjaikat az asztal alatt.

Nyugi, gondolta. Élvezni fogod a beszámolót...

– Megpróbáltunk terhelő bizonyítékot találni, de semmi kompromittálót nem tart az iskolában – folytatta Tonks. – Azt viszont megtudtuk, hogy olyan információk vannak a birtokában, amelyeknek nem lenne szabad...

– És ányágilág érdekhelt áz új törvhényben! – tette hozzá büszkén Fleur. – Ez viszont ott ván á pápíron, feketén-fehéren!

– Gyakorlatilag összeállt a kép – bólintott Lucy. – Umbridge nem sokkal Tudjukki visszatérése után átkozhatta meg a minisztert; nem volt nehéz dolga, mert Imperius ide vagy oda, továbbra is azt suttogta a fülébe, amit hallani akart. Umbridge-t a legkevésbé sem érdekelte, hogy Tudjukki visszatért-e vagy sem – talán még kapóra is jön neki a sejtés, hogy a minisztérium bármikor bedőlhet, ő pedig a káoszt kihasználva simán megússza, amit művelt. Már Caramel megátkozása előtt elkezdte nyomni a hülyeségeit, így az sem volt feltűnő, hogy az örökösödési törvényből közvetlen haszna származik.

– Dolores Umbridge-nak? – szólt közbe csodálkozva Kingsley. – Hogyan?

– A Selwyn-hagyatékra fáj a foga – sóhajtott Lucy. – Azt próbálja elhitetni a világgal, hogy ő a család utolsó élő leszármazottja. Persze úgy képzelte, a hagyatéki tárgyalás az esetében puszta formaság lesz, hiszen magas rangú hivatalnok. – Lucy gúnyosan elmosolyodott. – Csak arról feledkezett meg, hogy ezeket az ügyeket nem a minisztérium intézi, hanem a Gringotts, azon belül is én... szóval sok szerencsét, nyanya!

– Egyébként egész ügyesen megbonyolította a törvényt a családnevet nem viselő örökösökre vonatkozó szigorítással – jegyezte meg Tonks. – Így látszólag megnehezíti az egészet saját maga számára: valószínűleg arra számított, hogy emiatt nem jut eszünkbe gyanúsítani!

– És biztosak benne, hogy jogtalanul követeli a Selwyn-örökséget? – kérdezett közbe McGalagony. – Valóban nem rokonuk?

– Nem, nem az – Lucy felsóhajtott. – Ez biztos, mert... mert Myron Wagtail az igazi Selwyn-örökös. Levelet írt nekem, hogy segítsek kipöckölni a nyanyát a pénztárcájából, és tudom, hogy igazat mond.

– És segíteni fogsz neki? – szólt közbe döbbent-elfúló hangon Bill.

Lucy rápillantott. – Szívesen behúznám őt is a csőbe, de majd meglátjuk, hogy jön ki... szóval izé, kicsit bonyolult ez az Umbridge-ügy. Először is, van az örökösdolog. Az a része tiszta, mert a Gringotts nyilvántartása alapján – amiről Miss Undormány szerencsére nem tud – be tudjuk bizonyítani, hogy jog szerint Myront illeti meg a Selwynek vagyona.

Tonks rábámult. – Tényleg? Erről eddig nem szóltál...

– Azért nem szóltam, mert tök mindegy! – Lucy a szemét forgatta. – Umbridge sokkal ügyesebb, mint a többi rosszfiú, akivel eddig dolgunk volt – hogy is ne lenne, hiszen nő...

– Ez nem így működik! – szólt közbe felháborodva Sirius, de Lucy csak egy lesajnáló pillantással válaszolt.

– ...plusz ott van még a pletyka, hogy kinyírta a saját kvibli öccsét, hogy tiszta vérűnek hazudhassa magát, az állítólagos mugli anyja pedig teljesen felszívódott. Ha tényleg benne volt a keze ebben, az már kettős gyilkosság: nem fogja megúszni egy hagyatékátadó nyilatkozattal meg egy banki ejnyebejnyével!

– És ha ennek tetejébe még azt is rá akarjuk bizonyítani, hogy ő átkozta meg Caramelt, akkor aztán tényleg fel kell kötnünk a gatyánkat – tette hozzá Tonks.

– Kérdés, hogy mennyire hihetünk egy olyan pletykának, ami... – kezdte Sirius, de ekkor Lucy hangja tisztán, erősen megszólalt a fejében: „NE!", ezért inkább úgy fejezte be a mondatot: – ...ami azt sem tudjuk, kitől ered.

Szívesen megosztotta volna a Rend tagjaival a Myron Wagtail titokzatos menedzseréről szóló híreket – különösen az asztalra borulva alvó Mundungust kérdezte volna ki, hogy ő él-e kettős életet, vagy őt alakítja valaki –, de gyanította, hogy Lucynak jó oka van a titkolózásra.

Bizonyára Piton miatt teszi: egyébként is őrültség, hogy mindenki más csak úgy megbízik benne!

– Egyelőre Dumbledore professzor beleegyezésével próbálom elnyerni Umbridge bizalmát – folytatta Lucy. – Tudja, hogy Myron az exem, és hogy nem kedvelem különösebben. Az egész sztorit úgy tálaltam, mintha Umbridge-t tartanám az igazi örökösnek, Myront pedig szarrá akarnám perelni...

– ...szóval igyekszünk elérni, hogy Umbridge tanúk előtt próbáljon meg elkövetni egy hagyatéki csalást – magyarázta Tonks. – Amit aztán rá is tudunk bizonyítani, és akkor az Auror Parancsnokság teljesen átvilágíthatja.

– Szép! – mondta lelkesen Mr. Weasley. – Csak vigyázzatok magatokra! Umbridge nagyon el tud bánni az emberrel, ha megneszel valamit.

– Baromi lassan haladunk – sóhajtott Lucy. – Uncsi biztonsági játékot játszom, meg minden, de ezzel a nővel inkább tényleg nem akarnék kicseszni, mert hát izé, van itt még valami más is...

Egymásra néztek Tonksszal.

– Mondom, vagy mondod?

– Mondd, én meg lefogom Siriust...

Sirius felpattant a székéből. – Mi történt?!

Lucy a vállánál fogva visszanyomta a helyére, és megszorította a kezét.

– Van okunk azt feltételezni – kezdte Tonks –, hogy Umbridge küldte azokat a dementorokat, amik megtámadták Harry-t a nyáron.

Siriusnak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne rontson ki azonnal a londoni éjszakába, hogy a Roxfort kapuja elé hoppanáljon. Lucy egy pillanatra sem engedte el, gyengéden simogatta a kézfejét az asztal alatt, de ő mintha meg sem érezte volna – minden erejével küzdött az agyát elborító vörös köd ellen.

– Ez... ez biztos? – kérdezte rezignáltan Kingsley.

– Ha a legillimencia bizonyítékként szolgálhatna, azt mondhatnám, biztos – felelte szárazon Lucy.

– Lássuk, mi történt pontosan! – recsegte Rémszem Mordon. – Hol az a merengő?

Lucy merengőjét már átvitték a Corbitt-házba, ám úgy tűnt, Dumbledore mindenre felkészült; a zsebéből húzta elő saját gyűszűnyivé zsugorított kőtálát, s egy pálcaintéssel eredeti méretére nagyította. Tonks a halántékához emelte a pálcáját, majd a hegyével addig böködte a kőtálban kavargó anyagtalan emlékek felszínét, míg az ki nem tisztult.

– A kontextusról annyit, hogy Fleurt meg Ampókot leküldtük az SVK-terembe körülnézni – magyarázta Tonks –, én meg beadtam Umbridge-nak, hogy Myron után eleve nyomozunk valami apró hülyeség miatt, és ha mindez összeadódna a hagyatéki csalással, akkor le lehetne csukni. Egyből totál készséges lett!

– Úgy vélem, mindannyiunknak épülésére szolgálna, ha figyelmesen végignéznénk, ami történt – bólintott Dumbledore, a Rend tagjai pedig egymás után hajoltak bele a merengőbe. Sirius az utolsók közt állt fel; Lucy még mindig fogta a kezét, és együttérzően rámosolygott.

Én is nagyon pipa voltam Harry miatt. De nyugi, szarrá szívatjuk érte.

Siriusnak ennyi elég volt; visszamosolygott, és elfordulva belemerítette az arcát a kőtálba; de amikor kitisztult körülötte a kép, hirtelen azt kívánta, bár a Black-ház szalonjában maradt volna. A mindenkori sötét varázslatok kivédése tanár részére fenntartott dolgozószoba ismerős helysége rajzolódott ki körülötte – csak éppen a berendezése lett olyan vállalhatatlanul rettenetes, hogy attól kis híján öklendeznie kellett.

Jóformán minden látható felületet kendők, giccses csipketerítők és száraz virágokkal teli vázák takartak, a szemközti falon pedig húszdarabos dísztányérsorozat lógott, minden darabján különböző festett kismacskaportréval. Az emlékbeli jelenet szereplői – az íróasztala mögött terpeszkedő, halványrózsaszín kardigánt viselő Umbridge, a faarccal ide-oda tekintgető Tonks, és a giccsgyűjteményt megbabonázva bámuló Lucy – nem érzékelhették, hogy hirtelen egy csapatnyi ember jelent meg körülöttük; nem látták Piton viszolygó fintorát, nem hallották, ahogy Vlagyimir Dolohov nevetve elkáromkodja magát, és azzal kapcsolatban sem állt szándékukban nyilatkozni, hogy a jelenbéli Lucy Sirius fülébe súgta:

– Fanyalogsz, fanyalogsz, de tök jó helyszín lenne egy mugli pornónak...

Siriusból kitört a nevetés, ám a többiek rosszallóan lepisszegték; az emlékbeli Umbridge pedig ránézett vendégeire.

– Nos – mondta kislányos, affektáló hangon. – Ezek szerint tehát egy oldalon állunk! Mind egyetértünk abban, hogy Myron Wagtail egy veszélyes gazember. – Békaképén ravasz mosoly terült szét. – Kedveseim, nem kérnek egy teát?

Az emlékbeli Lucy és Tonks egy pillanatra összenéztek, és Sirius tudta, hogy ugyanaz jár a fejükben: Umbridge bizonyára Veritaserumot akar itatni velük. Egyiküket sem féltette: az Auror Főiskolán külön kurzus szólt az igazságszérumok hatásáról és leküzdésük módszereiről, Lucy pedig veleszületett képessége folytán az okklumenciához éppen olyan jól értett, mint ahhoz, hogy kifürkéssze mások szándékait – ha akarta, egyszerűen függetleníthette magát a Veritaserum hatásától.

Mindezt a két boszorkány is végiggondolhatta, mert nem utasították vissza az italt; szinte azonnal engedelmesen belekortyoltak, amikor Umbridge kitöltötte nekik.

Ezek után Lucy – a főzet hatását imitálva kissé gépiesen – hosszan ismertetni kezdte az örökösödési eljárás lépéseit, ügyes keresztkérdéseivel újra és újra visszatérve Umbridge feltételezett Selwyn örökségéhez. Aztán Tonks tett fel ugyancsak kissé gépies hangvételű kérdéseket: Lucyhoz hasonlóan ő is látványosan abból az álláspontból indult ki, hogy az örökség jog szerint Umbridge-é. Mintegy fél óra kihallgatás alatt egyértelművé vált, hogy a főinspektor tökéletes gyanúsított Cornelius Caramel megátkozására – Voldemort visszatérése után jóformán minden döntése mögött ő állt.

Siriusnak mégis furcsa hiányérzete támadt, ahogy Umbridge affektáló beszédét hallgatta; hogy miért, azt Rémszem Mordon fogalmazta meg helyette.

– Egyáltalán nem fél, hogy kiderül az Imperius – dünnyögte az öreg auror. – A többi vádtól talán, de attól nem. Miért nem fél? Annyira nem volt hihető a mesétek, hogy így bevegye.

– Szerintem nyeregben érzi magát! – vágta rá Tonks. – Azt hiszi, nem árthatunk neki... ami egyelőre így is van, de már rárepültünk a témára.

Az emlékbeli Umbridge kényelmesen hátradőlt a székében, és idegtáncoltató, kislányos kacagást hallatott.

– Kitűnő! – csicseregte. – Forró nyomon vagyunk. Mire Wagtail csuklóján csattan a bilincs, talán meg is jön az új dísztalárom Madam Malkintól... – Kedvtelve simított végig rózsaszín kardigánja ujján. – Hasonló színű lesz, csak selyem, és liliomokkal. Csinos, nemde?

Az emlékbeli Lucy ekkor felemelte a fejét, és rezzenéstelen arccal ránézett.

– Olyan lesz benne, mint egy dagadt béka – mondta fahangon. – Főleg a masni miatt. Ha lenne kiöregedett szűz nagynéném, szerintem úgy nézne ki, mint maga.

Sirius meg sem próbálta visszafojtani kitörő nevetését, melyhez a fél Rend csatlakozott. Az emlékbeli Tonks váratlan, rejtélyes eredetű köhögőrohamot kapott, Umbridge pedig leplezetlen felháborodással meredt az emlék-Lucyra.

– Ne – ne haragudjon rá, elég szar a humorérzéke – préselte ki magából remegő szájjal Tonks. – Csak poénkodik... ugye csak poénkodsz, Lucy?

– Dehogyis! – vágta rá gépiesen a boszorkány. – Megkérdezte tőlem, hogy csinos-e, hát hogy a picsába mondanám, hogy csinos, ha egyszer úgy néz ki, mint egy csipkehálóba tömködött kétajtós szekrény? Ha azt akarja, hogy udvarias legyek, akkor nem kéne velem igazságszérumot itatni. – Összeszűkült szemekkel pillantott Umbridge-ra. – Maga meg mit sértődik meg ennyire? Ha belenéz a tükörbe, akkor látja, hogy néz ki, nem? Vagy a szemével is gondok vannak?

– Mi lenne, ha megitatnánk vele az ellenszert? – vetette fel óvatosan Tonks. – Szerintem egy kicsit...

Umbridge döbbent pillantást vetett rá, de meg sem próbálta titkolni tettét. – Ezek szerint magára nem hat?

– Izé... az aurorok le tudják küzdeni. – Tonks nyelt egyet. – Nézze, Madam Umbridge, normális esetben vizsgálatot kellene indítanom az esetben, mert a Veritaserum alkalmazását a minisztérium szigorúan szabályozza... de mi, aurorok nem járunk csukott szemmel. Tudjuk, hogy maga veszélyben foroghat Myron Wagtail miatt, ezért okos ötlet, hogy megvédi magát. Csak arra kérem, hogy maradjon köztünk!

Umbridge rezzenéstelen arccal figyelte őt. – Hogyne... hogyne, természetesen. Köszönöm, Miss Tonks.

– Lucyra meg ne haragudjon, az én öltözködésemet is folyton fikázza – tette hozzá a boszorkány somolyogva. – Olyan, mint egy jarvey... bár tudja, mit? Lehet, hogy szórakoztatóbb lenne így beültetni a gringottsi gyűlésre.

Az emlék ezek után elhomályosult, Sirius pedig hamarosan érezte, ahogy a jelenbéli Lucy megfogja a csuklóját, és kihúzza őt a merengőből. A Rend tagjai sorra bukkantak fel körülöttük; szinte mindenki mosolygott, maga Lucy pedig különös, álmatag arckifejezéssel dőlt hátra a székében.

– Kösz, hogy velem tartottak életem legszebb pillanatának újraélésében – mondta elvigyorodva. – Van még kérdés?

Kingsley vidáman rázta a fejét. – Nagyon szépen kihasználtad a helyzetet, Dora! – mondta. – Már majdnem aggódni kezdtem, hogy Lucy feltűnően túl kedves...

– Kikérem magamnak, én mindig kedves vagyok! – háborodott fel a boszorkány. – Én vagyok a legkedvesebb ember a világon!

– Hát, nem is tudom – szólt közbe Sirius. – Lehet, hogy beelőzöd Voldemortot, de tényleg csak egy orrhosszal.

– Szerintem alábecsülitek a nyanyát – mondta Bill Weasley. – Tipikusan az a fajta alak, akiről elhiszed, hogy nem árthat neked, aztán az utolsó pillanatban kiderül róla, hogy négyezer éve megátkozták, és most felébredt, hogy bosszút álljon.

– Csak annyi a különbség, hogy őt nem egy sírboltból ástuk ki – vetette ellen Lucy. – Amúgy meg megmondtam neked, hogy ne szedd ki a fura koponyás csontváz aranyszemét, amihez négyezer éve nem nyúlt senki. Ugye megmondtam, de neked a sri lankai átoktörőnőre és a kerek fenekére kellett hallgatnod...

– Neked meg Lockhartra! – csattant fel paprikapiros arccal Bill, és szemmel láthatólag mindent megtett, hogy kerülje a szülei tekintetét.

– Ő is megmondta, hogy ne vedd ki a szemét! – vitte be a találatot Lucy.

– Pusztán arra céloztam – szólt közbe emelt hangon Kingsley –, hogy Lucy egy kis ideig következetlenül viselkedett, Tonks viszont remekül ellensúlyozta és megoldotta a helyzetet. Megalapoztátok, hogy legyen esélyünk elkapni Umbridge-t!

– Ez nem olyan biztos – vetette ellen McGalagony. – Mindent megtesz, hogy kikeveredjen a gyanúból, és ha valóban ennyi különböző vétségért akarunk elégtételt venni rajta, szinte kizárt, hogy mindegyikre elégséges bizonyítékot találjunk.

– Az is elég, ha az egyikért lecsukhatjuk – vetette ellen Tonks. – Nem kaphat dupla börtönt, meg ilyenek...

– És persze az sem ártana, ha Caramel felszabadulna az Imperius alól – jegyezte meg Sirius. – Na nem mintha ettől majd okosabban viselkedne.

Dumbledore összefonta a karját, és végignézett a társaságon.

– Sajnos egyre nyilvánvalóbb, hogy mit kell tennünk – sóhajtott. – Bizonyára tudják, hogy Harry Potter Perselus jóvoltából okklumenciát tanul... erre a karácsony előtt történtek után nagyobb szükség van, mint valaha. Ezen kívül Harry saját érdekében kulcsfontosságú, hogy a lehető legkevesebb információhoz jusson Voldemort terveivel kapcsolatban.

– Ezzel most sem értek egyet, ahogy karácsonykor sem! – mordult fel Sirius. – Hogy védekezhetne Harry azzal szemben, ami rá vár, ha azt sem tudja, mi vár rá?

– Hogyne, Mr. Zseniális auror nyilvánvalóan jobban tudja! – fröcsögött Piton. – Nem villant még be a fantasztikus elmédbe, Black, hogy az igazgató úrnak esetleg valami fennköltebb, fontosabb oka lehet titkolózni Potter előtt...?

– Kérem, Perselus, higgadjon le! – emelte fel a kezét Dumbledore. – Magát ugyanerre kérem, Sirius – tette hozzá. – Eddig valóban nem árultam el, hogy miért van szükség a titkolózásra, mert sötét predikcióm csupán feltételezés volt. Szerettem volna azt hinni, hogy tévedek, ám a megérzésem helyesnek bizonyult. – Dumbledore felsóhajtott. – Hamarosan kifutunk az időből! Ha azt akarjuk, hogy esélyünk legyen Voldemort nagyúr ellen, el kell érnünk, hogy megmutassa magát. El kell csalnunk őt a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra. Le kell lepleznünk a varázsvilág előtt.

Csend lett a Black-ház szalonjában. A pillanat súlyosan ülte meg a poros levegőt, az asztal körül szinte levegőt sem mert venni senki; aztán Dumbledore elmosolyodott.

– A csali pedig nem más, mint maga Harry Potter – folytatta. – Pontosabban... a csali a tény, hogy Harry Potter egyáltalán nem kutat a Voldemort által áhított jóslat után! Ellenségünk ismeri már annyira a fiút, hogy tudja: kíváncsi, és igen találékony. Voldemort nem érti, hogyan képes Harry ellenállni a jóslat csábításának, miért nem indul a keresésére! Jó ideje próbál betörni az álmaiba, és megmutatni neki, hol találja a próféciát, Harry azonban nincs tisztában annak jelentőségével, így a kisujját sem mozdítja a megszerzéséért. Voldemort persze egyre türelmetlenebb: Harry-t akarja behálózni, őt küldené a minisztériumba saját maga helyett, hiszen a jóslatot csak ő maga vagy a fiú emelhetik le a polcról. Értik már a lényeget? Nem szabad, hogy Harry akár csak a közelébe menjen a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztálynak. Nem szabad, hogy a jóslat keresésére induljon... mert csak így leplezhetjük le Voldemortot. Ki kell várnunk, míg megadja magát a kísértésnek, és saját maga megy el a jóslatért: abban a pillanatban pedig késznek kell lennünk. Nem szabad hagynunk, hogy elmeneküljön, legalább azt meg kell mutatnunk a varázsvilágnak, hogy valóban visszatért! Minden erőmmel az ellen küzdök, hogy Harry Potter ennek az igen kockázatos tervnek az aktív részesévé váljon.

Egy hosszú, gondolatokkal terhes pillanatig csend volt. Sirius újfajta tisztelettel pillantott Dumbledore-ra; úgy érezte, végre mindent ért.

– Hát ezért zárt be ide, amíg tehette! – mondta halkan. – És ezért nem csináltunk semmit egész évben!

– Nem kockáztathattam, hogy Voldemort és szolgái tudomást szerezzenek a tervemről – bólogatott derűsen Dumbledore. – Féltem, hogy öldöklésbe kezdenének, hogy a sötétből lesnének magukra éjszakánként, amikor a jóslatot őrzik! A türelemjátékban jó ideig mindannyian sakkfigurák voltak, amiért őszinte elnézésüket kérem... de ez csupán mostanáig tartott: csupán addig a pontig, amíg ez feltétlenül szükséges volt. – Dumbledore vesébe látó pillantást vetett Lucyra. – Miss Dawlish azonban hamar átlátott rajtam. Ezért őt vontam be a Sequestrum kulcsának keresésébe, és nem például magát, Sirius! Maga nagyon fontos Harry számára, így biztonságban kellett tudnom, míg a tervem működésbe nem lép. Örömmel jelenthetem be mindannyiuknak, hogy ez a pillanat elérkezett.

Sirius elgondolkodva nézett végig a professzort körbeülő sápadt arcokon. Mindenkin saját lelkesedését látta tükröződni – mindenkin, kivéve Perselus Pitont, akivel pillanatnyilag senki sem foglalkozott, és aki azzal a leplezetlen gyűlölettel meredt Albus Dumbledore-ra, amit iskoláskorukban általában neki és James Potternek tartogatott.

Siriusba kellemetlen erővel szúrt a kérdés, hogy vajon mi baja lehet, ám az agyára szinte azonnal megnyugtató köd ereszkedett.

Kit érdekelnek Pipogyusz hülyeségei? Soha semmi nem jó neki... jellemző, hogy pont most borul ki látványosan, amikor végre minden sínen van.

Mert minden sínen van.

Ugye?

*

– Szóval – mondta Lucy, és kipöckölte a cigarettahamut az ablakon –, hippogriffcsemege.

Ahogy az előző kilenc alkalommal, Sirius most is úgy tett, mintha valami formabontóan érdekes dolgott vett volna észre az A1-es autópályát határoló szalagkorláton. Csikócsőr megérezhette az idegességét, mert ingerülten csattintott a csőrével – igaz, talán csak a helyszűke miatt méltatlankodott, hiszen álcázott tágítóbűbáj ide vagy oda, egy száguldó Cadillac hátsó ülése aligha ideális utastér egy hippogriff számára. Londonra és a környező településekre azonnban vastag esőfüggöny borult; Csikócsőr hosszú percekig még a fejét sem volt hajlandó kidugni a Grimmauld téri ház ajtaján, nemhogy repülni próbáljon.

Nem volt más hátra, mint kibírni az egyszerű, varázstalan, négy és fél órás autóutat London belvárosa és Darlington külterülete között – Siriusnak ez önmagában nem okozott volna különösebb nehézséget, az viszont annál inkább idegesítette, hogy Lucy egy pillanatra sem szállt le a hippogriffcsemege témáról; és ahogy telt az idő, egyre messzebbre menő kijelentéseket tett.

– Nem is az zavar, hogy nem árulod el, mi van – fejtette ki ezúttal, a tizedik alkalommal –, hanem hogy hülyeségekkel áltatsz helyette. Máskor elég annyit mondanod, hogy „kuss, nem bízom benned!"

– Igenis bízom benned! – sóhajtott Sirius. Szinte azonnal megbánta, hogy egyáltalán reagált, tökéletes táptalajt adva ezzel a reklamálásnak („Akkor miért nem mondod el az igazat?!"), és csüggedten nézte Barton fényeit az autópályán túl. Nemsokára lehajtanak az A1-ről, és elérik Darlingtont; nem csoda, hogy Lucy mostanra időzítette a legélesebb és legrosszmájúbb megjegyzéseit. Ez persze azt is jelenti, hogy alig tizenöt perce maradt kitalálni, hogyan tovább.

A boszorkány azonban semmi újat nem vágott a fejéhez; csak hallgatott makacsul, és a Cadillac kormányát markolta.

Sirius most már igazán aggódni kezdett. Ha tényleg ennyire megbántotta Lucy-t, akkor nem érdemes tovább titkolóznia... de az igazat sem mondhatja el! Most semmi esetre sem, ebben az undorító, latyakos, sötét éjszakában, amikor országszerte szakad az eső, az egész autóban átható lószag terjeng Csikócsőr miatt, és még Umbridge-ra sem sikerült rábizonyítani semmit!

– ...a legillimencia miatt van, ugye? – préselte ki magából Lucy. – Te sem tudod elviselni. Tök érthető. Csak... csak azt hittem...

– Merlinre, nyugodj már meg! – csattant fel Sirius. – Nincs semmi dráma, csak még nem jött el az ideje, hogy a hippogriffcsemegéről beszélgessünk. Amúgy az egésznek semmi köze a hippogriffcsemegéhez, csak ez jutott eszembe, ennyi az egész...

Lucy olyan erővel markolta a kormányt, hogy az ujjai teljesen belefehéredtek.

– ...nem akarlak elveszíteni.

Olyan halkan szólalt meg, hogy Sirius először azt hitte, csak képzeli a motorzúgástól alig elkülöníthető szavakat; de Lucy valóban ezt mondta, és ő legillimencia nélkül is világosan érezte kétségbeesett félelmét.

– Szó sincs róla, hogy... – kezdte, de a boszorkány csak megrázta a fejét.

– Nem kell a duma. Csak mondd meg, mit csináljak, hogy ne hagyj el.

Sirius hosszan, szaggatottan felsóhajtott.

– Téged sem az eszedért szeretnek, kicsikém... – szaladt ki a száján. – Na jó, állj félre!

– Micsoda? Miért?

– Ez nem olyan dolog, amit úgy fogunk megbeszélni, hogy közben vezetsz – közölte Sirius. – Szóval lehet félreállni. Mondjuk... aha, ott egy benzinkút, az jó lesz. Te akartad.

Lucy őszinte döbbenettel pillantott rá, Sirius pedig gyengéden, de határozottan kizárta őt a fejéből. A Cadillac lefékezett a benzinkút egyik fedett töltőállomása mellett, Sirius pedig már azelőtt nyitotta az anyósülés felőli ajtót, hogy Lucy leállította volna a motort.

– Hagyd, majd én elintézem! – mondta szúrósan. Addig tekerd le az ablakot, és élvezd ki az általad ismert élet utolsó perceit.

Lucy még mindig megbántottsággal vegyes félelemmel nézte, őt, ám erre végre megtalálta a hangját.

– Nem mehetsz be! Mi van, ha valaki felismer?

– Majd megmondom neki, hogy én vagyok Johnny Thunders – felelte Sirius. – Nézd... nem kaphatsz meg mindent egyszerre. Elmondom a sötét titkomat, ha ennyire érdekel, de ahhoz pár percig most békén kell hagynod.

Halk kattanással becsukta maga mögött az ajtót, és nekiállt, hogy feltankolja a Cadillacet – a benzinkút boltja felé menet ugyan eszébe jutott, hogy egyetlen mugli penny sincs nála, ezt azonban hamar elkönyvelte részletkérdésként.

– Helló – mondta őszinte magabiztossággal, amikor a pénztárnál álldogáló pattanásos kamaszfiú megkérdezte, hogy „ő áll-e a hatosnál" – teljesen fölöslegesen, hiszen csupán egyetlen autó parkolt az állomáson.

– Szép kocsi – mondta őszinte elismeréssel a mugli. – Még valamit?

Sirius a pultra könyökölt, és bizalmas arckifejezéssel közelebb hajolt hozzá.

– Fontos kérdés – mondta. – Nincs nálatok valami virág, vagy ilyesmi?

A pénztáros őszinte döbbenettel pillantott fel rá.

– Virág?

– Cserepes is jó lesz – sietett megjegyezni Sirius. – Vagy... mit tudom én, valami, virágszerű növény. Ami legalább a sötétben virágnak néz ki. Az életemet mentenéd meg vele.

A pénztárosról – Barney-ról, olvasta le az ingére csíptetett névtábláról Sirius –, lerítt, hogy minden erejével próbálja elfojtani érdeklődését, de hiába.

– ...ki kell engesztelnie valakit?

– Nem egészen! – Sirius felsóhajtott. – Szóval, izé, a barátnőm azt hiszi, szakítani akarok vele, mert titkolok előle valamit, de igazából ezt titkolom előle. – Előhúzta a zsebéből a gyűrűt, és felmutatta a döbbent muglinak. – Ő szexi és akaratos, én sarokba vagyok szorítva, az a rohadt benzin meg kifogyott, szóval így jártunk. Na, szóval van virág?

Barney tátott szájjal bámult rá. – Itt fogja megkérni a kezét? Most?

– Hát mégis mi a büdös francot csináljak?! – Sirius teátrálisan széttárta a karját; amikor elkezdte a mozdulatot, még határozottan bosszús volt, ám hirtelen rádöbbent, hogy szélesen vigyorog. – Valami puccos helyre terveztem a dolgot, mondjuk Hollywoodba, Párizsba, vagy franc tudja, hová, de úgy tűnik, neki ez kell. Tudod... Barney – olvasta összeszűkült szemekkel –, ilyenek ezek a nők.

A pénztáros széles vigyorral nézett vissza rá. – Hát... izé, a főnökömnek van egy orchideája a hátsó irodában.

– Nagyszerű, akkor kapd fel! Addig keresek valami szív alakú szarságot. Egy üveg tequilának jobban örülne, de tudod, kicsit túlteng bennem a bosszúvágy.

Míg Barney odavolt, Sirius kihalászott egy százfontost a nyitva felejtett pénztárgépből, és ráérősen körbejárta az üzletet. A szíve úgy dübörgött a mellkasában, hogy szinte attól tartott, kívülről is hallani lehet, mégis furcsán nyugodtnak érezte magát. Az újságospulthoz érve kiválogatta a legrettenetesebbnek tűnő női magazinokat, és leemelt a pénztár fölötti polcról egy rózsaszín alapon vörös rózsákkal díszített, égbekiáltóan ízléstelen szív alakú bonbonosdobozt. Mire Barney visszatért az orchideával, Sirius fejben már majdnem megoldotta a Milyen szexpóz illik a személyiségedhez című tesztet – igaz, egy mugli szakvéleménye sem ingathatta meg azon hitében, hogy az összes.

– Kösz, haver – biccentett, és cserepestül a hóna alá csapta a kissé megviselt növényt. – Tartsd meg az aprót!

Azzal lecsapta a pultra a százfontost, és mindenre elszánt arckifejezéssel kiviharzott az üzletből. Amint kilépett a szabadba, egyforma erővel vágta mellbe a hideg, és a tudat, hogy amire most készül, az mindent megváltoztat.

...de vajon megváltoztat ez bármit is? – tűnődött Sirius. Attól nem fogja jobban szeretni Lucy-t, hogy megkéri a kezét; és valószínűleg Lucy sem fogja jobban szeretni őt attól, hogy megkérték a kezét. Legfeljebb leáll majd a hülye kérdéseivel és az általános nyavalygásával. Hacsak bele nem kezd az általános nyavalygás következő etapjába, öt percenként megkérdőjelezve, hogy vajon tényleg feleségül akarja-e venni.

Mert ő, Sirius pontosan tudja, hogy mit akar. Ha nem tudná, nem bohóckodna itt este tizenegykor egy nyomorult orchideával a hóna alatt!

Lucy karba tett kézzel, a Cadillac orrának dőlve várta odakint; a tartása határozottnak tűnt, de Sirius tudta, hogy csak színészkedik – pontosan úgy, ahogy ő, amikor laza nemtörődömséggel megállt előtte, és a kezébe nyomta a magazinokat.

– Na, akkor most megbeszéljük a világ dolgait – mondta. – Először is, ki kell töltened az összes tesztet. Csak hogy tuti összeillünk-e. Nem akarom a Merkúr haragját kockáztatni, vagy valami...

Fokozódó derültségéből Lucy is megérezhetett valamit, mert összeszűkült szemekkel pillantott fel rá. – Te most szórakozol velem?

– Halálosan komolyan beszélek – felelte pókerarccal Sirius. – Ezek fontos dolgok, kicsikém! Nem lehet csak úgy meggondolatlanul, felkészületlenül beléjük rohanni, mint ahogy most én fogok, mert valaki nem bírta kivárni, hogy ne ilyen rohadt idő legyen, meg késő este, meg ilyenek...

Lucy szeme megakadt a bonbonon és az orchideán, és gyanakvással vegyes döbbenettel nézte őt.

– Te meg mi a fenére készülsz?

– Tulajdonképpen te tehetsz az egészről – felelte könyörtelenül Sirius. Az orchideát gondosan elhelyezte a Cadillac motorháztetején, a bonbon tetejét pedig feltépte, és bekapott belőle egyet. – Ahogy sejtettem – közölte fintorogva. – Elég szar. Azért kérsz?

– Azt hittem, azt nekem hoztad! – csattant fel Lucy. – De azért kérek, ja – tette hozzá, és ő is kihalászott egy darab csokoládét a dobozból; a lelkesedése azonban nem tartott sokáig. – Fú, ez tényleg elég pusztító... mondjuk már a doboza is, ha meg nem sértelek...

– Hát igen – folytatta csevegő hangon Sirius. – Itt ülünk a zuhogó esőben, a festőien ronda A88-as bekötőút mellett, és akaratlanul is azon gondolkodom: lehetett volna ez másképp. De neked mindenbe bele kell ártanod magad, igaz?

– Ne drámázz már! – csattant fel Lucy. – Csak nem szeretem, ha titkolózol előttem...

– ...mert nyilván ha egy férfi titkolózik egy nő előtt, az csakis azért lehet, mert el akarja hagyni, megcsalja, vagy éjszakánként hatfejű szörnnyé változik – folytatta szónokolva Sirius. – Világos... de tudod, Dumbledore-nak igaza van! Bizonyos dolgokat csak akkor mondhatunk el az érintetteknek, ha tudjuk, hogy már készen állnak rá; szóval most tesztelni fogjuk, hogy te készen állsz-e rá! – Felvonta a szemöldökét. – Persze megtehetted volna, hogy a seggeden maradsz, és megvárod, míg ugyanezt a beszélgetést a párizsi Operában, vagy valami flancos egzotikus helyen folytathatjuk le... de ha a kisasszony a Stanton melletti redvás benzinkutat tartja a tökéletes helyszínnek, akkor üsse kő. – Úgy tett, mintha hirtelen eszébe jutna valami. – Remus mondjuk azt tanácsolta, hogy szóljak előre, merthogy szerinte fel kell készülnöd rá lelkileg.

– Mégis mire? – kérdezte gyanakodva Lucy.

Sirius ránézett, elmosolyodott, elgyönyörködött benne, ahogy egy elhaladó kamion reflektora sárgára festi az arcát.

– Képzeld – mondta vidáman –, összeházasodunk.

Egy hosszú pillanatig csend volt. Lucy pislogás nélkül bámult rá; Siriust már-már olyan érzés fogta el, mintha Csikócsőrrel próbálna farkasszemet nézni.

– Te tényleg szórakozol velem!

Sirius összefonta a karját. – Látod, Remusnak pont ezt mondtam. Hogy elkezdenél itt nekem értetlenkedni meg akadékoskodni. Elég lett volna akkor szólnom, amikor már témánál vagyunk... na, mindenesetre most már te is tudod, hogy mi a helyzet. Ezt rejtegettem egész délután. – Előhúzta a zsebéből a gyémántgyűrűt, és diadalittas mosollyal felmutatta Lucynak. – Nyugi, ez nem egy benzinkútról van – tette hozzá.

A boszorkány a felháborodás, a meghatottság és a nevethetnék furcsa elegyével az arcán bámult rá.

– Jól értem, hogy te most kérdezni próbálsz tőlem valamit...?

– Nem fogom megkérdezni! – csattant fel Sirius. – Nem akarom, hogy megint kitaláld, hogy téged nem lehet szeretni, biztos el foglak hagyni, és egyébként is te vagy a világ legszörnyűbb embere, mert nem vagy az! Feleségül akarlak venni, és feleségül is foglak venni, akár tetszik, akár nem! – Tompa szúrást érzett a mellkasában. – Mármint... kivéve, ha tényleg nem akarod. Akkor nem tudom, mi lesz velem – tette hozzá sután.

Lucy felugrott a Cadillac motorháztetejéről, átölelte a nyakát, és szenvedélyesen megcsókolta. Rózsaillata volt, és cigaretta- meg csokoládéíze; és amikor Sirius agya kizökkent a bódult-elégedett állapotból, amibe a nő közelsége taszította, sejteni kezdte, hogy valamit határozottan jól csinált.

Ami nagy szerencse, mert fogalma sem volt, hogy mit csinál.

Akaraterejét megfeszítve eltolta magától Lucy-t, és rosszallóan ránézett.

– Itt még nem tartunk! – közölte szigorúan. – Ez majd akkor jön, amikor szépen kiöltözve állunk, és mondjuk, hogy akarom, meg fogadom, meg ilyenek. Most az a rész jön, hogy elsírod magad, és idegesítően magas hangon visítozod, hogy „igen, igen, igen!"

– Elmész te a picsába! – felelte furcsán remegő hangon Lucy. – Amúgy meg nem kérdeztél semmit, szóval nincs mire mondani, hogy igen.

– Hah! Kimondtad!

– Nem ér! – csattant fel a boszorkány, és ellépett tőle. – Ez csak egy aljas csapda volt, amibe belekényszerítettél.

Sirius az ösztöneire hallgatva kinyúlt, megfogta a kezét, és féltérdre ereszkedett előtte.

– Na jó – mondta mosolyogva. – Nem így terveztem ezt az egészet, de – Lucy Dawlish, leszel a feleségem?

Lucy hosszan, a szempillái alól nézte őt; a pillantás végére szinte jóképűnek érezte magát.

– Igazad van – mondta halkan, gyengéden a boszorkány. – Ez egy nagyon-nagyon fontos kérdés.

– Az – helyeselt Sirius. – Szóval...? Kezd fájni a térdem.

Lucy szája gonosz mosolyra húzódott.

– Oké, nyugi – nem, ne mozdulj, várj már egy kicsit! Maradj úgy. Megnézem, mit mond a Cosmo tavaszi pasitesztje.

* * *

Megjegyzés: Ha valaki gondolkodna, Sirius miért nem varázsolt egyszerűen elő egy csokor virágot: ami mágiával hozol létre, az elvileg egy idő után eltűnik...

Megjegyzés 2: Ennél a fejezetnél pár eléggé különleges plusztartalom is várható, szóval én  a helyetekben az elkövetkezendő napok folyamán fel-felnéznék az Instagramra:)

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop).

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)