– Tehát negyedszerre is megerősíti, hogy a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály gyógyítóinak szakértelme nem terjed odáig, hogy észrevegyenek egy potenciálisan halált okozó mágikus növényt egy fokozott ellenőrzés alatt lévő betegük éjjeliszekrényén?

Rufus Scrimgeour hangja halk volt, higgadt, az ügyeletes gyógyító mégis aggódva pislogott a nála másfél fejjel magasabb férfira, mintha attól tartana, hogy miszlikbe átkozzák. Tonks megítélése szerint Scrimgeour nem is állt messze ettől: a nyakán láthatóan kidagadt egy ér, a markába szorított varázspálca pedig vörös szikrákat szórt a frissen kiürített Janus Cooka kórterem padlójára.

Tonks nem figyelt oda a gyógyító mentegetőzésére; helyette Boderick O'men lepedővel letakart holtteste vonta magára a figyelmét. Tudta, hogy a fehér szövet alatt lila és meggyötört az arca, haláltusája sötét emlékeként; ő maga fejtette le a varázsló nyakáról a kórterembe csempészett ördöghurkot. A növény most mindenkitől tisztes távolságra nyújtogatta indáit a folyosóról beszűrődő lámpafény felé: Tonks nem bántotta, hiszen azon túl, hogy bizonyítéknak minősült, semmiről sem tehetett. O'men névtelen ajándékként kapta néhány nappal ezelőtt, s a reggeltől estig rohanásban lévő ápolók gyanakvását elaltatta az ördöghurok tapogatózó hajtásai közé csúsztatott színes üdvözlőkártya.

Tonks sietett, ahogy csak tőle telt, mégis túl későn érkezett; O'men már akkor halott lehetett, amikor Lucy egyáltalán megtudta, hogy veszélyben van.

– Gnarlaknak erről is tudnia kellett – jegyezte meg, amikor kettesben maradtak Scrimgeourral.

– Valószínűleg – bólintott a parancsnok. – Az, hogy Dawlish-on keresztül magának is szólt, felettébb aggasztó – már ha valóban tőle származik az az üzenet. Nyilvánvaló, hogy valaki el akarja terelni a figyelmünket az ügyleteiről. Tartozom egy vallomással, Tonks... csak azért mondtam, hogy szabadságon vagyok, hogy John békén hagyjon a túlhajszoltságommal kapcsolatos aggályaival. Valójában nagyon is dolgoztam; és olyan dolgokra derítettem fényt, amiktől égnek állna a haja! – Scrimgeour nagyot sóhajtott. – Csak egy a baj, hogy egy szót sem tudok bizonyítani. Tudja, egyre inkább úgy érzem, mégis Johnnak van igaza: nem ugyanaz átkozta meg Caramelt, aki elintézte O'ment és Sturgist. Azt hiszem, sejtem, hogy ki lehetett az. De soha, soha nem fogom rábizonyítani, amit tett!

– Szóval azt akarja, hogy Gnarlak segítsen rábizonyítani? – kérdezte izgatottan Tonks.

– Nem tudom... – Scrimgeour ingerülten túrt bele a hajába. – Elképzelhető, hogy Gnarlak a gyanúsítottammal is összejátszik. Nem bízhatunk benne. Ha azonban az elméletem helyes, hamarosan ennél sokkal nagyobb problémáink akadnak majd. Szerintem ugyanis óvatlanul az egyik elkövető nyomába szegődtünk, míg a másikat futni hagytuk: teret engedtünk annak, amit elter...

A kórterem ajtaja egy dörrenéssel kicsapódott, és Kingsley, Dawlish, Proudfoot és Savage viharzottak be a helyiségbe. Mindannyian az egyenruhájukat viselték; arcukon zavarodott aggodalom ült, pálcás kezük azonban tettrekészen szegeződött előre.

– Rufus – mondta Dawlish. A hangja remegett. – Tonks. Mindkettőtöket arra kell kérnem, hogy szakítsátok meg a halottszemlét. Minden egységre szükségünk lesz!

Scrimgeour felvonta a szemöldökét. – Mi történt már megint?

– Tömeges kitörés Azkabanból – felelte Dawlish. – A kapuőr most szabadult fel az Imperius-átok alól... azt állítja, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén megjelent a börtön közepén, hogy kiszabadítsa leghűségesebb halálfalóit.

Síri csend lett a szobában.

– De hát... de hát a dementorok! – tört ki Tonksból. – Nem tartották vissza őket?

– Az őr szerint mind Voldemort oldalára álltak – mondta Kingsley.

A név mindenkire úgy hatott, mintha eltalálta volna őket egy kósza átok; Scrimgeour felszusszant, vonásai visszadermedtek a parancsokat osztogató auror rideg maszkjába.

– Rendben – mondta higgadtan. – Odamegyünk, és elintézzük.

Savage kihúzta magát. – Értesítem a miniszter urat...

– Senkit nem értesít, és főleg nem szól minden egységnek, hanem becsukja a száját, és három perc múlva készen vár az Átriumban! – dörrent rá Scrimgeour. – Ez mindannyiukra vonatkozik. Ha Voldemort valóban visszatért, olyan válsággal kell szembenéznünk, amire 1981 ősze óta nem volt példa.

– Ugyan már, Rufus! – Proudfoot széttárta a karját. – Világos, hogy kacsa az egész. Sirius Black gyűjti maga köré az ura egykori híveit. Megőrült a börtönben, és most saját magából akar Sötét Nagyurat csinálni. Csak azt ne mondja, hogy elhiszi Harry Potter nevetséges hazugságait! Világos, hogy Dumbledore-ral ketten találták ki az egészet, hogy ezzel...

– Finite incantatem! – csattant fel Tonks.

Proudfoot arca kissé elfelhősödött, mintha csak most döbbenne rá, hogy a többiek is ott vannak vele a szobában.

– Mi... hogy kerülök ide? – nyögte ki döbbenten. – Miért... miért bámulnak így rám? Meghalt valaki?

Scrimgeour mély lélegzetet vett.

– Savage – mondta –, új feladatot kap. Kísérje el a kollégáját a recepcióra, vetesse fel a varázslati traumák osztályára, és keresse meg az osztályvezető gyógyítót. Ha egy ördöghurkot nem is képes felismerni, arra talán még alkalmas, hogy kivizsgálja az Imperius-átok hosszútávú idegrendszeri hatásait a kollégánkra... és vegye tudomásul, hogy teljes dokumentációt kérek! – Tonksra villant a tekintete. – Szép munka – mondta elismerően. – A többiek utánam. Kénytelenek leszünk zsupszkulcsokat használni, teljes a hoppanálástilalom azon az átkozott szigeten.

– Gondolod, hogy tényleg Black a felelős a történtekért? – kérdezte sötéten Dawlish, miközben leszaladtak a Szent Mungó lépcsőin.

Scimgeour különös pillantást vetett rá. – Remek kérdés, John! Majd elfeledkeztem Blackről. Shacklebolt, magának mi a véleménye?

Kingsley gondterhelten vakarta meg tar fejét. – Hát... öhm... természetesen lehetséges, hogy visszatért Európába, de legutóbb Mexikóban bukkantunk a nyomára...

A kihalt előcsarnokban jártak. Scrimgeour megpördült a tengelye körül, Kingsleyre emelve szigorú pillantását – és Tonks elképedve látta, hogy mosolyog.

– Tudja mit, nincs időnk erre. Hívja csak ide Albus Dumbledore-ral együtt! Jól jöhet valaki, aki ismeri a terepet.

Tonks fejjel belegyalogolt az ispotály üvegajtajába, Kingsley egy koppanással elejtette a pálcáját, John Dawlish pedig nyíltan eltátotta a száját.

– Mozogjanak már! – a parancsnok felvonta a szemöldökét. – Azt hiszik, vak vagyok? Régóta gyanakszom magára, Shacklebolt... ha valóban kézre akarta volna keríteni Blacket, már réges-régen visszakísérte volna a cellájába. Egyértelműnek tűnt, hogy kiderített valamit, ami eltántorítja ettől, így nyomozni kezdtem... aztán megtaláltam ifjabb Barty Kupor aktáját az irodájában. Egy meg nem nevezett forrástól kapott értesülés pedig megerősített abban a gyanúmban, hogy Peter Pettigrew életben van.

– Akkor miért nem csinált semmit?! – találta meg a hangját Tonks. – Miért körözte tovább Siriust, ha tudja, hogy ártatlan?

– Mert a miniszterünket egy ismeretlen személy akarata irányítja – sejtem, hogy kié, de ez a sejtés mindnyájunkat veszélybe sodorhat! – csattant fel Scrimgeour. – Ha elhintjük, hogy Black ártatlan lehet, vagy akár csak tárgyalást szervezünk neki, azzal mindkét ellenséges oldalt a nyomok azonnali eltüntetésére késztetjük, és sosem oldhatjuk meg az ügyet! Nem lepne meg például, ha Voldemort megölné Pettigrew-t, hogy ezzel is tovább nehezítse Black életét.

– Rufus – szólt közbe halkan John Dawlish –, te most komolyan azt akarod mondani, hogy Sirius Black...

– Nem csapdát akarok állítani a barátjának, higgye el! – bizonygatta Scrimgeour, Kingsley döbbent arcán tartva a tekintetét. – Természetesen érthető, ha Black nem akar segíteni a parancsnokságnak azok után, hogy megrágalmaztuk, és cserben hagytuk. Szintén érthető, ha még azért sem hajlandó visszatérni Azkabanba, hogy harcoljon... Merlinre, én sem akarnék... de azért próbáljon meg beszélni vele! Jut eszembe, Rémszem Mordont is idehívhatná... és Dumbledore-t. Ne feledkezzen meg Dumbledore-ról! Ha kihagyjuk az eseményekből, ha nem, úgyis elő fog bukkanni valahonnét.

– Re... rendben. – Kingsley megköszörülte a torkát. – Hát akkor...

– Találkozunk az Átriumban. – Scrimgeour kilépett az utcára, és egy köpönyegsuhintással köddé vált. John Dawlish a fejét ingatva követte, Tonks és Kingsley pedig sápadtan, némán pillantottak egymásra.

– Megyek Siriusért – mondta zavartan Kingsley. – Intézed Dumbledore-t és Rémszemet?

– Aha... – Tonks megköszörülte a torkát. – Hát akkor... nem semmi a főnök, igaz?

– Mindig ilyen, ha igazán beindul. – Kingsley kábán megcsóválta a fejét. – Úgy érzem magam, mint akit fejbevágtak egy terelőütővel – dünnyögte, majd ő is dehoppanált.

Tonks kilépett az utcára, és megrázta magát. Nem várhatott a csodára, cselekednie kellett! Emberéletek múlhattak a gyorsaságán.

Vajon Voldemort tényleg maga tört be Azkabanba, vagy mindez csak agyafúrt csapda?

Tonks egy széles pálcasuhintással elküldte a patrónusát Rémszemért, majd – kollégáihoz hasonlóan – dehoppanált, és egy másodperc múlva a minisztérium dolgozói bejárója előtt bukkant fel, meg sem állva Kingsley irodájának kandallójáig. Ujjai ragadtak az izzadtságtól, amikor belemarkolt a párkányon heverő Hop-poros dobozba.

– Roxfort, igazgatói iroda! – mondta jól érthetően.

A Hop-hálózatot a legtöbb helyen már jó ideje nem lehetett teljes kapacitással használni, Tonks azonban mostanra sem tudta megszokni az érzést, hogy a térde továbbra is az iroda hideg padlójához szorul, és csak a feje utazik a tűzben.

A következő pillanatban azon kapta magát, hogy hamut köhög a szőnyegre Dumbledore irodájában.

– Professzor úr?

Szerencséje volt – az ősz varázsló ugyanis a késői óra ellenére az íróasztalánál ült, és azonnal felkapta a fejét a szólításra.

– Jó estét, Tonks – mondta udvariasan. – Minek köszönhetem a látogatását?

– Nem mertem patrónust küldeni – krákogta a boszorkány. – Arról van szó, hogy... hát, izé. Scrimgeour megkért, hogy szóljak magának, mert... ööö... a segítségére van szükségünk.

– Az Auror Parancsnokságnak? – Dumbledore felállt az asztal mögül, és a kandalló elé guggolt, hogy az arcuk egy szintbe kerüljön. – Mi történt?

Tonks mély levegőt vett. – Úgy tűnik, hogy Voldemort betört Azkabanba.

Dumbledore elegánsan bólintott. – Vagy úgy, hát végre rászánta magát. Ritka figyelmesség Tomtól! Bevallom, jómagam sem vártam volna tavaszig – a januári klíma meglehetősen hálátlan azon a szigeten.

Tonks zavartan pislogott. – Hát... öh...

– Ennek tudatában talán nem túlságosan elrugaszkodott a következtetés, hogy Rufus végre hajlandó hinni nekem – jegyezte meg az ősz varázsló. – Nos, ahogy a mugli közmondás is tartja, jobb későn, mint soha! Mikor indulunk?

Tonks önkéntelenül elvigyorodott. – A lehető leghamarabb, az Átriumból. Képzelje el, a főnök azt is kiderítette, hogy Sirius ártatlan... és őt is bevonja az akcióba!

Tonks ritka pillanatnak lehetett tanúja: Albus Dumbledore-nak elállt a szava. A professzor csodálkozása döbbenetbe, gyanakvásba, majd nyílt aggodalomba fordult át, ő pedig hirtelen elbizonytalanodott.

– Gondolja, hogy csapda?

– Nem, nem, dehogy! – Dumbledore arcán különös mosoly ragyogott fel. – Ez csodálatos! Sirius bizonyára rendkívül boldog lesz. Nos – akkor az Átriumban találkozunk!

Azzal életkorát meghazudtoló fürgeséggel felpattant, és már húzta is lila-arany csillagos köpenyét; Tonks pedig ismét a Sirius fejével teleplakátolt irodában találta magát heves térdfájással, a tüdejéből fel-feltörő hamuval, és a tompa sejtéssel, hogy Albus Dumbledore soha, semmin nem szokott meglepődni.

Tonks iskolás korából emlékezett rá, hogy ha mégis meglepődik, akkor nagyon nagy baj van.

* * *

A halálos átok elől lehetetlen volt kitérni. Gyorsabban közeledett, mint a gondolat; és Lucy körül mintha lelassult volna az idő, ahogy a mellkasa közepe felé száguldó zöld fénycsóvát figyelte. Megígérte magának, hogy az utolsó pillanatban Siriusra fog gondolni, az édesapjára, és arra, hogy életének utolsó napjaiban valami olyasmi történt vele, amire korábban álmodni sem mert: nem volt egyedül... mégsem jutott eszébe semmi más, csak az, hogy vajon mások körül is ilyen furcsán lelassul-e minden, amikor meghalnak.

Lelassul... aztán megáll?

A halálos átok legalábbis határozottan megtorpant a levegőben: sosem ért célba, mintha belefagyott volna térbe és időbe. Ha kinyújtja a kezét, elérhette volna, de Lucy úgy vélte, határozottan hülyeség lenne kinyújtania.

– Ejnye-ejnye-ejnye.

A mozdulatlanná dermedt csatajeleneten át Scabior közeledett felé, egy közönséges metszőollóval a kezében. Szakasztott olyan volt, mint amikor Lucy utoljára látta; a haja ziláltan meredt az égnek, és a csizmája sarkára hó tapadt, mintha ebben a percben mondtak volna búcsút egymásnak Norvégiában.

Lehet, hogy így is volt.

– Maga aztán nem tiszteli mások fáradságos munkáját, igaz, Lucy Dawlish? – sóhajtott a Sorsfonó. – Csak felbukkan ott, ahol semmi keresnivalója... Természetesen megakadályozhattam volna, hogy így tegyen, de itt az ideje megtanulnia a leckét. Jól nézzen körül!

Lucy szájtátva bámult rá. – Mi...

– Bizonyos kereteken belül magunk alakítjuk a saját sorsunkat, ám vannak dolgok, amelyeken nem szabad változtatni. – Scabior szigorú pillantást vetett rá. – A maga halála például ilyen. Nem történhet meg csak úgy akármikor, akárhogyan, és akárki keze által, mert annak beláthatatlan következményei lennének a valóságra nézve! – A fejét csóválva mérte végig Voldemortot. – Na, itt a másik okostojás! De ebbe inkább bele se kezdek... Magát is épp elég sokáig szidhatnám, Lucy Dawlish: megtehette volna, hogy nem hősködik, hanem segítséget kér, de neem, csak pattog itt nekem, mint egy törpegolymók!

Lucy nyelt egyet.

– Úgy érti, hogy... hogy nem az történik velem, aminek a sorsom szerint történnie kellene?

– Magával, meg még néhány jómadárral. – Scabior felsóhajtott. – De ne aggódjon, a végére járok!

– És akkor most mi lesz?

A Sorsfonó bosszús pillantást vetett rá.

– Fején találta a szöget, Dawlish! Pontosan ezzel foglalkozom már egy jó ideje: megpróbálom összefércelni a valóságot a maga ámokfutása ellenére. Igyekszem logikus magyarázatot találni a történtekre, beleillesztve őket a sors szövetébe... vegyük például ezt a mostani esetet. Ostoba felelőtlenségével jó pár eseményre hatással volt; ha az egész világgal megpróbálnám elfeledtetni, hogy itt járt, azzal csupán Pyrites mester hibáját ismételném meg! Legjobb lesz, ha a világ úgy tudja, hogy maga szövetségre lépett velem. Igen... rávett, hogy segítsek magának kiszabadítani Sturgis Podmore-t, elfogadva, hogy bizonyos eseményekbe nem nyúlhatok bele. Ez talán megfelel... Nos, halljuk, hogy akar kijutni innét?

– De hát pont maga árulta el, mikor szabadíthatom ki Sturgist! – csattant fel Lucy.

Scabior felsóhajtott. – Nem tudtam, hogyan vehetném rá, hogy végre higgyen nekem – ismerte be. – Azt akarom, hogy megértse, mekkora veszélyben forog! Nemrég újabb üzenetet kapott attól a személytől, aki J. S.-nek nevezi magát, igazam van? J. S.-től, aki azt sulykolja magába, hogy én csupán összekuszálom a sorsát, és bajt hozok a fejére. Így volt, vagy nem?

– Így – felelte zavartan Lucy.

– J. S. üzenete pedig kibírhatatlan fájdalmat okozott magának. A lelke mélyéig megrázta: az a kontár egy ködös, kétértelmű jóslatot szabadított a világra, melyhez maga a létező legrosszabb lehetséges jelentést társította. Ennek eredményeképpen pedig belesétált az első csapdába, amit Voldemort nagyúr állított magának – és most nézzen körül! Hála J. S.-nek, Voldemort mostantól minden energiáját abba öli majd, hogy a szeretteiknél fogva csalja tőrbe ellenségeit, hiszen első kézből tapasztalta, hogy ez működik. Gratulálhat J. S.-nek, ezt igazán jól elintézte!

Lucy rémülettel vegyes bosszúsággal pillantott a Sorsfonóra. – És ezt mégis honnét kellett volna tudnom?! Maga semmivel sem beszél nyíltabban, csak elvárja, hogy elhiggyem, amit mond – ugyanúgy, mint J. S.!

– Nézzen körül, Dawlish! – sziszegte Scabior. – Nézze meg, hová juttatta J. S. útmutatása! Ha én nem vagyok, most meghalna. J. S. nem a barátja, nem akar jót magának, csupán fel akarja használni magát a saját céljaira; és az sem érdekli, hogy ezzel súlyosan károsíthatja a valóságunkat...

– Mert maga talán a barátom? – vágott vissza Lucy.

– Az igazság barátja vagyok – felelte méltóságteljesen a Sorsfonó. – A valóságé. Az a feladatom, hogy visszatereljem a történéseket a természetes medrükbe, amennyire ezek után lehetséges. Elhiszi ezt nekem?

Lucy némán nézte Scabiort. Minden, amit elmondott, tökéletesen logikus volt, mégsem tudott szabadulni a sejtéstől, hogy megfeledkezett valamiről: valamiről, ami ott van az orra előtt, és megmagyarázhatná a furcsa hiányt, amit érez.

– ...oké, elhiszem. Akkor most mit csinálunk? Visszavet az időben oda, ahonnét elindultam, és sosem jutok el ide? Elfelejtem, ami történt?

– Már mondtam, hogy ez túl kockázatos lenne! – Scabior felsóhajtott. – Ráadásul ha nem tévedek, maga mindenképpen ki akarja szabadítani innét Sturgis Podmore-t, aminek voltaképpen semmi akadálya. Az ő sorsának alakulása semmi olyanra nincs befolyással, ami életbevágó... nos, halljuk! Mi az elképzelése, mi történjen?

– Hát... – Lucy bizonytalanul pillantott körül – Először is, a halálfalók visszakerülnek a zárkáikba!

– Ki kell szabadulniuk – felelte tárgyilagosan Scabior. – Ezen nem változtathatok, sok tennivalójuk van még... ne nézzen így rám! A valóság törvényei nem csupán azt írják elő, ami magára nézve kellemes. A legtöbb ember számára ez a gondolat elviselhetetlen, így jobb, ha nem is tudnak róla... jut eszembe, amikor kikérdezik, hogy mi történt, szorítkozzon a megállapodásunkra. És igyekezzen minél több részletet eltitkolni Albus Dumbledore elől! Ezzel talán nem mondok újdonságot, de ahogy J. S. vagy a Gnarlak nevű kobold, úgy Albus Dumbledore sem a barátja.

– De hát kicsoda J. S.? – faggatta Lucy. – Egy másik Sorsfonó? Olyan, mint maga?

– Ne bolygassa – felelte szigorúan Scabior. – Olykor, ritkán, tér és idő szövete meggyengül; és olyan dolgok bukkannak fel a világunkban, amelyek nem ide tartoznak. Ha túl sokáig kergetjük ezeket a dolgokat, olyan sorsra jutunk, mint szegény Mundungus Fletcher. A legnagyobb fiaskóim egyike. – Scabior színpadiasan felsóhajtott. – Ne vágjon már ilyen aggódó képet! Semmi baja, letettem a Szent Mungóba, hogy kikúrálják. A gyógyítók meg vannak róla győződve, hogy homloklebenyen találta egy konfúziós átok. Minden rendben lesz vele – pár dologra egy kicsit másként fog emlékezni, de annyi baj legyen... Nos, mivel továbbra is ilyen bután meg van illetődve, a kezembe venném az irányítást, ha megengedi. Azt hiszem, mindenekelőtt ettől lenne célszerű megszabadulnia...

A Sorsfonó Voldemort időbe fagyott alakja mellé lépett, és különös, körkörös mozdulatot tett a pálcájával, mintha fel akarna fejteni egy meglazult öltést – és valóban ezt csinálta, döbbent rá Lucy, amikor a pálca érintése nyomán izzó, kék fonál jelent meg a semmiben. Az egyik vége Voldemort csuklójára tekeredett, a másik az övére.

– Ez az Imperius-átok... – suttogta Lucy. Scabior kurtán bólintott, majd kikattintotta a másik kezében tartott metszőolló pengéjét, és egyszerűen elvágta a szálat.

– Így mindjárt más! – mondta jókedvűen. – Na halljuk, Dawlish, mi történik ezután? Mondanám, hogy engedje szabadjára a fantáziáját, de a maga esetében ez aligha vezetne jóra.

Lucy megkopogtatta az állát. – Hát... visszaszerzem a pálcámat, a Magnumot, meg Ampók tőrét.

– Remek. Hogyan?

– Mondjuk... sikerül elrántanom Fleurt az Avada Kedavra elől, de az visszapattan, és Malfoynak el kell hajolnia előle. Nála vannak a cuccaink: kiszóródnak a zsebéből. Ampók van a legközelebb hozzá, szóval felkapja a tőrt, és belevágja a combjába, de úgy, hogy rohadtul fájjon. Átvágott a pasas, megérdemli! Én meg felkapom a pálcám, és... – Lucy egy pillanatra elgondolkodott. – ...és egy Reductóval berogyasztom ezt az emeletet, úgy, hogy nagyon menőnek és félelmetesnek nézzen ki, és mindenki odáig legyen tőlem. Az lehetséges?

– Tulajdonképpen, a megfelelő szögben... – Scabior megvizsgálta a padlót. – Elvégre magát nem zárták be ide, nem tartja vissza a sziget átka.

– Jó, akkor berobbantom a padlót egy nagy körben. Megmentem Ampókot, Fleurt, meg a thesztrálos pasast is, mert jó fej, és szép szeme van. Egy szinttel lejjebb találjuk magunkat, és valaki nyom nekünk egy párnázóbűbájt, hogy ne törjük össze mindenünket. Mondjuk Fleur, ez olyan Fleurös okosság lenne... Aztán odahívom a zsupszkulcsot, ami pont Sturgis cellája elé érkezik...

– Nem kell kitalálnia, hogyan jussanak ki – felelte könnyedén Scabior. – Az már alakul.

– De várjon már, nagyon fontos: bele akarom ereszteni a Magnum teljes tárát Tudjukki arcába.

– Nem ölheti meg! – csattant fel Scabior. – Nem ez a sorsa...

– Nem mondtam, hogy megölöm, csak hadd legyen még rondább, vagy valami! Utánam jön, és bang, bang, bang! Lesz mit mesélnem a srácoknak otthon! Bang! Bang! Ezt neked, te kígyófejű köcsög! Bumm!

– Inkább katt-katt – jegyezte meg szárazon Scabior. – Csak két lövése maradt. Amilyen ravasz, elfelejtette megtölteni a pisztolyát, mielőtt elindult.

– Jó, de azt a kettőt hadd eresszem már bele...

– Maga olyan, mint egy nagyra nőtt óvodás – sóhajtott Scabior. – Hát, legyen... de vegye tudomásul, hogy csak az egyik találhat, és az sem lesz súlyos seb!

Lucy szélesen elvigyorodott. – Király! Na, és utána elindul a zsupszkulcs...

– Mondtam már, hogy azzal ne foglalkozzon!

– Jó, de azt még intézze el valahogy, hogy Mr. Kígyófej ne nyírja ki a főnökömet. Ha meghal, akkor Ragnukkal kell dolgoznom, azt meg utálom.

– Gnarlak miatt ne aggódjon – felelte könnyedén Scabior. – Lucius Malfoy már nagyobb dilemma. Engedje meg, hogy figyelmeztessem: többek között azért van még életben, mert Voldemort nem tudja, hogy magának köze volt a 6457/c. nevű tárgyhoz. Amennyiben megtudná, az egy újabb sorskorrekciós eljáráshoz vezetne, mint ez a mostani. Nem lesz könnyű élete a Gringottsban! Válogassa meg, kiben bízik...

– Az könnyű lesz, mert senkiben. – Lucy felvonta a szemöldökét. – Szóval tényleg lepuffanthatom Mr. Kígyófejet? Így görbüljön meg?

– Amennyiben nem zavarja, hogy egy perc alatt meggyógyítja magát, azt ellenben soha nem fogja elfelejteni, hogy maga rálőtt.

– Ne legyen már ennyire unalmas! – csattant fel Lucy. – Kegyetlen szar estém volt, ennyit igenis megérdemlek...

A Sorsfonó nem felelt. Kezében arany fénnyel izzó, anyagtalan szálak villantak; és Lucy-t ismét megrémisztette ez a misztikus, titokzatos mágiaág, mely mintha az egész világegyetem működését igába hajtotta volna – holott sejtette már, hogy ez hazugság.

– Mondja, Scabior – suttogta, Voldemort mozdulatlan kígyóarcát bámulva. – Amikor átírja az emberek sorsát...

– Én nem írok át semmit! – csattant fel a Sorsfonó. – Eleinte a mesteremként tekintettem Pyritesre, de megtanultam, hogy nem szabad belekontárkodnunk a világ rendjébe. Mindennek úgy kell történnie, ahogyan a sors akarja: nem játszhatjuk el, hogy uralkodunk rajta, nem kerülhetjük el, amit kiszabott ránk, és nem szegülhetünk szembe az akaratával! – Scabior Voldemortra mutatott. – Ezt ő is megtanulja majd, ha eljön az ideje... pontosan úgy, ahogy Albus Dumbledore.

– Mi a fenéről beszél?! – szisszent fel Lucy. – Nem fogja elhitetni velem, hogy Kígyófej és Dumbledore... de hát halálos ellenségek!

– Úgy van – hagyta rá Scabior. – Ám életük egy pontján mindketten úgy döntöttek, hogy ellenszegülnek a sors akaratának. Más okból és más módon tették, ám tetteik beláthatatlan következményekkel jártak. Egy részüket magam sem értem... Ám nem időzhetünk itt tovább, Lucy Dawlish. Tovább kell gördítenünk az idő kerekét. Készen áll?

– A nagy francokat – nyögte ki Lucy.

– Remek, akkor a viszontlátásra!

Olyan érzés volt, mint amikor egyszerre két gurkó találta el hatodévben, a Griffendél-Hollóhát meccs utolsó perceiben.

Egy ismeretlen erő a falhoz vágta, el a halálos átok nyomából; és a következő másodpercben egy lódulással megindult Lucy körül a világ. A zöld fénycsóva visszapattant a börtön faláról, Lucius Malfoy pedig rémült ordítással tért ki előle. Köpenye zsebéből kiszóródtak az elkobzott pálcák, és Lucy a Magnum csövének fémes villanását is kiszúrta a hangos pendüléssel földet érő koboldtőr mellett.

Ampók előrevetődött, és elkapta a pengét.

Mindenfelől záporozni kezdtek az átkok.

Lucy Dawlish elégedetten elvigyorodott.

* * *

– Odamegyek...

– Nem mész sehová!

– De igenis odamegyek...

Remus egy hangos zörrenéssel letette a kezében tartott újságot.

– Merlinre, Sirius, gondold végig, amire készülsz! Berontasz a Gringottsba, egyszerre beindítod az összes létező álságdetektort, konstatálod, hogy Lucynak semmi baja, csak dolgozik, és – na, ez az, és ezután mit is csinálsz pontosan?

– A nyakamat rá, hogy nem dolgozik! – Sirius lendületesen járkált fel-alá a szalonban; ez a tevékenység nagyjából azóta kitöltötte minden idejét, hogy Lucy Dawlish túllépte a megengedett harminc perces távolmaradási időt. – Figyeld meg, megint belekeveredett valami őrültségbe, és a madagaszkári minisztérium sötétzárkájából kell majd összeszedni! Egyszerűen ilyen, és kész. Aztán pár napig megint normális, és az ember ostoba módon elhiszi, hogy az is marad.

– De nem marad az. – Remus bosszantóan megértő pillantást vetett rá. – Oké... tegyük fel, hogy Lucy tényleg a madagaszkári minisztérium sötétzárkájában van. Ebben az esetben mennyi a ráhatásunk az eseményekre?

Sirius ingerülten szusszant egyet, barátja pedig felsóhajtott.

– Ne felejtsd el, hogy bárhol is van most Lucy, Tonks elkísérte. Én sem vagyok túlságosan nyugodt...

– Azt hittem, te senkihez nem kötődhetsz, nehogy leharapd a fejét – vágott vissza Sirius; a gyerekes megjegyzés azonban, ami tizenhat éves korukban garantáltan kihozta volna barátját a sodrából, most csupán egy lemondó fintort váltott ki belőle.

– Az, hogy nem lehetek együtt Tonksszal, nem jelenti, hogy ne érdekelne a sorsa, vagy hogy ne akarnék a segítségére sietni – felelte higgadtan. – De tényleg, őszintén hiszem, hogy ezek ketten a Gringottsban ülnek, és vesztes csatát vívnak a papírmunkával. Amikor megismertem Lucy-t, akkor is ez volt. Ne tudd meg, mennyit dolgozott januárban!

Sirius vállat vont, és rosszkedvűen nézte a kandallóból felcsapó lángokat. Azok egy pillanatra megnyúltak... mintha feltámadt volna a helyiségben a huzat...

A bejárati ajtó halk kattanással becsukódott, ő pedig megkönnyebbült arckifejezéssel lépett ki a folyosóra.

– Merlin segge, na vég... Kingsley?!

Erre már Remus is felpattant, és kivont pálcával szaladt a folyosóra. Kingsley Shacklebolt visszaterelte őket a szalonba, majd becsukta maga mögött az ajtót.

– Mi történt? – szegezte neki a kérdést Sirius. – Harryvel van valami? A minisztériummal? Dumbledore üzent? Mondj már valamit!

– Hát... van egy jó és egy rossz hírem – mondta óvatosan Kingsley.

– Kezdd a jóval – vetette fel Remus.

Kingsley Sirius szemébe nézett. – Scrimgeour meg Dawlish rájöttek, hogy ártatlan vagy.

A világ fordult egyet. Sirius megkapaszkodott a legközelebbi fotel karfájában, és mindent megtett, hogy az arcán ne törjön meg az egykedvű, kifejezéstelen maszk.

– Aha, és mi a rossz? Egyből meg is haltak?

Kingsley nyelt egyet. – Úgy néz ki, Voldemort betört Azkabanba, hogy kiszabadítsa a halálfalóit.

Siriust rideg, tárgyilagos megértés öntötte el. – És azt akarja, hogy juttassalak be titeket.

Kingsley óvatos tisztelettel pillantott rá. – Természetesen tisztában van vele, hogy nincs joga ilyet kérni tőled azok után, hogy...

– Ezt majd leírhatod nekem egy levélben, ha nem unod még – vágott a szavába Sirius. – Ne szarakodjunk már, hanem menjünk!

A varázsló elkerekedett szemekkel nézte őt. – Komolyan... komolyan képes vagy rá?

– Azkaban sokkal kellemesebb hely, mint ez itt – felelte hetykén Sirius, és húzni kezdte a bakancsát. – Néha gondolkodom rajta, hogy visszaszököm a cellámba, hogy ne kelljen Siport meg az anyámat hallgatnom.

– Elkísérlek! – szólalt meg váratlanul Remus. – Csak várj egy percet...

Eltűnt a konyhában, és pár másodperc múlva egy hatalmas tábla csokoládéval tért vissza.

– Jól jöhet még – magyarázta zavartan. – És mielőtt akadékoskodni kezdtek, nem, nem maradok itt. – Siriusra pillantott. – Ha azt hiszed, hagyom, hogy nélkülem csináld végig, óriásit tévedsz!

– Az Átriumban találkozunk – mondta Kingsley.

– És hogy jutok be? – csattant fel Sirius. – Nem kopoghatok be a látogatóbejárón...

Remus arca felderült. – Várj csak! Lucy haragudni fog, hogy helyette adtam oda az igazi ajándékát, de talán segíthet.

Sirius a vékony, karácsonyi csomagolópapír alól előbukkanó aurorigazolványára nézett, és egy pillanatra elállt a szava.

– ...látod? Mondom, hogy kattant a csaj. Ezt mégis honnét ásta elő?!

– Jobb, ha nem firtatjuk – vélte Remus. – Mehetünk, Mr. Auror?

Sirius gyorsan elfordult a többiektől, és magára kanyarította Bob Roshta túlméretezett bőrdzsekijét – annak Erdély óta átható vér- és füstszaga volt, de azóta sem jutott eszébe lecserélni, vagy akár kimosni. Kingsley, Remus meg ő kiléptek a Grimmauld téri ház ajtaján, és dehoppanáltak; Remus a minisztérium látogatóbejárója felé vette az irányt, Sirius pedig némi bosszús elégtétellel konstatálta, hogy Barty Kupor olyan gyorsan és figyelmetlenül tartóztatta le, hogy a régi igazolványa még mindig működik.

Az Átrium pontosan olyan volt, mint amire emlékezett: a félhomályos sötétből elősejlő szobrok sápadt tömegei hatalmasra növelték a teret. A kandallók sora kétoldalt most üresen kongott, a hosszú csarnok végén azonban valakik beszélgettek.

Sirius megdobbanó szívvel szúrta ki Dumbledore magas alakját az aurorok közt. Ha ő is velük tart, nincs mitől félniük.

Az összes fej felé fordult, ahogy csatlakozott a várakozókhoz; Tonks rávigyorgott, John Dawlish elkerekedett szemekkel bámult rá, Scrimgeour szisszenve beszívta a levegőt, Dumbledore pedig szívélyesen elmosolyodott.

– Jó estét, Sirius! Biztosra vettem, hogy hamarosan megjelenik. A világért sem akarom felzaklatni, de éppen azon feltételezésemet fejtettem ki Rufusnak, miszerint Lucy Dawlish is az Azkaban börtönben tartózkodhat.

Sirius Remusra pillantott.

– Tessék, én megmondtam! Nyilván Voldemort karjaiba szalad a kisasszony...

– Maga ismeri a lányomat? – találta meg a hangját John Dawlish.

Sirius kissé behúzta a nyakát.

– Ezt majd később megbeszéljük – felelte kitérően. – Hogy telt az elmúlt tizennégy év? Azt látom, hogy okosabbak nem lettek... maga meg el se kezdje! – tette hozzá Scrimgeourra pillantva. – Kizárólag azért vagyok itt, hogy szétrúgjam Voldemort seggét. Vigyázzon, hogy ne álljon közénk.

– Vigyázni fogok. – Scrimgeour kurtán biccentett. – Nos... indulhatunk?

– Rémszem még nincs itt! – szólt közbe Tonks. – Pedig elküldtem érte a patrónusom... Remus, te ugye nem pálca helyett szorongatod azt a tábla Cadbury-t?

– Később még hálás leszel érte – felelte kitérően a varázsló.

Sirius kihalászta Bob Roshta napszemüvegét a bőrdzseki zsebéből, és az őket körülvevő sötétség ellenére az orrára biggyesztette, kiélvezve, hogy Dawlish és Scrimgeour minden mozdulatát úgy bámulják, mint valami földöntúli csodát.

– Hagyd lógva! – szólt oda kajánul Tonksnak. – Mióta leléptetek papírmunkaügyben, úgy járkál fel-alá a házamban, mint egy holdkóros... ééérted...

– Ez borzasztó volt! – nyögött fel Remus. – Amúgy meg te járkáltál, és egyébként is...

Válaszának végét azonban elnyomta az Átriumon át közeledő Rémszem Mordon falábának döngése.

–'Estét – dörmögte a vén auror, és kedvtelve járatta végig a tekintetét az egybegyűlteken. – A kemény mag, hmm? Mondtam én, hogy O'ment folyamatosan próbálják eltenni láb alól...

Sirius és Tonks lopva összenéztek.

– Menjünk! – javasolta mosolyogva Dumbledore. – Később is ráérünk felgöngyölíteni a történtek fonalát.

A tekintetük egy pillanatra találkozott, amikor ezt mondta, és Sirius futó szomorúságot látott megcsillanni a professzor égszínkék szemében; mielőtt azonban elgondolkodhatott volna ezen, Scrimgeour középre tartott egy törött napernyőt. Amikor mindannyian megmarkolták, a zsupszkulcs megindult velük tér és idő bonyolult szövetén át Azkaban felé.

*

A szag.

Ez volt az első dolog, amit Sirius megérzett: só és bánat szaga, az orrába-szájába ivódott szenvedés kesernyés íze, a hideg, nedves levegő – túl meleg van januárhoz képest, eltűntek a tenyere alól a jégfoltok –, és a körmei alá rakódó iszapos-kavicsos mocsok, ahogy zihálva, öklendezésével küzdve erőszakolta magát talpra azon az ezerszer átkozott szigeten. Tizenkét év sötét emlékei tolultak az agyába, s a visszatérés rettenetes, letaglózó ereje a földhöz szögezte, akár egy lábbilincselő átok.

Annyiszor álmodta magát vissza ide... annyiszor üvöltött... annyiszor könyörgött...

– Sirius!

Remus megragadta a vállát és talpra húzta, ő pedig hálás volt, amiért még mindig takarja az arcát a napszemüveg.

– Jól vagyok – mondta fagyosan. – Csak egy kicsit elérzékenyültem... nem minden nap látogat haza az ember.

Bosszúsan elfintorodott, amikor körülnézve kizárólag aggódó pillantásokat látott; azt kívánta, bár itt lenne Lucy, az egyetlen ember, aki nevetne a viccén.

Aztán eszébe jutott, hogy Lucy jó eséllyel tényleg itt van, és pálcát rántott.

Ekkor vette csak észre, hogy az erőd fölött, elérhetetlen magasságban ott virít a Sötét Jegy; a tátott szájú, kígyót okádó koponya épp olyan rémisztő és visszataszító volt, mint amikor utoljára látta.

– No, ez azért túlzás – szólalt meg Dumbledore olyan hangon, mintha egy neveletlen krupkölyköt utasítana rendre. Széleset suhintott a pálcájával; annak hegyéből vörös fénycsóva tört ki, csalhatatlan pontossággal célozva meg a gyűlölt jelképet, és apró szikrákra robbantotta azt.

– Nyíltan fellőtték? – Mordon a fejét rázta. – Ostobaság...

– Vagy inkább Tom szokásos megalomániája – mondta Dumbledore. – Biztos benne, hogy a markában tartja a minisztériumot, hogy senki sem kaphatja el, ezért elbízza magát. Könnyelműen és meggondolatlanul teregeti ki az összes lapját, nem törődve a következményekkel.

Beszéd közben folyamatosan közeledtek az erődhöz; Sirius konokul az előtte haladó Dumbledore hátán tartotta a tekintetét, ám egy idő után önkéntelenül felnézett Azkaban égbe nyúló tornyára, és mély, szaggatott lélegzetet vett. Remus úgy szorította a vállát, hogy szinte fájt, Tonks és Kingsley pedig időről időre aggódó oldalpillantásokat vetettek rá. A lelke mélyén jól esett neki a törődés, mégis, Sirius legszívesebben fejbe vágta volna őket valamivel.

– Van bármi más út befelé, mint a főkapu? – szólalt meg Scrimgeour.

Sirius pislogott, hálásan a figyelemelterelésért.

– Az első emeleten, a lépcsőfordulóban van egy ablak, amin befér egy ember – vetette fel. – Persze vastagon be van rácsozva, és pálca nélkül nem jutnánk olyan magasra, de így talán...

– Menjünk – bólintott Dumbledore. Kis csapatuk fürge lépésekkel vágott át a szigeten; a főkaput elkerülve felmásztak az erőd alapzatához, oda, ahol vagy negyven méternyi sima, csúszós sziklafal fölött megpillantották a Sirius által említett ablakot. A jelenlétüket elrejtő bűbájok meggyengültek, de kitartottak; és Dumbledore derűs mosollyal nézett végig a társaságon, mintha csak valami hétvégi kiránduláson lennének.

– Úgy vélem, Tom még odabent lehet – mondta. – Megpróbálok beszélni vele... nincs rá sok esély, de talán elkerülhetjük a vérontást.

– Úgy érti, elodázhatjuk! – sóhajtott John Dawlish. – Egyértelmű, hogy ez emberéletekbe fog kerülni, de nem hagyhatjuk, hogy kiszabadítsa Dolohovot... Bellatrix Lestrange-et...

Ebben a pillanatban vakító zöld villanás hatolt a szemükbe – a halálos átok a felső szintek egyikén csapódott a falba, és felzavart egy csapat sarki csért a torony felső padkájáról. Ezzel egyidőben rémült ordítás hatolt Sirius fülébe; egy férfi ordítása...

Mintha üveggé váltak volna a csontjai, amikor meghallotta Lucy sikolyát.

– Reducto! – kiáltotta a boszorkány. Odabentről kőomlás zaja hallatszott, majd rabok és betolakodók egyszerre kezdtek üvölteni és szitkozódni.

– LUCY! – ordított fel rémülten John Dawlish. – Ez az ő hangja volt! Tudom, hogy ő volt...

– FÉLRE AZ UTAMBÓL! – förmedt rá a nyakát nyújtogató Kingsley-re Sirius. Egy pillantással felmérte, hogy nincs ideje annak rendje és módja szerint bemászni az ablakon; teljes sebességgel rohanni kezdett hát a főbejárat felé, nem törődve vele, hány dementor nyúl utána oszló hullakezével, és hány átok csapódik a feje fölött a falba. Ugyanazon vad, elemi ösztön kerítette hatalmába, mint amikor meglátta Féregfarkot a Reggeli Próféta címlapján; a mély, megmásíthatatlan bizonyosság, hogy nem eshet baja annak, akit szeret, mert nem hagyja... ha beleőrül is... ha az életébe kerül is...

Kettő, három, négy patrónus is megelőzte, ahogy harcra készen berontott Azkaban kapuján, és végigviharzott a földszinti folyosón. Az alsó cellákban kezdtek felélénkülni a rabok, Sirius azonban nem törődött vele, miket kiabálnak utána. A csontjaiban érezte, hogy John Dawlish ott van mögötte, és ugyanúgy az utolsó leheletéig küzdeni fog a lánya életéért, mint ő; és ez rideg elégtétellel töltötte el.

Kifulladva ért az első emeletre vezető lépcsősor tetejére; a szemközti cellából Sturgis Podmore lefogyott, halálsápadt arca bámult rá.

– Sirius...?

– Jó estét, Podmore – csendült mögötte az érkező Scrimgeour hangja. – Van kedve hazajönni a börtönből? Eddig legális úton próbálkoztunk, de elfogyott a türelmem... Bombarda!

– Főnök?! – Sturgis csak tátogott, mint a partra vetett hal, és a cellája kirobbant ajtaját nézte; Sirius figyelmét azonban a felsőbb szintekről érkező csatazaj vonta magára. A durranások, puffanások és rémült kiáltások tanúsága szerint egész csapatnyi ember esett egymásnak odafenn...

Vagy talán inkább Lucy Dawlish próbált leterelni a lépcsőn egy egész csapatnyi embert.

– Merlin redvás alsója! – szitkozódott a boszorkány. – Szedje már a lábát, vagy sosem jutunk ki innen! Gyerünk-gyerünk-gyerünk! Mostantól zenés mugli edzéseket fogok benyomni magának, hogy eleget lépcsőzzön...

– Ne türelmetlenkedjen! – csattant fel mögötte Gnarlak. – Megint mindent tönkre tett!

– Nem is tudom, főnök, én mindent megcsináltam, amit beterveztem mára. Már csak a regeneráló habfürdő hiányzik... ja, meg a Titokvédelmi Alaptörvény-szegés, mert Sturgist szerintem repülővel kell hazavinnünk innen. Ampók, szerinted mi van közel ide, Reykjavik?

– Mindjárht utolérnek! – csendült Fleur Delacour rémült hangja.

– Nyugi, csajszi, az csak a thesztrálos pasas. Őt is visszük.

A lépcsőfordulóban fény gyúlt, a rohanvást közeledő léptek zaja pedig elhalt.

– Maga... maga szarrá átkozta a bátyámat – szólalt meg egy rekedt, elfúló férfihang.

– Remélem, nem haragszik érte – csicseregte Lucy. – Tudja, van bennem egy beépített malíciamutató, és a seggfejekre mindig becsipog... várjon már, az nem jó, mert nem csipog... pedig eskü, mikor elképzeltem, még jól hangzott...

– Bevillog – vetette fel Ampók.

A férfihang felnevetett. – Mondja, nincs kedve meginni velem valamit?

– Jó lenne, de csak nagykutyákkal járok. Majd ha magának is tízezer galleon lesz a fején, guríthat nekem egy vodkát.

– Én meg már azt hittem, azért tartasz, mert olyan jóképű vagyok – szólalt meg jó hangosan Sirius. A lefelé szaladó Lucy majdnem beleütközött a lépcsőn, ő pedig kaján élvezettel figyelte, ahogy a boszorkány arcára kiül a leplezetlen döbbenet.

Mellette John Dawlish mély levegőt vett, mint aki mondani készül valamit, de végül csak kifújta a száján.

Lucy dermedten bámult egyikükről a másikukra.

– ...ti meg mi a Merlin... micsodáját kerestek itt? EGYÜTT?!

Sirius laza mozdulattal döntötte a vállát a falnak.

– Micsoda véletlen! Bennem is pontosan ugyanez a kérdés fogalmazódott meg. John...?

– Szintén – mondta kifejezéstelen arccal Dawlish.

– Azt mondtam, hármas szintű agyrémnél ne menj feljebb, de ez, kicsikém, ez túl van a skálán.

Erre a végszóra Remus és Tonks is feltűnt a lépcsőn, a többiek pedig futólépésben követték őket.

– Jaj, 'ála Merhlinnek! – szakadt ki Fleurból, amikor meglátta Dumbledore-t. – Meg vágyunk menthve!

Lucy összefonta a karját.

– Nagyra értékelem az extra népes mentőakciót – mondta –, de eddig is remekül boldogultunk. Semmi olyan nem történt, amit ne terveztem volna el... csak egy kicsit gyorsan kellett terveznem, ennyi az egész!

– Te eltervezted, hogy beszöksz Azkabanba?! – nyögött fel John Dawlish.

– Nem szabad jelentéktelen részleteken rugózni, amikor az embernek fontos tervei vannak – felelte lazán Lucy. – Mr. Kígyófej szörnyen okosnak képzeli magát, szóval gondoltam, megleckéztetem egy kicsit. Segítséget kértem az egyetlen embertől, aki meg tudja szívatni.

– Scabiortól! – döbbent rá Tonks.

– Mmhm – Lucy elégedetten csettintett a nyelvével. – A romantikus-halálfalószöktetős sztorit nem tudjuk megakadályozni: ez volt a Sorsfonó feltétele. Annak sajnos meg kell történnie, mert ellenkező esetben összezavarnánk vele a valóságot, vagy valami ilyesmi... viszont Sturgis nyugodtan hazajöhet. Szóval mindenki lépjen csak le nyugodtan, megleszek! Van zsupszkulcsom, meg ilyenek, de Scabior megígérte, hogy ad nekem három másodpercet lepuffantani a Seggfejet, Akit Nem Nevezünk Nevén, szóval azt még megvárom.

Szavainak nyomatékosításaként előhúzta a Magnumot csinos tweedruhája zsebéből, és kikattintotta rajta a biztonsági zárat.

Egy pillanatig csend volt, aztán a Lucy által „thesztrálos pasasnak" titulált férfi felröhögött.

– Biztos, hogy nem akar velem meginni valamit?

– Biztos, hogy nem akar belegyalogolni az öklömbe?! – mordult fel Sirius.

– Lucy – mondta szelíden Dumbledore –, én a maga helyében megtartanám azt a két lövést.

A boszorkány zavartan emelte rá a tekintetét. – De Scabior azt mondta...

– Tudom – mondta Dumbledore halkan, szelíden. – Tudom, hogy mit mondott magának. Azt is tudom, hogy arra kérte, ne bízzon bennem. Magáé a döntés, hogy mit tesz, de figyelmeztetnem kell: nem tud mindent!

Lucy kezében megremegett a pisztoly, és Sirius már tudta, hogy nem fogja használni.

– Maga nem gyilkos, Lucy, Voldemorttal pedig nem végezhet egy egyszerű pisztolylövés. Csupán hátráltatná a visszatérését, nem lenne képes megakadályozni.

– Ezek szerint azt javasolja, hogy ne is szegüljünk ellen Voldemortnak? – recsegte Mordon. – Hogy egyszerűen futni hagyjuk?

– Ha most harcba bocsátkozunk, súlyos veszteségek érhetnek bennünket – sóhajtott Dumbledore. – Nem lesz, aki Voldemort ellen dolgozzon, ő pedig pontosan ezt akarja! Azonfelül ha meg akarna bennünket támadni, már megtette volna. Kérem, tartsanak velem! Ez az egyetlen módja, hogy túljárjunk a sors eszén, ha szabad így fogalmaznom.

Sirius Lucy-t nézte; villámként csapott belé a felismerés, hogy valójában Dumbledore is miatta jött ide – hogy megakadályozza azt, amit tenni készül...

A boszorkány fejében is valami hasonló járhatott, mert rezzenéstelen arccal figyelte Dumbledore-t; majd váratlanul felszegte a fejét, mint aki döntésre jutott.

– Azt hiszem, értem – mondta.

– Az jó, merht én már shemmit sem értek – sóhajtott Fleur. Mellette Gnarlak egy pillanatra olyan arcot vágott, mintha meg akarna szólalni, ám amikor a tekintete találkozott Dumbledore-éval, lesütötte a szemét, Siriusba pedig beleszúrt a balsejtelem.

Valami nem volt rendben.

– Nos, Lucy – mondta barátságosan Dumbledore –, azt hiszem, ideje, hogy idehívja azt a zsupszkulcsot!

*

Kényelmetlen döccenéssel értek földet a Gringotts bank udvarán; Dumbledore érkezésük után azonnal eltüntette a mostanra igencsak rozoga lámpaernyőt, majd lila-arany csillagos köpenyét leporolva megindult Gnarlak irodája felé. Londonban még sötét volt; a foltokban felhős égen itt-ott csillagok ragyogtak át a város fölött szétterülő szmogrétegen.

Lucy és Sirius kéz a kézben lépték át Gnarlak irodájának küszöbét.

– Jut eszembe – szólalt meg a boszorkány –, most akkor téged már nem is köröznek?

– Hivatalosan nem szüntethetem meg a parancsot, amíg Voldemort le nem lepleződött, és Caramel vissza nem nyerte az ép eszét – sóhajtott Scrimgeour. – Ezt a kártyát még nem játszhatjuk ki. És elő kellene kerítenünk Pettigrew-t...

– Na, arra aztán várhat! – horkant fel Sirius. – Nézze, engem az sem érdekel, ha közvetlenül az ereimbe fecskendezi a százfűlevet, csak hagyjon dolgozni! Varrja nyugodtan a nyakamba az egész azkabani szökést, duplázza meg a fejemen a vérdíjat – a kisasszonynak az úgyis tetszeni fog –, csak adjon nekem egy ügyet, mert nem bírok tovább ülni a seggemen...

– Tulajdonképpen akár meg is próbálhatná kideríteni, hol bujkál Voldemort – jegyezte meg Scrimgeour. – Való igaz, hogy lasszóval kell fogni a jó aurorokat... – A didergő, egyik lábáról a másikra álló Sturgisra pillantott. – Magával meg majd kezdünk valamit, Podmore. Nyáron hivatalosan is szabadulhat, addig befizetjük a Ritzbe.

– Én is segítek! – szólt közbe Remus. – Mármint... nem vagyok auror – tette hozzá, amikor Tonks élesen ránézett –, de megteszem, amit tudok.

– Na jó – szólt közbe élesen Lucy –, akkor ezt most szépen lepapírozzuk, huszonöt százalékos kártérítéssel minden egyes napra, amikor a minisztérium baromságokat terjesztett Siriusról. Visszamenőleg. Írod, Fleur?

Sirius a szemét forgatta. – Hagyd már! Így is megvehetném az egész parancsnokságot...

– Nem az a lényeg, hogy mennyid van, hanem hogy ők mennyivel tartoznak neked – felelte szúrósan Lucy. – Van fogalmad róla, mekkora pert akaszthatnál a nyakukba?

– Végre egy értelmes gondolat, Dawlish! – szólt közbe Gnarlak. – Köthetne egy előnyös üzletet, ha már tönkre tett egy másikat.

– Mr. Kígyófejjel aztán hiába üzletel, mert egy megállapodást sem fog betartani – vágott vissza a boszorkány. – Én szóltam, de csak nem hallgat rám... tudja, Főnök, az a baj magával, hogy túl könnyen megbízik az emberekben!

Tonks köhögésnek álcázta kitörő nevetését; a vigyora azonban csak szélesebb lett, amikor Remus odasúgott neki valamit.

– Nos – mondta könnyedén Dumbledore –, mozgalmas esténk volt, nem igaz? Azt javaslom, próbáljunk pihenni egy keveset. Legtöbbünknek nemsokára kezdődik a munkanapja... Rufus, nagyra értékelném, ha meglátogatna az irodámban, amikor ideje engedi; mutatnék magának valamit, ami segíthet a nyomozásban. Mr. Dolohov, maga tartson Remusszal és Tonksszal, a Főnix Rendjének főhadiszállása... – Dumbledore egy cetlire firkantotta a Black–ház címét. – ...itt található. Jó éjszakát! Hamarosan újra látjuk egymást. Lucy, bizonyára nagyon fáradt, de arra kell kérnem, hogy jöjjön velem. Az események alakulása megköveteli, hogy valamit haladéktalanul megbeszéljünk egymással.

Lucy éles pillantást vetett Dumbledore-ra, de bólintott – Sirius önkéntelen mozdulatot tett, hogy kövesse, az ősz varázsló azonban rámosolygott.

– Sirius, megígérem, hogy egy darabban fogom visszaszolgáltatni Miss Dawlish-t, mégpedig hamarosan. Nyugodtan megvárhatja!

– Várok – felelte fagyosan Sirius. Nem mert ennyi ember – köztük az édesapja – előtt odalépni a boszorkányhoz, hogy megcsókolja, vagy akár átölelje, csak a tekintete követte minden mozdulatát, míg Dumbledore karjába kapaszkodva köddé nem vált.

Amikor feleszmélt borús töprengéséből, Sirius azon kapta magát, hogy kettesben maradt John Dawlish-sal az irodában. Az auror az ablakhoz lépett, egy ideig kibámult rajta, aztán végigböngészte Gnarlak könyvespolcainak tartalmát, majd visszatért az ablakhoz.

Aztán szembefordult vele.

– Szóval – mondta lassan. – Maga és a lányom.

Sirius lesütötte a szemét.

– Gondolom, másfajta embert képzelt el mellé – sóhajtott. – De... én...

– Nem, ne folytassa! – Dawlish felsóhajtott. – Nem azért tért vissza Azkabanba, hogy hősködjön, igaz? Sejtette, hogy ott találja.

Sirius lassan bólintott.

– Láttam, hogy néz rá... – A férfi megköszörülte a torkát. – Nos, azt hiszem, nincs más hátra, mint hogy kitartást kívánjak magának.

Sirius felvonta a szemöldökét. – Kezdem felfogni a feladat nagyságát.

Egy darabig csöndes egyetértésben ültek az irodában. Odakint eleredt az eső; az egyre gyorsabban záporozó cseppek ütemesen doboltak az ablakon, és Siriust halvány, óvatos remény töltötte el, hogy nem kell többé minden napját a Grimmauld téren, bezárva töltenie.

– Tudja – szólalt meg váratlanul Dawlish –, Myron Wagtail és Gilderoy Lockhart után maga kész megváltás. Nem kér egy whiskey-t?

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)