Ampók lassú, megfontolt mozdulattal simogatta meg hosszú állát. Olyan pillantást vetett Lucyra, mintha egy vállalhatatlanul elrontott kamatszámítást mérne végig.

– Azkaban – mondta, kissé hitetlenkedve. – Oda akarsz menni. Most rögtön. És hajlandó vagy fizetni érte.

Lucy türelmetlenül bólintott. Nem tudta mire vélni a kobold hangjából sütő nyugtalanságot – nem mindegy Ampóknak, hogy mit csinál?

– ...Dawlish, te teljesen meg vagy húzatva? Mégis honnét tudnám, hogy hol az a nyavalyás sziget?

– Tudom, hogy tudod! Hiszen nyakig benne vagy Gnarlak ügyeiben. Mi másért engedné, hogy velem dolgozz?

– Ha ennyire képben vagy – sziszegte Ampók –, akkor te se játszd a hülyét! A Főnök nem fog segíteni neked.

– Nem mondod, Sherlock! – csattant fel Lucy. – Ha Gnarlak segítsége kéne, őt keresném...

– Ne menj oda! Ostobaság. Csak megégeted magad.

– Muszáj – felelte faarccal Lucy. A szíve a torkában dobogott, homlokán jéghideg izzadtságcsepp csordult le. – Ampók... ez ilyen sors-dolog, oké? Oda kell mennem. Most. Nem számít, mi lesz belőle. Neked pedig segítened kell, mert...

Az emlékek színes kavalkádként öntötték el az agyát. Mintha évek teltek volna el azóta, pedig alig múlt pár hónapja: egyezséget kötött Lucius Malfoyjal, és Ampók határtalanul megdöbbent, amikor a kezébe adta a pálcáját...

– ...mert az adósom vagy! – bökte ki Lucy. – Tartozol nekem.

Ampók nyílt megvetéssel nézett rá.

– Azt hittem, tanultál tőlünk valamit, Dawlish, de tévedtem. Te is pontosan ugyanolyan szánalmas, érzelgős, együgyű lény vagy, mint a többi ember...

– Nem érdekel! – vágott a szavába Lucy. – Vigyél oda, vagy miszlikbe átkozlak!

Ampók nagy csattanással becsukta az íróasztala fiókját; a boszorkány csodálkozva látta, hogy egy tőr csillan meg a kezében.

– Hol a mugli gyilkológéped, Dawlish? – morogta a kobold. – A legtöbb magadfajtát cserben hagyja a mágiája azon a szigeten. Nem bírják az emlékeik súlyát.

– Senkit sem tervezek kinyírni – felelte bizonytalanul Lucy. Ampók a köldökéig ért, mégis szednie kellett a lábát, hogy lépést tartson vele, miközben elhagyták az irodát, és megindultak a lépcsőn a bank mélyebb régiói felé.

– Hozd magaddal!

– De itt a pálcám...

– Dawlish – vágott a szavába Ampók –, két évvel ezelőtt egy egész délelőttön keresztül töltögettem helyetted a papírokat, mert egy dementor puszta jelenlététől is kidőltél. Egy dementorétól. Azon a szigeten legalább ezer van; és ha ezren vesznek körül, még eljöhet a pillanat, amikor hálás leszel azért a – hogy is hívják? – lőfegyverért.

Lucy zihálva fékezett le a gringottsi csillék mellett, beszállásra készen.

– És mégis mire jó az? Átsuhan rajtuk a golyó...

– Arra, hogy mentsd magad, te ostoba! Jobb, mint áldozatul esni azoknak a szörnyetegeknek – legalábbis mi, koboldok a halálnál is rettenetesebbnek tartjuk, ha valaki ilyen sorsra jut. Ha elveszíti az intellektusát... a helyzetfelismerő képességét... az emlékeit... a személyiségét...

A lelkét, hasított Lucyba a felismerés, bár gyanította, hogy Ampók számára ez a szó korántsem ugyanazt jelenti, mint neki. Egy pillanatra jeges karmokkal mart belé a rémület; aztán kéretlenül-váratlanul kitisztult a tudata, és rádöbbent, hogy a koboldnak igaza van. Talán éppen így fog meghalni: a saját keze által, ha cserben hagyja a patrónusa. Jobban hangzik, mint hogy halálra kínozzák, annyi szent.

Elsuttogott egy invitót, remélve, hogy az asztalán felejtett Magnum hamar és feltűnés nélkül odatalál hozzá. Ampók beinvitálta őt egy csillébe, és némi lánccsörgés kíséretében megindította azt lefelé, a széfekhez – ám kevesebb, mint fél percnyi ereszkedés után megálltak, és kiszálltak. Ampók egyszerű, sima sziklafalhoz vezette őt; Lucy csak akkor döbbent rá, hogy egy ajtót lát, amikor a kobold végighúzta rajta hosszú mutatóujját.

Kriptaszerű, boltíves terem tárult fel előttük. A helyiség szorosan egymás mellett álló, porlepte polcaival a Jóslatok Termére emlékeztette Lucy-t, ám ezeken a polcokon kristálygömbök helyett változatos, leselejtezettnek tűnő használati tárgyak hevertek.

A boszorkány gyanakodva nézett körül. – Ezek...

– Zsupszkulcsok, igen. – Ampók felsóhajtott. – Kényelmetlen utazási módszer, de hasznos; vannak bizonyos előnyei, ha az ember szorosan együttműködik a minisztériummal. Lássuk csak... áh, igen, ez már az A-sor vége lesz.

Lucy szájtátva nézett körül a teremben. Mindvégig itt volt hát a pofonegyszerű módszer, ami a világon bárhová eljuttathatta volna, mégsem szerzett róla tudomást... vajon hány titkot őriz a Gringotts, amit már sosem deríthet ki?

– Válassz, Dawlish. Szakadt lámpaernyő, vagy redvás vécéülőke?

– Lámpaernyő – vágta rá Lucy. Nem akarta megkockáztatni, hogy egy vécéülőkét szorongatva kelljen eltöltenie élete utolsó perceit.

– Akkor indulás – parancsolta a kobold. – Ki kell mennünk az udvarra, itt tilos használni...

– Egyáltalán tudjuk, mikor indul? – ijedt meg Lucy. – Nem hagy itt minket?

– Akkor indul, amikor azt mondom. Ránk, koboldokra nem érvényesek a ti mágiátok ostoba korlátai. Semmi érzéketek a finomságokhoz...

– Jól van, jól van, csak menjünk már! – sóhajtott Lucy.

A Magnum éppen abban a pillanatban röppent oda hozzá, amikor Ampókkal együtt kiszálltak a csilléből a talajszinten, Fleur pedig teljes sebességgel rohant a nyomában. Még mindig a Lucy halálos ítéletét rejtő mappát szorongatta.

– Gnárlák kandallója! – kiáltott fel, amikor találkozott a tekintetük. – Nem műkhödik! Nem tudtam szólni Dumbli-dorh professzornak...

Lucy nyelt egyet. – Oké, semmi baj. Figyelj, Fleur...

– Bárhmit is 'sinálsz most, együtt 'sináljuk – jelentette ki elszánt arccal a boszorkány. – Ismerhlek! 'Sak le akartál rázni minket. – A levegőben lebegő pisztolyra mutatott. – De ezzel elárhultad magad.

– Valakinek itt kell maradnia, hogy tartsa a frontot – felelte mereven Lucy, egy pillanatra sem véve le a szemét a belső udvarba igyekvő Ampók hátáról. – Most nincs időm rendesen lemeccselni ezt – mindjárt visszajövök...

– 'ázudsz! – csattant fel Fleur. – Te is olyan vagy, mint Bill! Gyerheknek nézel! Meg akarsz védeni az igazságtól, mert ázt 'iszed, nem bírom ki...

– JÓ, RENDBEN VAN! – ordította az arcába Lucy. – MEGYEK AZKABANBA, HOGY KISZABADÍTSAM STURGIS PODMORE-T, MERT A MINISZTÉRIUMBAN SZOKÁS SZERINT MINDENKI CSAK A TÖKÉT VAKARGATJA! TESSÉK – EZT AKARTAD HALLANI?

– Nna, ezzel márh lehet válámit kezdeni! Olyan ne'éz volt?

– Nem jöhetsz velem – sandított rá Lucy. – Most nem.

– Azt 'sinálok, amit akarok!

– A főnököd vagyok, és azt mondom, hogy itt maradsz!

– Jó, ákkor felmondok! – toppantott dühösen Fleur. – Veled megyek, és c'est tout!

Lucy megragadta a lámpaernyőt. – Gyerünk, Ampók – sziszegte. – Vidd innen a kezed, Fleur...

– Ádd ide, vagy megátkozlak! – csattant fel a boszorkány, Lucy pedig döbbenten vette tudomásul, hogy Ampók is megragadja a zsupszkulcsot.

– Te meg mi a Merlin ragyás valagát csinálsz?!

– Csukd be a szád, Dawlish! – parancsolta a kobold. – Mehetünk!

Mielőtt Lucy tiltakozhatott volna, erős rántást érzett a köldöke táján, és beszippantotta a zsupszkulccsal való utazás különös, tér és idő nélküli kavalkádja. A rettegés szinte megbénította; nyelvén érezte a gyomrából feltörő sav égető, kellemetlen ízét.

Nem sikerült megóvnia őket... nem maradtak a helyükön...

Fleur és Ampók...

Aztán megszűnt a hányingerkeltő pörgés, és Lucy keze nedves, kavicsos talajt ért. Só és rothadás keveredett szaga hatolt az orrába, megborzongott a feltámadó hideg szélben. A külvilág részletei egyenként hatoltak be a tudatába: először a tengerzúgást hallotta meg, aztán a sziklás partot mosó hullámok ütemes hangját, majd a jeges, északi szél süvítését. Elgémberedett kezekkel, reszkető tagokkal állt talpra, és nézett körül a világ végén – magában legalábbis így jellemezte a csillagtalan éjszakában felsejlő szigetet, és a rajta magasodó erődöt.

Azkabant nem védték falak, kerítés vagy árok; roppant kőtömege azt a benyomást keltette, mintha egy a tengerből kiemelkedő, meredek hegyhátra épült volna. A dementorok jelenlétéből fakadó tompa reménytelenség egy szempillantás alatt a hatalmába kerítette Lucy-t; elszorult a szíve a gondolatra, hogy Sirius tizenkét évet töltött ezen a pokolbéli helyen.

Maga sem tudta megfogalmazni, miért tölti el jeges iszonyattal a börtön puszta látványa, külsőre ugyanis nem volt benne semmi félelmetes. Nem volt romos, és nem tűnt életveszélyesnek, sem elhagyatottnak; némelyik ablaka mögül fakó fény szűrődött ki, és Lucy a dementorokat sem látta, csupán a jelenlétüket érezte. Mégis, a szigeten szinte tapintható volt a gonoszság: beleitta magát a földbe és a sziklákba, döbbenetes, letaglózó ereje szinte megbénította őt.

A boszorkány minden erejét összeszedve lezárta az elméjét, kiszorítva belőle a rettegést, és kényszerítette magát, hogy gondolkodjon. Mellette Ampók makacsul a sötét erődön tartotta tekintetét, Fleur pedig felgyűrte a pulóvere ujját, mintha párbajozni készülne. Lucy közel s távol nem látott senkit, mégis biztosra vette, hogy figyelik őket.

– Oké – mondta, remélve, hogy a hangja valami magabiztosság-félét sugároz. – Oké... maradjatok itt.

– Egy tapodtat sem jutnál előre, Dawlish – felelte szárazon Ampók. – Azonnal elkapnának. Az egyetlen út befelé az ott – mutatott egy messzebb álló, kidőlt-bedőlt bódéra. – Pálcavizsgálat után visszatartanak minden fegyverként használható tárgyat: meg kell akadályoznod, hogy elvegyék a pálcádat és a mugli fegyvert. Az Imperius-átokra lesz szükséged.

– De azt tilos 'asználni! – botránkozott meg Fleur.

– Nem akarlak megijeszteni, csajszi – mondta Lucy –, de szerintem az „elítélt rab szuperbiztos gigabörtönből való megszöktetése" mellett egy kis imperizálás egyszerű délutáni programnak minősül az „ezért életfogytiglant kapsz, te gyökér"-listán. Ráadásul Sirius elkobzott pálcáját használom, azzal se valami jó ötlet beköszönni ide... na jó. Arra, gondolom, nem számítanak, hogy valaki van annyira hülye, hogy megpróbál betörni Azkabanba. És ez nekünk kapóra jön. Kifelé nehezebb lesz... megpróbálom egy sima zagyváló átokkal, aztán majd meglátjuk.

– Az túl gyenge! – vetette ellen Ampók. – Legillimentor vagy, Dawlish, az Imperiust neked találták ki...

Lucy összeszorított fogakkal indult meg az őrvarázsló bódéja felé. Minden porcikája irtózott a gondolattól, hogy kimondjon egy főbenjáró átkot egy másik emberre – már attól alávalónak, tisztátalannak érezte magát, hogy egyáltalán megfontolja. Minél több részletet tanult meg Siriustól az Imperiusról, az átok annál gonoszabbnak és visszataszítóbbnak tűnt: értette már, miért alkalmazta Voldemort sikerrel annyi emberen. Ha valaki, ő aztán nyílegyenesen az emberek lelkébe lát – milyen különös, hogy mégsem érti őket...

Az Imperius-átok igazi mesterei legillimentálják áldozataikat, elhitetve velük, hogy valójában ők maguk is arra vágynak, amit parancsolnak nekik: és ez jelen esetben nem is lesz nehéz, döbbent rá Lucy, ahogy megérezte a bódéban fagyoskodó magányos varázsló tudatának vibrálását. Hiszen ki akarna itt maradni, ezen az átkozott helyen? Ki ne vágyna rá, hogy egy kicsit átmelegíthesse a tagjait? Ki ne gyűlölné a gonoszságot, ami áthatja ezt a szigetet?

Váratlanul elöntötte a harag a minisztérium iránt, amiért hagyták, hogy Siriust ártatlanul zárják be ide.

És Hagridot.

És Sturgist.

Igaz is... Sturgis. Miatta van most itt; és azért, hogy a többiek élhessenek. Ha ehhez az kell, hogy kimondja azt a nyomorult átkot, akkor ki fogja mondani.

Összeszorította a fogát, és amikor az őrvarázsló az arcába világított a lámpásával, egyenesen a szemébe nézett.

– Imperio!

Egy pillanatig nem történt semmi – aztán különös, zsibbadó érzés töltötte el csuklótól lefelé. Az őr tekintete ködössé vált; Lucy világosan érezte, ahogy kihuny a tudatában valami, és harc nélkül aláveti magát az akaratának.

Jeges rémülettel töltötte el a tudat, hogy azt csinál vele, amit csak akar.

Olyan fáradt, igaz? – küldte az együttérző gondolatot az őr felé. – Legjobb lesz, ha most szépen fogja magát és lepihen...

A varázsló, mintha dróton rángatnák, leeresztette a pálcáját, és bement a bódéjába; majd lekuporodott az egyik sarokba, hátát a falnak vetette, és lehunyta a szemét.

– Kezdetleges, de megteszi – kommentálta a történteket Ampók. – Na jó, induljunk... nem, Dawlish, el se kezdd! A dementorokkal szemben is hatékonyabban védekezhetünk, ha együtt maradunk. Még nem láthatod őket, de gondolom, érzed a jelenlétüket.

– Most, hogy mondod – felelte faarccal Lucy, – mióta landoltunk itt, tényleg megnőtt bennem a vágy, hogy eret vágjak.

Fleur arcán mosoly suhant át, Ampók azonban ingerülten csattant fel.

– Ne viccelődj, az ég szerelmére! Már így is kész céltábla vagyunk, de ha még a humorérzékünk is bekapcsol, sosem jutunk be.

Lucy agyán átfutott a kérdés, vajon Sirius úgy élte-e túl az Azkabanban töltött tizenkét évét, hogy favicceket mesélt a cellaszomszédainak, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Siriusra majd ráér akkor gondolni, ha már látja a feléje suhanó halálos átkot, vagy a ravaszra teszi az ujját...

Inkább megszokásból, mintsem szükségből szórta ki hármukra a kiábrándító bűbájt; a dementorok vakok voltak, az őrvarázsló üres tekintettel meredt a semmibe, a sziget pedig közel s távol kihalt volt körülöttük. Lucy érezte, hogy Fleur a keze után nyúl, összefűzte hát az ujjaikat, és határozott léptekkel indult a sötét erőd felé.

Fleurnek nem kell meghalnia... talán éppen ő fogja kimenekíteni Sturgist.

A bejutás határozottan túl könnyűnek tűnt; akadálytalanul kaptattak fel a kiugró szirtre épült kapuhoz, ami előtt két dementor strázsált. A visszataszító lények kámzsa-takarta arca lassan feléjük fordult, majd intettek oszló kezükkel, Azkaban kapuja pedig feltárult előttük.

Fleur körmei Lucy tenyerébe vájtak.

– Ez 'sapda! – suttogta a boszorkány. Hangja szinte hisztérikus volt a félelemtől. – Miért engedhnének be minket?

– Nyilván nem mi vagyunk az egyedüli vendégek odabenn – felelte hűvösen Ampók. – Azt hiszik, mi is közéjük tartozunk.

– Kik közé? – nyöszörögte Fleur, a kobold azonban ügyet sem vetett rá.

– Dawlish – mondta halkan –, itt a tökéletes alkalom, hogy visszafordulj. Nem lesz több.

– Tudom – felelte Lucy.

– A Főnök nem véletlenül terelt el innen ma este! – tette hozzá növekvő feszültséggel Ampók.

– Azt is tudom – kontrázott Lucy. Maga is megdöbbent, milyen hűvös nyugalommal cseng a hangja.

– Egy szentimentális bolond vagy! Mégis mi a fenét remélsz ettől az egésztől?!

Ampók dühének hirtelen fellángolása nem maradt hatás nélkül; a két dementor feje mohón fordult feléjük, Lucy elméjén pedig egy pillanatra meggyengült az okklumencia pajzsa. Erőt vett magán, és pálcáját megmarkolva átlépte Azkaban küszöbét; nem kis bátorságra volt szüksége, hogy elhaladjon a dementorok között, csupán centikkel kerülve el tapogatózó hulla-ujjaikat. Fleur gondolkodás nélkül követte, és Ampók lépteinek halk neszezése sem halt el; hiába tartotta ostobaságnak az ittlétüket, a kobold szemlátomást komolyan vette azon ígéretét, hogy követi őt a halál torkába.

Amint beléptek az előcsarnokba, körös-körül fáklyák lobbantak; ugyanolyan kék lidércfénnyel égtek, mint a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon. Lucynak egy pillanatra elállt a lélegzete a falakat borító sűrű rúnaírás láttán, az ősi jelek oszlopait ugyanis ismerős, festett arany fonalak kacskaringói választották el egymástól. Nem volt ideje tanulmányozni a rúnákat, de gyanította, hogy erős záróvarázslatokat alkothatnak; Sirius valószínűleg azért tudta kikerülni őket, mert ártatlan volt.

De ha olyasvalaki próbálna kitörni, aki valóban bűnös...

Az előcsarnokból az erődbe vezető átjárót ugyancsak két dementor őrizte; ahogy az előző kettő, úgy ők sem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a három betolakodónak. Lucy gyanította, hogy kifelé már nem viselkednek majd ilyen békésen.

– Jól van... – suttogta. Bár a kiábrándító bűbájnak köszönhetően teljesen beleolvadt az erőd penészes falainak hátterébe, lehelete árulkodó, ezüstös felhőként terült szét a levegőben. – Megcsináljuk. Fleur, tudod, hogy néz ki Sturgis Podmore?

– Tudom – suttogta a boszorkány.

– Oké. Akkor nyomás!

Lucy előreszökkent, és átlépte a második küszöböt. A dementorok ezúttal sem reagáltak, ő azonban úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy vödör hideg vízzel. A kiábrándító bűbáj hatása megszűnt; újra látta Ampók zsémbes-aggódó arcát, és a holtsápadt, ajkát harapdáló Fleurt.

– Ne próbálj megint varázsolni – dörmögte a kobold. – Az összes dementor idecsődülne rá.

Lucy leküzdötte a vágyat, hogy elsuttogjon egy lumost. Ha attól tartott, hogy a rabok zajt csapnak, tévedett: az alsó szinten egyetlen dementorral sem találkoztak, a cellák lakói pedig olyan csöndes letargiában gubbasztottak koszos priccseiken, mintha parancsra váró inferusok lennének. Lucynak sírhatnékja támadt, ha rájuk nézett.

– Podmore feljebb lesz – suttogta Ampók. – Auror, pálca nélkül is képes lehet varázsolni. Éjjel-nappal őrzik a celláját.

Mint Siriusét. Ez egyike volt a kevés, ködös információnak, amit a férfi elárult Lucynak azkabani tartózkodásáról: ez volt az oka, hogy valahányszor álmodott valamit, azonnal felriadt, és zihálva, pánikszerűen menekült az okklumencia pajzsa mögé. Lucynak idejébe telt megérteni, hogy a dementorok ilyenkor alaposan bevacsorázhattak a rémálmok által felkavart érzéseiből és emlékeiből.

A tudat, hogy soha többé nem láthatja őt, szinte letaglózta. Félelme, melyet eddig tudata valamely távoli, elzárt szegletébe száműzött, most megbénította; már-már visszafordult, amikor rádöbbent, hogy hangokat hall.

Egy szinttel feljebb valakik beszélgettek.

Lucy összeszorította a száját, és megindult a lépcsőn. Úgy érezte, menten elájul a rettegéstől, valami különös erő mégis mágnesként vonzotta felfelé az emeletre, a válaszok, a végkifejlet, a rejtvény megfejtése felé.

A lépcső tetejére érve ismerős alakot látott meg a szemközti cellában; minden másra vakon rohant a hideg vasrácsokhoz, hogy megmarkolja őket.

– Sturgis?

A varázsló lassan, hitetlenkedve emelte fel a fejét. Tekintete kissé ködös volt, mintha megkínozták volna, de Lucy látta az arcán a felismerést – majd a kétségbeesett rettegést.

– Sturgis!

Sturgis Podmore alig láthatóan megrázta a fejét, és Lucy egy pillanatra kristálytisztán érzékelte a félelmét.

Aztán megszólalt mögötte egy ismerős, negédes hang.

– Capitulatus!

Lucy már nyitotta a száját, hogy kimondja az ellenátkot, de elkésett: pálcája halk pukkanás kíséretében kirepült a kezéből, a Magnum pedig az övéből. Fleur pálcája és Ampók ezüsttőre ugyanerre a sorsra jutott, Lucius Malfoy pedig ügyesen elkapta őket.

– Lám-lám – csendült a sötétből egy másik, hideg hang. – Szép munka, Lucius! Bevallom, nem bíztam a sikeredben... még néhány hasonló tévedés a részemről, és el is értük a célunkat, nem igaz?

Lucy térde megroggyant; erősen rámarkolt Sturgis cellájának rácsaira, hogy össze ne essen. Mögötte Fleur döbbent-rémült nyikkanást hallatott, Ampók pedig egy éles, szisszenő lélegzetvétellel árulta el félelmét.

– Én megmondtam, Dawlish! – fakadt ki. – Megmondtam, hogy maradj a fenekeden... megmondtam, hogy a Főnök nem a barátod... hogy nem kell mindent elhinni, amit az asztalodon találsz...

– Hallgass! – reccsent rá Lucius Malfoy. Pálcájának suhintására Ampók arcán mély seb nyílt, a kobold a fájdalomtól ordítva csuklott a porba. Fleur felsikoltott, Lucy pedig ökölbe szorította a kezét.

– Elég! Hagyja abba! Engem akart idecsalni – őket ne bántsa!

Voldemort nagyúr hideg kacaja még a dementorok hörgésénél is rémségesebb volt.

– Nocsak, Lucy Dawlish! Már hősködsz is? Ki tudja, mi mindent tudunk még meg rólad hátralévő rövid életed során... vagy inkább tőled?

Lucy szisszenve beszívta a levegőt. Hát ez vár rá: kínok között fog meghalni, Voldemort kacagásától kísérve – mert hogy egy szót sem szól a Rendről, a Gringottsról vagy Siriusról, az biztos!

Lucius Malfoyról már annál több mondanivalója volt, és ez némi reményre adott okot. Hiszen Malfoy okosabb annál, mintsem kockára tegye az ilyesmit... talán az utolsó pillanatban valamiféle ultimátumot ad majd neki. Elvégre senkinek sem lenne jó, ha ő, Lucy részletes beszámolóba kezdene a 6457/c. tárgy sorsáról...

Kivéve, ha Malfoy külön alkut Gnarlakkal, és a tárgy nem kapott egy végleges, a valódival egyenértékű másolatot.

Ha ez történt, akkor semmiféle adu ász nincs a kezében.

Gyerünk, kényszerítette magát Lucy, gondolkodj! Próbálj meg kimászni belőle...

Malfoy szemébe nézett, és annyi megvetést sűrített a hangjába, amennyit csak bírt.

– Maga volt, igaz? Maga csempészte az asztalomra azokat a hülye mappákat...

– Bevallom, nem reméltem ilyen eredményt – felelte a varázsló. – Csupán az volt a célom, hogy Tonksszal együtt O'men segítségére siessenek Sturgis Podmore helyett, maga pedig mindenféle vakmerő ostobaságot csináljon, hogy a barátait mentse. Megjegyzem, O'men már órák óta halott... álmomban sem gondoltam volna, hogy maga önként a Sötét Nagyúr karjába szalad! Azt hittem, okosabb ennél.

– De te fontosnak érezted magad, igaz, Lucy Dawlish? – susogta Voldemort, és Lucy pislogni sem bírt a vörös kígyószemek pillantásának kereszttüzében. – Ha az ember egyszer belekóstolt a sorsmágiába, többé nem tud szabadulni tőle... és te nem is akarsz. Sokkal kényelmesebb a balga hit, hogy minden csuklásodat egy felsőbb hatalom irányítja.

Legalább nem úgy nézek ki, mint egy viaszbábu, aminek leesett az orra, gondolta Lucy.

– Te is Albus Dumbledore ostoba tanait követed a szeretetről és a ragaszkodásról – állapította meg Voldemort. – Túl gyenge vagy a valódi hatalomhoz! A puszta véletlennek köszönheted, hogy megnyíltak előtted a mágia mélyebb dimenziói, ám te még ahhoz is ostoba vagy, hogy felismerd, mi az álom, és mi a valóság. Az ösztöneid irányítanak az intellektusod helyett... mert érzelgős vagy és esendő...

Lucy ökölbe szorította a kezét. Még mindig képtelen volt levenni a tekintetét Voldemort arcáról, és az ajka nehezen formálta a szavakat, mintha valami megfoghatatlan, külső erő ellen küzdene.

– Sokáig akar még prédikálni? Ketyeg az óra... úgy volt, hogy fél három után már halott is leszek. Vagy maga is olyan, mint az exem, és csak ígérget?

Voldemort szeme összeszűkült. – Felesleges titkolnod, mennyire rettegsz! Időnk, mint a tenger, és a minisztériumból aligha fognak zavarni minket... de miért is magyarázom neked mindezt, Lucy Dawlish, hiszen magad tettél róla, hogy az egész Auror Parancsnokság egy hullával legyen elfoglalva!

Lucy összefonta a karját. – Szóval Malfoy idecsalt engem, hogy tartsak kiselőadást a sorsmágiáról? Ez a beszélgetés nem lesz túl hosszú, mert szart se tudok róla. A következő kérdése bizonyára a Főnix Rendjére fog vonatkozni, ami szintén zsákutca, mert Dumbledore nem bízott rám semmi fontosat. Ha a jackpotot akarja megütni, jobb lesz, ha személyesen az öregre vadászik.

– Tehát nincs mit mondanod, Dawlish? – susogta Voldemort. – Biztos vagy benne? Briliáns elmédben eddig talán nem merült fel ez a gondolat, de csak hogy tudd: ha hasznodat veszem, nem muszáj meghalnod. Persze tiéd a választás...

A vörös kígyószemek delejes, bénító ereje talpánál fogva a földhöz szögezte Lucy-t, az agya azonban megállás nélkül zakatolt. Tudta, mit tenne most Sirius: büszkén felszegné a fejét, és egyetlen szó nélkül várná Voldemort ítéletét. Inkább a kínhalál, mintsem elárulja a barátait...

Lucy jól emlékezett rá, hogyan sikoltozott és vergődött az édesanyja, amikor Antonyin Dolohov és Bellatrix Lestrange eljöttek érte. Sosem mondták ki rá a halálos átkot, egyszerűen addig kínozták, míg elájult, és többé nem ébredt fel. A mugli orvosok talán azt mondták volna, Lauren Dawlish szívrohamban halt meg, vagy agyvérzésben – ő, Lucy azonban csak annyit tudott, hogy életének utolsó perceiben pokoli kínokat állt ki, és ezek hosszú percek voltak; elég hosszúak, hogy többször is kis híján megfulladjon, miközben visszatartott lélegzettel hasalt az ágy alatt, és hallgatta azokat a szörnyű, szörnyű hangokat...

Hát rá, Lucyra is ez várna? Ez a leírhatatlan szenvedés? Ez a kibírhatatlan fájdalom?

Nem lenne egyszerűbb, sokkal egyszerűbb elmondania, amit tud? Hiszen ő maga vallotta be, hogy nem tud sokat; de a semminél azért mégis többet. Egy-két lényeges részlettel bizonyára tudna segíteni a Sötét Nagyúrnak, és bár ezekre egy idő után magától is rájönne, az ő, Lucy életét akár meg is mentheti pár apró információ. Ahogy az édesapjáét is; mert ha ellenszegül, azt a Sötét Nagyúr bizonyára nem hagyja annyiban...

Lucy nyelt egyet.

– Nem értem – nyögte ki, mintegy akarata ellenére. – Miért éppen ide csaltak el? Persze nem tudhatták, hogy jövök, de így is feleslegesen vállaltak óriási kockázatot. – Lucius Malfoyra villant a tekintete. – És maga... maga mindvégig hazudott, igaz? Pontosan tudja, ki átkozta meg Caramelt. Hiszen maga volt! O'men is maga miatt került a Mungóba. És Sturgis...

Lucius Malfoy arcán különös érzelem suhant át – talán félelem? – Voldemort pedig megcsóválta a fejét.

– Nem, Dawlish, nem érdemes túlbecsülnöd Luciust. Valóban akadtak jó ötletei, de a minisztert, fájdalom, nem ő irányítja... én magam sem tudom, hogy ki az... – A kígyószemek összeszűkültek. – Igaz ami igaz, akár segíthetnél is kideríteni. Rosszul tűröm, ha valamit nem tudok. Ez közös bennünk, nem igaz?

– Ne mondj neki shemmit! – találta meg a hangját Fleur. – Ne dőlj be neki!

– Hallgass! – csattant fel Lucy. Úgy hallotta a saját hangját, mintha nem is ő beszélne, s egy pillanatra indokolatlan erejű, gyilkos harag lobbant fel benne.

Hogy lehet ilyen ostoba ez a lány?! Nyilvánvaló, hogy nincs más kiút a helyzetből: engedelmeskedniük kell a Sötét Nagyúrnak. Ha nem teszik, meghalnak.

Lucy összevonta a szemöldökét. Világosan emlékezett rá, hogy amikor idejött, még készen állt a halálra; most azonban már gyűlöletesnek, elfogadhatatlannak tartotta a gondolatát is. Milyen különös... de persze érthető: bizonyára csupán azt hitte, hogy készen áll rá. Elvégre nincs borzalmasabb a halálnál. Semmi!

– Válaszoljon! – A szavak darabosan, összefüggéstelenül törtek ki belőle, mintha tulajdon ajkai sem akarnának neki engedelmeskedni. – Miért vagyunk itt? Mi dolga itt?

Voldemort szeme rosszallóan szűkült össze, és Lucy mintha csodálkozást látott volna megcsillanni a tekintetében.

– Nemsokára meglátod, Dawlish – felelte halkan. – Sőt: már ebben a pillanatban...

Valaki közeledett a lépcsőn, és Lucy torka elszorult. Vajon még több halálfaló jön? Vagy a minisztérium emberei tartanak ellenőrző körutat, és most végig kell néznie, ahogy a Sötét Nagyúr lemészárolja őket?

Sikolthatna, kiabálhatna segítségért, de ugyan mi értelme lenne? Úgysem menekülhet innét. Sosem jutna ki az ellenőrzőponton túlra, ahol a zsupszkulcsot hagyták...

Szinte meg sem lepődött, amikor Gnarlak bukkant fel a lépcsőfordulóban. A koboldot magas, sötét tekintetű férfi követte, akiben Lucy pillanatnyi gondolkodás után felismerte a kvibli Vlagyimir Dolohovot. A férfi azonnal elnyerte a szimpátiáját azzal, hogy Voldemort láttán kísértetfehérre sápadt az arca, és meg kellett kapaszkodnia a falban, hogy össze ne roskadjon. Lucy ekkor vette észre, hogy a csuklójára hasonló bilincs szorul, mint amilyet a minisztériumi tárgyalásokon használtak – abból pedig, hogy egy hang sem jött ki a torkán, arra következtetett, hogy varázslattal némíthatták el.

– Jó estét – köszönt szárazon Gnarlak. Úgy tűnt, nem rázza meg Malfoy és Voldemort jelenléte, kollégái láttán azonban képtelen volt türtőztetni magát. – Mi ez az egész? – csattant fel. – Maguk meg mit keresnek itt?! – Malfoyra villant a tekintete. – Nem ebben állapodtunk meg!

– Biztosíthatlak, kobold, hogy a sakkfiguráid saját szabad akaratukból vannak itt – felelte lustán Voldemort. – És mivel ma előzékeny hangulatomban vagyok, azt is készséggel elhiszem, hogy nem szivárogtattad ki a megegyezésünk részleteit. Ám fájdalom! A kis barátaid elég ostobák hozzá, hogy mindenbe beleüssék az orrukat, így most viselniük kell kotnyelességük következményeit.

– Nem mészárolhatja le egyszerre az összes alkalmazottamat! – csattant fel Gnarlak. – Átkozottul feltűnő lenne.

Lucy ökölbe szorította a kezét. A Főnök nem a barátod, visszhangzottak a fülében Ampók szavai. Miért is van meglepődve? Gnarlak mindig a jövőre gondol: a jövőre, a bankra a saját zsebére, meg arra, hogy a feje a nyakán maradjon. Logikus, hogy egyszerre egyezkedik a minisztériummal, Dumbledore-ral, a Vak Hollókkal, Voldemorttal, és ki tudja, kivel még...

Sturgis Podmore semmit sem jelent Gnarlaknak; az ő, Lucy által felajánlott egyezség pedig csupán arra volt jó, hogy elterelje a figyelmet az igazságról. Voldemort valami értékesebbet ígért neki, így visszavonta kettejük megállapodását. Szokatlan módon még azzal is megpróbálkozott, hogy figyelmeztesse őt, Lucy-t; arról már igazán nem tehet, hogy hagyta magát átverni!

De most már úgyis mindegy, nem? Besétált a csapdába, és nem jut ki innen élve, hacsak nem beszél. Felesleges azon gondolkodnia, hogyan tovább, mert nincs tovább – azt fogja tenni, amit a Sötét Nagyúr mond, és életben fog maradni.

Visszatalál Siriushoz. Végigcsinálja ezt az egészet, kerüljön bármibe... mert meghalni maga a megsemmisülés... és mert fájdalmat okozna neki... Siriusnak... és az édesapjának...

Lucy megdermedt. Sejteni kezdte, honnét jönnek ezek a gondolatok, honnét tör elő ez az alattomos suttogás, mely mintha saját eltitkolt kétségeit keltené életre. Ha Sirius nem tanítgatja, talán sosem vette volna észre az apró disszonanciát, a pillanatnyi zavart, mielőtt a gondolatok megformálódtak az elméjében.

A gondolatok, melyek úgy kényszerítik cselekvésre, mintha saját akaratából születnének...

Hát ilyen az Imperius-átok, ha olyasvalaki használja, aki igazán ért hozzá. Még pálcát sem használ, el sem suttogja a varázsigét... ő, Lucy talán csak azért nyerte vissza az ép eszét, mert Mr. Kígyófej gondolatai éppen elfordultak tőle. Ha ismét rá irányítja a figyelmét, feleslegessé válik minden ellenállás. Most kell cselekednie...

Voldemort kissé oldalra billentette a fejét.

– Kérdeztél valamit, Lucy Dawlish, én pedig udvariatlan módon nem válaszoltam. Engedd meg, hogy ezt orvosoljam! Máris megmutatom, miért gyűltünk össze ma este. Gyere csak, gyere!

Lucy visszafojtotta borzongását, amikor a fehér pókhálóujjak megszorították a vállát. Továbbra is érezte Voldemort befolyását az elméjében, de gyanította: ha minden erejét összeszedné, képes lenne ellent mondani neki. Talán megszokta, hogy mindenki meghajol az akarata előtt, és nem koncentrál teljes erőből az átokra...

– Te is gyere, Dolohov! – fuvolázta Voldemort. – Ez lesz nyomorult kvibli életed fénypontja. Végre hasznára lehetsz a családodnak!

Lucy úgy érezte, mintha dróton rángatnák, de nem szegült ellen Voldemort akaratának; engedte, hogy a rémisztő, idegen erő egyik lábát a másik elé lökve három emelettel feljebb terelje őt az erődben. Ampók, Fleur és Gnarlak egyetlen hang nélkül követték; a sort záró Lucius Malfoy pálcájának fénye pedig hidegen verődött vissza a nyirkos falakról.

Lucy tweedruhájának ujja hozzá-hozzáért Vlagyimir Dolohov koszos köpenyéhez. A férfire még mindig hatott a némító bűbáj, de Lucy érezte, hogy megállás nélkül száguldoznak a gondolatai. Nem merte elfordítani a fejét, ahogy a varázsló agyába vetítette a kristálytiszta gondolatot:

Gnarlak hívta ide, ugye?

A férfi megbotlott, és majdnem orra esett; Voldemort dühe pedig olyan intenzitással cikázott át Lucy-n, hogy kis híján leomlott a gondolatait rejtő mentális fal.

Csak képzelje a válaszait, meg fogom érteni. Szóval – Gnarlak hívta ide?

Magamtól jöttem – szólalt meg Lucy fejében egy kissé zaklatott, mély hang. Maga legillimens?

Nem, csak hatnak a drogok. Lucy engedélyezett magának egy másodpercnyi derűt. A thesztráljai miatt jött, ugye? Nem bízott benne, hogy jól bánnak majd velük.

És milyen igazam volt, felelte csüggedten Dolohov. Most aztán jól kicsinálnak mindannyiunkat.

Nem biztos, felelte Lucy. Figyeljen...

Ekkor azonban felértek a lépcső tetejére, és Voldemort akarata megálljt parancsolt Lucy lábainak. A boszorkány küzdött az ösztön ellen, hogy a fejét forgatva körülnézzen; egy mozdulatával sem akarta elárulni, hogy küzd az Imperiusszal, ráadásul sejtette már, hogy mire készül a feketemágus.

Voldemort úgy nézett körül a sötét, ablaktalan folyosón, mintha egy palotában lenne. Lassú léptekkel indult az erőd végébe épült zárkák felé; fekete köpenye halkan suhogott a nyomában. Ezen a szinten már minden cella előtt dementorok álltak, és Lucy hálás volt az Imperius-átoknak, amiért nem érezte a belőlük áradó hideg gonoszságot.

Az egyik cella előtt Voldemort megállt.

– Nocsak, Bellatrix – susogta. – Mintha tegnap lett volna... ám rég nem találkoztunk, túl rég. Bosszantóan elhúzódtak az ügyleteim. Előbb-utóbb azonban mindennek eljön az ideje, nem gondolod?

Intett a pálcájával, mire a cella rácsai semmivé váltak, Bellatrix Lestrange csontsovány, rongyos alakja pedig térdre esett Voldemort előtt.

– Nagyúr – suttogta, és könnyáztatta arcát groteszk áhítattal fordította a feketemágus felé. – Nagyuram... éreztem... tudtam, hogy eljössz...

– Mindvégig hűséges voltál hozzám – jelentette ki tárgyilagosan Voldemort. – Te... és Rodolphus... Rabastan... meg Antonyin...

– Örökké – suttogta rekedten Bellatrix, és úgy meredt Voldemort kígyóarcába, mintha nem látott volna még nála gyönyörűbb lényt. – Sosem hagyott el bennünket a remény! Sosem kételkedtünk benned... de hát hogyan csináltad, Nagyúr? Hogyan tértél vissza a halálból?

– Mindent a maga idejében – felelte Voldemort. – Állj fel! Túl sokáig ültél itt tétlenül, és rengeteg még a dolgunk.

Azzal a kezét nyújtotta a boszorkánynak – és amikor Bellatrix belekapaszkodott, ő pedig talpra húzta, látni lehetett, ahogyan visszatér a tagjaiba az erő. Rongyos rabruhája helyett suhogó, fekete talár jelent meg rajta, és a börtönévek ásta mély árkok is eltűntek az arcáról; igaz, olyan rettegést keltően szép sem lett, mint ahogyan Lucy az édesanyja halálának estéjéről emlékezett rá.

Önkéntelenül visszaidézte a pillanatot, amikor Dumbledore ugyanígy húzta őt talpra Norvégiában, és megborzongott.

– Nagyúr – suttogta áhítatosan Bellatrix Lestrange, vakon minden és mindenki másra. – Hogy köszönjem meg...?

Voldemort figyelmét azonban már a többi cella lakói vonták magukra. Még kilenc halálfalót szabadított ki a rácsok mögül; Antonyin Dolohovot hagyta utoljára, aki megvetően kiköpött kvibli öccse láttán.

– Nos, barátaim – mondta Voldemort, amikor hívei már köpenyes-maszkos tömegként vették őt körül. – Bizonyára mindannyian azon töprengtek: vajon mi tartott ennyi ideig a Sötét Nagyúrnak? Miért éppen most jött el értünk? A válasz egyszerű: mivel egyelőre jobbnak láttam titokban tevékenykedni, ki kellett várnom az alkalmas pillanatot, hogy minél kevesebb feltűnést keltsen a szabadulásotok. Az, hogy ma sikerült a tervem, főként Luciusnak köszönhetitek... és, természetesen, a vendégeinknek. – Voldemort szája ijesztő mosolyra húzódott. – Az azkabani őröktől nem kell félnetek: több hatalmat és táplálékot ajánlok nekik, mint a minisztérium valaha fog. Hosszú ujjú barátaink pedig gondoskodnak róla, hogy a szökésetekért mindenki Sirius Blacket okolja...

Hogy zabálna fel egy mantikór, te viaszfejű rohadék, gondolta önkéntelenül Lucy.

– ...továbbá Albus Dumbledore-t is illene megkövetnem, ifjabb Dolohov barátunk jelenléte ugyanis ékes bizonyítékként szolgál a testvéri szeretet erejére... vagy talán inkább a kényszerére – fuvolázta Voldemort.

Hogy zabálna fel, öklendezne ki, és zabálna fel újra egy mantikór, te viaszfejű rohadék, gondolta Vlagyimir Dolohov, és Lucy elfojtott egy vigyort.

Voldemort folytatta:

– Ti azonban, akik annyi éven át hűségesek maradtatok hozzám, igazán megérdemeltek egy kis szórakozást. Tudjátok, az a szomorú hírem, hogy a jelenlévők egy része nem akar segíteni nekünk. Ha csak úgy elengedjük őket, azzal komoly veszélybe sodorjuk magunkat...

– Nem ebben állapodtunk meg! – szólt közbe mereven Gnarlak, Voldemort azonban csak nevetett.

– Úgy bizony, kobold! Nem abban állapodtunk meg, hogy a kotnyeles alkalmazottaidat kell kerülgetnem ma este. A jövőben majd jobban megválogatod, kiben bízol.

Intett a pálcájával, Lucy pedig érezte, hogy egy láthatatlan erő felemeli a fejét.

– Nos, Lucy Dawlish – susogta Voldemort. – Ideje, hogy előhozakodj mindazzal, amit a sorsmágiáról tudsz. Ha mondasz két olyan dolgot, amit nem tudok, mindkét kollégád életben maradhat. Ha hármat, akkor megfontolom, hogy te is... nos?

Lucy nem merte kinyitni a száját, nehogy vallomás helyett a Remus hozta csokoládés fánk maradványait öklendezze vissza. A félelem vasmarokkal szorította a gyomrát, a reménytelenség pedig a torkát. Ugyan mit tehetne? Ha beszél, azzal pontosan ugyanakkora katasztrófát okoz, mintha hallgat...

Az Imperius-átok satuként szorult az elméjére, elviselhetetlen nyomást okozva, azt sulykolva belé, hogy ha beszél, még megmenekülhet...

– Ne mondd el nekhi, Lucy! – kiabálta mögötte Fleur. – Ne szólj egy árhva szót sem!

– Ha nem, hát nem... – Voldemort kissé oldalra döntötte a fejét, és Fleurre szegezte a pálcáját. – Avada kedavra!

– NE! – sikoltotta Lucy. Az Imperiusszal küzdve vetődött oldalra, hogy odébb lökje a boszorkányt; az átok azonban visszatartotta.

Még látta, ahogy a vakító, zöld villanás visszaverődik a börtön falairól; tompa, erősödő zúgás hatolt a fülébe, mintha valami súlyos tárgy közeledne az arca felé.

Körülötte elhaltak Azkaban hangjai; semmivé vált a hideg, az erőd folyosóinak nedves huzata, a vér, vizelet és rothadás összekeveredett szaga.

Nem volt többé anyag, nem volt többé tér, és nem volt többé idő.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)