** MEGJEGYZÉS: Ez a fejezet nem azért kapott 18-as karikát, mert hőseink ismét egymás karjába szédülnek, hanem azért, mert ebben a fejezetben megismerkedünk a wizarding erotica zsánerrel, amiért előre is mindenki szíves elnézését kérem... de muszáj volt. **

Utoljára, Black!

Huszonharmadik fejezet: Valaki más élete

Lucy Dawlish számára úgy telt el a következő néhány hét, mintha tíz centivel a föld fölött lebegne.

A külső szemlélő számára semmi sem változott: ugyanúgy késett reggelente a Gringottsból, ugyanúgy Fleur végezte el az asztalán felgyülemlett papírmunka jó részét, és ugyanúgy bontatlanul hagyta az új örökösödési törvény miatt panaszkodók leveleit. Gnarlak továbbra is rászólt, amikor a kollégáival trécselt, és Ampókkal is ugyanolyan burkolt sértéseket vágtak az asztalaikhoz járuló nagybefektetők fejéhez, mint eddig.

A dolgok praktikus oldalát nézve annyi változás történt, hogy Lucy kijelentkezett az olcsó mugli szállodából Kensington szélén, de nem ment vissza a Kings Crosstól egy sarokra lévő emeleti szobába, ahová ilyenkor szokott: helyette átcipelte az utazóládáját a Grimmauld tér 12-be, és óvatosan letette a vendégszoba egyik sarkába.

Ez volt a Black-ház legjobb állapotú helyisége, így Sirius ragaszkodott hozzá, hogy birtokba vegye. Néhány Mrs. Weasley-től ellesett háztartási bűbájnak köszönhetően a szoba hamar visszanyerte régi fényét: a súlyos bársonyfüggönyök redői közt egy porszem sem maradt, a szőnyegek puhán, süppedősen terítették be a padlót, a széles, baldachinos ágy függönye illatos lett és könnyű, az ablak alatt terpeszkedő íróasztal karcolásmentes, a hátsó falra akasztott, egész alakos tükör pedig fényes és kristálytiszta üvegű. Egészen olyan volt, mintha Lucy visszaköltözött volna a Ritzbe; ritkán fogta csak el az a lappangó, gyanakvással keveredett rossz érzés, amit az öreg ház kiváltott belőle.

A boszorkány még két hétig nem mert kipakolni az utazóládából, ami roxfortos kora óta életének egyetlen állandó kísérője volt; meg akarta kímélni magát attól, hogy rövid úton vissza kelljen zárnia, ahogy azt már annyiszor, annyi különböző szobában tette. Életének éppen aktuális világégése azonban bosszantóan sokáig váratott magára, ő pedig egyre több holmiját felejtette ott a vendégszoba és a hozzá tartozó fürdő bizonyos pontjain.

Sirius Black ugyanúgy egy szempillantás alatt az élete állandó szereplőjévé vált, mint két évvel korábban Remus Lupin, mégsem jutott eszébe, hogy egymáshoz hasonlítsa a két esetet – és nem csak azért, mert Sirius reggelente az ágyában ébredt. Remusszal annak idején minden egy folyamatos, véget nem érő verseny volt, melyben egymást túllicitálva játszották a szerepeiket, lelkük mélyén tudva, hogy a másiknak is megvannak a maga sötét titkai. Hol a vérfarkaskór, hol a legillimencia, hol az, hogy melyikük hová megy, ha feljön a telihold: hiába kezdtek új életet Erdélyben, annak csupán egy része lehetett közös. Remus előtt Lucy nyugodtan titkolózhatott, hiszen ő maga is tökélyre fejlesztette az elhallgatás művészetét, Siriustól azonban – mint az hamar kiderült – tökéletesen idegen volt az ilyesmi. Lucy hiába szidta neki fél órán keresztül a Gringotts biztonsági rendszerét, a befektetőket és az év végi kamatszámítást: a férfi rezzenéstelen arccal hallgatta végig, majd megdicsérte, milyen ügyesen elterelte a szót Corbitt rokonai közelgő látogatásáról – de ha már itt tartunk, egyébként izgulsz? –, Lucy pedig úgy érezte, mintha egy mozdulattal levetkőztették volna.

Fatális véget ért erdélyi küldetésük során megtanulta Siriusról, hogy bátor, tettrekész, vág az esze, és számára legyőzhetetlen varázserővel rendelkezik. Az elmúlt hónapokban aztán egyéb részleteket is észrevett vele kapcsolatban, egyiket a másik után: hogy magas és vállas, viharvert, de valahogy még mindig szép arcvonásokkal, jégszürke szemekkel és hosszú kezekkel. Mióta a Szent Mungó-incidens áttörte a kettejük közti gátat, megmagyarázhatatlan módon egyre vonzóbbnak találta őt – talán azért, mert rádöbbent, hogy ösztönösen, zsigerileg megbízik benne.

A Myron Wagtail óta ismeretlen érzés először halálra rémítette, ám gyorsan – túl gyorsan – megbarátkozott vele, és hamarosan természetesnek érződött, akár a levegővétel. Magától értetődő volt, hogy esténként a Grimmauld térre megy haza, és másnap onnét indul munkába, Sirius pedig rendíthetetlen türelemmel végighallgatja, mennyire szürreális dolog bárkitől elvárni, hogy reggel kilencre éber és szalonképes legyen. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami igazán meglepte Lucy-t a férfival kapcsolatban: hogy igenis képes volt a türelemre. Felé legalábbis több megértéssel fordult, mint egész életében bárki, még akkor is, ha csipkelődő megjegyzések mögé rejtette a törődését.

A Szent Mungó-incidens óta persze sok mást is megtanult Sirius Blackről: hogy rémálmai vannak, hogy képtelen megbocsátani a gyerekkori sérelmeit a házimanójának, hogy mindennél jobban szereti a keresztfiát, hogy rummal issza a forró csokoládét, hogy közel sem utálja annyira Celestina Maggicát, mint illene...

Egy kis híján fatális kimenetelű estén pedig azt is megtanulta, hogy lelke mélyén rettenetesen hiú, és nehéz elfogadnia, ami a külsejével történt.

A legillimencia bosszantó képesség volt: ha az elméje igazán ráhangolódott valaki máséra, nehéz volt nem megéreznie az illető érzelmeinek hirtelen fellángolását. Sirius saját külsejére vonatkozó becsmérlő gondolatai egy pillanat alatt cikáztak át Lucy agyán, nyersen és közvetlenül, mintha a sajátjai lennének. Olyan érzés fogta el, mintha valaki lendületből gyomorszájon vágta volna – Sirius pedig lekapta a tekintetét a falon függő tükörről, és ösztönösen a pálcája után nyúlt, megérezve, hogy nincs egyedül a fejében.

Lucynak előbb-utóbb minden férfival végig kellett csinálnia ezt a jelenetet, akivel huzamosabb ideig együtt volt. A legtöbbjükön azonnali emléktörlést végzett, Bill Weasley előtt viszont – aki ijedt-bosszúsan felszólította, hogy törődjön a saját gondolataival –, nem próbált meg titkolózni, ahogy Sirius előtt sem lett volna értelme.

Lucy azt hitte, kiabálni fog, vagy legalább ráförmed, de nem így történt; csak a fejét fordította el, az elméje pedig lezárult, akár egy satu.

– Jobb lesz, ha én most... majd reggel beszélgetünk – mondta rekedten Sirius, és az ajtó felé indult.

Lucy összeszorított szájjal küzdött a rátörő keserűség ellen.

– Ne haragudj! – préselte ki magából. – Nem direkt csináltam... néha nem tudom irányítani...

– Tudom – felelte az ajtóból Sirius.

– ...senki sem bírja sokáig.

Lucy olyan erővel harapta be az ajkát, hogy kiserkent belőle a vér. A szavak, amiket hetek óta próbált visszanyelni, most ott feszültek kettejük közt a levegőben, végérvényesen, visszavonhatatlanul. A szemét elöntő nedvesség elhomályosította a látását; most rajta volt a sor, hogy makacsul elfordítsa a fejét, és újra összehajtogassa az azelőtt is tökéletes állapotban lévő pulóverét.

– Menj csak – mondta halkan. – Hozzá vagyok szokva, és teljesen érthető.

Sirius nem mozdult.

– Volt, aki ezért hagyott el téged?

– Nagyjából mindenki – felelte jól begyakorolt cinizmussal Lucy. – Meg a barátaim jó része is, ha azt lehet elhagyásnak nevezni. Az apám fél tőlem. Remus két hónapig nem állt velem szóba, amikor megtudta. Szóval nagyjából tudom, mire számítsak... nem, most ne gyere vissza! Hiába csinálsz úgy, mintha nem zavarna, nem fogom elveszíteni ezt a képességet. Legfeljebb elfojtani tudnám, de néha úgyis kitör. Inkább most okozz nekem fájdalmat, mint hónapok múlva... évek múlva... akkor minden csak sokkal rosszabb lenne.

Egy darabig csend volt, aztán leomlottak a Sirius gondolatait elzáró falak.

Percek teltek el, mire Lucy rádöbbent, mi történik. Szédítő kaleidoszkópként árasztották el az elméjét az idegen gondolatok és érzések; azután lassan elcsitultak, és végtelen óceánként terültek szét a tudatában.

Hú, ez elég intenzív, hallotta a férfi hangját a gondolataiban. De azt hiszem, bele fogok jönni. Végül is a főiskolán tanítottak legillimenciát... csak nekem kevésbé természetes, mint neked.

Lucy ezek után rengeteg dolgot érzett egyszerre: hiúságot, büszkeséget, feszültséget, öngyűlöletet, bűntudatot, unalmat, türelmetlenséget, gyengéd, óvatos boldogságot és mindent elsöprő bizonyítási vágyat – hogy ezek nem a saját érzései, azt csak késve értette meg, mert akár azok is lehettek volna.

A következő pillanatban szinte elsöpörte a megkönnyebbülés, amiért mindezt elég megmutatnia ahelyett, hogy suta szavakba öntené; és halvány jövőképként felsejlett előtte egy látomás egy olyan életről, amit úgy éltek le, hogy nem kell titkolózniuk egymás előtt.

Sirius megcsappant öngyűlölettel vetkőzött le, és nyúlt el mellette az ágyban.

Lucy másnap kipakolta az utazóládáját.

A karácsony előtti hétig úgy telt az idő, mintha egy gyorsított montázst figyelnének, amit valaki más életéből állítottak össze – valakiéből, akinek nem szabdalták szét a sorsát, nem törtek az életére, nem zárták tizenkét évre börtönbe valamiért, amit el sem követett, és nem kell karácsonyig minden egyes nap kamatlábakat számolgatnia.

*

– Vággyal teli üst a szív alatt? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Ez valami bestseller, ugye? Baromi ismerős a címe...

– Biztosan a Celestina Maggica-sláger miatt – csicseregte a frissen felvett eladó boszorkány a Czikornyai és Patzában. – Kevesen tudják, de ez a klasszikus ihlette. Igazi forró, karácsonyi történet!

– Ühüm – mondta Lucy, aki határozottan nem akart semmi forrót olvasni úgy, hogy ez a két tágra nyílt, zöld szem az arcára szegeződik. – Hát, kösz! Asszem' innentől kezdve elboldogulok...

Megvárta, míg az eladó egy testes, kék taláros varázsló segítségére siet, és olvasni kezdte a kezében tartott kötet fülszövegét, majd pár sorral később letette. Határozottan nem az volt, amit keresett.

– Forró karácsonyi történet? – szólalt meg mellette egy ismerős hang. – Komolyan?

Lucy rezzenéstelen arccal állta Remus Lupin tekintetét.

– Nyilván nem magamnak veszem.

Remus kissé oldalra döntötte a fejét. – Hmm... talán inkább Fleurre vall, mint Tonksra?

– Igazából Siriusnak keresek valami jó kis testnedvektől csöpögő ponyvát – felelte vigyorogva a boszorkány. – Nem ez az igazi ajándéka, de látni akarom az arcán a szenvedést, ahogy próbálja megköszönni.

Remus elmosolyodott.

– De valahogy egyik sem olyan. Jól meg vannak írva, és leghamarabb az ötödik fejezetben van szex. Én valami olyanra gondoltam, ami tényleg vállalhatatlan.

– Azt ne itt keresd – felelte komoly képpel a varázsló. – Az antikvár példányok között sokkal botrányosabbak vannak.

– ...amivel miért is vagy ennyire tisztában? – vonta fel a szemöldökét Lucy. – Azt hittem, neked Wordsworth-nél kezdődik az irodalom.

– Szó sem volt irodalomról! – vont vállat Remus. – Csak halvány célzást tettem valamire, ami talán igaz, talán nem. Ami azt illeti, éppen az antikváriumba tartok, szóval, ha gondolod...

A karját nyújtotta Lucynek, ahogy barátságuk kezdetén annyiszor, és a boszorkány gondolkodás nélkül elfogadta a gesztust – hogy majdnem fél éve nem sétáltak így sehol, és hogy azóta alig tudnak valamit egymásról, az csak késve jutott el a tudatáig. Óvatos csend telepedett közéjük, ahogy elindultak felfelé az Abszol úton; szállingózott a hó, Lucy pedig igyekezett a kavargó fehér pelyheknek szentelni minden figyelmét a Remusból áradó zavaros gondolatkezdemények helyett.

Már csak azért is, mert tudta, hogy a varázsló beszélni akar vele.

– Na és te mit keresel errefelé ezekben a giccsel terhes időkben? – szólalt meg, amikor nem bírta tovább a csendet.

– Ajándékokat – felelte Remus. – Szerencsére a tiéd már megvan.

– Kapok tőled ajándékot? – kérdezte csodálkozva Lucy. – Azt hittem... mindegy, nem érdekes.

Remus odébb rúgott egy követ. – Igazságtalanul viselkedtem – sóhajtotta. – Szeretném jóvá tenni, hogy olyan sokáig szóba sem álltam veled.

– Vagy inkább összejöttem a legjobb barátoddal, és nem akarsz minden találkozásunkkor kínosan elnézni a fejem fölött – vágott vissza Lucy.

Remus tudatán valami megnevezhetetlen érzelem cikázott át, ő pedig kirántotta a karját a szorításából.

– Merlinre, le sem tagadod?!

– Nem... nem erről van szó! – felelte a varázsló, láthatóan kissé megszeppenve a frontális támadástól. – Hosszú ideig képtelen voltam feldolgozni, ami Erdélyben történt. Talán még most sem dolgoztam fel. Ha beszéltem volna neked Féregfarkról, talán elkerülöd a csapdát... talán minden másképpen történik... még a Sorsfonóhoz is azért jutottál el, mert én javasoltam! Mióta ismerlek, csak bajt hozok rád, mindenkire csak bajt hozok. És most...

Remus elharapta a mondatot, de Lucy tudta, mit hallgat el: a tényt, hogy folyamatosan kísérti egy új élet lehetősége. Hogy újra barátok Siriusszal. Hogy már nem humorral, hanem egyfajta féltékeny csodálattal tekint Tonksra, és retteg tőle, hogy mibe fordulhat át ez a nyers, zabolátlan lelkesedés. Hogy közeledik a karácsony, és az elmúlt két évben hozzászokott, hogy nem kell egyedül töltenie...

A boszorkány felsóhajtott.

– Már nem tudom, neked vagy Siriusnak mondtam el többször, hogy nem tartoztok bocsánatkéréssel a puszta létezésetekért... mindenesetre kezd marha unalmas lenni. Talán nem leszünk legjobb barátok, mint rég, de nem zárhatnánk le ezt az önostorozós-melankolikus fejezetet? Míg Siriusnak végleg elege nem lesz belőlem, gyakran fogunk találkozni, és jó lenne, ha ez a lehető legkevesebb feszengéssel járna. Most is halál jól elbeszélgettünk a ponyvapornóról, erre nekiállsz lelkizni velem.

– Nem én kezdtem – sóhajtott Remus, majd kis habozás után hozzátette: – Talán nem fogsz hinni nekem, de ugyanúgy a barátomnak tartalak, mint azelőtt – ahogy valószínűleg több más olyan ember is, akit kizártál az életedből, hogy ne okozzanak neked több fájdalmat. Ha megváltoztathatnám a múltat...

– ...nem változtatnád meg, mert két éve szívunk pontosan emiatt! – vágta rá mogorván Lucy.

Remus szomorúan mosolygott.

– Csak azt akarom mondani, hogy megbántam ezt az egészet. Ha újrakezdhetném, nem engedném, hogy eltávolodj tőlem.

Megálltak az Abszol úti antikvárium kirakata előtt, nézték a kiszűrődő tompa, narancssárga fényt.

– Szóval... akkor most utálsz engem, vagy nem? – kérdezte halkan Lucy.

Remus megrázta a fejét. Egy ideig csend volt.

– ...ha most azt mondom, hogy én sem, akkor minden hatalmamat elvesztem fölötted, igaz?

– Hatalom ide vagy oda, kiérdemelted a jogot, hogy segítsek megkeresni a legborzasztóbb ponyvát, amit valaha kiadtak! – felelte bujkáló mosollyal a varázsló.

Együtt lökték be az antikvárium ajtaját, és Lucy úgy érezte, mintha két évet visszarepült volna az időben. Számtalan alkalommal jártak itt együtt ritka könyvek után kutatva Remus óráihoz, vagy éppen csak a szórakozás kedvéért; és akkoriban mindez természetesnek tűnt.

Remus udvariasan elhárította az eladó kérdéseit, és a bolthelyiség végében magasodó polchoz vezette őt.

– Parancsolj – mondta. – Válogass!

Lucy kutató pillantást vetett rá.

– Szerinted utálni fogja...? Az ilyesmi akkor jó poén, ha már kezded ismerni a másikat, de egy csomó hülye dolgával még nem vagy tisztában, és nem tudod, hogy reagálj... szóval nagyjából most.

Remus mereven bámulta a polc szélét.

– Furcsa, hogy pont ez jutott eszedbe. Ennyi az egész.

Lucynak nehezére esett értelmezni a barátja tudatán átcikázó komplex, ellentmondásos érzések garmadáját – ha akarta sem tudta volna kizárni őket az elméjéből.

– Mi a baj? Nem akarok belenyúlni valami hülyeségbe, ami mindent elront!

Remus nyelt egyet. – Csak... Jamestől kaptunk mindig borzasztó ponyvákat. Mind a hárman.

Lucy hirtelen szörnyen udvariatlannak érezte magát. – Akkor hagyjuk! Rossz ötlet volt.

– Szerintem Sirius kimondottan értékelné – felelte elgondolkodva Remus. – Egyébként is ráférne egy kis nevetés...

– Pont az a cél, hogy ne értékelje – vetette ellen Lucy. – Hogy röhejesen kínos legyen... de lehetőleg ne úgy legyen kínos, hogy a halott legjobb barátjára kelljen gondolnia egész karácsonykor!

– Nagyon félsz, hogy megbántod, igaz? – kérdezte szelíden Remus; és amikor Lucy rábámult, esze ágában sem volt félrenézni. – Nincs mitől tartanod – folytatta türelmesen. – Az erotikus ponyva olvasása felélesztésre érdemes hagyomány. Sőt, tudod, mit? Tőlem is kap egyet.

– Akkor már Dorának is választhatnánk egyet – vetette fel Lucy.

Remus kissé elpirulva köszörülte meg a torkát, a boszorkány pedig gyorsan lehúzta a polcról az első keze ügyébe kerülő könyvet.

– Na, figyi: „Miranda Bedell-Taylor ősi, büszke máguscsaládból származik. Kislánykora óta a szomszédos birtokon élő Cadmus Hogworthnek ígérték oda a kezét; minden a család tervei szerint halad, míg Miranda egyszarvúlovaglás közben tragikus balesetet nem szenved a közeli erdőben. A sármos, acélkék szemű Michael karjai közt ébred, és forró szerelemre lobbannak egymás iránt. Miranda világa fenekestül felfordul; korábban elképzelni sem tudott ilyen elsöprő érzelmeket. Egy a baj csupán – hogy Michael mugli..."

– Ki hitte volna! – Remus a szája elé kapta a kezét. – Persze, engem műkedvelőként nehéz meglepni. Ha a pasasnak nincs vezetékneve, fix, hogy valami nem stimmel vele.

Lucy felnevetett.

– ...egyébként ne a fülszöveget olvasd, csak nyisd ki valahol. Ahogy Gamp mondaná: kizárólag empirikus megfigyelés útján tárul elénk a vizsgált matéria elemi természete.

– Fogd be, professzor úr! Ha Gamp-idézeteket akarok hallgatni, visszaülök a Roxfortba.

Remus szemében fellobbant a régi, vidám szikra. – Pedig látod, hogy az élet minden területén használható a tudása! Igazi polihisztor volt.

Lucy fellapozta a megsárgult, szamárfüles kötetet.

– Na jó, lássuk: itt éppen nem lehetnek egymáséi, pedig Michael mellkasán ezüstösen gyöngyözik az izzadtság. – Lapozott. – Most meg felhúzta az illatos, bőr lovaglócsizmáját. Hogy van-e rajta más, azt nem írja, pedig az lenne a lényeg... ezt neked, empirikus megfigyelés! Miranda elhalóan felnyög, bla-bla-bla... de várj, mi van? Ez most nem is az a pasi, hanem valami Carlisle!

– Kettőt lapoztál – jegyezte meg Remus.

– Az a baj, hogy nem... ez a perverz barom végig ott volt, és nézte őket.

– Túl sokat ugrálsz a cselekményben – felelte barátja rosszallóan, és kinyitott egy másik könyvet. – Nincs érzéked a finomságokhoz... na figyelj, ez már valami: „Livius zihálva hajolt fölém. A félkész csokikondérokkal megpakolt tálca fémes csörrenéssel landolt a padlón, de én csak őt láttam, ahogy érzéki morranással végigfektetett az asztalon. A férfiassága úgy ágaskodott, mint a..."

– Mint a micsoda? – sürgette Lucy.

– Összeragadt két lap, de én szét nem szedem. Biztos megolvadt a csokikondér.

Lucyból kitört a nevetés, Remus pedig óvatos távolságtartással csúsztatta vissza a könyvet a polcra; aztán kinyitott helyette egy jóval nagyobbat.

– Ez egzotikusabb – mondta feltámadó lelkesedéssel. – Figyelj: „Elrablóm szenvedélyes durvasággal fektetett végig a repülő szőnyegen. Az egész testem elernyedt, ahogy mozgott bennem; sötét hajjal keretezett arca mögött a csillagok szemkápráztató mezejét néztem..."

– Elég szar menet lehetett – jegyezte meg Lucy. – Legalábbis nálunk, lányoknál ezt jelenti, ha üveges szemmel felfelé bambulunk.

Remus tartózkodóan köhintett egyet. – Hát... legalább a cselekménye jól halad. Öt oldallal később már főhősnőnk nővérét fűzi az a bizonyos elrabló, de azt inkább nem olvasnám fel.

– Na és ez? – emelt fel egy újabb könyvet Lucy. – Mindent elfedő hóhérlepel... ó, anyám, ez elég brutálisan hangzik...

Jó darabig ácsorogtak még az antikvárium leghátsó polca előtt; a rettenetesebbnél rettenetesebb szövegrészletek keresése remek szórakozásnak bizonyult, az idő pedig szinte nyomtalanul telt. Mire a zsebükben lapuló, erősen kompromittáló kötetek kíséretében kiléptek a bolthelyiség ajtaján, odakint már teljesen besötétedett, a hópelyhek pedig ritkás szállingózás helyett sűrűn hullottak, puha, fehér takaróval fedve be a zsúfolt vásárlóutcát.

– Kösz az ízlésnevelést – mondta Lucy. – Akkor... majd találkozunk, gondolom.

Remus rápillantott. – Valami baj van?

– Nem, dehogy! – A boszorkány felsóhajtott, és belegázolt a szűzhóba. – Pont ez az. Minden olyan okádék módon tökéletes, hogy az nem igaz. Gyanús. Még a hó is esik, rohadjon meg.

Barátja rámosolygott.

– Elképzelhető, hogy kettőtök közül nem csak te érzel így. Talán emlékszel, hogy egyszer megjegyeztem, mennyire hasonlítasz Siriusra...

– Tuti az arcélek, meg az alkoholizmus teszi – morogta Lucy.

– Ő sem tudta túl sokáig megtartani a barátnőit annak idején – folytatta zavartalanul Remus.

– Hát, azokat én sem...

– Nyugodtan megpróbálhatod minden kijelentésemet elviccelni, de attól még igazam van – vágott vissza a varázsló. – Eddig te vagy az a nő, aki a legtovább bírta mellette.

– Mert a nők hülyék.

– Sosem láttam még ilyennek – felelte elgondolkodva Remus –, és ami azt illeti, téged sem láttalak még ilyennek.

– Mondom, hogy az arcélek...

Remus fejbe kólintotta Lucy-t a Mindent elfedő hóhérlepel penészfoltos gerincével.

– Fejezd már be! Rejtegetheted, ahogy csak tőled telik, de akkor is látszik, hogy boldog vagy. Tudom, hogy félsz ettől az egésztől, mert megszoktad, hogy ilyenkor mindig történik veled valami sötét szörnyűség. Pont én ne érteném meg? De azért próbáld elhinni, hogy megérdemled... úgy könnyebb.

Lucy hirtelen ötlettel kinyúlt, és megfogta a kezét.

– Megpróbálom, ha te is. Ugye nem fogsz egyedül ülni a seggeden karácsonykor, és Tolsztojt olvasni?

– Mi a baj Tolsztojjal? – kérdezte megjátszott felháborodással Remus.

Lucy felvonta a szemöldökét. – Ügyes hárítás, de ma nem veszem be. Inkább gyere, keressünk valami extraműanyag mugli gyorskaját. Sipor a múltkor elhitte, hogy én csináltam – esküszöm, egy percig úgy nézett rám utána, mintha nem rothadó kajamaradék lennék a padlón, hanem csak, mondjuk, megsavanyodott tej.

Remus beadta a derekát. Együtt hagyták el az Abszol utat, dolguk végeztével pedig együtt parkolták le a Cadillacet egy a Grimmauld térhez közeli mellékutcában, és tűntek el a tizenkettes számú ház rejtett ajtaja mögött.

Lucy jól begyakorolt, nesztelen léptekkel sietett végig a Black-ház folyosóján, ügyelve arra, hogy fel ne ébressze a falakon lógó portrék csinos, gőgös arcú lakóit. Csak a szalonban rúgta le a csizmáját, és bújt ki a kabátjából, Remus pedig hasonló rutimozdulatokkal dobta le folt hátán folt köpönyegét az egyik molyrágta fotelbe. A Grimmauld tér 12. földszinti részén továbbra sem látszott, hogy laknák, az első emeletről azonban meleg fény ömlött a lépcsőre.

Lucy odafent talált rá Siriusra, amint éppen egy jókora térkép fölé görnyedt Kingsley Shacklebolt társaságában.

– Franciaország jobban tetszik – mondta éppen a varázsló; a fülében függő aranykarika megcsillant a reszketeg gyertyafényben. – Muszáj nyújtanunk valamit Scrimgeournak. Már fél éve úgy tudja, hogy Tibetben vagy.

– Marseille túl közel van – rázta meg a fejét Sirius. – És még mielőtt rákérdeznél, Calais még rosszabb. Mi bajod Mexikóval? Oda amúgy is szívesen elmennék egyszer...

– Túl szívatós neki – szólt közbe Lucy. – Az ottani hatóságok mindenkit figyelnek, aki hoppanál, pláne, ha nemzetközi küldetésen lévő auror! Ha pedig simán, mugli módra lógnál be hozzájuk, akkor az Államok felől ott az a hülye fal... délről meg a kalózok, a szirének, a mérges medúzák és minden egyéb szarság.

– Jól hangzik – vágta rá Sirius, és felállt, hogy megcsókolja őt. – Hagyjuk Mexikót, és terjesszük el, hogy beálltam kalóznak. Szórakoztatna, ha a fél aurorgárdát kiküldenék a Karib-tengerre, hogy rajtam üssenek...

– Scrimgeour lenyakaz, ha meghallja, hogy az orrunk előtt lógtál át Közép-Amerikába! – sóhajtott fel Kingsley.

– Akkor legyen Moszkva.

– Nincs az a pénz, hogy én az orosz minisztériummal levelezzek...

– Eddig az volt a kérdés, én hol akarok bujkálni, nem az, hogy neked hol kényelmes!

– Mit szólnátok Ausztráliához? – vetette fel Remus. – Ott most van nyár közepe.

– Egyáltalán, miért kell most rögtön eldönteni ezt az egészet? – vont vállat Lucy, miközben egy-egy sajtburgert nyomott a férfiak kezébe. – Scrimgeour bekeményített, hogy muszáj leszállítanotok pár rosszfiút a fa alá, vagy mi van?

– Ki kellett vennie a maradék szabadságát, és ilyenkor elhatalmasodik rajta az irányításmánia – sóhajtott fel Kingsley. – Egyébként úgy érzem, gyanakszik. Legalább egy hamis fülest kapnom kellene, hogy megnyugodjon, és túl feltűnő lenne, ha megvárnánk vele januárt. Miféle tömeggyilkos az, aki karácsonykor szabadságra megy?

– Profi? – vigyorgott Lucy.

– Hidd el, nem feltűnő – szögezte le Sirius. – Csak azért érzed annak, mert azt hiszed, figyelnek. A szökésem után én is alig mertem emberek közé menni... hiába tudtam, hogy teljesen lehetetlen, jó ideig úgy éreztem, mindenki azonnal látja, hogy nem vagyok igazi kutya. – Egy harapással eltüntette a szendvicse felét, aztán hozzátette: – Gondolom, mondanom sem kell, hogy tévedtem.

– Szerintem Scrimgeour tényleg gyanít valamit! – erősködött Kingsley. – Ráadásul itt ez az ügy O'mennel. Ha végre sikerül kierőszakolnunk a Mungótól a vizsgálatot, akkor sem biztos, hogy emlékezni fog a támadójára.

Lucy messziről kerülte a többiek tekintetét.

– Szóval mégsem javult az állapota? Dora azt mondta...

– Dora erősen idealista megközelítésből szemléli az esetet – felelte harapósan Kingsley. – Nem mondom, hogy morális szempontból nincs igaza, de... nos, szakmailag nem értünk egyet. A hallhatatlanok esete speciális. A tevékenységük nem tartozik a Varázsbűn-üldözési Főosztály hatásköre alá, és nap mint nap olyan rettenetes erejű varázslatokkal dolgoznak, amikhez foghatót még mi, aurorok is csak ritkán látunk.

– Szóval nekik úgyis mindegy? – foglalta össze Lucy.

Kingsley kifürkészhetetlen pillantást vetett rá.

– Nem – felelte. – Természetesen nem mindegy, de a pozíciójuk rengeteg olyan kockázatot rejt magában, ami a laikus elme számára felfoghatatlan. És ha a Jóslatok Termét védő varázslatok egyike valóban telibe találta O'ment, akkor nem az a kérdés, visszanyeri-e valaha az ép eszét, hanem az, hogy hogy lehet még mindig életben! Sajnos ha jobban lesz, előfordulhat, hogy ez is Siriuson csattan majd. Caramelnek nem lesz más lehetősége, hogy elvigye a balhét, valakit meg kell vádolnia...

– Világos – felelte szenvtelenül az említett. Lucy megkockáztatott egy pillantást az arcára, és pillanatnyi habozás után megfogta a kezét; Sirius gondolkodás nélkül összefűzte az ujjaikat, az elméje azonban feszült maradt.

– Azért nem biztos, hogy ennyire sötét vége lesz az ügynek – mondta könnyedén Remus. – Még bármi történhet!

Vacsorájuk maradékát csendes egyetértésben fogyasztották el, majd Kingsley elindult, hogy megkezdje esti szolgálatát. Lucynak belefacsarodott a szíve a Siriusban fellobbanó irigységbe, amikor egykori kollégája kilépett a bejárati ajtón; a vak is láthatta, hogy legszívesebben ő is sötét varázslókat hajkurászna. Az ő, Lucy jelenléte legfeljebb elviselhetővé tehette a fogságát, ettől azonban még ugyanúgy fogságban volt.

Az este hátralévő része beszélgetéssel telt: egy ponton ugyan előkerült egy pakli robbanós snapszli, de miután a szekreter tetején felejtett üveg whiskey-t is bevonták a játékba, Remus visszavonulót fújt. Lucy ezután csak ült tovább a kandalló mellett, hallgatta a tűz ropogását, és a függöny résén át figyelte a kinti hóesést. A pelyhek még mindig sűrűn hullottak, a feltámadó szél pedig meg-megrezegtette a régi ablaktáblákat.

Összerezzent, amikor Sirius gyengéden az ölébe húzta, de azonnal ellazult a férfi ölelésében – még akkor is, ha rettenetesen kényelmetlen pózban találták magukat. Sirius olyan dolgokat kérdezett tőle, amikre mások általában nem voltak kíváncsiak: hogy milyen napja volt, hogy elveszített-e ma bármilyen fogadást Ampók ellen, hogy lemondott-e már a nullás alapkamatról a bunkó amerikai befektető – és Lucy egyenként meg is válaszolta ezeket a kérdéseket, küzdve a kísértéssel, hogy helyettük Livius és a csokikondér történetébe kezdjen bele.

Bőven elmúlt éjfél, mire lefeküdtek, de Lucy nem bánta; befészkelte magát az előző napi Prófétát lapozgató Sirius karjai közé, és csendben barátkozott a felismeréssel, hogy újabb nap telt el az életében katasztrófa nélkül. Ezzel a tudattal szenderült álomba a vendégszoba tompa fényei között.

*

Amikor felébredt, vaksötét volt, csak az ablakpárkányra rakódott hótakaró világított be a függönyrésen át. Lucy beszélgetés fojtott hangjait hallotta a folyosóról, mintha valakik vitatkoznának. Sirius nem volt mellette; egy perc múlva érkezett meg feldúltan, ezerfelé álló hajjal, és rekordsebességgel öltözni kezdett.

– Mi... mi történt? – dadogta Lucy, megszédülve a férfiból áradó jeges céltudatosságtól.

– Üzenetet kaptam Dumbledore-tól. – Sirius hangja komolyan csengett. – Arthur Weasleyről. Megtámadták, miközben a jóslatot őrizte. Voldemort kígyója volt az. Megmarta...

Lucy szíve kihagyott egy ütemet. – Meghalt?

– Még túlélheti. – Sirius feszülten masszírozta meg a halántékát. – Most viszik a Mungóba...

Lucy nyelt egyet. – Állati nagy mázlija van, hogy pont arra járt valaki!

– Pont ez az! – Sirius rab oroszlán módjára kezdett fel-alá járkálni a szobában. – Csak azért szereztünk tudomást az egészről, mert... mert Harry látta álmában. Az elméje valahogyan összekapcsolódott Voldemortéval, és ösztönösen érezte, hogy valódi, amit lát. Azonnal rohant Dumbledore-hoz.

– Nem szarozik a srác, az biztos – mondta bátorítóan Lucy; aztán elöntötte a megértés. – Most idejönnek, ugye?

– Dumbledore ideküldi őket. – Sirius feszülten bólintott.

– De hát... ez végül is jó, nem? Karácsony, giccs, családi idill, meg minden. Nyilván ehhez praktikusabb lenne, ha Arthur nem halna meg.

A férfi nem felelt, és Lucyba ezer tűvel szúrt a gyanú.

– Más is van, ugye? Amit nem mondasz el.

Sirius elfordult.

– Feküdj csak le – mondta. – Majd én elintézem a gyerekeket...

Lucy elkapta a karjánál fogva.

– Mondd el!

A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Mióta O'ment megátkozták, mindig ketten vannak őrségben – kezdte lassan. – És Tonks... ott kellett volna lennie Arthurral, de senki sem tudja, hol van. Dumbledore az igazgatói irodájában lévő portrékon keresztül kért segítséget, de senki sem látta őt.

Lucy ajka egyenes vonallá keskenyedett.

– Csodás! Veszem a Mikulás-sapkámat, és máris indulok.

– Mégis mit gondolsz, hová mész?! – mordult fel Sirius. – Senki sem láthat ott! Nem fogod kimagyarázni...

– Szólok apámnak.

A mondat egyszerű, magától értetődő természetességgel szökkent Lucy szájára, mintha mindig is ezt tervezte volna; és ahogy kimondta, érezte, hogy valóban ezt kell tennie.

Sirius rábámult.

– Nincs jobb ötletem! – tárta szét a karját a boszorkány. – Majd kitalálok valami mesét. Így is könnyebb menet lesz, mintha Scrimgeourt kéne megfűzni. Nyugi, nem fogok harcolni, meg ilyenek... csak olyan leszek, mint valami elkényeztetett hülyegyerek az első kviddicsmeccsén. Megyek, és mindenkit megmondok a papának.

– Erdélyben nem ezt csináltad – jegyezte meg Sirius.

– Az más volt. Új ember lettem, rátaláltam az élet értelmére, vagy amit akarsz. – Lucy a két keze közé fogta a férfi arcát. – Figyelj, Harrynek most nagyobb szüksége van a keresztapjára, mint a keresztapja idióta barátnőjére, akit nem is ismer. Biztos telerakta a gatyáját attól, ami történt...

– Harry nem szokta telerakni a gatyáját!

– Jó, oké, de akkor sem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy lefussuk a bemutatkozós köröket. Csak próbáld megakadályozni, hogy a Weasley-gyerekek megrohamozzák a Mungót! Az ikrek különösen elviselhetetlenek lesznek, szóval bonts nyugodtan még egy bourbont. A többit intézem.

Engedte, hogy Sirius türelmetlenül megcsókolja, és mire a szalonban felcsendültek az érkezők hangjai, már csukódott is mögötte a Black-ház ajtaja. A Grimmauld tér hóborította kukái között békés, puha csend fogadta; léptei alatt vastag hótakaró ropogott, ahogy egy rántással begyújtotta a Cadillac motorját, és pár méter alatt nyolcvanra gyorsulva ráfordult az Islingtonból kivezető útra.

A legjobb barátnője talán holtan feküdt a minisztérium alagsorában – de Lucy Dawlish akkor sem tudott hoppanálni.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)