Rufus Scrimgeour olyan hangon tudta mondani, hogy jó reggelt, hogy Tonks ereiben meghűlt a vér.

– Köszönöm, hogy idefáradt ezen a korai órán – darálta a parancsnok. – Ígérem, rövid leszek... az új küldetésével kapcsolatban azonban semmi hasonlót nem ígérhetek.

A tekintete tiszta volt és éber, Tonks azonban tudta, hogy a végkimerülés határán van. Átfutott az agyán, hogy a főnőke ebben Lucyra hasonlít: rajta sem hagytak nyomot az átvirrasztott éjszakák, sem a töméntelen mennyiségű alkohol, amit fogyasztott.

Rajta, Tonkson bezzeg az is meglátszik, ha hét helyett csak öt órát alszik. Még inkább, ha egy percet sem, mint most...

– Tonks? Alvajár, vagy alkalmas arra, hogy helyszíneljen?

– Dehogy... persze – nyögte ki a boszorkány. Fáradt agyában egymást kergették az elmúlt órák történései, egyvalamiben azonban biztos volt: hogy világraszóló balhé készül.

Gilderoy Lockhart Lucy kívánságának megfelelően akkora káoszt okozott a Szent Mungóban, hogy az még a sokat megélt gyógyítókat is kikészítette; így lehetősége nyílt behatolni O'men elméjébe. A hallhatatlan egy pillanatra visszanyerte az öntudatát, ám szinte azonnal mély álomba zuhant – akárcsak maga Lucy, akit a hevesen káromkodó Sirius az ölében vitt ki a kórteremből, és aki talán soha többé nem fog felébredni...

Tonks összeszorított szájjal hallgatta, ahogy Scrimgeour ismerteti az esetet, mellyel a legapróbb részletekig tisztában volt; elvégre ő maga segített Siriusnak kimenekíteni az „ismeretlen tettest", míg Remus bele-beleütközött a láthatatlanná tévő köpeny takarásában.

Hogy mekkora bajba kerültek, az csupán lassan, részletről részletre úszott be az agyába.

– ...az elkövető régóta figyelhette O'ment – magyarázta lelkes beleéléssel Scrimgeour. – Az Imperiusszal nem tudta rávenni arra, amire vágyott, így az elméje megtörése mellett döntött. Ezzel a módszerrel tervezte eltulajdonítani az áhított információkat – bár az is lehet, hogy csak tesztelni akarta a védőbűbájokat a Rejtély- és Misztériumügyön. Hogy sikerrel járt-e, azt csak az utólagos elmevizsgálatok fogják kideríteni: lehet, hogy éppen ez a gyilkossági kísérlet vezet rá minket a megoldásra. Ha O'men állapotában valóban javulást hozott, ami most történt, egy profi amneziátor gond nélkül rekonstruálja, mi történt valójában! Remélni sem mertem volna, hogy a tettes elég okos ahhoz, hogy behatoljon a Szent Mungóba, ugyanakkor ennyire amatőr hibát vét... szerencsés fordulat, nem gondolja?

– Öhm, izé... egy kicsit túl szerencsés, nem? – nyögte ki Tonks. A gyomra mintha teniszlabda nagyságúra zsugorodott volna, és hirtelen az is nagy kihívásnak tűnt, hogy összerakjon egy értelmes mondatot.

Scrimgeour felvonta a szemöldökét.

– Magát aztán nem ejtették a fejére, mi, Tonks? Valóban gyanús eset, de meggyőződésem, hogy O'men sorsáért ugyanaz a személy – vagy csoport – felel, aki, vagy akik Caramelt is megátkozták. Az, hogy hibázni kezdtek, azt jelenti, hogy szorul a hurok... hogy valami megváltozott...

Tonks fejében egymást kergették a gondolatok. Legszívesebben mindent elmondott volna Scrimgeournak, de Siriust nem árulhatta el – akkor sem, ha a parancsnok órákon belül kideríti, mi történt.

– És... mit csinálunk most? – kérdezte a tőle telhető leglelkesebb hangon.

– Johnnal már mentünk egy kört a kórházban – felelte Scrimgeour. – Mindenkit kikérdeztünk, kivéve magát O'ment – a gyógyítók még vizsgálják. Addig is, menjen vissza az osztályra, és tudja meg, milyen állapotban van most. Hamarosan a minisztérium hivatalosan is kiküld egy amneziátort; Johnnal személyesen fogjuk elkísérni.

Tonks bólintott. A szíve úgy dübörgött, mintha kalapáccsal vernék a bordáit.

– ...na és Kingsley? – bukott ki belőle önkéntelenül a kérdés. – Nélküle kell megoldanom az ügyet?

– Nemrég bizonyította, hogy egyedül is kiválóan boldogul – vonta meg a vállát Scrimgeour. – Azon kívül Kingsley... hogy is mondjam, inkább Dumbledore embere, mint maga.

Az biztos, gondolta Tonks.

– ... továbbá az a benyomásom, mostanában kissé elhanyagolja a Black-ügyet. Éppen azért állítottam rá annak idején, mert jó barátok voltak az emberünkkel, és tudom, mennyire megrázta az árulása!

– Maga szerint Gnarlaknak nem lehet köze ehhez az egészhez? – váltott gyorsan témát Tonks. – Nem arra gondolok, hogy ő felelne Caramel megátkozásáért, csak hogy... hogy talán többet tud róla, mint amennyit elárul.

– Bizonyára – felelte Scrimgeour –, de nem lényegesen többet. Gnarlaknak fogalma sincs, ki irányítja Caramelt, és ez zavarja; márpedig a miniszter esete összefügg O'menével, ebben biztos vagyok. Össze kell függenie... nem harcolhatunk egyszerre két névtelen, arctalan ellenséggel! Ha a Sorsfonók műve lenne ez az egész, észre sem vennénk, hogy valami nem kerek.

– Ühüm, logikus – motyogta Tonks. Maga sem tudta, melyik érinti kényelmetlenebbül: hogy a parancsnok nem megérdemelten bízik benne, vagy hogy életében először lett tanúja, hogy Rufus Scrimgeour, a példakép, az ikon, a legendás auror óriásit téved.

Gnarlak Dolohov öccsével szövetkezik, és karácsony után bejuttat minket az Azkabanba. Fogalmunk sincs, hogy mit tervez Voldemort, még kevesebb fogalmunk van róla, hogy mit tervez Scabior, arról a hülye J. S.-ről pedig azt sem tudjuk, hogy kicsoda... talán ő a világ egyszemélyes megmentője, talán rosszabb, mint a másik kettő együttvéve.

Tonks nyelt egyet.

– Rajta leszek az ügyön – mondta. – Akárki is felel ezért a cirkuszért, lehetetlen, hogy ne kapjuk el!

– Örülök, hogy egyetért velem – felelte szárazon a parancsnok. – Sok sikert.

*

Tonksnak szürreális érzés volt visszatérnie a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály negyedik emeletére. Úgy érezte, mintha évek teltek volna el, mióta barátaival együtt beszökött ide, ottlétének nyomai ugyanakkor nyilvánvalóan látszottak a Janus Cooka kórteremben – a legegyértelműbb közülük maga Gilderoy Lockhart volt, aki bugyuta mosollyal közölte, hogy ők ketten már bizonyára találkoztak valahol.

– Rá se rántson – sóhajtott fel az ügyeletes gyógyító. – Gilderoyt komoly mentális trauma érte. Egy visszafelé elsült felejtésátok... méghozzá példátlan erejű. A legtöbb kollégám szerint visszafordíthatatlanul károsodott az elméje, de én érzékelek némi javulást az állapotában.

– Igazán? – kérdezte zavartan Tonks.

– Az előbb beköszönt az ajtón, és odakint várta meg, hogy szólítsam, igaz? Nos, a tény, hogy Gilderoy pár perc elteltével felismerte a maga arcát, arra utal, hogy a rövidtávú memóriája lassan működésbe lép. A baj csak az, hogy az agya mintha nem tudná megkülönböztetni, mi a valóság, és mi a képzelet. Ma reggel például esküdözött, hogy az exbarátnője megígérte, hogy kiszabadítja innen, holott szegénykémnek több, mint egy éve nem volt látogatója. Aztán öt perc múlva már az is kiesett neki, hogy valaha ilyesmit állított... – A gyógyító megcsóválta a fejét. – Egek, ne haragudjon, hogy ennyit beszélek! Szörnyű éjszakám volt: megérkezett a váltótársam, hazaindultam, és akkor jött a riasztás... az aurorok mindenkit kikérdeztek... na de arra akartam kilyukadni, hogy ha kihallgatná Gilderoyt, ne fáradjon. Nem sok hasznát veszi.

Tonks nyelt egyet. Ez volt a lehető legrosszabb pillanat, hogy Gilderoy Lockhart emlékezete csodálatos javulásnak induljon.

– Nem is szükséges kihallgatnom – felelte udvarias mosollyal. – Megkaptam az esetről készült jegyzőkönyvet, miután a kollégája kihívta a parancsnokságot.

– Szörnyű cirkusz volt! – sóhajtott fel a gyógyító. – Szegény Gilderoy a fél ispotályt felverte a pánikszerű menekülőrohamával. Bárki is háborgatta O'ment, gyerekjáték lehetett elmenekülnie a felfordulásban...

– Sajnálatos eset – bólintott Tonks.

– Scrimgeour parancsnok és Mr. Dawlish minden talpalatnyi helyet átvizsgáltak a kórteremben, de a tettes semmiféle mágikus nyomot nem hagyott maga után. Legalábbis ők ezt mondták. Semerre nem tudtak elindulni... ezért rendelték el a betegemen azt a szörnyű vizsgálatot...

Tonks mély levegőt vett. Tudta, hogy most nagyon óvatosan kell fogalmaznia.

– Maga szerint van rá esély, hogy felépül, és képes lesz tanúskodni, ha békén hagyjuk?

– Nehéz megmondani – sóhajtott a gyógyító. – Annyi bizonyos, hogy egy újabb beavatkozás éppen ellenkező hatást válthat ki, mint amit a tegnap éjszakai eset okozott az elméjében. Még nem áll készen egy újabb próbatételre!

– És akkor... mondjuk, ha rosszul reagál az eljárásra, akkor mi történik vele? – kérdezte Tonks. – Újra kómába esik?

– Fogalmunk sincs! – A gyógyító széttárta a karját. – Tudja, az én szakterületemen nem jellemző, hogy sikereket érünk el a betegeinkkel. Mire erre az osztályra kerülnek, szinte kivétel nélkül nagyon súlyos az állapotuk, és ritka, hogy valaha épen, egészben kiengedhetjük őket. Viszonylag gyakran kerülnek hozzánk aurorok és hallhatatlanok, és... szörnyű így látni őket.

Tonks beleremegett abba, amit mondani készül; de váratlanul eszébe jutott Rémszem Mordon emlékezetes mondásainak egyike – az, amit mindig is a legijesztőbbnek tartott közülük.

A törvény korlátoz.

– Nos... – kezdte. – Azt hiszem, van más megoldás, legalábbis egyelőre. Jó nyomon vagyunk... az elmevizsgálat meggyorsítaná a folyamatot, de nélküle is rá tudunk bukkanni a tettesre. Ha a Szent Mungó hivatalosan nem engedélyezi, hogy a minisztérium alávesse neki O'ment, a főnököm nem tehet semmit.

A gyógyító szomorú mosollyal nézte őt.

– A gyakorlat sajnos nem ez – felelte lassan –, hanem az, hogy ezt az ispotályt a minisztérium tartja fenn. Gondolja, hogy tetszene nekik egy ilyen döntés?

Tonks egy pillanatra pánikba esett, aztán eszébe jutott, hogy Gnarlak – és rajta keresztül Lucy –, napjában ötször rendelkezik egy tollvonással hasonló összegekről.

– Ha nem jutunk előrébb az esetben, talán sor kerül a vizsgálatra – felelte –, de szeretnék adni O'mennek egy esélyt a felépülésre. Az én jelentésemben az lesz, hogy a Mungó a megfigyelési idő lejárta után gyors állapotromlás miatt megtagadta a beteg elmevizsgálatát; a magáéban pedig az, hogy az Auror Parancsnokság megfogadta az ispotály azon javaslatát, hogy hagyjuk békén a beteg agyát a csudába. Ez lesz a mi kis titkunk.

A gyógyító szájtátva nézte őt. – Biztos benne, hogy a főnöke ezt hagyni fogja? Amikor kiérkezett, elég dühösnek tűnt...

– Scrimgeour nem rossz ember – felelte mosolyogva Tonks –, csak szereti az igazságot. Hogy milyen úton jutunk el az igazságig, az különösebben nem érdekli. Írjon csak egy jól irányzott szakvéleményt, és O'mennek nyugta lesz!

A gyógyító nyelt egyet. – Be akar nézni hozzá? Elkülönítettük... az állapota egy ideig javult, de egy órával ezelőtt megint teáskannának képzelte magát.

– Köszönöm – motyogta Tonks, és fellélegzett, amikor egyedül maradt a beteggel. O'men bőre ugyanolyan aszott és pergamenszerű volt, mint eddig, az arca azonban elevenebbnek tűnt. A szeme ide-oda cikázott a szemhéja alatt, és egyfolytában motyogott álmában valami érthetetlen nyelven. A boszorkánynak belesajdult a szíve, ahogy ránézett.

Tonks vett néhány mély lélegzetet, és érezte, ahogy a zsigereit gúzsba kötő pánik lassan csillapodik. Nincs más dolga, mint megtalálni a valódi tettest: azt, aki miatt O'men az ispotályba került. A többit majd szépen eltussolja, mert másként nem lehet előre jutni ebben az ostoba, korrupt, Imperiusokkal szabdalt világban! Könnyebb lesz, mint amire számított: mióta előléptették, senki sem ellenőrizheti, amit csinál – még Kingsley sem...

Ezt Lucy érdemelte ki helyetted, szólalt meg a fejében egy alattomos kis hang. Te egy fűszálat sem tettél keresztbe érte... most pedig pontosan ugyanazt csinálod, mint annak idején Barty Kupor. Megállítod a híreket, mielőtt a sajtó tudomást szerezhetne róluk. Szőnyeg alá söpröd az igazságot. A saját szabályaid szerint játszol.

Megszeged a törvényt – mert a törvény korlátoz.

Tonks a kezébe temette az arcát. Az egy dolog, hogy egyedül kell viselnie a döntése súlyát; de tudta, hogy nem csupán a minisztérium, hanem a Rend elől is el kell titkolnia az igazságot. Ha nem teszi, Sturgis sohasem szabadul ki Azkabanból, sem Sirius a Grimmauld térről.

Gondolkodj, kényszerítette magát Tonks. Rémszem azonnal kombinálni kezd majd, és őt ismerve közel jut a megoldáshoz. Hogyan tudsz olyan helyzetet teremteni, hogy hiteltelennek tűnjön, amit mond? Hogyan tudsz négyünk közül legalább hármat kirángatni a szarból?

Fázósan húzta összébb magán a köpenyét. Életében először úgy érezte, nem érdemli meg az aurorjelvényt, amit visel – ám nem számított, hogy mit érez, és az sem, hogy valójában megérdemli-e.

A patrónusa fakó, ezüstös fénnyel égett, amikor elküldte Siriushoz, a Grimmauld térre.

* * *

– A picsába, a picsába, a picsába!

Lucy kinyitotta a szemét, és lassan, nehézkesen az oldalára fordult. Valami ezüstösen derengett a látótere szélén, de mire odafordította a fejét, a fényforrás szertefoszlott, ő pedig rádöbbent, hogy egy ágyban fekszik – méghozzá hatalmas ágyban. Itt aztán esélye sem volt beverni a lábujját a keretbe, mint az olcsó mugli hotelszobában, amit a hétre kivett...

Pislogni is nehezére esett, nemhogy gondolkodni; ám pár másodperc elteltével azt is összerakta, hogy Sirius Black az, aki szitkozódik mellette, szitkozódásának tárgya pedig egy kondér kiömlött futkárlobonc-oldat, ami nagy tócsában terült szét a kandalló előtt a szőnyegen. Keresetlen részletességgel rohanták meg az elméjét egy két évvel korábbi, hasonló jelenet részletei: akkor Bill Weasley virrasztott fölötte ugyanígy a Rókalyuk-beli ágyánál.

Bill nem mondogatta, hogy „a picsába" – talán ezért érezte akkor sokkal rosszabbul magát.

– Helló – mondta. A tervezett könnyed és gunyoros helyett rekedt és erőtlen volt a hangja.

Sirius aggódó arccal egyenesedett fel.

– Na végre! Minden oké? Tudod... tudod, hogy ki vagy, hol vagy, meg ilyenek?

Lucy pislogott egyet.

– Nyilván! Én vagyok Gilderoy Lockhart, a mágiaügyi miniszter. Bicepszem, mint ide Párizs...

A férfi egy pillanatig megkövülten meredt rá, belőle pedig kitört a nevetés.

– A picsába! – ismételte Sirius. – Ez nem vicces, hallod? Fogalmad sincs, mi lett a kis akciódból már megint!

– Miért, mi lett belőle? – ijedt meg Lucy. – Meghalt valaki?

Sirius türelmetlen mozdulattal masszírozta meg a halántékát. – Az az ütődött Lockhart pontosan azt csinálta, amit kértél tőle: gigantikus balhét. A gyógyítók negyven percen át hajkurászták, aztán észrevették, hogy O'men magához tért, és kihívták az aurorokat. Alig slisszoltunk ki időben...

– O'men felébredt? – Lucy álmélkodva pislogott. – De hát... de hát akkor sikerült! Jobban lett!

– Te viszont ájult voltál – felelte komoran Sirius. – Meg sem tudtál mozdulni. Fogalmunk sem volt, visszanyered-e valaha az öntudatod és az ép eszed. Persze ami eleve nincs, azt nem is nyerheted vissza...

Lucynak semmi frappáns válasz nem jutott az eszébe. – Szóval a gyógyítók rájöttek, hogy valaki babrált az emberünk agyával? Ezért hívták az aurorokat?

Sirius lassan bólintott. – Szerencsénk volt – felelte. – Alaposan eltüntettem a nyomokat, így nem találtak semmit, és Tonks kapta meg az ügyet... nem, ne könnyebbülj meg, Scrimgeour minden lépését figyeli!

– Majd kitalálunk valami háttérsztorit az egésznek – felelte behunyt szemmel Lucy. A feje úgy lüktetett, mintha migrén kínozná. – Mondjuk, hogy a koboldok voltak, vagy valami ilyesmi.

– Abban a pillanatban kiderül minden, amint egy profi amneziátor megvizsgálja O'ment – sóhajtott Sirius. – Tudni fogják, hogy te hatoltál be az agyába... és tudni fogják azt is, hogy én hoztalak ki onnét. Innen már csak egy lépés a vád, hogy együtt átkoztuk meg.

– Micsoda optimizmus! – csattant fel Lucy. – Nyugi, majd Dora elintézi. Ha kell, Kingsley-t is beavatjuk, vagy mit tudom én. Te sem gondolod komolyan, hogy bemártana minket... – Nagy erőfeszítéssel felült, és átölelte a térdeit. Minden mozdulattal erősebbnek érezte magát; csak ne fájt volna mindene olyan kegyetlenül... – A futkárlobonc-oldatot pedig hagyd. Az agyamat nem fogja helyrehozni.

– Az biztos – sóhajtott Sirius.

Egy darabig némán nézték egymást.

– Sejtem, mi jár a fejedben – szólalt meg ismét a férfi –, de hülyeség. Ha nem jöttünk volna veled, már egy minisztériumi zárkában lennél. Esetleg az édesapád elintézne neked egy tárgyalást...

Arca-hangja komor volt és gondterhelt, a keze azonban gyengéd, ahogy kisimította a párna gyűrődéseit a boszorkány feje körül. Lucy a nyakát tekergetve körülnézett, és korábbi sejtése bizonyossággá erősödött: a Grimmauld téren volt, Sirius szobájában, és jó ideje ájult lehetett, mert a porlepte sötétítőfüggönyön túlról nappali fény hatolt be a helyiségbe.

A gondolatok, melyek eddig egyesével, késleltetve vánszorogtak be a fejébe, hirtelen megállíthatatlanul zakatolni kezdtek.

– Órák óta itt vagyok, ugye?

– Valamivel több, mint nyolc órája – bólintott Sirius.

Lucy megdermedt. – Nem mentem be dolgozni!

– Kit érdekel ez most?! Én a helyedben inkább örülnék, hogy élek... igaz, már nem sokáig, mert mindjárt jön Rémszem, és letépi a fejünket, kibelez minket, aztán összerak egy átokkal, és megint letépi.

– Aggasztó a jóslatod részletessége...

Sirius el se mosolyodott. – A minisztérium elől még csak-csak eltitkoljuk, ami történt, de őt nem fogjuk megtéveszteni! Valószínűleg mindkettőnket lakatra zárnak, és soha a közelébe sem jutunk a megoldásnak.

Lucy a szemét forgatta. – Mit is mondtam korábban az optimizmusról...?

– Semmi értelme az optimizmusnak! – fakadt ki Sirius. – Már minden lehetőséget átgondoltam. Egyesével. Semmi hihető magyarázat nincs arra, hogy miért nem mentél be dolgozni, és miért nem bírsz kikelni az ágyból... Remusszal és Dorával abban egyeztünk meg, hogy magamra vállalom a dolgot. Megpróbálom elhitetni a többiekkel, hogy bekattantam a magánytól és a tétlenségtől, te pedig csak meg akartál állítani.

– És azt ki hinné el?

– Muszáj legalább megpróbálnom! Nem létezik olyan lehetőség, ami mind a négyünket kimosdatja. Rémszem eleve gyanakszik ránk.

Lucy tűnődve harapdálta az ajkát. – Remusnak és Dorának mi az alibije?

– Remust egész nap nem látta senki, de mind tudjuk, hogy Dumbledore gyakran elküldi ide-oda... és túl józannak és normálisnak tűnik, hogy rávegyük egy ilyen akcióra. Ez az ő nagy szerencséje. Tonks pedig mindenkinek beadta, hogy hazament a szüleihez, és tényleg haza is ment, csak később, mint állítja. Otthonról utazott be Hop-porral a parancsnokságra, amikor Scrimgeour behívta; így ha bárki utánanéz, olyan, mintha igazat mondana. Egyik sem bombabiztos alibi, de elég hétköznapiak ahhoz, hogy Rémszem ne menjen utánuk, ha elviszem a balhét. Legrosszabb esetben azt fogják gondolni, hogy érintőlegesen te is benne voltál, de próbállak távol tartani a tűztől. Nem tudom, feltűnt-e, de Tonks annyit pletykált rólunk, hogy mostanra már mindenki mindenfélét gondol...

Lucy egy darabig elnézte a férfit – zilált haját, elszánt arcát, jégszürke szemét –, és elakadt a lélegzete.

– Ez az! Megvan!

Sirius felvonta a szemöldökét. – Mi van meg?

– Életem legzseniálisabb ötlete – felelte vigyorogva Lucy. – Egy kicsit agyament, de szerintem tetszeni fog. Nem kell eljátszanod a drámai hőst! Laza fél perc ráfordítással olyan alibit rendezünk magunknak ebben a szobában, hogy az összes auror visszaadja a jelvényét.

– És mégis hogyan? – kérdezte harapósan Sirius. – Hidd el, már mindent átgondoltam, de egyszerűen nem járt itt senki... nem látott minket senki... nincs, aki bizonyítja, hogy a házban töltöttük az éjszakát! Teljesen egyértelmű lesz, hogy azért vagyunk feldúltak és kimerültek, mert egész éjszaka a Mungóban cirkáltunk.

Lucy visszafojtotta a nevetését. – Aha, szóval nem látott minket senki! Hát, Sherlock, ez tényleg reménytelen. Akkor csak egy dolgot tehetsz...

– ...azt, hogy elviszem a balhét mindenki feje fölül, megint – sóhajtott Sirius.

– ...azt, hogy levetkőzöl – vágta rá Lucy.

Egymásra néztek.

– Mi van?!

– Nem pont így képzeltem a dolgot – felelte tárgyilagosan Lucy –, de első alkalomnak emlékezetes lesz, az fix. A – hogy is mondaná Gnarlak? – százszázalékos hitelességi ráta elérése érdekében mondjuk engem is célszerű lenne levetkőztetned. Kezdheted azzal, ha szégyenlős vagy.

Sirius arckifejezése leginkább egy rémült erdei állatéra hasonlított, aminek az arcába világított egy autó reflektora.

– Te most azt akarod, hogy úgy tegyünk, mintha... szóval...

– Te mondtad, hogy mindenki szerint mi vagyunk az új Rómeó és Júlia – vont vállat Lucy. – Ha azt mutatod az embereknek, amit látni akarnak, akkor simán elhiszik. Csak próbálj egy kicsit sármosabban nézni, vagy valami, mert így nem vagy túl meggyőző. Rémszem bármelyik pillanatban beronthat ide, és elkezdhet előadást tartani róla, hogy hol tartsa az ember a pál... na jó, hagyjuk.

Sirius pislogás nélkül nézte őt. – Te tényleg komolyan beszélsz.

Lucy rábámult és hirtelen bénító szorongás öntötte el. Legillimencia ide vagy oda, nem ez lenne az első alkalom, hogy súlyosan félreértett valakit...

– Én csak... hát, tulajdonképpen, húzom az agyad. De ha soha meg se fordult a fejedben a dolog, akkor inkább...

Sirius lesütötte a szemét. – Nyilván nem titok előtted, hogy jó ideje más se forog a fejemben – felelte halkan. – Csak... én sem így képzeltem.

Lucy megsimogatta az arcát.

– Hanem hogyan? Ha a rózsaszirmok hiányoznak, azt még elővarázsolhatod. Csak cupidók ne legyenek, légyszi, Gilderoy óta valami eltörik bennem, ha meglátok egyet.

Bármennyire is igyekezett laza és gunyoros maradni, a varázsló elég közel volt hozzá, hogy érezze: hevesebben kezd verni a szíve – ha pedig majd megcsókolja, mert mindjárt megteszi, akkor azt is érezni fogja, hogy kiszáradt a szája...

Sirius kifürkészhetetlen pillantást vetett rá. – Hát... először is úgy képzeltem a dolgot, hogy sötét van. Tudod, csak hogy nyugodtan a helyemre képzelhesd Gilderoy Lockhartot.

– Merlin segge, még csak az kéne! – horkant fel Lucy.

A varázsló elmosolyodott. – ...meg azt is reméltem, hogy ha egyszer eljutunk idáig, akkor nem valami agyament színházi előadást csinálunk a dologból, hanem... igazi lesz.

– Hát – mondta Lucy –, az a jó hír, hogy muszáj igazinak lennie. Rémszem átlát a takarón.

Siriusból kitört a nevetés – olyan volt, mintha egy vastag jégréteg törne meg az arcán.

– Tényleg a zártosztályon lenne a helyed, ugye tudod? – suttogta rekedten. A szeme hideg fénnyel égett.

– Nem t'om, ott annyira nem voltak jó pasik...

– ...mint Lockhart?

Lucy engedte, hogy az arca a férfi tenyerébe simuljon.

– Szállj már le róla! Csak azért jöttem össze vele annak idején, hogy ne csukjanak le.

– Ha ez alapján választasz magadnak pasit, van egy rossz hírem...

– Merlinre, fogd már be, és cselekedj!

Mire Lucy rádöbbent, hogy ez volt az első alkalom, amikor ő csókolta meg a férfit, az ajkaik már el is váltak egymástól – a Black-ház földszintjén ugyanis olyan erővel csapódott ki a bejárati ajtó, hogy abba az egész épület beleremegett. Mrs. Black belekezdett szokásos, „VÉRÁRULÓ KORCSOK, BESZENNYEZITEK ATYÁIM HÁZÁT" kezdetű litániájába, ám Rémszem Mordon döngő lépteinek zaja még ezt is elnyomta.

– Showtime! – sziszegte Lucy. – Hol a francban van a pálcám...?

Sirius azonban megelőzte; Dumbledore régi pálcájának egyetlen intésére a boszorkány érezte, hogy a széles ágy paplana már a meztelen bőrére simul az éjszaka megpróbáltatásaitól gyűrött ruhái helyett.

Sirius fürge mozdulattal lehúzta ingét-nadrágját, és bemászott mellé az ágyba. Amikor felemelte a takarót, Lucy finoman megborzongott, de nem a hidegtől.

– Nem ér! – közölte sértődötten. – Te nem vagy tök pucér...

– Azt mondtad, legyen hihető – suttogta a férfi. – Ha valaha tényleg az ágyamban talállak, nincs az a pénz, hogy egy centi ruhát is rajtad hagyjak...

Odalentről veszekedés hangjai szűrődtek be a szobába. Sirius láthatóan küzdött, hogy a boszorkány arcán tartsa a tekintetét, és Lucy szemtelenül rávigyorgott.

– Szerinted Mr. Paranoia rajtad is átlát, vagy csak a falon meg a takarón...?

Elakadt a lélegzete, ahogy a férfi egy mozdulattal az ölébe húzta. Olyan erővel dübörgött fel a szíve, hogy egy pillanatra attól félt, megáll – mégis kellemes félelem volt ez, és hasonlóan kellemes izgalom váltotta fel, ahogy a karját Sirius nyaka köré kulcsolva közelebb vonta őt magához, olyan közel, hogy a bőrük összes pórusa egymáshoz érjen; hogy a nyakán érezze a férfi szaggatott lélegzetét, és az orrában az illatát; hogy az ajkuk türelmetlen, követelőző csókban forrjon össze...

Mrs. Black portréja egyre hangosabban rikácsolt odalent, a szóváltásból pedig Rémszem Mordon került ki győztesen.

– TUDOM, HOGY Ő TEHET RÓLA! Engem ugyan nem vertek át, és most be is bizonyítom! SIRIUS PEDIG FALAZ NEKI!

– A francba – mormolta Sirius. Az ajka Lucy fülcimpáját súrolta, a keze reszketve simogatta a combját. – A rohadt életbe, nem bírlak elengedni...

– Ne is! – felelte vidoran Lucy. – Lankadatlan éberség, meg minden...

– Ha választhattam volna, hogy melyik két szót nem akarom tőled hallani az ágyban...

– FÉLRE AZ UTAMBÓL, TONKS! – Az öreg auror léptei döngve közeledtek a lépcsőn. – Most aztán a végére járok, mert elfogyott a türelmem...

Lucy a két keze közé fogta Sirius arcát. – Oké, akkor a szerepekről – melyik leszel, a felháborodott Casanova, vagy aki azt se tudja, hol van?

Sirius végképp feladta, hogy a szemébe nézzen. – Amelyiket akarod...

A hálószoba ajtaja kicsapódott.

– MOST VERTÉL ÁT UTOLJÁRA, BLACK! – harsogta Mordon – aztán komikus mozdulatlanságba dermedt, amikor elé tárult a gondosan beállított ágyjelenet.

– Kifelé! – visította Lucy a tőle telhető legélesebb hangon. Egészen az orra hegyéig felhúzta a takarót, a vastag dunyha mögé rejtve a széles vigyort, ami a Mordon nyomában loholó Kingsley, Remus és Tonks arckifejezése láttán ült ki az arcára.

Sirius olyan arcot vágott, mintha a nyugalmazott auror valami különösen csúnya sértést vágott volna a fejéhez.

– Ez magánterület... vagy mit tudom én! – csattant fel. – A saját házamban... Rémszem, mondd, mégis mit képzelsz?!

Kingsley és Remus szapora bocsánatkérések közepette kihátráltak a szobából, Tonks pedig olyan arckifejezést öltött, mintha előrehozták volna a karácsonyt; aztán a többiek nyomában kisurrant a folyosóra. Mordon azonban egy tapodtat sem mozdult – varázsszeme tapintatosan a plafonra szegeződött, a valódi azonban gyanakodva méregette Lucy és Sirius kettősét.

– Nem stimmel – közölte. – Nem áll össze. Nem létezik, hogy egyikőtök sem tudott róla...

– Mégis mi a fenéről?! – mordult fel Sirius. – Itt ülök a seggemen egész nap ... és egyébként is, mit magyarázkodom neked a saját magánéletemről? A gyűlés csak fél óra múlva kezdődik!

– Tíz perce elkezdődött – szólalt meg Remus kintről –, szóval csipkedjétek magatokat...

– Felöltözni se muszáj! – vihogott Tonks.

– Szóval ha azt mondom, Boderick O'men, egyikőtöknek sem dereng semmi? – recsegte Mordon.

– Mégis mi a franc derengene?! – förmedt rá Sirius. – Melyik szót nem érted abból, hogy be-vagyok-zárva-ide?

Lucy lejjebb engedte a takarót, látni engedve meztelen vállait. Szinte azonnal elérte, amit akart – a vén auror mentális pajzsán némi zavartság és kétely szűrődött át. Tényleg elég meggyőző jelenetet rendezhettek...

– Dehogynem hallottál O'menről! – kopogtatta meg Sirius vállát. – Dora mesélt róla. Nem ő volt az a hallhatatlan, akit a Mungóba zártak, mert gyogyós lett?

– Bingo – szólt be a folyosóról Kingsley. – Most pedig valaki megpróbált betörni az agyába!

– Aha! – Lucy kihívóan elmosolyodott. – És én vagyok az egyetlen legillimentor, akit ismer, szóval nyilván én voltam, ugye, Mr. Mordon? Sajnos csalódást kell okoznom... az a helyzet, hogy egész éjjel ki se mozdultam erről a két négyzetméterről...

– Négy – dünnyögte Sirius.

Lucy kérdően ránézett.

– Így is kettő, meg úgy is kettő, az négy... mindegy! – A férfi arcát halvány pír futotta el. – Rémszem, mit keresel még mindig a szobámban?! Nem én voltam, nem Lucy volt, most pedig, ha megbocsátasz, izé... felöltöznénk, meg ilyenek.

– Öltözik a halál – felelte vigyorogva Lucy. – Engem aztán nem érdekel a hülye gyűlés!

Mordon hosszú, kutató pillantást vetett rájuk; és a boszorkány halványan bár, de érzékelte a pillanatot, amikor úgy döntött, hisz nekik.

– Két perc! – szólt vissza mogorván az ajtóból. Lucy léptek zaját hallotta lerobogni a nyomában a lépcsőn – határozottan több, mint három másik ember lépteiét. Bár pontosan ebben reménykedett, kissé belepirult a gondolatba, hogy színielőadásuknak a fél Rend tanúja volt.

Amikor végre kettesben maradtak, Sirius rápillantott.

– Utálom ezt mondani, de tényleg le kéne mennünk. Ha sikerül megúsznunk ezt az egészet...

Lucy nyelt egyet.

– Nem vagyok biztos benne, hogy menni fog – mondta halkan. – Mármint, felállni, értelmesen beszélni, meg ilyenek.

Sirius esetlenül homlokon csókolta.

– Akkor maradj csak. Visszajövök...

– Tényleg? Azt hittem, a manóddal fogsz aludni a kamrában.

– Mondták már, hogy kiállhatatlan vagy? – nézett rá Sirius, de mosolygott; és kelletlenül húzta fel a ruháit.

Mielőtt elhagyta a szobát, még arra is gondja volt, hogy tüzet szítson a kandallóban, Lucy pedig ösztönösen a fellobbanó lángok irányába nyújtózott az ágyban. Hiába lapult a táskájában egy köteg telefül a Weasley-ikrek jóvoltából – akiknek a vagyona a boszorkány kezdeti kétségei ellenére szépen növekedett –, még arra sem tudta rávenni magát, hogy kiosonjon a folyosóra, és leengedjen egyet a földszintre, hogy hallgassa a többiek beszélgetését. Egyszer megpróbált kikelni az ágyból, de annyira megszédült, hogy rögtön visszahanyatlott a párnák közé.

Hát jó, akkor itt marad. Megvárja Siriust... úgysincs túl sok kedve visszamenni abba a hülye szállodába azok után, ahogy hozzáért.

Senki sem volt körülötte, aki megfeddhette volna önelégült vigyoráért. Végső soron tehát Rémszem Mordon is csak olyan férfi, mint az összes többi – elég levetkőznie, és máris az orránál fogva vezeti. Elérte, amit akart: a Szent Mungóban történtek titokban maradnak, és Siriusnak nem kell eljátszania a mártírt.

Csak ne fájna annyira a feje...

Lucy felsóhajtott, és kitapogatta a Gregorovics-pálcát az éjjeliszekrényen. Még mindig nehezére esett a sajátjaként gondolnia rá; jobbára az akaratának megfelelően viselkedett, de időnként még mindig rettenetesen idegen volt, és ő nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ha nem is engedelmeskedik korábbi tulajdonosának, valamennyire még mindig kötődik hozzá. Legalábbis ha ő, Lucy választhatott volna, biztosan valami puha, vastag pizsamát varázsol elő magának a falatnyi, csipkés hálóing helyett, amit a pálca kiutalt neki...

Vagy mégsem?

Olyan kimerültnek érezte magát, mint még soha életében, mégis képtelen volt lehunyva tartani a szemét; gondolatai önkéntelenül újra és újra O'menre terelődtek. Vajon mire célzott, amikor azt mondta, eljön a Halál? Hiszen a Halál csak egy képzeletbeli alak abban a mesében... a három testvér meséjében...

Miért várja tőle O'men és Scabior, hogy elhiggye ezt a halandzsát? Az egy dolog, hogy létezhetnek olyan nagy erejű varázstárgyak, amelyek a Halál Ereklyéiként vonultak be a köztudatba. De hogy a Halál egy valódi, élő alak legyen? Ez már önmagában paradoxon. Sokkal kézenfekvőbb a magyarázat, hogy a Sorsfonók mágiájához kapcsolódik ennyi ostoba szóbeszéd. Scabior és Pyrites pedig tudják ezt... talán ki is használják...

Talán ők maguk a Halál...

Lucy megmasszírozta a halántékát, és aprót sóhajtott. O'men tehát a fejébe vette, hogy Scabior és Pyrites valami olyan határt léptek át a mágiájukkal, amit nem szabadott volna; és most arra vár, hogy a sors újrarendezze önmagát. Akár ez is lehet a Halál metaforája...

De ahhoz még így sem jutottunk közelebb, hogy ki az a J. S., és miért segít nekem. Ha egyáltalán valóban segít.

Miért kell mindennek ilyen átkozottul bonyolultnak lennie?

Lucy egy darabig éberen feküdt, aztán talpra kényszerítette magát, és a pálcája fényénél megvizsgálta a könyvespolcok tartalmát. Akkor foglalatoskodott utoljára ilyesmivel, amikor az Imperius-átok módszertana után kutatott, J. S. felbukkanása azonban keresztülhúzta a terveit. Hacsak...

Megdobbanó szívvel emelte le a polcról a Komplex átkok elméletét. A könyv egyike volt a sötét varázslatok kivédése RBF-hez feladott ajánlott olvasmányoknak, amelyeket soha életében a kezébe sem vett, a címeikre azonban pontosan emlékezett, mivel – McGalagony professzor jóvoltából – egy egész estés büntetőmunka során leltároznia kellett őket a könyvtárban. Siriust persze hamarabb is megkérdezhette volna a dologról, ha nem olyan hülye és makacs...

Amikor ide ért gondolatmenetében, a szoba ajtaja megnyikordult, és a varázsló beoldalazott rajta. Arca fáradt volt és gondterhelt, de a szeme élénken csillogott a fel-fellobbanó lángok fényében.

– Mi történt? – szegezte neki a kérdést Lucy. – Tényleg bevették?

Sirius lassan bólintott. – Alig hiszem el, de sikerült – felelte. – Tonks elodázta O'men elmevizsgálatát: elvileg azért, hogy ne őrüljön meg teljesen, gyakorlatilag meg tudjuk, miért. Mindenesetre mindenki teljesen elolvadt, hogy milyen emberséges és tapintatos.

Lucy elvigyorodott.

– ...Rémszemet pedig úgy tűnik, meggyőzte a, khm, jelenet, amit rendeztünk. – Sirius az ágy szélére telepedett, a pillantása nyíltan elidőzött a boszorkány meztelen vállán. – Hogy érzed magad?

– Hagyjuk – sóhajtott Lucy. – Az ilyen szintű legillimencia egy kicsit leszívja az embert... szóval ha nem gáz, akkor itt aludnék. Elég szar a szálloda, ahová tegnap átköltöztem... gondolkodtam, hogy visszamegyek a Ritzbe, de még mindig lyukas a tető.

– Ha megpróbálsz kikelni az ágyból, elkábítalak – felelte szigorúan Sirius. – Pihenésre van szükséged... – Egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelne valamit. – Talán legjobb lesz, ha átmegyek az öcsém szobájába.

Lucy leküzdötte a kísértést, hogy hozzávágja a Komplex átkok elméletét.

– Ez... felelőtlenség lenne – mondta komoly arccal. – Mi lesz, ha a házimanód belopózik ide, és álmomban megfojt a függönyzsinórral, amiért összevérárulóztam a nemes és nagy múltú hálószobádat?

Sirius kissé oldalra döntötte a fejét. – Azt mondod, nem vállalhatok ekkora kockázatot?

– Egy percre sem tudnám lehunyni a szemem – felelte vigyorogva Lucy.

A férfi levetkőzött, és újra bebújt mellé az ágyba – túl távol ahhoz, hogy a bőrük érintkezzen, de elég közel ahhoz, hogy Lucy érezze a testének melegét –, és kivette a kezéből a könyvet.

– Beavatsz a legújabb gonosz tervedbe?

– Majd holnap – ásított Lucy. – Fogalmam sincs az Imperius működéséről, és észrevettem pár dolgot Caramellel kapcsolatban...

– Kutattam a főiskolán. – Sirius a plafont nézte. – Ez lett volna a szakterületem, ha nem kell két félév után munkába állnom a háború miatt... de így is többet tudok az Imperiusról, mint a legtöbben. Ezért hittem el annak idején olyan nehezen, hogy leküzdötted. – Megrázta magát. – A fenébe is, nem erről akartam veled beszélgetni!

– Hanem?

A férfi egy darabig szótlanul fürkészte Lucy arcát, mintha azt latolgatná, vajon jó ötlet-e kimondania, amire gondol.

– Én... izé, tudom, hogy a Gringotts miatt marha feltűnő, ha állandóan itt lógsz, meg amúgy sem túl otthonos ez a hely, de... tényleg muszáj állandóan szállodákban laknod?

Lucy szomorkásan rámosolygott. – Legutóbb pár nap alatt halálosan eleged lett belőlem, és akkor még nem is ismertél.

– Pont azért lett elegem – felelte Sirius.

– Ez a dolog általában fordított arányban szokott változni.

A férfi kinyúlt, és megsimogatta az arcát.

– Minél több időt töltesz velem, annál kevesebbet agyalok azon, hogy éppen ki akar kinyírni... és annál kevesebb lesz az ősz hajszálam.

– Az ősz haj szexi...

Sirius mosolygott. – Jó, akkor konkrétan: azt akarom, hogy maradj velem. És tudom, hogy te is akarod. Mert érzed, hogy működni fog.

Lucy úgy érezte, mintha valaki tüzet gyújtott volna a mellkasában. Legutóbb akkor volt ennyire rettegve boldog, amikor Myron Wagtail térden állva könyörgött, hogy hagyja ott az iskolát, és szökjön meg vele Amerikába; és ahogy engedte, hogy Sirius Black átölelje az ágyban, semmivel sem érezte okosabbnak magát, mint tizenhat évesen.

Amit azonban most súgtak az ösztönei, az nem volt ostobaság – egyszerűen nem lehetett az. Túl természetesnek, túl magától értetődőnek tűnt; túl szép volt, túl kábító, és túl biztonságos, mintha minden mozdulata és szaggatott lélegzetvétele a dolgok természetszerű rendjét követné.

Közel voltak egymáshoz, olyan közel, hogy Lucy szinte beleszédült; a férfi minden apró érintése izgalmas volt, kábító, bizsergető. Sokszor elképzelte már, hogy bejárják a testét ezek a hosszú, finom kezek, de nem gondolta volna, hogy ilyen gyengéd lesz az érintésük, a férfi ölelése pedig ilyen forró, amikor a teste betakarja az övét. Halványan eljutott ugyan az agyáig, hogy Sirius még mindig túl sápadt és sovány, hogy hátát-karját-mellkasát sebhelyek és forradások szabdalják, hogy menekülésre készen rezzen össze, amikor a körmei végigszántják a hátát; de mindez nem számított, mert Sirius volt az; mert a legapróbb érintésébe is beleborzongott; mert beletúrt a hajába, és követelőzően tapasztotta az ajkát a szájára; és mert egész lényével azt kívánta, hogy soha ne lassuljon le a szívverése, és soha ne múljon el az az édes-kábult állapot, amibe zuhant.

Még jó ideig ébren volt – hallgatta a férfi nyugodt, egyenletes lélegzetvételét, és a pálcájával fel-felkavarta a kandallóban a parazsat. Odakint dél körül járhatott az idő; ő nem ment be dolgozni, Gnarlak pedig bizonyára dührohamot kapott az asztalán felhalmozódott papírmennyiségtől. Fleur és Ampók mostanra talán fogadtak, hogy meghalt-e, vagy csak őt is elintézték abban a kocsmai verekedésben, amiben Dirk Cresswellt.

Lucy elmosolyodott, Sirius mellkasára fektette az arcát, és lehunyta a szemét.

Most szépen aludni fog, ők meg dolgozzák csak hülyére magukat.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)