A rózsaszín Cadillacből ideiglenesen fekete Sedanná avanzsált autó nagy lendülettel fékezett le a teljesen hétköznapinak tűnő, vörös téglás épület mögött. Tonks elgondolkodott, vajon ugyanaz a bűbáj ül-e rajta, mint a minisztériumi autókon: mindig mindenhová befért, sértetlenül suhant végig London szűk utcáin, és parkolóhelyet is azonnal talált.

A Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály egy mugli bérházban rejtőzött, melynek kirakatüvegén szinte olvashatatlanná fakult a Purgall & Metell Ltd. felirat. Az arra járó muglikat omlásveszélyre figyelmeztető tábla riasztotta el a közeléből; ha pedig ez nem lett volna elég, a bejáratot rejtő, divatjamúlt ruhákba bújtatott próbababákkal teli kirakathoz érve váratlanul rádöbbentek, hogy sürgős és halaszthatatlan teendőjük akadt.

Lucy fürgén kiszállt az autóból, Tonks pedig követte a példáját. Egyikük sem a megszokott külsejét öltötte magára; Lucy magas, fekete hajú, hideg tekintetű nővé, Tonks pirospozsgás arcú, skótszoknyás öregasszonnyá változott. Egy darabig vitatkoztak rajta, hogy kocsikázás helyett ne hoppanáljanak-e inkább, de Lucy – Tonks szerint inkább a mágikus helyváltoztatás iránti elszánt gyűlöletétől, mintsem valódi aggodalomtól vezérelve – rámutatott, hogy a minisztériumból figyelhetik őket.

Gondosan begyakorolt szerepük szerint átjutottak az ispotályba vezető titkos átjárón, és közölték az unott képű recepciós boszorkánnyal, hogy Dirk Cresswellhez érkeztek, aki – mint arról Tonks egy John Dawlish asztalán felejtett jelentésből értesült – egy durva kocsmai verekedés következményei miatt élvezte az intézmény vendégszeretetét. A boszorkány elkalauzolta őket a varázstárgyak okozta sérülések földszinti osztályára; a két nő úgy tett, mintha elindulna a folyosón, majd az első adandó alkalommal a lépcső felé vették az irányt. Meg sem álltak a látogatók teázójáig a legfelső, ötödik emeleten; nem volt más hátra, mint hogy kényelmesen letelepedjenek egy-egy csésze earl grey mellett, és „véletlenül" az épületben felejtsék magukat éjszakára.

Tonks igyekezett nem gondolni rá, mi történt, amikor legutóbb ültek így kettesben a minisztériumi kávézó asztalánál, ám nehezére esett leplezni idegességét. Lucy ezzel szemben maga volt a megtestesült fölényes nyugalom: elegánsan keresztbe vetette a lábát, és a pálcájával legyezgette a csészéjéből felszálló gőzt.

Egy ideig csendben ültek, aztán megszólalt.

– Mi volt ez a sztori Fleurrel? Hirtelen kitalálta, hogy mégsem Bill az élete szerelme?

– Nem értem pontosan, mi történt – felelte fojtott hangon Tonks. – Az elején minden a terv szerint haladt: sármos latin pasi lett belőlem szűk nadrágban, meg minden. Nem hiszed el, milyen jó seggem volt...

– Kár, hogy nem láttam – vigyorgott Lucy.

– Végig reméltem, hogy benézel, szóval úgy nyomtam a zs-kategóriás mugli filmes dumákat, mintha nem lenne holnap; aztán megjött Bill. Persze jelenet lett a dologból, Fleur pedig nagyon furcsán viselkedett. Hirtelen hallani sem akart az egész kibékülős-újra összejövős sztoriról, de nem értem, miért! Pont azért rendeztük meg az egészet, hogy Bill féltékenységi rohamot kapjon, és úgy is lett. Biztos mondott valami hülyeséget...

– Ja, lehet – hagyta rá Lucy. Tonks sejtette, hogy más elképzelése van az esetről; de volt valami a hangjában, ami visszatartotta a kérdezősködéstől.

– Szerinted itt vannak már a fiúk? – suttogta.

– Gondolom, igen. – Lucy vállat vont. – Éjjel sokkal nehezebb lenne bejutni az átjárón, és a szokásos kamu beteges sztori se jönne be. Egy képzelt gyógyító fél perc alatt rájön, hogy mi baja Remusnak, különösen most, hogy pár napja múlt telihold... tulajdonképpen elég nagy baromság, hogy elhívtuk őket...

– Szerintem hasznos – vetette ellen Tonks. – Legalább nem vagyunk egyedül.

Lucy vesébe látó pillantást vetett rá. – Azt akartad, hogy jöjjenek, szóval itt vannak – mondta halkan. – De nem a biztonságunk érdekében rángattad ide őket, hanem mert több időt akarsz tölteni Remusszal. Sőt, a fejedben valami hülye páros randin vagyunk, ahol nem az a tét, hogy összejövünk-e, hanem hogy kinyírnak-e minket a végére. Szedd már össze magad, és hívd el valahová!

Tonks lehorgasztotta a fejét.

– Próbáltam, de nem lehet.

– Hogyhogy nem lehet?

– Tereli a szót. – Tonks gépiesen forgatta a teáskanalat az ujjai közt. – Sokat beszélgettünk mostanában, és párszor úgy éreztem, mintha... de valahányszor tényleg történhetne valami, visszatáncol. Egy ideig azt hittem, még mindig téged szeret.

– Mondom, hogy csak barátok voltunk! – csattant fel Lucy. – Vagy vagyunk. Mit tudom én, vagyunk-e most egyáltalán valamik, azóta sem beszéltünk négyszemközt... de ha engem kérdezel, pont azért bírtuk annyi ideig egymás mellett, mert nem léptünk át egy határt.

– Igenis hiányzol neki – felelte makacsul Tonks. – Jobban, mint egy sima barát. Tudom, hogy a te szemszögedből ő hagyott ott téged, de neki sem volt egyszerű! Mindig tudni akarja, mi van veled... csak hát, csomószor én se tudom...

– Jó, a sima barátoknál azért többek voltunk. – Lucy felsóhajtott. – Figyelj, Remust egy olyan időszakban ismertem meg, amikor tökegyedül voltam, és ő is tökegyedül volt, de épp nem félt nyitni mások felé. Akkoriban nagyon összepasszoltunk. Mindketten ösztönösen azzá váltunk, amire a másiknak szüksége volt; amikor pedig a Gringottsban bedurvult a buli, egyértelműnek éreztem, hogy vele kell mennem Pyriteshez. Csak hát Remus... szóval, tud ő kedves, hűséges meg önfeláldozó lenni, ez tiszta sor, de közben meg önző és manipulatív is tud lenni. Irtózik a kötelezettségektől meg a felelősségtől: ez persze nem az ő hibája, hiszen azt szokta meg, hogy pár hónapos szakaszokban éli az életét, aztán megint újra kell kezdenie. A személyisége alappillérének tekinti, hogy nem nyílhat meg mások előtt, ezért mindig lesz benne egy fal, amin nem törhetsz át. Nekem ez így oké, mert én is ilyen vagyok: mindketten elmentünk a falig, és ott leültünk szépen a kis seggünkre... de biztos, hogy neked is oké?

Tonks pislogott egyet, elfojtva a gyomrát marcangoló kellemetlen érzést.

– Mégis veled üldögélek most itt, nem? – vágott vissza. – Nem sikerült elüldöznöd a hülye falaiddal... amúgy meg nem összeházasodni akarok Remusszal, csak el akarom hívni egy randira, a franc egye meg! De mindig kitér előle. Az egész helyzet elől, még a kérdésig sem jutok el.

– Tuti amiatt, ami Erdélyben történt. – Lucy lesütötte a szemét. – Korábban soha nem harapott meg senkit, ezért is próbáltam titkolni előle. Sosem bocsátja meg nekem... és én se bocsátom meg magamnak, mert elkerülhettük volna az egészet, ha nem vagyok segghülye.

– Egyikőtök sem tehet róla! – Tonks széttárta a karját. – Baleset volt...

– És meghalt egy ember – felelte csendesen Lucy. – Remus életének ez gyakori – ha nem is természetes – velejárója. Valahányszor rád néz, rettegni kezd, hogy egy napon árthat neked, és ami a legrosszabb, nem alaptalanul! Szerinted hogy érezné magát, ha egy nap megint történne egy „baleset, amiről senki sem tehet", és megtámadna?

– Akkor is gondolnia kellett erre, amikor veled volt! – vetette ellen Tonks.

Lucy felsóhajtott. – Én hozzá vagyok szokva a varázslényekhez. Egy normális életben sárkánykutató lennék, a fene egye meg! Míg Erdélyben laktunk, házméretű bestiák szájában turkáltam egész nap, és feketére égett ruhában jöttem haza esténként. Ez a munkám. Mármint, most nem ez, de remélem, hogy visszatérhetek hozzá. Már azt se tudom, mikor dobáltam meg utoljára Charlie-t sárkánytrágyával.

– Jó, oké, értem... – Tonks elszontyolodott. – De szerinted az erre a megoldás, hogy egész életében egyedül maradjon? Nem az, hogy inkább megpróbálja megelőzni a bajt?

Lucy egy ideig némán kavargatta a csészéje tartalmát, mintha jóslástan órán lennének, és valami kivételesen szörnyű sorsot próbálnának kiolvasni az ázott teafűből.

– A vérfarkaskór vonzza a fájdalmat és a halált – felelte halkan. – Komplex vérátok, Flitwick is megmondta hetedévben! Ez a természete: ahogy a legillimentor is természetszerűleg magányos, hiszen ki a franc akarná, hogy betörjenek a gondolataiba? Ez teljesen abszurd. Az emberek ösztönös távolságot tartanak a természetellenestől, Dora. Nem véletlenül idegenkedünk annyira az ilyesmitől. A vámpír félig élő, félig halott; a vérfarkas félig ember, félig szörny; a legillimentor meg félig ember, félig... mi a frász, de komolyan? Egyiknek se kéne léteznie, ha belegondolsz.

– Ennyi erővel nekem se kéne léteznem, mert folyamatosan változik a külsőm – vetette ellen Tonks. – Meg a főnixeknek se, mert halhatatlanok. Sőt, Dumbledore-nak se, mert minden nap pont ugyanúgy áll a szakálla. Tök félelmetes, nem?

Lucy a szemét forgatta. – Ez nem ugyanaz...

– ...ráadásul – lovallta bele magát Tonks –, a muglik szemszögéből meg a mi létezésünk a természetellenes! És ha Scabior tovább szabdalja a sorsunkat, lassan egész London eljut arra a szintre, hogy már nem is kellene léteznie.

Lucy fanyarul elmosolyodott, Tonks pedig feltette a nyelvére tolult kérdést.

– Szóval ezért ilyen nehéz megnyílnod? Mert minden gondolatunkat látod? Azt hittem, pont ellenkezőleg, könnyebb kiszűrnöd a seggfejeket...

Lucy a cukortartóval játszott. – Nem mondanám, hogy különösebben nehéz – felelte –, csak felesleges. Ha nem úgy viselkedem, ahogy, hanem kedves meg közvetlen vagyok, elsőre mindenki azt hiszi, én vagyok élete szerelme. Kábé akkor is, ha nő. Nem direkt csinálom... de az elmém ráhangolódik a környezetemben lévőkre, és ösztönösen tudom, éppen mit kell tennem vagy mondanom, hogy jobban érezzék magukat. Ha éppen a cukormázas arcomat mutatom, a legtöbben úgy gondolják, megtalálták bennem a nagy ő-t, vagy mittudomén... aztán amint megtudják, hogy olvasok bennük, eltaszítanak maguktól. Hiába magyarázom, hogy működik valójában ez a képesség: mindenki csak az extrán profi legillimentorokról hallott, amilyen Merlin is volt, meg amilyen Tudjukki. Aki rád néz, és tényleg mindent érzékel, ami átfut az agyadon, hacsak le nem zárod az elméd. Azt hiszik, én is képes vagyok erre, tehát félnek tőlem, és magamra hagynak.

Tonksba beleszúrt a sajnálat. – Ez eléggé szarul hangzik – ismerte el.

– Ja. Gondolom, olyannal kéne kezdenem, aki eleve tudja, hogy legillimentálom, de hihetetlennek tűnik, hogy bárki hajlandó legyen hosszú távon együtt élni ezzel! – Lucy sóhajtott. – Még Bill is menekült előlem néha, mert az elején sokkal kevésbé tudtam irányítani ezt a szart...

– Olyan fura ez az egész – vallotta be Tonks. – Mindig azt hittem, hogy a te képességed a menőbb. Meg sem fordult a fejemben, hogy fájdalmat okozhat.

– Szerintem te jártál jobban – vont vállat Lucy.

– Hát... kicsit lélekölő, mikor tök jó a randi, aztán mikor eljut az ember a lényegig, a pasi előhúz a farzsebéből egy listát, hogy kivel akar ma lefeküdni.

Lucy kiköpte a teát. – Nekem mondana ilyet a csávó, már venném is elő a pálcát, és csak annyit felelnék, hogy nyissz...

– ...szóval ezért is nem szoktam randizni, meg ilyenek. Amúgy is csak a létező legbénább arcok hívnak el. – Tonks elkomorodott. – Látod, Remust is nekem kell elhívni.

– Azért Remus speciális eset – jegyezte meg Lucy. – Nekem aztán nem kell bemutatni a belső értékeit, de legyünk őszinték: nem egy tipikus célpont.

– Sirius sem az – vágott vissza Tonks.

Barátnője arca kifejezéstelen volt. – Már megint itt tartunk, mi?

– Igenis fontos vagy neki!

Lucy elnézett a válla fölött.

– Siriusnak elsősorban az a fontos, hogy kiszabaduljon abból a házból, és éljen végre egy kicsit... de ha hosszabb távon valakit zavarni fog a legillimencia, az ő. Szóval nagyra értékelném, ha nem nehezítenéd meg a dolgomat.

Tonks felvonta a szemöldökét.

– Ha nem nehezíteném meg a dolgodat? Úgy érted, történt végre valami?

Lucy pislogott.

– Hát ez nem igaz! – förmedt rá Tonks. – Történik valami, és te egy büdös szót nem szólsz róla! Mégis milyen barátnő vagy, ha szabad kérdeznem?!

– Ritka fajta – felelte a karját dörzsölgetve Lucy. – De ha nem akarsz forró szex-sztorikra kiéhezett vénasszonyként bevonulni a Mungó történelmébe, egy pillanatra visszaemlékezhetnél rá, hogy elvileg cuki nagymama-unoka páros vagyunk, akik azért törtek, khm, jöttek be ide, hogy puszit nyomjanak szegény Dirk Cresswell bibis homlokára.

Tonks köhögőrohamnak álcázta kitörő nevetését.

– ...egyébként nem, még mindig nem feküdtem le az unokabátyáddal.

– Ezt most úgy mondtad, mintha sajnálnád.

– Elmész te a tudodhová – közölte velősen Lucy. A hangja könnyed volt, de a tekintete messze járt; és Tonks nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami rosszat mondott.

*

A Szent Mungóban este hat órakor ért véget a látogatási idő. Hat óra előtt öt perccel Tonks és Lucy kiosontak a női mosdóba, és magukra zárták az egyik fülke ajtaját; ezen a rejtekhelyen várták meg, hogy az utolsó látogatók is elhagyják az ötödik szintet, a kávézó bezárjon, az épület alsóbb régiói pedig elcsendesedjenek. Amikor a takarító boszorkány után is becsukódott a mosdó külső ajtaja, Tonks Lucyhoz fordult.

– Mióta O'ment behozták, szigorítottak egy sort a biztonsági intézkedéseken – mondta. – Kingsley ma reggel jelentette le Scrimgeournak. Számítanak rá, hogy valaki az életére törhet, ezért húztak egy mágikus határvonalat. Semmilyen álca nem lehet rajtunk, amikor bemegyünk a zárt osztályra...

– Remek – sóhajtott Lucy. Arckifejezéséből Tonks arra következtetett, hogy a „magatehetetlen beteg illegális legillimentálása" tétel dobogós helyen szerepel azon dolgok listáján, amiket nem a saját alakjában akart kivitelezni; de tudta, hogy nincs más választásuk.

– Gond egy szál se – mondta erőltetett derűvel. – Itt vagyok, és ha kell, profin amneziálok.

Lucy megcsóválta a fejét. – Elárulnád, már megint hogy a jó büdös francba kerülünk ide?

– A te ötleted volt...

– Tudom! – Lucy viharos sóhajjal csukta be mögöttük a mosdó ajtaját, és körülnézett az üres aulában. – Csak néha még mindig felforr az agyvizem. Amit most csinálunk, Dora, annak nem valami őrült magánakciónak kellene lennie: Dumbledore-nak személyesen kellett volna parancsot adnia rá! Mert ez az igazán fontos: hogy mi történt O'mennel, és ki átkozta meg Caramelt, nem az, hogy Umbridge milyen rendeleteket hoz a Roxfortban! Mégis ki a francot érdekel ez, miközben valaki dróton rángatja a miniszterünket?!

– Egyetértek – sóhajtott Tonks. – Amúgy... szerintem Lucius Malfoy az.

A gondolat jó ideje ott motoszkált már a fejében, de most, hogy ki is mondta, szinte egyértelműnek tűnt. Lucy arca töprengő gyanakvást tükrözött, ahogy végiggondolta a felvetést.

– Szerinted hazudott a Vak Hollóknak?

– Akár! – Tonks széttárta a karját. – Elvégre halálfaló: Voldemort embere, és Voldemortot nem érdekli, hogy tiszta játékot játszik-e vagy sem. Helyette átver mindenkit: úgy tesz, mintha nem tudná, ki okozta a tengernyi szarságot, amit ő maga idézett elő, és Malfoyon keresztül manipulál mindenki mást.

– Tény, hogy Malfoy halálfaló – felelte halkan Lucy –, de nem Voldemort embere. Nem teljesen. Vannak saját céljai és elvei.

– És szerinted nem fér bele az elveibe, hogy megátkozza Caramelt?

Lucy tűnődve kopogtatta meg az állát.

– Ha Malfoy lenne a tettes, nem hagyott volna nyomokat, amik az esethez köthetik. Okosabb ennél.

– Talán kevésbé okos, mint hiszed – felelte Tonks. – O'men tudhat valamit... nyilvánvaló, hogy a jóslatért küldték oda, ahol lecsapott rá az a szörnyű átok. Mi van, ha ezért is Malfoy a felelős?

– Ne kombináld túl – figyelmeztette Lucy, de nem szolgált értelmes ellenérvvel, és Tonks ezt sikerként könyvelte el.

Egy gyors nyomkövető bűbájjal megbizonyosodtak róla, hogy a varázslati traumák osztályának Janus Cooka kórtermében már körbejárt a gyógyítóinas, megszüntették magukon a skótszoknyás boszorkány és jeges tekintetű unokája álcáját, aztán leóvakodtak a lépcsőn a negyedik emeletre.

A zárt osztályra vezető ajtó mellé érve Tonksot különös érzés fogta el, mintha nem lennének egyedül – és a következő pillanatban Remus kiintegetett Sirius láthatatlanná tévő köpenye alól.

– Itt vagyunk!

– Psszt! – mordult fel mellette Sirius. – Az a dudorászó boszi már harmadszor jött vissza az előbb...

– Helló, srácok – köszönt lazán Lucy. – Mindenki készen áll, hogy betörjünk oda, ahová amúgy is sokan zárnának minket?

– Nagyon vicces – morogta Sirius. Tonks elképzelte, ahogy savanyú képpel görnyed Remus mellett a köpeny takarásában, és elvigyorodott.

Lucy intett a pálcájával, mire a kórterem ajtaja halk kattanással kinyílt; amikor pedig beoldalaztak rajta, ugyanilyen halkan csukódott vissza. Lucy visszafordult, és kurta pengéjű kést húzott elő a csizmája szárából, egy sor rúnát karcolva az ajtófélfába.

– Koboldmunka – magyarázta. – Ezeket meg a Durmstrang kapujáról lestem le. Alattomos kis varázslat: egy ideig nyugtunk lesz, de nem nehéz megtörni a pecsétet, szóval legyetek résen.

Egy pillanatig egyikük sem mozdult; óvatos tisztelettel pillantottak szét a krónikus varázslati traumákat elszenvedett betegek részére fenntartott osztályon. A kórteremből több nagyobb, elfüggönyözött helyiség is nyílt, és látszott, hogy lakói hosszú – ha nem egy életen át tartó – ittlétre rendezkedtek be; apró személyes tárgyak és fényképek sokasága hevert az elfüggönyözött ágyak mellett az éjjeliszekrényeken.

– Nagyjából húsz percünk van – mondta Tonks. – Utána el kell tűnnünk, mert az ügyeletes gyógyító bármelyik percben visszajöhet, és nagy eséllyel leesik majd neki, hogy varázslattal tartjuk távol a kórtermétől. Onnantól számított öt percen belül rájön, hogy gáz van, és hívja az Auror Parancsnokságot: addig el kell tűnnünk.

– Ha bele lehet mászni az emberünk fejébe, akkor húsz perc alatt bele is fogok – felelte elszántan Lucy. – De el kéne vinnünk innen. Lehet, hogy hadonászni fog... kiabálni...

– Ezért vagyunk itt mi – felelte nyugodt derűvel Remus. – Csak tedd a dolgod. Gondoskodunk róla, hogy senki ne vegyen észre semmit.

Tonks önkéntelenül rápillantott. Most, hogy Lucy felhívta rá a figyelmét, már látta a férfin a rázós telihold nyomait; bár viseltes ruhái frissen mosottak voltak, és kölni halvány illata lengte körül, az arca sápadt volt és beesett, a szeme pedig karikás. A nyakán hosszú sebhely rajzolódott ki, és Tonks önkéntelenül eltűnődött, vajon Lucy szokott-e még neki farkasölőfű-főzetet készíteni. Hiszen hónapokig szóba sem álltak egymással... vajon Remus akkor is ilyen, amikor rendszeresen issza, vagy olyankor eltűnik a szenvedés árnyéka a tekintetéből?

Kissé összerezzent, amikor a férfi viszonozta a pillantását. Remus nyilván észrevette, hogy a sebhelyet bámulja: mert ő, Tonks persze mindig oda néz, ahová nem kellene! Nem csoda, hogy mindig csak a legnagyobb lúzerek hívják randizni... sőt, csoda, hogy egyáltalán valaha életében elhívták már randizni.

Szánalmas vagy, korholta magát a boszorkány. Itt szobrozol a Mungó zárt osztályának közepén, bármikor rád törhet egy sereg minisztériumi kopó, és te komolyan a randizáson agyalsz?! Lankadatlan éberség, hülyegyerek!

Feldübörgő szívvel lépett közelebb az első ágyhoz; a függöny mögé belesve öntudatlanul fekvő nőt pillantott meg. A beteg összekulcsolta a kezeit a mellén, mintha ravatalon feküdne; arca beesett volt, bőre pergamenszerű.

Tonks gyorsan kihajolt, és behúzta a függönyt; úgy érezte, olyasmit látott, amit nem lett volna szabad. Mögötte Remus az ajtót figyelte, Sirius elkezdte kiszórni az akció titokban tartásához szükséges bűbájokat, Lucy pedig behunyt szemmel koncentrált valamire, amit egyikük sem láthatott. Úgy tűnt, rá marad a hálátlan feladat, hogy megtalálja O'men ágyát.

Egy tetőtől talpig tollakkal borított varázsló és egy magában motyogó boszorkány nyugalmának megzavarása után az ablak melletti ágyhoz ért. Amikor félrerántotta a függönyét, egy jóképű, aranyszőke varázsló szikrázó mosolya nézett vissza rá.

– Kukucs!

Tonks olyan rémülten vetődött hátra, mintha a beteg a torkának ugrott volna.

– Bocsá... bocsánat... én csak, öhm, a takarító vagyok, és elveszett a...

– Hát persze, én is ezt mondanám! – harsogta a varázsló, és úgy pattant ki az ágyból, mintha eltalálták volna egy rugózó rontással. – Teljesen világos, hogy miért vagytok itt... de ne aggódjatok, én tudok ám titkot tartani!

A környező ágyakból álmos mormogás hallatszott. Remus elmotyogott egy Disaudiót, Sirius pedig már emelte a pálcáját, hogy rövid úton visszaküldje az ágyába a kotnyeles beteget, Lucy azonban elkapta a karját.

– Ne bántsd!

– Nincs időnk vitatkozni – felelte szigorú arccal Sirius, aztán felvonta a szemöldökét. – Minden rendben? Úgy bámulsz, mint aki gorgót látott.

– Teljesen érthető – vágta rá a szőke varázsló. – Én is lehidalnék, ha találkoznék magammal... nyilván tudtátok előre, hogy így lesz, mégsem készíthetett fel semmi a teljes valómra. A rajongóim vagytok, igaz? Csak tudnám, miért... Persze nem leszek hálátlan – ha tényleg kiszabadítotok, még egy közös képet is készíthettek velem!

– Sokat változott, és mégis semmit – jegyezte meg merev arccal Remus.

Tonks úgy érezte, kimaradt valami viccből, amit a szobában rajta kívül mindenki ért – aztán rádöbbent, hogy Sirius sem érti, Lucy pedig a sokk, a sajnálat és a morbid érdeklődés keverékével az arcán bámulja a varázslót.

– Feküdj szépen vissza, Gilderoy – mondta. – Cseszett nehéz egy napom volt, és ha valakihez, akkor hozzád aztán nincs ma kedvem!

Tonks erre megértette, honnan ismerős neki a varázsló.

– Gilderoy? Úgy érted, ő Gilderoy Lockhart?

– Személyesen! – Lockhart teátrálisan széttárta a karját. Olvastátok a könyveimet, ugye? Olyan kár, hogy nem emlékszem rájuk... volt ez a kis balesetem...

– Akkor segítek – felelte vészjósló nyugalommal Lucy. – Mert én aztán tűpontosan emlékszem rád. Tudom, milyen voltál, mielőtt visszaütött a karma.

– De jó, akkor majd elmeséled! – lelkendezett a varázsló, aztán kissé elfelhősödött az arca. – Minek a karma?

– Hagyjuk. – Lucy ajka keskeny vonallá préselődött. Pár pillanatig csak nézte a zavartan mosolygó férfit, aztán felsóhajtott. – Oké... figyi, Gilderoy, utolérhetetlenül fenséges és zseniális vagy, mint mindig. Tényleg azért vagyunk itt, hogy kiszabadítsunk, de előbb még van egy kis dolgunk. Csak akkor sikerülhet, ha őrködsz. Mondjuk... odakint. A folyosón. Egy pisszenés nélkül. Ha jön a gyógyító boszi, te elszaladsz előle, a lehető legmesszebbre és a lehető legfeltűnőbben, oké? Amikor pedig már a fél ispotály téged kerget, szépen visszaosonsz ide, és bebújsz az ágyadba.

– Tudtam én! – Lockhart diadalittasan emelte a magasba a mutatóujját. – Egyébként is ismerős vagy te nekem... találkoztunk már?

– Futólag – felelte Lucy, és a vállánál fogva kiterelte az önelégülten vigyorgó varázslót a folyosóra – aztán egy sóhajjal becsukta maga mögött az ajtót, és Remusra pillantott.

– Ha egyetlen szót szólsz, én esküszöm...

Tonksot egyszerre fogta fel a sajnálat és a nevethetnék – aztán a többiek arckifejezését látva győzött a nevethetnék.

– Simán elkábíthattad volna – jegyezte meg Remus.

– Eleve azért van itt, mert megátkozták. – Lucy összefonta a karját. – Nem fogom tovább bomlasztani az agyát – egy jól irányzott kábítás megint berobbanthatja a korábbi traumáit, és akkor még azt is elfelejti, amit eddig sikerült visszanyernie. – Megrázta magát. – A picsába, erre most nem voltam felkészülve...

– Nem lennék az exed – vigyorgott Tonks. – Az egyik a Szombati boszorkány címlapján végzi, a másik a zártosztályon...

– A micsodája?

Sirius olyan őszinte döbbenettel pillantott fel, ami a komikum határát súrolta. Lucy kissé elpirult, de állta a tekintetét.

– Nem tudtad? Csak címlapsrácokkal járok. De nyugi, a Próféta is számít.

– Szóval hagyod, hogy egy Lockhart-féle seggfej csapja neked a szelet, majd csodálkozol, hogy csalódsz a férfiakban? – mordult fel Sirius.

– Merlin segge, nincs időnk ezen vitatkozni! Meg kell találnunk O'ment...

Remus félrerántotta a Lockhartéval szemközti ágy függönyét.

– Itt van!

– Remek! – vágta rá Lucy. – Akkor nyomás őrködni, én meg teszem a dolgom.

Sirius összefonta a karját. – Mi lenne, ha inkább mégis én csinálnám, te meg addig szabadon álmodozhatnál Lockhartról? Tanultam legillimenciát a főiskolán...

– Itt vagy, vagy nem? – förmedt rá Lucy. – Mégis mi bajom lehetne?!

Egy pillanatig szikrázó szemmel meredtek egymásra, aztán a boszorkány dacosan elfordította a fejét.

– ...amúgy meg kapd be!

Tonks szívesen hallgatta volna az egyre érdekesebbé váló párbeszédet, de tudta, hogy nem teheti: Remusszal a kórterem másik végéből nyíló ajtó túloldalán foglalták el őrhelyüket. A Szent Mungó csendes volt; mivel kívül estek a Disaudio bűbáj hatókörén, ebből a szögből csupán a Janus Cooka kórterem lakóinak egyenletes szuszogását hallották.

Remus egyik lábáról a másikra állt.

– Szerinted ők most... együtt vannak?

– Szerintem ők se tudják – vigyorgott Tonks.

– Szóval nem mondott neked semmit.

– És Sirius sem mondott neked semmit.

Egymásra néztek.

– Nem nagyon beszélünk ilyen... lelki dolgokról – vallotta be Remus. – Lucy volt az, aki...

Elharapta a mondatot, Tonks pedig ösztönösen kinyúlt, és megszorította a kezét.

– Fura, nem? Kettejük közül Siriusnak lenne több oka bezárkózni, mégis ő dörömböl Lucy páncélján, és nem fordítva.

– Lucynak meggyőződése, hogy senki sem képes őt elviselni, ezért jobb neki egyedül – vont vállat Remus. – Inkább csendben szenved a magánytól. Meg néha kevésbé csendben.

– Ebben hasonlítotok – szaladt ki Tonks száján.

Remus szelíden elengedte a kezét.

– A különbség csak az – mondta –, hogy nekem jó okom van rá, hogy így tegyek.

A ritka, meghitt pillanat nyomtalanul elillant, és Tonks fázósan összébb húzta magán a köpenyét. Tudta, mi következik most: ugyanúgy semmiségekről fognak csevegni, mint mindig, ha szóba kerültek köztük a kapcsolatok és az érzések. Mintha Remus is legillimens lenne, mintha tudná, hová akar kilyukadni...

Mintha mindenáron el akarná kerülni.

* * *

Sirius Black féltékeny volt.

Lucy Bill Weasley-ben fedezte fel legutóbb ezt az érzést azon az estén, amikor Merula meghalt, Bill fejében pedig az volt a legnagyobb kérdés, hogy ő, Lucy vajon mit keresett aznap a Roxfortban. Lucy azonosította benne a féltékenységet, mint érzést, összefüggésbe hozta Remus Lupinnal, majd megállapította, hogy nem teljesen alaptalan – csak érdektelen.

Sirius Black féltékenységét nem tartotta érdektelennek. Maga sem tudta, melyik lenne a rosszabb döntés: eljátszani, hogy Gilderoy Lockhart használta ki őt, és nem fordítva, vagy beszámolni a férfinak az összes múltbéli kapcsolatáról, és azok lefolyásáról. Minél őszintébben beszél magáról, annál nagyobb lesz rá az esély, hogy Sirius agyában szertefoszlik a rózsaszín köd, amin keresztül most látja.

Ha valaki, hát ő megérdemel még egy pár hétnyi rózsaszín ködöt...

...te viszont az árnyékát sem érdemled meg egy olyan embernek, mint ő, Dawlish.

Lucy dühösen megrázta a fejét, és visszatért a jelenbe. Kit érdekel ez most?! Kevesebb, mint fél órája maradt, hogy megpróbáljon behatolni O'men elméjébe, és egy darabban távozzon a Szent Mungóból. Ideje cselekedni.

– Ha rákérdeznék, hogy mikor, hogyan és miért... – Sirius elharapta a mondatot és megcsóválta a fejét; ugyanarra a következtetésre juthatott, mint ő. – Nem érdekes. Készen állsz?

Lucy felpillantott. Sirius eleven védőfalként térdelt közte és a szomszédos kórházi ágy között; árnyak szabdalta arcán eltökéltség ült. Átfutott az agyán a gondolat, hogy ez az ember akkor sem hagyná, hogy baja essen, ha a kórteremben fegyveres lázadás törne ki.

– Francokat – mondta halkan. – De muszáj.

Sirius a szemébe nézett. – Biztos, hogy ne csináljam én?

– Hát, én nem tudlak megvédeni, ha közben kitör az apokalipszis... – Lucy vállat vont. – Amúgy kösz, hogy itt vagy, meg minden.

A varázsló megrántotta a vállát.

– Akkor is itt lennék, ha megtiltottad volna. Csak nem látnál.

Lucy felvonta a szemöldökét. – Ez most ilyen romantikus utolsó mondat akart lenni, mielőtt nekiállok az éppen aktuális baromságnak, amiből hajszál híján fogsz kirángatni. Muszáj elrontanod a meglepit?

Sirius szeme megvillant a kórterem félhomályos sötétjében.

– Csináld már, mielőtt foglak, és...

– Ugye tudod, hogy belelátok a fejedbe?

– Csináld, a franc egyen meg!

Lucy önelégült arccal hajolt a mozdulatlanul fekvő O'men fölé. A varázsló külsőre nem tűnt sokkal betegebbnek, mint amikor éber állapotában találkozott vele, legfeljebb a bőre lett sárgásabb és aszottabb. Mélyen aludt; csupán mellkasának lassú emelkedése-süllyedése jelezte, hogy még életben van.

Lucy lehunyta a szemét, és szélesre tárta az elméjét; olyan szélesre, hogy egy pillanatra egyszerre érzékelte a kórterem összes lakójának halványan pislákoló tudatát. Az alvóké mellett napként ragyogott Siriusé, elszánt koncentrációba dermedve, tele törődéssel és féltéssel; szinte fájt elvonnia róla a figyelmét, és az előtte fekvő betegre koncentrálni.

Amire most készült, az Európa összes varázslótársadalmában szigorúan tilos volt, de ez most cseppet sem érdekelte. Addig tárta a tudatát, míg meg nem érezte O'men halvány, szinte képzelt jelenlétét; erre az alig észrevehető vibrálásra összpontosította elméjének minden erejét, és várt.

Először csupán végtelen sötétséget látott, mintha valaki kikapcsolta volna az érzékszerveit. Üres semmi vette körül: kezdet, vég és kiút nélküli feketeség.

Tudtam, hogy eljön, szólalt meg egy testetlen hang. Felismerte: O'mené volt.

Lucy meg sem próbálta elrejteni a dühét. Maguknál elvárás, hogy még a halálos ágyukon is sejtelmesek és titokzatosak legyenek? Szedje össze a megmaradt agysejtjeit! Azért vagyok itt, hogy felébresszem.

Azért van itt, mert az események ide vezették, felelte O'men. Bámulatos...

Nevezze, ahogy akarja! Maga sokat tud a sorsmágiáról, igaz? Pyritesről, meg Scabiorról... ezért kell most öntudatlanul feküdnie a Mungóban.

Azért fekszem itt, mert eszközzé váltam. A kíváncsiságom eluralkodott rajtam, és ezt kihasználták. Arra akartak kényszeríteni, hogy ellopjak valamit a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályról. Egy jóslatot... de fájdalom, aki megátkozott, nem tudta, milyen varázslatok védik azt a helyet. Nem tudta, hogy csak azok emelhetik le a próféciákat a polcról, akikhez azok szólnak! Az átok rettenetes volt, megbomlasztotta az elmémet. Ha felébresztenek, nem tudok magamról. Nem vagyok magamnál.

Ki volt az? – akarta tudni Lucy. Ki átkozta meg?

Bárki is volt, tudnia kellett róla... – O'men elméjén finom remegés futott végig. – Talán láttam őt, talán egykor emlékeztem... tudnia kellett!

Micsodát? – sürgette Lucy.

Nem beszélhetek róla, de megmutathatom.

A semmiből szóló hang megtestesült; O'men alakja kivált az üres feketeségből, és hívogatóan nyújtotta felé a kezét.

Megmutatom...

Lucynak minden porcikája azt súgta, hogy meneküljön, de Siriusra gondolt; Siriusra, ahogy szimatot fogott vadászkutyaként őrködik mellette, és fogja a kezét.

Nem lesz baj.

Nem engedi, hogy baj legyen.

Valahol messze, a fogható valóság peremén túl Lucy kinyúlt, és elkapta a hallhatatlan feléje nyújtott kezét.

Körülöttük apró szilánkokra tört a semmi.

O'men – és vele Lucy – négykézlábra érkezett, egy halvány, kék fényben fürdő kerek helyiség közepére. Körben szakasztott egyforma, néma ajtókat látott kirajzolódni a félhomályban. Mindenki más eltévedt volna itt, előtte azonban kristálytisztán rajzolódott ki az áhított cél...

A prófécia. Meg kell szereznie a próféciát.

...hát ez a gondolat meg honnét tolakodott a fejébe? Nem ő az első, és nem is az utolsó, aki felfedezte, hogy valamiféle jóslatot őriznek vele kapcsolatban a Rejtély- és Misztériumügyön. A tény, hogy itt dolgozik, és napi bejárása van a Jóslatok Termébe, alaposan leszűkíti ezt a listát, de ő, Boderick O'men méltó a szakmájához, és nem kontárkodik bele a jövő rezdüléseibe. Amennyiben a jóslat igazi – nos, az értelmezés függvénye, hogy mit tudna ellene tenni. Az egyik elmélet szerint semmit, hiszen a sors előre lefektetett ösvényeiről senki sem térhet le; a másik fő elmélet szerint azonban éppen azzal idézné elő a jóslatba foglalt eseményeket, ha tudna róluk. Egyik értelmezés szerint sem logikus azonban, hogy odamenjen. Most egyébként is más dolga van.

Ki kell derítenie! Meg kell bizonyosodnia róla, hogy nem téved. Persze lehetetlennek tűnik, hogy tényleg megtörtént, de a Sorsfonók tevékenysége gyanús... Pyritesé és Scabioré. Minden jel arra mutat, hogy valóban megtették: hogy megtalálták őket, mind a hármat, és olyan hatalom birtokába jutottak, amihez foghatót ember kezébe adni nem szabad. Mert akkor eljön – akkor újra eljön, és mindennek vége lesz.

Nem késlekedhet. Meg kell találnia...

A késztetés olyan erős volt, hogy szinte fájt. O'men – és vele együtt Lucy – a mellkasához kapott, megszédülve szedte össze maradék erejét.

A prófécia!

A fájó, elemi sóvárgás mintha lénye legmélyéből szakadt volna fel, és fogalmazódott volna meg fáradtan vibráló tudatában. A prófécia. Ez mindennek a kulcsa. Meg kell találnia! El kell rejtenie, messze innét, ahol mások nem férhetnek hozzá, és akkor megszűnik ez a pokoli kín.

A prófécia. Minden lépéssel egyre erősödött benne a vágy, hogy megkaparinthassa, hogy ő adhassa át a Sötét Nagyúrnak, hogy őt csodálja mindenki, aki korábban belebukott a feladatba. Csengett a füle, a feje pedig elnehezült, mintha víz alá nyomták volna.

Látótere peremén sápadt szellemalakokként sejlettek fel a Jóslatok Termének polcai; végtelenbe vesző soraik közt visszhangzott minden lépés és minden szaggatott lélegzet.

A prófécia!

Ösztönösen érezte, hogy eljutott a megfelelő polchoz. Mohó öröm töltötte el, a természetellenes, alattomos késztetés pedig őrült vággyá erősödött.

Meg kell tennie, hiszen olyan közel van már...

Látta saját remegő kezét, ahogy kinyúl, és áthágja a határt lehetetlen és lehetséges között; és látta azt is, ahogy elbukik. Érezte, ahogy lesújt az átok, ahogy a kívülről jövő, kényszerítő erő egy szempillantás alatt szertefoszlik.

Egy hosszú pillanatig borzadva, kristálytisztán látott mindent.

Voldemort nagyúr kudarcot vallott, ám nem végleg: sikerét csupán elodázta ez az újabb vereség. Most már tudja, mivel áll szemben; szolgája az ő, O'men élete árán elviheti neki a hírt. Mindez azonban nem számít többé, mert oda az ép elméje, és soha senki nem fogja megtudni, mi történt valójában.

Senki sem fogja kinyomozni, hogy Pyrites és Scabior valóban megtették-e... hogy valóban megtörtént-e...

És eljön a halál.

O'men!

Lucy egy pillanatra azt hitte, maga is megőrült. A hallhatatlan emlékképei ezer apró szilánkra törtek körülötte, és az üres semmibe oldódtak, mintha soha ott sem lettek volna.

Hiába küzd velük, hallotta a varázsló hangját. Ha valóban a Halál uraivá váltak...

Lucy önkéntelenül Scabiorra gondolt – Scabiorra, és a Halál Ereklyéire.

De hát az csak egy mese!

Nincs esélye, bizonygatta O'men. A sorsa ezer szállal kötődik Pyrites-éhez és Scabioréhoz; és rossz véget ér az, aki beleavatkozik a világ rendjébe. Figyeljen oda a mesékre, mert igazat üzennek! Akik túl akartak járni a Halál eszén, mind az övéi lettek. Ki hamarabb, ki később. Ki harc árán, ki önként... de mind hozzá térünk vissza az utunk végén, Lucy Dawlish. Minden történetnek ez a vége, minden birodalomnak, minden szerelemnek, minden tervnek és minden ambíciónak.

Ha a sorsunk fonalai összekuszálódnak, eljön az egyetlen, aki szétválaszthatja őket: az ezerarcú, az ezernevű, a mindentudó. A mindenható.

Eljön a Halál.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) . Rendszeresen posztolok apróságokat, sőt, néha - mint látod - a sztori alakulásába is beleszólhatsz=)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)