** FIGYELEM! Ez a fejezet spoileres utalásokat tartalmaz a Sequestrum-hadművelet sorozat első két kötetére. Ha már olvastad a könyveket, semmi "veszélyt" nem jelent rád a fejezet; ha pedig csak ez a könyv érdekel, és az előzményeket kihagynád, akkor ebben a részben nagyjából benne van minden, amit tudnod érdemes (igaz, jó pár részlet kihagyásával).

Nagyon igyekeztem, hogy ne legyen tök unalmas és egyhangú az egész, de bevallom, hogy iszonyú nehéz ennyi expozíciót írni egyszerre :D a jó hír viszont az, hogy ezzel le is tudtuk, és kezdődnek az akciódús(abb) részek.

Jó olvasást! <3 **

* * *

Utoljára, Black!
Második fejezet: Elvarratlan szálak

Lucy Dawlish tapasztalatai alapján a koboldok az alábbi négy kategóriába voltak sorolhatóak:

1. Nem érdemes vele ujjat húzni.

2. NAGYON nem érdemes vele ujjat húzni.

3. Ha ujjat húzol vele, az lesz életed utolsó ujjat húzása.

4. FUSS!

A Gringottsban töltött évei alatt Lucy alapos gyakorlatot szerzett benne, hogyan lehet minél gyorsabban és effektívebben kategorizálni egy frissen megismert kollégát; a Gringottsban csupán „a Főnök" néven emlegetett kobold azonban kifogott rajta.

Ezt a koboldot Gnarlaknak hívták, és számos információ keringett róla a bank falai között. Némelyikük bizonyított tény volt – például hogy a Gringotts igazgatója, Ragnuk az öccse volt –, némelyik logikus következtetés – például, hogy gazdag ügyfelek vagyonának befektetésével, őrzésével és adómentesítésével foglalkozott –, némelyik pedig bizonyításra váró pletyka – például, hogy évtizedekig tartó amerikai tartózkodása alatt minden létező rendvédelmi szervvel összetűzésbe került, és minden alkalommal megúszta. Egy dolog azonban minden kétséget kizáróan igaz volt: Lucy Dawlish még soha életében nem találkozott olyan kobolddal, akit ennyit tanulmányozta az embereket és ilyen jól megértette őket.

A koboldok többsége végtelenül egyszerűnek és ezáltal unalmasnak tartotta a varázslókat; emiatt pedig sosem lépték át azt a megfoghatatlan kommunikációs korlátot, ami oly gyakran akadályozta a megértést a két faj között. Lucy kedvenc kollégája, Ampók például hajlamos volt rá, hogy tőle elcsent szófordulatokat használjon arra cseppet sem alkalmas helyzetekben – egy múlt heti tárgyaláson például közölte a mágiaügyi miniszterrel, hogy „kissé búvalbaszottnak tűnik", majd udvariasan megkínálta a Lucy irodai szekrényében rejtegetett töménnyel. Gnarlak körül ilyesmi nem fordulhatott elő; dörzsölt emberi politikusokat megszégyenítő módon lavírozott a legkényesebb tárgyalási helyzetben is, és kifejezetten kereste az emberek társaságát.

Lucy Dawlish Gnarlakkal való megismerkedése kissé fájó emlék volt. Végső soron annak köszönhette, hogy Cornelius Caramel elhatározta: megpróbálja rátenni a kezét a Gringotts lezárt részlegére, amelyet koboldok és mágusok egyaránt „a Sequestrum" néven ismertek. A Sequestrum széfeit azonban szörnyű átkok egész sora zárta le, és a minisztériumnak hosszan kellett tárgyalnia a bankkal, hogy kedvező politikai ígéretek fejében hajlandóak legyenek ismét hozzányúlni.

A Gringotts átoktörői immár két éve dolgoztak a szakasz megnyitásán, ám csupán a széfekhez vezető főkapuig jutottak el. A továbbhaladáshoz szükség lett volna a Sequestrum kulcsára, amelyet a gringottsi koboldokon kívül a miniszter, Voldemort és Albus Dumbledore is igyekezett megszerezni. Dumbledore egy ideig azt hitte, hogy a nyomára bukkant, a szóban forgó kulcsról azonban kiderült, hogy hamisítvány, az őrzője pedig nem élte túl a megszerzéséért folytatott harcot: éppen Lucy keze által esett el, ami miatt a Rend tagjai eleve vonakodva fogadták be őt a körükbe. Amikor pedig kiderült, hogy a boszorkány tudtán és akaratán kívül ugyan, de segített Peter Pettigrew-nak elkészíteni a bájitalt, melynek segítségével Voldemort újra testet öltött, a helyzet – érthető módon – tovább romlott.

Lucy egy emlékben látta először Gnarlakot, amelyből kiderült, hogy a kobold jóban van Sirius Blackkel: erről aztán a valóságban is meggyőződhetett, amikor a varázsló elhozta őt a Gringottsba, hogy megmentse a koboldok haragjától. Lucy azt várta volna, hogy ha az ember nyomtalanul eltűnik a munkahelyéről megközelítőleg ötvenezer galleonnal együtt, az illető munkahely legalábbis erősen fontolóra veszi, hogy jó döntés-e ismét alkalmaznia; Gnarlakot azonban láthatóan mulattatta a története, és állást ajánlott neki a saját részlegén. A Gringotts igazgatója, Ragnuk kiabált egy sort Gnarlakkal, majd Siriusszal, aztán vele, Lucyval, és a banki tanács tagjaival is alaposan összeveszett; végül pedig az a – sokak által kritizált – döntés született, hogy amennyiben a boszorkánynak sikerül eltüntetnie a szökése által okozott kolosszális költségvetési űrt, a Gringotts jó hírének érdekében az egész tartozási- és szabályszegési ügyet hivatalosan tisztázottnak tekintik. Lucy tehát csodálkozott egy sort a bank szabályzatának kiskapuin, Sirius rágyújtott a hatodik cigarettájára, az élet pedig folyt tovább a maga medrében.

A boszorkány azóta gyakran kívánta, bár sosem tért volna vissza a Gringottsba, mert az események csupán ezt követően vettek sötét fordulatot. A Remusszal való összeveszése akkor este még nem tűnt olyan véglegesnek, mint amilyenné később vált, a Sirius és közte támadt ellentéteknek pedig még nyoma sem volt.

Az igazat megvallva minden csodásan alakult, egészen addig, amíg be nem tették a lábukat abba a dohos, öreg házba, ahol házimanófejek lógtak a falról és a kanapé éjszakánként fojtogatni kezdte az embert; és amíg össze nem vesztek azon a hülye medálon. Illetve nem pontosan azon, persze – sokkal inkább olyan dolgokon, amik eleve a fejükben motoszkáltak (Lucyéban legalábbis biztosan), és az összezártság, az egymásra utaltság felszínre hozta őket. Talán törvényszerű, hogy így történt; a boszorkány ekkor tulajdonképpen már egészen közel állt hozzá, hogy elfogadja Dumbledore, a Rend és Sirius védelmét – egyszóval átgondolt és logikus döntést hozott volna, az pedig nem volt szokása. Ha akkor így dönt, egy csomó mindennel nem kellene megküzdenie: például a koboldokkal, Cornelius Caramel favicceivel, vagy a tudattal, hogy az édesapja tökéletesen tisztában van vele, hogy visszatért Londonba, mégsem érdeklődött utána egyszer sem.

Ahogy Remus sem.

Ha az a nyomorult kacat nem kerül elő, most talán a Grimmauld téri ház sötét nappalijában dohányozhatna az irodája helyett, nem kellene odafigyelnie a külsejére, feltehetné David Bowie összes lemezét – akár egyszerre –, és még a barátai is szóba állnának vele.

Talán nem a főnöke lenne az egyetlen személy, aki őszinte érdeklődéssel megkérdezi, hogy van.

– Szokatlanul koherensnek tűnik ma reggel – jegyezte meg a New York Times friss száma fölül kikandikálva Gnarlak.

Az újság mozdulatlanságba dermedt címlapján mugli tüntetők vonultak fel az amerikai demokrata párt molinói alatt. Lucy csupán egy pillantást vetett a vezércikk címébe foglalt 'CLINTON' és 'AL GORE' nevekbe, egy lenéző fintorba sűrítve a véleményét – az egész úgy hangzott, mintha egy biztosítási ügynök lepaktált volna egy maffiafőnökkel.

– ...meg úgy egyáltalán – tette hozzá a kobold. – Nem erre számítottam.

– Ezt hogy érti? – kérdezte kelletlenül Lucy. A Főnök aznapi hangulatát Ampók beszámolója alapján valahová az „ez lesz életed utolsó ujjat húzása" és a „FUSS!" kategóriák közé helyezte – nem úgy tűnt azonban, hogy Gnarlak rajta akarná levezeti a rossz kedvét. Sőt, őszintének tűnő aggodalommal pillantott rá; ami nagyjából annyira hatott természetesnek a kobold okos arcán, mintha randalórszarvat növesztett volna.

– Egyáltalán nem érti, hogy mi történt magával, igaz? – kérdezte.

Lucy pislogott egyet.

– Hát... elfogyott a gin, kigyulladt az asztalomon egy Rivalló, Ampók elszívta az összes dohányomat, és reggel egy mugli nyanya lekurvázott. – A boszorkány felvonta a szemöldökét. – Maga szerint náluk tényleg tweedruhában nyomják az ilyesmit, vagy csak nem kellett volna az arcába fújnom a füstöt? Esküszöm, nem direkt volt.

– Nem a katasztrofális magánéletére gondoltam – felelte szárazon Gnarlak. – Sem az alkoholizmusára, a krónikus ostobaságára, az öltözködésére vagy a makacsságára. Ezek mind csupán tünetek.

– Akkor mégis mi a fenére gondol?! – fakadt ki Lucy.

A kobold megcsóválta a fejét. – Hosszú évtizedek óta tanulmányozom az emberi fajt – mondta –, és az önsorsrontó hajlamuknál már csak az önámításra való képességük döbbent meg jobban. Nem rémlik magának valami az elmúlt másfél hónapból? Esetleg mintha gyökeresen megváltoztak volna a létezésének alapvető törvényei, vagy ilyesmi...?

– A Sorsfonálra gondol? – Lucy megrázta magát, vállat vont. – De hát annak vége! Megtört a varázslat, és minden pontosan ugyanolyan szar lett, mint előtte.

Gnarlak őszinte, már-már komikus döbbenettel meredt rá.

– Magát tényleg senki sem világosította fel, mi történik, ha átíratja a sorsát egy feketemágussal?

Lucy kissé hátrahőkölt ettől a megfogalmazástól.

– Biztos, hogy Pyritesről beszél? Nem tűnt feketemágusnak...

– Nem tűnt annak, hát persze! – Gnarlak olyan erővel csapta be a tárcáját, hogy lepattant róla a retesz. – Az ég szerelmére, Dawlish – az egy dolog, hogy a maguk Voldemortjának a homlokára van írva, hogy „KEGYETLEN ÉS ALÁVALÓ VAGYOK", de nem minden gonosztevő ennyire ostoba! Ha lenne róla bármi fogalma, mennyire kockázatos egy sorsvarázslat, inkább hagyta volna, hogy Patricia Rakepick megskalpolja, mint a kis barátnőjét!

Lucy megborzongott Merula felismerhetetlenné torzult, halott arcának emlékétől.

– Kizárt – felelte. – Csak rám akar ijeszteni, de nem fog menni! Megcsináltam, amit kért. Itt a rohadt könyvelés, többé nem lesz vele dolga; most pedig adjon valami értelmesebb munkát, és szálljon le a magánéletemről! Baromi nyugtalanító, amikor egy kobold megpróbál lelkizni az emberrel... eddig még arra sem tartott érdemesnek, hogy körbevezessen az irodájában, most meg hirtelen úgy csinál, mintha érdekelné a sorsom!

– Valóban nem vezettem körbe – kapott a szón Gnarlak. – És vajon miért hagytam ki ezt a nyilvánvalóan praktikus és elengedhetetlen lépést? Hmm? Hát azért, maga tökkelütött, mert soha az életben nem gondoltam volna, hogy még életben lesz, mire visszatérek!

– Tessék?

– Bizony! – Gnarlak arcán kobold-mértékkel mérve illetlen mennyiségű érzelem tükröződött. – Évekig takarítottam Pyrites szemetét Európából és az Államokból, jól ismerem a módszereit. Ha tudná, hányszor próbáltam elkapni!

Lucy agya képtelen volt befogadni ezt az újabb információt. – De hát... én azt hittem, együtt dolgoztak.

– Az egyik nem zárja ki a másikat – vont vállat a kobold. – Annyit mindenesetre megtanultam a Sorsfonókról, hogy sosem szabad belekeveredni az ügyeikbe. Ismét kérdem... érti egyáltalán, hogy mi történt magával?

– Pyrites megváltoztatta a sorsom – felelte makacsul Lucy. – Meg Remusét is... hogy eltűnhessünk, és senki ne keressen minket. Aztán megtört a bűbáj, és hirtelen mindenkinek eszébe jutott, amit elfeledtettünk velük. Mi ebben olyan baromi drámai és rettenetes?

– A két eset nem egyforma – felelte komoly arccal Gnarlak. – Gondolkodjon! Lupin sorsa egy korábbi állapotba ugrott vissza: a világ nem a létezéséről feledkezett el, csupán arról, hogy vérfarkas. A múltban azonban már létezett olyan pillanat, amikor szinte senki sem tudta róla, hogy az: ebben kevés volt a kockázat. De amit maga kért, hogy mindenki felejtse el, aki valaha ismerte... nos, ez egy párhuzamos valóságot hozott létre, párhuzamos ok-okozati viszonyokkal; a két létező valóságsík pedig lassan egymásba simult volna, ha az átoknak van ideje hatni.

– ...és akkor ment volna tovább minden csont nélkül, igaz? – motyogta Lucy. – Mintha mindig is így lett volna.

– Pontosan – bólintott a kobold –, de nem így történt! A varázslat idő előtt megtört, maga pedig egy elvarratlan Sorsfonalat húzgál maga után, amerre csak jár.

– Az nagy baj? – nézett rá Lucy, bár gyanította, hogy sikerült feltennie élete legostobább kérdését.

– Hogy nagy baj-e? – Gnarlak sötéten felnevetett. – Nem ismerem a Sorsfonalak természetét. Nem tudom, miből vannak, van-e egyáltalán anyagi formájuk, vagy csak a Sorsfonó varázslatai teszik őket kézzelfoghatóvá. Egy azonban biztos: maga az első ember, akit még életben látok negyvennyolc órával azután, hogy elszakított egyet. Igazán érdekelne, hogyan csinálta.

– Pyrites akarta így – felelte lassan Lucy. – Siriusszal... akarom mondani, Blackkel felkerestük őt, hogy tegye rendbe a dolgokat, de elkéstünk. Csak egy üzenetett hagyott nekünk hátra, ami szerint tervei vannak velem. Azt mondta, üldözni fognak, amiért találkoztam vele, és szükségem lehet még a tudására: ami elég nagy baromság, hiszen semmit sem adott át nekem belőle.

Gnarlak figyelmesen ránézett. – Hazudik – mondta érdeklődve. – Vagy legalábbis nem mondott el mindent.

– Ha mindent elmondok, nem fogom többé érdekelni magát – vont vállat Lucy. – Azért teljesen hülye nem vagyok!

– Nem – felelte halkan Gnarlak –, nem az. Máskülönben nem vesztegetném magára az időmet.

Hazudik, döbbent rá Lucy, de ő nem mondta ki, amit gondolt. Valami mintha megváltozott volna a Gnarlakkal történt legutóbbi találkozása óta: az öreg koboldot tényleg érdekelni kezdte a sorsa. Nem mert volna úgy olvasni az elméjében, ahogy az emberekében tette néha, hiába volt ösztönös tehetsége a legillimenciához; a kobold alapvető érzelmeit azonban így is érzékelte, annak ellenére is, hogy élesebbek, esetlegesebbek voltak az emberekéinél.

Gyanakvás. Kíváncsiság. Aggódás.

Félelem.

Majd váratlanul, és mindent elsöprően:

Meglepett elégedettség.

Lucy még azelőtt felpillantott, hogy Gnarlak meglegyezte volna az arca előtt a huszonöt oldalasra nyúlt dokumentumot, amelyen az elmúlt három hétben dolgozott – legalábbis elvileg.

– Nem találom a költségvetési katasztrófát, amit okozott – mondta tettetett nyugalommal a kobold. – Hová dugta a különbözetet?

– Most komolyan mondjam el? – Lucy rámosolygott. – Azt hittem, az ilyesmi maguknál becsületkérdés.

– Nem találkoztam még emberi lénnyel, aki túljárt volna az eszemen – felelte élesen a kobold.

A boszorkány felsóhajtott. – ...és nem is fog, mert Ampók csinálta.

Gnarlak rásandított.

– Félhavi fizetésem – felelt a kimondatlan kérdésre Lucy.

– Nevetségesen nagylelkű. Tanuljon meg alkudni!

* * *

A tehetetlenségnek, ahogy azt Sirius Black korán megtanulta, voltak különböző fokai, melyek követhető skálába rendeződtek; és mint kiderült, hiú remény volt azt gondolnia, hogy az azkabani életfogytiglan ennek a skálának a legvégén helyezkedik el. Tétlenül ülni, arról fantáziálgatva, hogy a keresztfiával milyen szörnyűségek történhetnek, ha továbbra sem segít neki senki: ez a tehetetlenségnek egy új, Sirius számára mindeddig ismeretlen foka volt.

Dementorok támadtak rám, és lehet, hogy kicsapnak a Roxfortból. Tudni akarom, mi ez az egész, és mikor mehetek végre el innen.

Harry levele rövid volt és lényegretörő; rideg érzelemmentessége egyszerre töltötte el őt aggódással és megértéssel. Nem egy tizenöt éves gyerek rémült segélykiáltása volt ez, amelyet a helyzet megindokolt volna – inkább egy sok vihart átélt, megtört emberé, aki hozzászokott, hogy szörnyű és igazságtalan dolgok történnek körülötte.

Már ha egyáltalán felfogja, hogy a körülötte történő dolgok szörnyűek és igazságtalanok, gondolta keserűen Sirius.

Volt idő, amikor nevetségesnek tartotta James Pottert, amiért folyton érzelmeskedik a szüleivel; vagy Remus Lupint, aki az éj leple alatt leosont a konyhába, hogy saját készítésű mézeskalácsot küldhessen haza az édesanyjának. Hosszú időbe telt elfogadnia, hogy amit igazságosnak gondol, az egyoldalú; amit ösztönnek hisz, az belénevelt késztetés; ami pedig logikus következtetésnek tűnik, az gyakran manipuláció.

Számát sem tudta, hányszor kérdőjelezte meg a saját épelméjűségét roxfortos évei alatt – hiszen amikor odahaza a szülei fejére olvasták a Black névhez állítólag méltatlan tetteit, gyakran őszintén elszégyellte magát. A Grimmauld téri ház hagyományoktól dohos levegőjében, a szúette gerendákra nehezedő múlt nyomása alatt a létezés törvényei világosnak, következetesnek, sőt: egyszerűnek tűntek. A valóságon nem lehetett változtatni; ő, Sirius volt az, akinek hibás hajlamain felülemelkedve változnia kellett.

Előtte – Azkaban előtt, minden előtt – a barátai gyakran megkérdezték, milyenek is valójában a szülei, ő pedig minden alkalommal másként írta le őket attól függően, hogy éppen kivel beszélt. Szigorúak, mondta Peternek. Távolságtartóak, mondta Remusnak. Nem olyanok, mint a tieid, mondta James-nek, és lenyelte a torkában gombócba gyűrődött ismeretlen, szorító érzést.

Aranyvérmániás barmok, mondogatta később, amikor már fontosnak tartotta, hogy hogyan áll a haja, és hogy mások mit gondolnak róla.

Ekkoriban már határozottan érezni kezdte, hogy ami a Grimmauld téri ház falai között történik, az nem normális; a jelenség azonban jó ideig túlságosan kezdetleges, túlságosan alattomos volt ahhoz, hogy megfelelően körülírja, hiába vált egyre sötétebbé és fullasztóbbá. Valahányszor felvetődött benne, hogy a szülei által oly nagyra becsült varázslóelit egy követ fújhat Voldemorttal, és hogy a „kóros hajlamai" elfojtására irányuló törekvések talán nem kizárólag az ő, Sirius javát szolgálják, mindig történt valami, ami meghazudtolta a sejtéseit. Az édesanyja megengedte, hogy áthívja magukhoz James-t (igaz, csakis őt). Az édesapja bevitte a minisztériumba, hogy körülnézhessen. Sipor eltitkolta valamelyik Regulusszal elkövetett csínyét – és néhány napig megint minden olyan volt, mintha sohasem bántotta volna őt senki.

...nem bírtam tovább, mondta magyarázatképpen James-nek, amikor hatodév előtti nyáron Euphemia Potter veteményeskertje közepén landolt a motorjával. Utálom az egészet: az aranyvérmániájukba belebolondult szüleimet, az ostoba tévképzeteiket, az elvárásaikat, az egész rohadt életet!

Az anyám kitagadott, mert rajtakapott egy muglival, mondogatta máskor, pedig nem kapták rajta, és nem is tudta pontosan, hogy kitagadták-e. Hónapokig csend volt, csak Regulus könyörgött neki, hogy jöjjön haza – egy ideig csak levélben, aztán a Roxfortban személyesen is. Még akkor sem adta fel, amikor James egy reggel Százfűlé-főzetre cserélte a töklevet a nagyterem összes kancsójában, és a kastély egy órára változó mértékben hisztérikus Sirius Blackek rezervátumává változott.

Hát persze, hogy az a kis görény még akkor is tudta, melyiket kövesse a folyosón.

Naná, hogy időként megátkoztak, mondta vállvonogatva Sirius, ha kérdezték. Szerinted lemondanék a nemes és nagy múltú örökségemről, ha csak az érzékeny lelkembe taposnak bele?

Naná, hogy nem szóltam a Wizengamotnak, forgatta a szemét, amikor tovább kérdezősködtek, szerinted tehetnek értem bármit is? Kilóra megveszik őket.

Egy kicsit haragudott magára, amiért hazudik, hiába sejtette, hogy nincs más megoldás. Fel kellett nagyítania, más nézőpontból kellett vizsgálnia a sérelmeit, hogy azok más szempontjából is érthetőek legyenek – arra ugyanis, hogy „Tisztelt Bíróság, a családom tagjai pólyás korom óta manipulálnak, rajtam vezetik le a kezeletlen mentális problémáikat, kinevelik belőlem az egészséges érzelmi reakciókat és folyamatosan arra kényszerítenek, hogy megkérdőjelezzem a saját döntéseimet", a Wizengamot még akkor is csak annyit tudott volna mondani, hogy „szar ügy", ha Sirius Black meg tudta volna fogalmazni, hogy mi történt vele.

Amilyen rémálomszerű érzés volt visszatérni a Grimmauld téri házba, akkora megkönnyebbülést jelentett egy portré keretei közt látni az édesanyját: a maga őszinte valójában, ahogy életében szinte soha. A festmény felfedte Walburga Black ariszokratikus jégréteg alatt lappangó igazi természetét; és a portrénak szemmel láthatólag nem volt ideje átvenni ihletője színészi képességeit. Sipor, a már Sirius gyerekkorában is öreg házimanó hasonló átalakuláson ment át: a Black család iránti megingathatatlan lojalitása mániává fajult, a Siriusszal kapcsolatos érzéseiből pedig eltűnt a kettősség – megátalkodottan gyűlölte őt, mint ellenségét mindannak, amiben hitt. Sirius a maga részéről már-már megkönnyebbülve viszonozta ezt a gyűlöletet, mert egyszerű volt, és megerősítette mindabban, amiben hosszú évekig nem volt biztos.

A Grimmauld téren raboskodni csupán egy árnyalatnyival volt elviselhetőbb Azkabannál, egy ideig mégis elszántabbá tette őt: minden egyes itt töltött másodperc bizonyíték volt arra, hogy helyesen cselekedett, amikor megtagadta a családját a barátaiért. Nem ment el az esze, nem tévesztették meg, nem csalták csapdába: a szülei valóban olyanok voltak, mint lelke mélyén mindig is gyanította, ő pedig elég szerencsésnek – és makacsnak – bizonyult hozzá, hogy kitörhessen a bűvkörükből.

Persze hogy mit nevezünk sikernek, gondolta Sirius, az relatív; és talán lényegtelen. Nem ért rá saját félresikerült életét elemezni, fontosabb dolga volt ennél: Harryvel kellett foglalkoznia. Egyszer már cserben hagyta Lily-t és Jamest, engedte, hogy meghaljanak; nem engedheti, hogy a fiukkal is történjen valami! Épp elég baj, hogy itt kell ülnie a fenekén. Amint viszontlátja a keresztfiát, tesz róla, hogy legalább a Rend tevékenységének egy részével tisztában legyen; mert megérdemli a válaszokat.

Sirius az elmúlt órában már negyedszer ragadott tollat, bátorítónak szánt szavai azonban papírra vetve üres közhelynek tűntek. Az információk, amelyek megnyugtathatták volna Harry-t, túlságosan bizalmasak voltak ahhoz, hogy leírja őket, hiába csípte véresre a kezét a frissen érkezett Hedvig; a kockázatmentesen leírható válaszlehetőségek pedig mind semmitmondó hazugságok voltak. Nem írhatta, hogy „minden rendben lesz", ha egyszer fogalma sem volt, hogy mi lesz; és azt sem írhatta, hogy „légy türelemmel", ha ez neki magának is nehezére esett.

A „nem engedem, hogy bajod essen" már eggyel hasznosabb válasznak tűnt, és Sirius le is írta, de végül tűzre vetette a pergament. Egyszer ígért már valami hasonlót Harrynek, ám tervei rövid úton meghiúsultak. Nem festhet megint elé egy képzeletbeli jövőt, amit képtelen valóra váltani – a fiú jó eséllyel így sem hinne már neki.

Egész nyáron egyedül volt, összezárva azokkal a muglikkal...

– Van egy perced?

Kingsley Shacklebolt tűnt fel az ajtóban. Ahogy a szobát átszelve megállt Sirius karosszéke mellett, kissé félre kellett hajolnia a csillár útjából – az apró kristályszemekkel díszített szerkezet jócskán megereszkedett, a tartólánc pedig elvékonyodott. Talán már csak a falakból sugárzó varázslat tartotta a helyén.

– Felfogtam a parancsot – mondta unottan Sirius. – Két nap múlva mentek Harryért, és idehozzátok. Ígérem, nem szököm ki innét, nem változtatom veszett tündérmanóvá a Wizengamot tagjait, és nem szabotálom az akciótokat; hanem ülök tovább tétlenül a seggemen.

– Ez biztató – felelte türelmesen Kingsley –, de nem erről akartam beszélni veled.

Sirius arca egy általában Sipor számára tartogatott, jegesen közönyös kifejezést öltött.

– Hát akkor miről? Jöttél kibeszélni a következő fontos küldetésed, mint kolléga az ex-kollégával?

– Úgy látszik – felelte megvillanó szemmel Kingsley –, hiába remélem, hogy egy nap nem olyan lesz hozzád szólni, mintha kaktuszba nyúlna az ember.

Sirius lenyelt négy goromba válaszlehetőséget, és várakozva felvonta a szemöldökét; Kingsley pedig mély levegőt vett, hogy visszanyerje máskor megingathatatlan önuralmát.

– Nos... ha lenne bármi fogalmad róla, miért keresi Lucy Dawlish-t a Scotland Yard, elmondanád, ugye?

– Egyszerűbb lenne kinyomozni, hogy miért nem – morogta a karját dörzsölgetve Sirius.

Kingsley élesen ránézett. – Máshogy is felteszem a kérdést: ha tudnád, hogy a Gnarlak nevű kobold ügynökei miért védik őt következetesen a Scotland Yardtól, elmondanád?

Sirius úgy meglepődött, hogy egy pillanatra elfelejtett mogorva arcot vágni.

– Gnarlak? Biztos vagy benne?

Kingsley vonakodva bólintott. – Caramel megbízott, hogy adjak át egy üzenetet a mugli miniszternek, és megláttam Lucy nevét egy aktán az asztala sarkában. Szaglászni kezdtem... és tudom, hogy ismered azt a koboldot...

– Csak akkor csinál ilyet, ha jó oka van rá – jelentette ki Sirius. – És nagyon jó ok címén nem aranyra gondolok; abból van neki bőven. Más oka van rá, hogy megtartsa Dawlish-t.

Kingsley-t mintha megmosolyogtatta volna a következetes vezetéknév-használat.

– Van bármi elképzelésed, hogy mi lehet az?

Sirius vállat vont. – Remust kérdezd. Nekem aztán fogalmam sincs a kis barátnőjéről.

– Kedveled őt – felelte élesen Kingsley.

– Ha tudnék valamit, elmondanám. Nem várnám meg, hogy még több katasztrófát okozzon a hülyeségeivel... egyébként meg mindegy, hogy kedvelem-e vagy utálom, úgysem jön vissza. Hála Merlinnek.

Kingsley most már nyíltan mosolygott. – Tudtad, hogy Dung licitet vezet róla, hogy vajon min vesztetek össze?

– Tudtad, hogy a keresztfiamat egyszerre akarja kicsinálni Voldemort és a Minisztérium? – vágott vissza Sirius. – Inkább vele foglalkozz!

– Apropó minisztérium – mondta Kingsley. – Mielőtt rászabadult a Roxfortra, Caramel államtitkára még rúgott belénk egy utolsót, és átpakoltatta a Varázsbűn-üldözési főosztály raktárát... ami tulajdonképpen szerencse, mert soha vissza nem térő alkalmat teremtett, hogy kimenekítsem ezt.

Hosszúkás fadobozt húzott elő a zsebéből és Sirius felé nyújtotta, aki hirtelen megsejtette, mi lehet benne; és egy csapásra kiszökött az arcából az összes vér.

– Tudom, hogy Dumbledore-éval is elvagy – folytatta rá cseppet sem jellemző zavartsággal Kingsley –, de gondoltam, talán mégis jobban örülnél, ha visszakapnád a...

– Nem rúgnak ki ezért, vagy valami? – kérdezte rekedten Sirius, akit olyan érzés fogott el, mintha a bordái között hirtelen kettétört volna valami kemény és hideg.

– Sajnos nincs meg az áldozatfaktor – felelte könnyedén Kinsgley. – De ha ez megnyugtat, éveket öregedtem, mire kikotortam a lomok közül. A raktárban nem lehet pálcát használni.

– Kösz – préselte ki magából Sirius. – Ezt nem felejtem el neked.

Kingsley nem felelt, csak megveregette a vállát, és már el is tűnt a hallba vezető folyosón; Sirius pedig óráknak tűnő percekig csak állt, és nézte a dobozt, mintha emlékezetébe akarná vésni annak minden apró részletét – kopásfoltokat, repedéseket, a fában futó érdes gyűrűket –, aztán lassan letette az asztalra, és leemelte a fedelét.

A pálca éppen olyan volt, mint rendesen: 12 és háromnegyed hüvelyk, galagonya, thesztrál farokszőr: Gregorovics keze munkája, mint a Blackek pálcái általában. A markolata hűvös volt és sima; és ahogy Sirius hitetlenkedve-megindultan felemelte, a csilláron égő gyertyák fénye táncot lejtett a sötét fába vájt rúnák ágain.

– Rég találkoztunk, nem igaz? – mormolta a varázsló. Mielőtt eszébe juthatott volna, mennyire nevetséges dolog egy varázspálcával beszélgetni, már meg is szorította a markolatát.

Semmi.

Sirius a homlokát ráncolta. Talán túlzás lett volna azt várnia, hogy a pálca hegyéből szikraeső tör majd ki a viszontlátástól, de arra azért igenis számított, hogy érez majd valamit: egy pendülést, egy pillanatnyi vibrálást, a fában lappangó mágia apró kisülését.

Próbaképpen az asztalon fekvő hamutartóra szegezte a galagonyapálcát, és intett vele – de mintha egy darab száraz kérget fogott volna a kezébe.

– Wingardium leviosa! – erősködött, de hiába. A pálca halott és néma maradt, Siriuson pedig átcikázott a pánik. Cserbenhagyta volna a varázsereje?

A dühroham határán rántotta elő a zsebéből a Dumbledore-tól megörökölt ébenfa pálcát; a hamutartó erre rakétaként lőtt ki a plafon felé, szürke takarót borítva az asztalra.

Sirius még egy jó órán át próbálkozott, de hiába: míg Dumbledore régi pálcája első szóra engedelmeskedett neki, a sajátja nem adta jelét, hogy akár egy szemernyi mágia is lakozna benne. Halott volt... vagy talán úgy határozott, előző tulajdonosa nem méltó többé hozzá. A Gregorovics készítette pálcákkal ritkán ugyan, de előfordult az ilyesmi.

De az is lehet, hogy én haltam meg, gondolta keserűen Sirius.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) . Rendszeresen posztolok apróságokat, érdekességeket és update-eket a sorozattal kapcsolatban.

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)