Tonks hajlott hátú, csigás hajú öregasszony képében érkezett meg a TANÁCSADÁS ÉS ÁRFOLYAMKALKULÁCIÓ feliratú ajtó elé. Menet közben százszor megbánta a döntését; nem elég, hogy a lépcsőn mindvégig a koboldok szeme előtt volt, még Gnarlak is megvárakoztatta őt. Amikor nagy sokára bebocsátást nyert az irodába, a kobold ingerültsége szinte tapintható volt.

– Nem magát vártam – közölte mogorván. – Lenne kedves megmondani a barátnőjének, hogy fizetésemelést kapott, nem szabadnapot?

Tonks hiába próbálta leplezni ijedtségét, ahogy visszanyerte szokásos rágógumi-rózsaszín hajjal keretezett, szív alakú arcát.

– Honnan tudta, hogy én vagyok az?

– Várható volt, hogy Dawlish beveti magát – vont vállat a kobold. – Ahelyett, hogy ő készítené el az új törvényben érintett családok vagyonbecslését, inkább ráparancsol magára, hogy aurori minőségében kutakodjon.

Tonks megköszörülte a torkát.

– Lucy most engem alakít a munkahelyemen. Kértem tőle egy szívességet... szóval elvégzem a munkáját, meg minden! De előbb át kell adnom magának egy üzenetet.

Gnarlak felvonta a szemöldökét. – Halljuk.

Úgy tűnt, nem zavarja különösebben a tény, hogy egy alkalmazottja valaki mást küldött be dolgozni maga helyett – amit Tonks annak ellenére is irigylésre méltónak tartott, hogy a kobold tekintetének kereszttüzében átmenetileg elveszítette az összefüggő beszédre való képességét.

– Lucy arra gondolt... pontosabban, eredetileg én gondoltam rá... szóval, a segítségére van szükségünk.

– Az én segítségemre? – Gnarlak elmosolyodott. – Ez esetben igen sajátos megközelítés Dawlish részéről, hogy nem jön be dolgozni.

– Megmagyarázom! – tört ki Tonksból. – Arról van szó, hogy Sturgis Podmore-t ártatlanul zárták az Azkabanba. Emlékszik rá? Auror volt...

Gnarlak hűvös pillantást vetett rá.

– Csakugyan? Mondja, van egyáltalán ember, aki annak rendje és módja szerint került oda, úgy, ahogy a maguk minisztériuma tervezte?

– ...a lényeg az – préselte ki magából Tonks –, hogy ki akarom szabadítani. És Lucy megbízik magában... mármint nem teljesen, csak úgy Lucysan. Azt üzeni, segítenie kell, különben nincs deal.

Tonks nem tudta eldönteni, a büszkeség, a gúny vagy a színtiszta meglepetés palettájára helyezze a Gnarlak arcán átsuhanó kifejezést.

– És mondja, miért állna érdekemben betörni az európai varázslóközösség legszigorúbban őrzött épületébe?

– Cserébe maga tudja meg elsőnek, ki átkozta meg Caramelt – vágta rá Tonks. – És persze gazdagodik egy erősen kompromittáló titokkal. Persze kérdés, ki hinné el, hogy Lucy meg én szabadidőnkben áthatolhatatlan börtönökbe törünk be...

Gnarlak töprengve simogatta az állát.

– Tehát Dawlish úgy gondolja, hatalmamban áll teljesíteni, amit kérnek?

– Maga mindenre képes – vont vállat Tonks. – Maga a Főnök!

A koboldot kevéssé hatotta meg a hízelgés; úgy tűnt, valami más érdekli.

– Dawlish-nak kivételes érzéke van rá, hogy bajba kerüljön, és ráhibázzon dolgokra – jelentette ki Gnarlak. – Valóban akad némi elintéznivalóm Azkaban környékén. Hát legyen... segítek maguknak, ha cserébe maguk is segítenek nekem.

*

A tény, hogy Lucy Dawlish saját maga helyett küldte be őt dolgozni, nem mentette fel Tonksot az irodai feladatok elvégzése alól. Gnarlak kijelentette, hogy felőle akár Voldemort nagyúr is végignyálazhatja az aznapi aktákat, ha estére készen, az asztalán várják, Tonks tehát – ismét Lucy alakjában – letelepedett a hosszú íróasztal mögé, és próbált úgy tenni, mintha értené a dolgát. A percek csigalassúsággal vánszorogtak; ráadásul Fleur is szabadnapos volt, csak este számíthatott a társaságára.

Amikor már azt hitte, ott helyben végez vele az unalom, kopogtak az ajtón.

– Húzz innen! – szólt ki Tonks, Lucy hanghordozásának élethű utánzatát adva. Nem lepődött meg, amikor az iroda ajtaja ennek ellenére kinyílt; azon már annál inkább, hogy Bill Weasley lépett be rajta.

Tonks hosszú másodpercekig bámult a sápadt, nyúzott arcú férfira; ezután jutott csak eszébe, hogy Lucy bizonyára mondana neki valami frappánsan sértőt.

– Öhm... helló – kezdte óvatosan Bill.

Tonks finoman megrázta a fejét. – Már legalább ötöt pislogtam, és még mindig itt vagy. Nem érzed, hogy ez cseszettül bunkó dolog?

– Én... Fleurhöz jöttem.

Tonks letette a kezében lévő pennát, és komikusan széles mozdulattal összefonta a karját.

– Tényleg? Azt hittem, mindjárt indítod a zenét, és a padlóra folyva zokogod a szoknyám szélébe, hogy mégis engem szeretsz.

Bill szorosan lehunyta a szemét. – Merlinre, Lucy! Most nincs energiám erre...

– Nyugi már! – mondta bizonytalanul Tonks. – Csak vicceltem.

A férfi lerogyott vele szemben az asztalhoz, és a whiskey-s üveg után nyúlt, amit Lucy mostanában már munkaidőben sem próbált rejtegetni.

– Mondd, nagyon utál engem...?

– Fleur? Nem eléggé.

– Megbántam a döntésemet. Tudom, hogy helyesen cselekedtem, hogy veszélyt jelentek rá, de hiányzik, a franc egye meg!

Tonks lefagyva ült az asztal mögött. Egy pillanatra erős kísértést érzett, hogy kimondjon Billre egy jól irányzott Reveliót – a gondolat, hogy valaki, aki öt percnél régebb óta ismeri Lucy Dawlish-t, ekkora támadási felületet hagyjon neki egy beszélgetésben, egyszerűen képtelenségnek tűnt. Mégis mi a fenét mondana Lucy ebben a helyzetben? Szóba áll még egyáltalán Bill-lel? Fájna ez most neki?

Sosem lehet tudni, hogy mi az, ami fáj neki...

– Ezt nem velem kéne megbeszélned – mondta végül. – Tudom, nehéz elhinni, de tényleg dolgozom.

Bill a kezébe temette az arcát. – Ne haragudj, én csak... megmondanád neki, hogy... a francba, nem is tudom, mit!

– Ha nem tűnsz el tíz másodpercen belül, miszlikbe átkozlak – vetette be Tonks Lucy általános problémamegoldó mechanizmusainak egyikét. – Egyébként – tette hozzá hirtelen ötlettel –, én a helyedben nem adnám itt a Rómeót. Fleur túl van rajtad! Láttam az új csávóját, és hát, ne érts félre, jól nézel ki, meg minden, de Orlandóval nem versenyezhetsz.

Bill arcvonásai az elkeseredettség kifejezéséből a felháborodáséba rendeződtek át.

– Ki a Merlin segge az az Orlando?!

– Egy pasi, aki megbecsüli őt – vágta rá Tonks. – Fleur totál fair play-t játszott: kaptál tőle még egy esélyt, de te, amekkora barom vagy, megint elküldted. Orlando hetek óta ostromolja, és hát végül csak beadta a derekát. Érthető, nem? Az nem működik, hogy egyik pillanatban dúl a love, a következőben meg elhagyod...

– Nagyon jól tudta, hogy csakis a veszély miatt teszem! Nem kockáztathatom, hogy... van fogalmad róla, hogy érezném magam, ha miattam történne vele valami?!

Tonks ökölbe szorította a kezét. Minden önuralmára és lélekjelenlétére szüksége volt, hogy az arcán tartsa a Lucyra jellemző hűvös-tartózkodó kifejezést; legszívesebben hárpia képében vetette volna magát Billre.

Tényleg ennyire ostoba? Sosem értette meg...?!

– Valahogy úgy – sziszegte –, ahogy én éreztem magam, amikor megkértem Pyrites-t, hogy írja át a sorsom. Helyetted kellett döntenem, tudva, hogy sosem fogod megérteni, vagy megbocsátani. És Fleur sem fogja megbocsátani. Pontosan tudod, hogy mit érez most, és még csodálkozol...?

Bill arcából kifutott az összes vér. – Én...

Tonks hirtelen kételkedni kezdett zseniális terve sikerében. Kissé túllőtt a célon ezzel az Orlando dologgal... Lucy pedig valószínűleg miszlikbe átkozza, ha megtudja, hogy belement egy ilyen beszélgetésbe az exével.

– Ne haragudj – mondta halkan, komolyan Bill. – Azt hittem, te már túl vagy ezen az egészen. Hiszen jóban vagy Fleurrel, meg minden!

Tonks legszívesebben dehoppanált volna, de Lucy Dawlish nem tudott dehoppanálni; ahogy valószínűleg azt sem tudta volna, hogyan reagáljon. Gyorsan belekortyolt a whiskey-s poharába, hogy időt nyerjen, és kimondta az első választ, ami az eszébe jutott.

– Persze, hogy túl vagyok rajta! Nekem nincsenek érzéseim, te barom.

Bill mellkasa szaporán emelkedett-süllyedt. – Lucy...

Tonks felemelte a pálcáját, és egy ösztönös, nonverbális varázslattal kitávtaszította a szobából. Egy pálcaintéssel bereteszelte az ajtót, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Bill lépteinek zaja elhalt az ajtó másik oldalán.

Kénytelen volt bevallani magának, hogy szeret Lucy Dawlish bőrébe bújni; minden alkalommal megértett valami újat vele kapcsolatban. Most például azt, hogy Lucy nem táplál olyan haragot Bill iránt, mint amivel Myron Wagtailt gyűlölte éveken át. Azért hagyta el, hogy megvédje, most pedig azért mondta meg neki keményen a magáét, mert kedveli Fleurt, és jót akar neki. Pontosabban ő, Tonks mondta meg helyette, de az igazi Lucy is biztosan ezt tette volna; ahogy abból sem csinál ügyet, hogy ő, Tonks kezd többet érezni a barátságnál Remus iránt. Csak ő van mindig egyedül...

Mert hogy Sirius nem lépett semmit, az holtbiztos. Lehetetlen kirángatni abból a furcsa, depresszív állapotból, amibe nyár óta került, Lucy pedig nem kifejezetten türelmes típus: megint össze fog jönni valami szemét alakkal, és azt fogja hinni, hogy nem érdemel jobbat.

Lucy nyilván elmondta volna, ha történik valami. Az nem létezik, hogy meg se említse...

Neked minden ember egy találós kérdés, tolakodott be a fejébe barátnője hangjának emléke, mert csak addig érdekel, ameddig nem érted...

* * *

A Varázsbűn-üldözési Főosztály irattárában a szokásos zabolátlan őskáosz uralkodott. Lucy először arról értesült, hogy Reginald Cattermole „egyáltalán nem", majd arról, hogy „ja bocs, mégis" rendszeresen lát el gondnoki feladatokat a poros polcok között. Mint kiderült, Tonks jó napot választott a kutatásra, Cattermole ugyanis keddenként délutános volt. Nem akadt más dolga, mint hogy megvárja; egy gyors emléktörlő bűbájjal pedig gondoskodott róla, hogy az irattárosnak arról se legyen fogalma, hogy egyáltalán itt járt.

Mindez nagyjából tíz percet vett igénybe, a nap további része pedig zsibbasztóan unalmasnak ígérkezett. Lucy jobb híján kirándulásra indult a megsárgult papírkötegektől roskadozó polcok között, találomra kinyitva egy-egy mappát. Amit talált, az megerősítette azon sejtését, hogy már az első varázslóháború alatt is az édesapja volt az egyetlen auror, aki becsülettel elvégezte az esetei megoldásával járó papírmunkát. Félig üres adatlapok és elnagyolt jelentések százain lapozott keresztül, mire rádöbbent, hogy a bekategorizálhatatlan esetek polca előtt áll – a többi dokumentum ugyanis nem évek, hanem nevek szerint lett osztályozva.

Kevesebb, mint egy perc alatt előtúrta John Dawlish dossziéját, melyben a '60-as évek közepétől kezdve katonás rendben sorakoztak a megoldott esetek. Találomra fellapozott közülük egy párat; lopás és garázdaság éppúgy szerepelt az aktákon, mint gyilkosság, szervezett bűnözés és a halálfalók utáni nyomozás különböző állomásai. Mióta Tonks révén megtudta, hogy a legtöbb auror ideje nagy részében utcai árusokat kerget a Zsebpiszok közben, Lucy rádöbbent, hogy az édesapja valóban a legjobb feketemágus-vadászok közé tartozik – és hogy bár tizenegy éves koráig minden nap, tizenhat éves koráig pedig minden nyáron találkoztak, szinte egyáltalán nem ismeri őt.

Hirtelen ötlettel visszalökte a helyére a DAWLISH feliratú mappát, és tett egy lépést a polc eleje felé. Végül begyűjtőbűbáj segítségével találta meg, amit keresett: a BLACK névvel ellátott dosszié elegánsan landolt a Lucy mögötti asztalon, anélkül, hogy bármi varázslat visszatartotta volna. A boszorkány lopva körülnézett, megbizonyosodva róla, hogy az irattáros varázslónak esze ágában sincs a munkáját végezni, aztán belelapozott az aktákba. Tonksként könnyűszerrel kimagyarázhatta volna, amit tesz: felettese, Kingsley hivatalosan még mindig Sirius után nyomozott, így érthető volt, hogy ő, mint beosztott is érdeklődik az eset iránt.

Talán még az is érthető, ha egy kicsit belenyúl az archívumba...

Lucy maga sem tudta, mit vár a porlepte dossziétól: abban ugyanolyan száraz, semmitmondó információk sorakoztak, mint az apjáéban. Nem számított, hogy Sirius hány halálfalót tett hűvösre rövid aurori pályafutása alatt; ettől még ugyanolyan érthetetlen maradt, hogy mi a francot lát benne, Lucyban...

A boszorkány minden erejével igyekezett a Sirius lendületes, dőlt betűivel dokumentált bűntényekre koncentrálni, de gondolatai újra és újra a férfira terelődtek. Ezerszer megígérte magának, hogy nem kezd ki vele, mégis az első adandó alkalommal a karjaiba omlott, mint valami idióta tini!

Sőt, viszonylagos biztonsággal meg tudta állapítani magáról, hogy legközelebb sem fogja visszautasítani a közeledését.

Lucy általában az első adandó alkalommal elhagyta, elküldte, látványosan megcsalta, vagy egyéb módon magára haragította azokat, akik „a kelleténél" közelebb kerültek hozzá. Mindezt azért tette, hogy elkerülje a dühvel keveredett fájdalmat, amit annak idején Myron Wagtail okozott neki, és ami miatt arra lett ítélve, hogy mások gondolatainak és érzéseinek üres edénye legyen, a sajátjait pedig ösztönösen elnyomja. Bill volt az egyetlen, akiért tényleg megerőltette magát, és azzal is csak ő járt rosszul... Tonks gyakran mondta neki, hogy ostobán viselkedik, és a férfiak nagy többsége egyáltalán nem érdemli meg, amit tesz velük, és Lucy fel is fogta ezt; de valahányszor bepánikolt egy másik ember érzelmi közelségétől, önkéntelenül, ösztönből cselekedett.

A legillimencia képessége tizenhat éves korában tört elő belőle, nem sokkal azután, hogy tajtékzó édesapja hazahozta Amerikából; kisebb sokkot kapott tőle, és egy ideig azt hitte, elveszítette a józan eszét. Albus Dumbledore volt az, aki elmagyarázta neki, hogy a képességért felelős gén jó ideje ott lappanghatott a családjában, a Myron miatt elszenvedett trauma pedig előhozta. Azóta nem volt menekvés: Lucy azonnal tudta, ha valakit idegesít, ha valaki kedveli, ha valaki vonzódik hozzá, ha valakitől félnie kell. Sokan ösztönösen távolságot tartottak tőle, mintha tudat alatt megéreznék a képességét, és ettől gyakran érezte magányosnak magát. Bill egykor kivételt jelentett, igyekezett elviselni, hogy ő, Lucy belelát a fejébe – de annyi más dolog volt, ami tönkre tehette a kapcsolatukat...

Lucy soha nem felejtette el, mi volt Remus első reakciója, amikor megtudta, hogy legillimens; annak dacára sem, hogy ő volt az egyetlen ember, aki mellett teljes biztonságban érezte magát, mióta előjött a képessége. Ezen az a tény sem változtatott, hogy Remus farkas képében széttépett egy ártatlan muglit.

Sirius már egészen más helyzet volt; kiválóan értett az okklumenciához, és még akkor is nehéz volt értelmezni az érzéseit, ha éppen nem rejtegette őket. Lucy általában csak halványan érzékelte a színezetüket, amikor azonban a varázsló megcsókolta őt, egy pillanatra kitörtek, bevésték magukat a tudatába, és mióta becsukódott mögötte a Grimmauld téri ház ajtaja, semmi másra nem bírt gondolni.

Tudta. ha ismét lehetőség kínálkozik rá, hogy egy kicsit, csak egy egészen kicsit értékesnek érezhesse magát, kapni fog az alkalmon, még mielőtt Sirius igazán megismeri, és otthagyja őt.

Az nem úgy fog fájni, mint Myron elvesztése...

Abba bele fog halni.

– Menj már a picsába a hülyeségeiddel – mormolta az orra alatt Lucy úgy általában a világnak, de főként önmagának címezve. Nem kamasz már, hogy élet-halál kérdést csináljon egy futó románcból! Szép lesz, jó lesz, izgalmas lesz, és tart, ameddig tart. Sirius unatkozik és magányos, ő pedig fiatal és vonzó. Törvényszerű, hogy megakadjon rajta a szeme – az meg, hogy azt a nőt látja benne, akire vágyik, és nem azt, amilyen valójában, az ő baja. Ha tudná, hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy ne dobják el újra, megtenné... de mégis ki a fenének kell egy olyan nő, aki belelát az emberek fejébe? Ki akarna nap mint nap úgy élni, hogy az összes gondolatára vigyáz?

És miért kell mindig mindent a végsőkig túldramatizálnia? Magától is megtörténik majd a világégés, nem kell előre lefuttatnia az egészet a fejében...

Sirius okos ember. Egy ponton majd eléáll, és közli, hogy hibázott: hogy nem szabadott volna megtörténnie annak a csóknak, legyenek inkább barátok. Ő, Lucy persze barátnak is rettenetes; jót tenne neki, ha Tonks kedvenc külsejével együtt néha a személyiségét is kölcsönvehetné...

A boszorkány keze megállt az egyik megsárgult papírlap fölött, ami – végre – elég érdekes volt, hogy elvonja a figyelmét sötét gondolatairól. Jelentés helyett egyszerű profil volt: unásig ismételt listája a személyes adatoknak, a Siriusról szóló információkkal kitöltve azonban az újdonság varázsával hatott. Azt például sosem mondta, hogy Orion a középső neve... mivel régi családból származott, valószínűleg az apját vagy a nagyapját hívták így.

Született: 1959. november 3.

Lucy keze megállt a papír fölött. Itt volt tehát a fekete-fehér bizonyítéka annak, amit eddig is tudott, de alig hitt el: hogy Sirius csak pár hónappal idősebb Remusnál, aki szintén túlságosan viharvert a korához képest, de még így is fiatalabbnak néz ki...

Tizenegy évvel idősebb nála, Lucynál. Pontosan tizenegy évvel, mivel egy napon születtek. Vajon tudja egyáltalán valaki, hogy most lett harminchat éves? Biztosan... talán a többiek meglepetésbulit is szerveztek neki. Persze az is lehet, hogy mindenki – beleértve magát Siriust – megfeledkezett a dátumról. Ha ő, Lucy is képtelen számontartani, hogy hány éves, akkor mit szóljon az, aki tizenkét évig rohadt az Azkabanban...?

– Tonks!

Lucy ösztönösen körbenézett, mielőtt rájött, hogy őt szólítják. Gyomra kellemetlen bukfencet vetett, amikor összepárosította az utána szóló érces, száraz hangot Rufus Scrimgeour oroszlánarcával.

– Reagáljon, ha magához beszélek! – reccsent rá az aurorparancsnok. – Nincs sok időnk. Szedelődzködjön, és indulunk!

Lucynak volt annyi lélekjelenléte, hogy villámgyorsan visszaröptesse Sirius aktáit a helyükre.

– Igenis, főnök! – mondta, Tonks cserfes, vidám stílusát utánozva. – De hova?

– Menet közben elmondom, csak siessen már!

Lucynak szinte futnia kellett, hogy beérje az öles léptekkel haladó férfit; annyira lekötötte a folyamatos törekvés, hogy ne hasaljon el, hogy jó ideig ügyet sem vetett a gyomrát összeszorító baljós előérzetre. Scrimgeour ideges volt és nyugtalan – idegesebb és nyugtalanabb, mint egy átlagos napon.

Lucy most már határozottan rosszul érezte magát. Tonks azt ígérte, egész nap csak ülnie kell a fenekén. Mit fog csinálni, ha a főnöke hirtelen elküldi, hogy tartóztasson le valakit? Semmi garancia nincs rá, hogy teátrális James Bond-idézeteken kívül bármi eszébe jutna egy ilyen helyzetben...

– Az irodámba – mordult rá Scrimgeour. Azonnal bezárta kettejük mögött az ajtót, és egész sor bűbájjal biztosította a terepet, amitől Lucy a legkevésbé sem érezte biztonságban magát.

– Felteszem, nem haragszik, amiért kirendeltem az irattárból – kezdte az auror. – Shacklebolt úgy tudja, azért tesztelem magát, mert ígéretesnek tartom... és ez tulajdonképpen így is van. Ezzel együtt azonban eszemben sincs titkolni, hogy azért magát választottam a mai feladatra, mert van egy közös titkunk.

Lucynak hatalmas erőfeszítésébe telt, hogy ne kezdjen látványosan remegni.

– Csodás – felelte. – És mit csinálunk?

– Egy kihelyezett küldetésen bizonyíthat – felelte Scrimgeour. – Szerintem élvezni fogja. Tudja, bizonyos ritka esetekben a mugli vezető szervek hozzánk fordulnak, amennyiben úgy gondolják, hogy mágikus eredetű bűntényt észleltek. Úgy minden tizedik évben akad egy ügyes elkövető, aki kikerüli a minisztériumi észlelő varázslatokat, így sem a parancsnokság, sem az amneziátorok nem szereznek tudomást az esetről. A legtöbb kezdő auror csupán az 1981-es frissített protokollszabályzat lapjain találkozhat hasonlóval, magának azonban itt a tökéletes alkalom, hogy a gyakorlatban is tesztelhesse, amit a főiskolán a fejébe vertek! Én pedig szívesen felmérném, hogyan boldogul.

Eseménytelen, aktatologatós nap, mi, Dora? – gondolta dühösen Lucy. Átfutott az agyán, hogy leleplezhetné magát Scrimgeour előtt, de ez talán barátnője azonnali kirúgásával járt volna. Na nem mintha a halogatás sokat javítana Tonks esélyein, ha Scrimgeour helyette őt viszi magával valami szupertitkos, életveszélyes bevetésre! Ő, Lucy azonnal bepánikol, ha párbajozni kell, a legegyszerűbb transzformációs bűbájra is képtelen, és sorban szakadnak le a végtagjai, ha hoppanál...

De akkor is meg kell próbálnia. Tonks miatt.

– ...szóval – mondta, kellemes izgalmat erőltetve a hangjára –, kit keresünk? Vámpírt? Tolvajt? Darabolós gyilkost?

– Valakit, aki elég vizet zavar ahhoz, hogy egyenesen a Buckingham-palotából telefonáljanak miatta – felelte megfontoltan Scrimgeour.

Lucy eltátotta a száját.

– A Királynő hívat minket? Komolyan?!

– Magának három félév alkotmányjog után ez újdonság? – reccsent rá a parancsnok. – Valóban ritka eset, de nem szükséges gyerekeskednie...

– Nem, izé, dehogy – hazudta Lucy –, csak hát... és mi történt?

– Egyelőre fogalmam sincs – felelte őszintén Scrimgeour. – Tíz perccel ezelőtt értesültem róla, hogy szükség van a szolgálatainkra a Towerben, mint az – állítólag – minden 123. évben megtörténik. Amikor azonban utánanéztem a Towernek a titkosított akták között, nyomát sem találtam korábbi eseteknek, még abból az időből sem, amikor már létezett a ma ismert Mágiaügyi Minisztérium. Ez pedig csak egyet jelenthet...

– Hamis a levél! – vágta rá Lucy.

A parancsnok megrázta a fejét. – Találkoztam már hasonló érthetetlen esetekkel – mondta –, és mindannyiszor ugyanaz volt mögöttük: sorsmágia.

Lucy szíve kihagyott egy ütemet. – Scabior...?

– Nem tudom, Tonks – felelte komolyan Scrimgeour. – Fogalmam sincs, mi vár ránk, ha odamegyünk... egy azonban biztos: évtizedek óta parázs vita folyik róla, hogy a sorsmágia vajon létezett-e valaha; és amíg Lucy Dawlish nem vált az alanyává, jómagam a tagadói közé tartoztam. A Minisztérium falai között azonban továbbra sem hisz mindenki a sorsmágiában, és úgy vélem, jobb, ha ez így marad. Bizonyára megérti, miért nem Johnt, vagy egy másik, tapasztaltabb aurort viszem magammal erre a küldetésre. Na, kapja össze magát! Öt perc múlva itt van értünk az úgynevezett autómobil...

Lucy kis híján felnevetett a megnevezés hallatán. Végtelenül megkönnyebbült, amiért nem kell hoppanálnia – sok esély persze így sem kínálkozott rá, hogy huzamosabb ideig megvédje Tonks becsületét, de örült minden pillanatnak, amíg fenntarthatta az illúziót. Öntudatos mozdulattal összehúzta magán barátnője köpenyét, és mély levegőt vett.

Bosszankodni és rettegni később is ráér... most arra kell koncentrálnia, hogy ne bukjon le.

Azaz, minél később.

Annyira belemerült motiváló gondolataiba, hogy amikor Scrimgeour befejezte az aktái között való kotorászást, és indulásra hívta, hamisítatlan Tonksos módon belegyalogolt a fal melletti papírkosárba; és dadogó bocsánatkérése is őszinte volt, amikor a parancsnok élesen ránézett.

A minisztérium földszintjén fekete autó várta őket; varázslatok egész sora ülhetett rajta, mert mindenhová befért, sosem kapott piros lámpát, és mindig a sor elején találta magát...

– Min gondolkodik, Tonks?

Lucy pillanatnyi rémülettel vette tudomásul, hogy Scrimgeour őt figyeli.

– Csak azon, hogy milyen bűbájokat szórhattak a kocsira – felelte gyorsan.

– És milyen következtetésre jutott?

– Valahogy... megfordíthatták az álcázott tágítóbűbájt, vagy nemtom. – Lucy megvakarta a fejét. – De nem hiszem, hogy egy egyszerű Reversóval, annak nem lenne tartós a hatása. Inkább talán rúnamágiával rögzítették... és kellett hozzá egy másik varázslat is, hasonló működési elvvel, mint a kiábrándító bűbáj, csak térben; tehát csak akkor szűkül össze a kocsi, amikor muszáj. A Kóbor Grimbuszon láttam ilyet. Még jó, hogy a muglik nem tudnak a varázsvilágról! Tuti kinyírnának minket az ötleteinkért.

Scrimgeour csodálkozó-elismerő pillantást vetett rá.

– Nagyjából eltalálta – mondta –, csak rúnamágia helyett időszakosan megújított záróbűbájokkal biztosítják a hosszan tartó hatást.

– Pedig rúnákkal jobb lenne – dünnyögte Lucy. – Nem zavarna be annyira a mugli elektronika...

– Kevesen vannak a minisztériumban, akik értenek az ilyesmihez, és egyikük sem ér rá holmi autómobilokkal foglalkozni – vont vállat az auror. – Sokan egy idő után átoktörőnek mennek... csodálkozom is, hogy szóba hozta! A főiskolai eredményei alapján a rúnamágia nem tartozott az erősségei közé.

– Szóval lecsekkolt, mi? – Lucy elvigyorodott. – Miért maga, maga miből volt gáz?

Scrimgeour kipillantott az ablakon.

– A főiskolán nem voltak nagyobb gondjaim, azt viszont nehezemre esett megtanulni, hogy ne olvassak be a legkegyetlenebb, alávaló gazembereknek. Egyszer majdnem ki is rúgtak emiatt.

– Úgy érti...

– Úgy értem, ököllel.

Lucy szája megrándult. – Maga sokkal jobb fej, mint gondoltam – jelentette ki.

Érkezésük kisebb kavarodást okozott a Temze-parti sétányon felgyülemlett turisták tömegében. A Tower kőrengetege fenyegetően magasodott föléjük, ahogy kiszálltak az autóból, mogorva sofőrük pedig elindult parkolóhelyet keresni. Lucy kíváncsi pillantást vetett a kordon mögötti tömegre: egyesek a fényképezőgépüket kattogtatták, mások az erődről szóló brosúrát olvasták időtöltés gyanánt, de olyanok is akadtak szép számmal, akiket ingerültté tett a hosszas várakozás. A kapunál felállított sátorban két üres tekintetű biztonsági őr szobrozott: lerítt róluk, hogy már többször – és eredménytelenül – megpróbálták lecsendesíteni a muglikat. Kurta kézmozdulattal jelezték Lucy és Scrimgeour párosának, hogy bemehetnek; Lucy a hátán érezte a turisták vádló tekintetét, ahogy belépett a kapun, és megállt a belső udvar szélén.

London egyik első számú turistalátványossága csendes, békés arcát mutatta: szinte rá sem lehetett ismerni így, hogy nem takarták látogatók minden négyzetméterét. A tágas udvaron hollók röpdöstek; a muglik több táblára is kiírták, hogy csípnek, Lucy azonban elsősorban nem emiatt idegenkedett tőlük. Szurokfekete szemük pillantása kissé túlzottan intelligensnek tűnt; már-már annyira, mint Fawkes-é, a főnixmadáré...

– Csakhogy megjöttek, Rufus – szólalt meg mögöttük egy kellemes férfihang. – Üdv, Tonks! Örülök, hogy újra összefutunk.

Lucy megpördült a tengelye körül. Magas, sötét hajú férfi közeledett feléjük a kihalt udvaron; remekbe szabott mugli öltönyt viselt, de érezni lehetett rajta, hogy varázsló – Tonks elbeszélései alapján pedig csupán egyvalaki lehetett.

– Titus – bólintott Scrimgeour. – Látom, nem tud a fenekén maradni.

– A bírói székből olykor nehéz ítéletet hozni – felelte könnyedén Titus Graves. – Bizonyára megérti, hogy nem hagyhattam ki ezt az esetet; és a miniszterelnök urat is érdeklik a fejlemények...

– Maga ideengedte a mugli miniszterelnököt?! – hördült fel Scrimgeour. – Van fogalma róla, mekkora baj lehet ebből?

– Próbáltam lebeszélni a dologról, de ragaszkodott hozzá, hogy figyelemmel kísérje az akciót – vont vállat Graves. – Nem átkozhattam meg a Downing Street közepén! Egyébként szimpatikus, hogy nem akar kimaradni a buliból. Maga látta valaha bármilyen veszélyhelyzet két mérföldes körzetében a mi miniszterünket?

Lucy érezte Scrimgeour fel-fellobbanó dühét a hűvös felszín alatt, a parancsnok azonban uralkodott magán. Graves-szel és a mugli elnökkel a nyakukon nem beszélhettek nyíltan Scabiorról, és az is kérdéses volt, mit tehetnek, ha valóban szembe kerülnek vele.

Ugyanakkor Graves talán tud valamit a levélről, amit a Corbittok küldtek neki. Ha kettesben tudna maradni vele... ha sikerülne...

– Köszönöm, hogy ilyen hamar idefáradtak – szólalt meg egy kimerült, kissé érdes hang. – Őrült, őrült nap ez a mai... nos, hát akkor talán vágjunk is bele! A maguk Caramelje merre jár?

Lucy kíváncsian pillantott a beszélőre. A muglik miniszterelnöke első pillantásra nem különbözött sokban Cornelius Carameltől: ugyanolyan kedélyes arcú, korosodó férfi volt kissé szűkre szabott öltönyben, törődött tekintettel és félrecsúszott nyakkendővel. Azt azonban nem lehetett elvitatni tőle, hogy személyesen kezeli a problémát, még akkor is, ha a jelenléte inkább hátráltatta, mint segítette az akciót.

– Miniszterelnök úr – mondta Graves –, ők itt Rufus Scrimgeour parancsnok, és Nymphadora Tonks auror. Feketemágus-vadászok...

A miniszterelnök arca felderült. – Ez nagyon izgalmas! – mondta. – Hallottam már magukról, hogy óriásokkal és vámpírokkal harcolnak. Olyanok, mint az MI6, igaz? Különleges ügynökök...

– Az a ritkábbik eset, sajnos – felelt neki vidáman Lucy. – Több a papírmunka – bár azt mondják, az MI6 is csupa papírmunka.

Scrimgeour futólag kezet rázott a muglival, és olyan szigorú pillantást vetett rá, hogy Lucy szinte maga is megszeppent.

– Miniszterelnök úr – mondta –, biztos benne, hogy részt kíván venni az akcióban? Fogalmunk sincs, hogy mi vár ránk odabenn.

– Kötelességemnek érzem, hogy itt legyek – jelentette ki fontoskodva a mugli. – Ha a palotából riasztották magukat, annak a fele sem tréfa. Lezártuk a környéket... hamarosan megérkezik a rendőrség, és elterelik a látogatókat. Halogattam, amíg lehetett; a riasztás engem is váratlanul ért, de nem akartam pánikot kelteni. A Tower már kiürítettük... szerencsére nyitás után pár perccel jött az értesítés. Az ügynökeim minden bejáratot őriznek.

– Ők is veszélyben foroghatnak – mondta Scrimgeour. – Ha mágikus bűnözővel állunk szemben...

– Szerintem a mieink közül nem sokan találkoztak még MI6 ügynökkel, főnök – szaladt ki Lucy száján. – Van, aki még lőfegyvert se látott. Ha az ügynökök tudják, hogy néz ki mondjuk egy jó kis kábító átok...

– Mindenre fel vannak készülve – jelentette ki a miniszterelnök. – És higgyék el, legalább annyira dühösek, amiért itt vagyok, amennyire maguk.

Scrimgeour és Graves összenéztek.

– Ám legyen – mondta a parancsnok. – Ez esetben szét fogunk válni.

– Én hivatalosan itt sem vagyok – mondta Graves. – Körbeszimatolok, és már megyek is. Kaptam egy fülest, hogy az üstkereskedő, akit már hónapok óta próbálunk elítélni, itt tartja a készletei egy részét...

Hazudik, villant Lucy lelkébe a csalhatatlan felismerés; Scrimgeour azonban, aki nem rendelkezett a legillimencia képességével, csak bólintott.

– Legyen – mondta. – Nézze át a túloldalt, Graves, különös tekintettel a koronaékszerekre, aztán fésülje át a pincét. Enyém a fegyverraktár; Tonks, maga pedig tartson a miniszter úrral, és kutassák át a Beauchamp toronytól a Véres Toronyig terjedő szakaszt. Reményeim szerint egy fejetlen kísértettel sem fognak találkozni...

– Az a Fehér Toronynál van – kotyogott közbe Lucy.

– ...az MI6 ügynökei közben őrizzék a kijáratokat. A mágikus tevékenység, amelyet észleltünk, annyira erős volt, hogy látható eredménnyel kellett járnia. Remélem, hogy csupán egy erősebb álcázóbűbáj megtöréséről van szó, és egy teli üstraktárat találunk majd... vagy egy elszabadult varázslényt.

Lucy legillimencia nélkül is értette, hogy Scrimgeour leplezni próbálja a helyzet súlyosságát. A Tower London kiemelten őrzött pontjai közé tartozott; az édesapjától tudta, hogy ősi varázslatok védik, ahogy a főváros legtöbb történelmi emlékművét, híres szobrát és kormányzati épületét is. A lehetőség, hogy ezeket bárki megtörhette, csak erősítette benne a gyanút, hogy Scrimgeournak igaza van, és valóban Scabior mesterkedése áll a háttérben.

Mindez azonban nem adott rá magyarázatot, hogy mi dolga a helyszínen Titus Gravesnek. Körbeszimatol a Towerben, és már megy is... de miért? Nem ez az első eset, hogy kéretlenül-váratlanul bukkan fel Tonks és az aurorok körül. Rakepicket is ő segített elkapni – de miért? Miért nem marad a kipárnázott bírói székében, ahogy a Wizengamot összes többi tagja?

Lucynak szinte fizikai fájdalmat okozott futni hagyni a férfit, holott gyanította: ha Gnarlak nem figyelmeztette volna előre Rowan Graves levelének érkezésére, aligha ütné meg az ingerküszöbét a varázsló felbukkanása. Nagyon ügyesen csinálja: mindig sziklaszilárd alibivel bukkan fel, érti a dolgát, és segít, ahol tud... de mi a valódi célja?

Lucynak csak akkor tűnt fel, hogy egyedül maradt a mugli miniszterelnökkel, amikor a férfi belökte előtte a Beauchamp-toronyba vezető ajtót. Szűk, alacsony mennyezetű helyiség tárult fel előttük, melyből keskeny csigalépcső vezetett felfelé. Ahogy beléptek, az ajtó nagy dörrenéssel becsapódott mögöttük, pedig odakint teljes szélcsend volt; Lucy elmotyogott egy Lumos Maximát, és a feje fölé tartott pálcával nézett körül a földszinti szobában. Maga sem tudta, miért, de egy pillanatra elfogta a szédülés, mintha percek óta egy körhintán ülne, vagy mintha zsupszkulccsal utazott volna. Amikor kitisztult a látása, összerezzenve vette észre, hogy a falakat padlótól embermagasságig a legkülönbözőbb vésett szimbólumok és üzenetek borítják – némelyik üveglap mögött volt, másokat szabadon meg lehetett érinteni. Lucy dátumokat látott, monogramokat, egymásra húzott strigulákat, aprólékosan kifaragott címereket, csálé kereszteket...

– A rabok írták őket – mondta rekedten a miniszterelnök. – Az egyik ősömet is bezárták ide valamiért.

Lucy elfojtott egy döbbent nyögést, ahogy a férfi emlékei elöntötték a tudatát. Olyan tisztán látta őket, mintha fejest ugrott volna egy merengőbe: óriási, fényűző belső térben sétált, talpa alatt vörös szőnyeg hömpölygött egy végtelennek tűnő folyosón. Kísérték; a fejében pedig lüktetve visszhangzott a furcsa késztetés, hogy a valaha volt áruló lordról beszéljen, az ük-ük-üknagyapjáról, ha jól számolja, aki a Towerben halt meg, éppen ebben a szobában, pedig nem, nem, nem szabadna most erről beszélnie, a lehető legrosszabb lépés lenne, hiszen épp arra készül, hogy hivatalba helyezzék...

Lucy megkapaszkodott a Tower hideg falában, és egy rántással visszaküldte gondolatait a valóságba. A miniszterelnök emlékei úgy beleégtek a tudatába, hogy fehér, negatív képként látta őket, ha pislogott – mintha egy pillanatra hús-vér valójában is átlépett volna az emlékek testetlen világába. Csengett a füle, mintha közvetlenül mellette dördült volna el egy puskalövés, a falakban pedig valami különös energia vibrált. Mintha egy pillanatra elhalványultak, semmivé váltak volna...

Lucy feje zúgott és lüktetett, mintha kilométereket utazott volna egy mugli hullámvasúton, vagy mintha százzal hajtott volna végig a Pall Mallon.

– Jól érzi magát?

Összerezzent, amikor a miniszterelnök a vállára tette a kezét. Az idősödő férfi már-már atyai aggodalommal nézte őt, ami kissé bosszantotta. Csak ekkor vette észre, hogy ő is zihál.

– Talán valami mérges gáz – motyogta. – Merénylet! Egészen elszédültem... mi a csuda, hiszen maga is látta, hogy csukva volt az ajtó!

Lucy tekintete követte a mugli remegő ujját. Az öreg faajtó, melyen alig egy perccel korábban léptek be, hevesen megremegett, majd egy nyikordulással résnyire nyílt. Mögüle eső illata szivárgott a dohos levegőjű szobába; Lucy hallotta a lezúduló víz ütemes dobolását az udvar térkövein.

Pedig egészen eddig kristálytiszta idő volt: ez egészen biztos. Az ember megjegyzi, ha Londonban egy novemberi kedden verőfénnyel indul a reggel.

Mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, Lucy szélesre tárta az ajtót, és kinézett a Tower udvarára – pontosabban oda, ahol a Tower udvarának kellett volna lennie...

* * *

Fun-fact jelleggel íme egy kis útmutató ahhoz, hogy ki melyik részét kutatja át a Towernek.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)