Fél hétkor a Piccadilly-n. A lehető legmuglibb helyre megyünk. Te fizetsz.

Lucynak lett volna még mondanivalója, mégis pusztán ennyivel bocsátotta útjára a Weasley család baglyát. Dolga végeztével kissé megborzongott, becsukta a néhai Regulus Arcturus Black által megrepesztett ablakot, és kelletlenül lekuporodott az ágyra. Lakott már ebben a szobában, még ha csak pár napig is; és ahogy akkor, most sem szeretett itt lenni. Volt valami a helyiség levegőjében, amitől az összes vészcsengő bekapcsolt az agyában.

Igaz, ezt a Grimmauld tér 12. bármely négyzetméteréről el lehetett mondani.

Amikor a nyáron összeveszett Siriusszal, nem gondolta, hogy valaha újra itt éri majd az éjszaka; és bár továbbra is idegenkedett a Black-háztól, egy kicsit mégis örült, hogy így történt...

Csak egyszer az életben kerülte volna ki Dora azt a kurva esernyőtartót!

Lucy és a hátramaradt Kingsley közös erővel húzták be a függönyt Mrs. Black portréja előtt; mire azonban a boszorkány mindenkitől elköszönt, és a finom érzelmi zsarolásnak engedve Mrs. Weasley-nek is besegített pár háztartási bűbájjal, Siriusnak nyoma veszett. Lucy remélte, hogy az emeleti folyosón majd összefut vele, de a szobája ajtaja csukva volt, ő pedig nem mert bekopogni. Nem tudta, mit mondhatna, hogyan idézhetné vissza azt a pillanatot, ami – ezt több óra mogorva tétlenség után el kellett ismernie – tagadhatatlanul elmúlt.

Legalább nem teszi ki még több fájdalomnak ezt a sokat szenvedett embert. Hiszen ki a franc kezdene egy olyan nővel, akinek teljesen kiszámíthatatlan a sorsa?

Azt persze kár is lett volna tagadnia, hogy nagy a kísértés – talán még sosem fordult elő, hogy az igazi arcát mutatta valaki felé, az illető mégis érdeklődni kezdett iránta. Sirius Black esetében azonban ez történt: első találkozásukkor ő, Lucy nyakig nyálasan mászott elő egy walesi zöldsárkány szájából, valódi megismerkedésükkor pedig vállalhatatlanul részeg volt. Mindkét helyzet tökéletesen jellemezte őt, a férfit azonban egyik sem tántorította el. Asszisztált a lehetetlen terveihez, és Dumbledore parancsa ellenére megszöktette a Godric's Hollow-i házból...

Lucy gondterhelten túrt bele a hajába. Tudta, hogy mit kell tennie – csak ne lett volna olyan őrülten nehéz!

Nem hagyhatta, hogy még egy ember veszélybe sodródjon miatta, és saját maga fölött sem veszíthette el a kontrollt úgy, ahogy annak idején Myron Wagtail miatt tette. Akkor érzett utoljára ilyen védtelen, reménykedő bizsergést a gyomrában. Azt hitte, már nem is képes rá...

Most még nem fájna annyira, ha rövid úton lezárná ezt az egészet. Mondhatná, hogy hiba volt, hogy tévedett, hogy legyenek inkább barátok... de az hazugság lenne, és Sirius Black rosszul tűri, ha hazudnak neki. Nem lett volna szabad beengednie a fejébe, ahogy Remust és Tonksot sem. Túl sokat láttak, túl sok mindent megérthettek, és – ami a legrosszabb – egyáltalán nem biztos, hogy ő is ugyanennyire fontos nekik.

Lucy többször felöltözött, és leosont a földszinti szalonba, de egyszer sem vitte rá a lélek, hogy a Black-házat elhagyva visszatérjen a Citybe, a mugli szállodába, ahol éppen lakott. Bár Sirius pálcája a legkisebb szavára is engedelmeskedett, fájóan idegennek érezte; és hiába tudta, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti a Grimmauld téren, mégis úgy érezte, a sötétből inferusok, és más, félig elképzelt szörnyek lesnek rá.

Már hajnalodott, amikor negyedszerre kaptatott fel a lépcsőn Regulus szobájába; és ekkor kinyílt a szemközti ajtó.

– Eszedbe ne jusson meglógni! – szólt ki vészjóslóan Sirius.

– Épp visszafelé jövök, Sherlock. – Lucy elnyomott egy ásítást. – Bár lassan akár el is indulhatnék dolgozni...

Sirius az ajtófélfának dőlt, és kritikus pillantással mérte őt végig. – Egy percet sem aludtál.

– Senkinek se jó, ha megpróbálom... – Lucy zavartan elfordította a fejét. – A dementoroktól rémálmaim lesznek.

– Akkor jelents beteget!

– Muszáj beszélnem Gnarlakkal. – Lucy megmasszírozta az orrnyergét, küzdve a fejét hasogató fájdalommal. – És nem maradhatok ki a munkából! A koboldok tudják, hol voltam, és azt kell hinniük, hogy ura vagyok a helyzetnek.

Sirius összefonta a karját. – Legalább igyál egy kávét.

– Utálom a kávét! – Lucy felsóhajtott. – Ne aggódj miattam, jól vagyok.

– Hol kezdődik a 'jól' kategória? – tudakolta a varázsló. – Van pulzusod? Megvan mind a négy végtagod?

Lucy önkéntelenül elmosolyodott; valami nagyon frappáns és magabiztos félmondattal akart visszavágni, de olyan érzés fogta el, mintha valaki tisztára törölte volna az agyát egy Suvickusszal. Bármi is történt kettejük között odalent, a konyhában, az megmásíthatatlan volt – a pillanat feszültsége még mindig ott szikrázott a levegőben, akár egy becsapódni készülő átok.

– Ha végeztem, visszajövök – mondta Lucy. – És bocs a tegnap miatt. Remélem, nem indítottál gerillahadjáratot, hogy megkeress, meg ilyenek.

Feszengve harapta el a mondatot – nem elég, hogy úgy hangzott, mintha direkt reménykedne az említett gerillahadjárat létezésében, már maga a gondolat nevetséges volt. Sirius Black vonzódik hozzá – na és? Ez nem jelenti, hogy a külsején kívül bármi szeretnivalót talált volna benne.

De Sirius Black csak állt, és úgy nézett rá, mintha nem létezne nála gyönyörűbb lény a világegyetemben.

– Majd legközelebb – mondta, és lehajtotta a fejét. – Igazad volt, amikor elmentél: nem lett volna szabad hagynom, hogy Dumbledore bezárjon ide. Teljesen bekattanok ettől a helytől... ennél még annak is több értelme lenne, ha elkapnának.

– Ne mondj ilyet! – csattant fel Lucy. – Már csak azt hiányzik, hogy téged is ki kelljen szabadítani...

Mire rádöbbent, mit mondott, már késő volt; Sirius a korábbi álmatag csodálat helyett ezúttal úgy bámult rá, mintha a puszta kezével akarná megfojtani.

– Szóval ez az, amire újabban készülsz? Be akarsz törni Azkabanba?! Neked teljesen elmentek otthonról?!

Lucy szíve a torkában dobogott.

– Csábítóan hangzik – felelte mosolyogva –, de bármennyire szeretnék berontani oda egy mugli gépfegyverrel, és szitává lőni az összes fogoly halálfalót, el kell ismernem, hogy ez nem sanszos. Kerülőúton kell mennünk: ezért fúrja annyit Tonks O'men aktáit. Ha nem találunk bizonyítékot, kreálunk egyet... nem, ne nézz így rám! Rohadtul nem fair, hogy Sturgist lecsukták. Tonks felelősnek érzi magát. Nem akarom, hogy lebukjon, ezért segítek kémkedni, ennyi az egész. Viszont – tette hozzá hirtelen ötlettel Lucy –, ha téged csuknak le megint, akkor fogom a Cadillacet, és a főbejáraton át hajtok be. Szóval maradj a seggeden.

Sirius a két keze közé fogta az arcát. Lucy most nagyon közelről látta őt; meggyötört vonásait szürkés derengésbe vonta a hajnal fénye, s a pillantása mintha a csontjáig hatolt volna.

– Ígérd meg, hogy nem mész oda – mondta csendesen a férfi. – Fogalmad sincs, hogy mi vár rád, hogy Sturgis eszénél van-e még. Sokan egy napig sem bírják. – Sirius tekintete szinte követhetetlen sebességgel ugrott a boszorkány bal kezére, majd vissza, az arcára. – ...és ha ki mered törölni a fejemből ezt az emléket, a saját pálcámmal, esküszöm, nem tudom, mit csinálok veled! Neked tényleg nincsenek gátlásaid?!

Lucy elvörösödött.

– Felőlem aztán emlékezz rá életed végéig! Ha már feltétlenül idegeskedni akarsz valamin...

– Nem mehetek sehová, nem csinálhatok semmit, és egész nap unatkozom. Legalább azt hadd döntsem már el, hogy min idegeskedem!

Lucy ajka megremegett.

– De miért pont rajtam? Maga vagyok a két lábon járó katasztrófa! Annyi jó ember van körülötted... és nem leszel mindig bezárva ide! Ha kiderül, hogy ártatlan vagy, mindenki hősnek fog tartani. Válogathatsz majd a Szombati boszi-modellek meg a pornósztárok közül.

Sirius sóhaja, képtelen módon, McGalagony professzoréra emlékeztette, amikor annak idején hetvennegyedszerre sem sikerült gombostűvé változtatnia a gyufáját átváltoztatástan órán.

– Ha csak egyetlen percre úgy látnád magadat, ahogy én látlak – felelte halkan –, akkor megértenéd.

A tenyere még mindig a boszorkány arcára simult; Lucy pedig ösztönösen lesütötte a szemét, ahogy megérezte a férfi érzelmeinek zavaros hullámzását az okklumencia gyengülő pajzsa mögött. Ő sem érezte sokkal nyugodtabbnak magát: gúzsba kötötte valami borzongató, mágneses erő. Megígérte magának, hogy ha valaha ismét megérzi, csírájában fojtja el...

Mégis hagyta, hogy a férfi ajka óvatos gyengédséggel megtalálja az övét; és gondolkodás nélkül visszacsókolta, mintha a természet alapvető törvényei közé tartozna, hogy a nyaka köré kulcsolja a karját, és ellazuljon az ölelésében, valami messzi, időtlen térben, ahol nem létezik sem a Gringotts nyitvatartási ideje, sem a reggeli csúcsforgalom a Charing Cross Roadon, sem a sorsát átfonó varázslat.

Bár ezt kínvallatás terhe mellett sem vallotta volna be, Lucy többször is elképzelte már, milyen érzés lenne megcsókolni Sirius Blacket; először talán akkor, amikor a Dumbledore-ház kertjében visszalopták Hagridtól a motorját, és hazarepültek Londonba. Ő még mindig hálóinget viselt, amikor Sirius lefékezte a motort a Ritz előtt, és egy pálcaintéssel tiszteletreméltó angol úriembert faragott magából; de amikor Lucy közölte, hogy meggyőződésből nem hajlandó felöltözni, csak nevetett ahelyett, hogy feszengett volna.

A Siriusszal kapcsolatos gondolatait ezután jó időre elzárta magában, és el is feledkezett róluk – legalábbis ha valaki kérdezi, biztosan ezt mondta volna. Valójában persze gyakran eltűnődött, hogy mi lenne, ha egyszer csak megcsókolná; például ekkor, vagy akkor, vagy éppen most, ahogy a legilletlenebb dolgokra is megmagyarázhatatlan kísértést érez néha az ember.

Végül azonban Sirius Black csókolta meg őt, és úgy szorította magához, mintha egyike lenne azoknak a nőknek, akikről a nagy költők verseket írnak. Lucynak legalábbis ez a hasonlat jutott eszébe; aztán meg az, hogy Tonks az asztalt verné a röhögéstől, ha hallotta volna ezt a gondolatát – aztán meg az, hogy valószínűleg nem illik ilyesmin gondolkodni, miközben az embert éppen megcsókolják.

*

Maga sem tudta, mikor szakadt ki a férfi öleléséből, és hogyan indult el a Gringottsba az időközben beállt reggeli csúcsforgalmat kerülgetve. A megengedett sebesség csaknem kétszeresével hajtott Islington szűk utcáin, hálát adva, hogy a London Bridge-et megbénító balesetről csak a mugli rádióban hall.

A fenébe is, megígérte magának, hogy többet nem csinál ilyet: nem kezd kötődni, és pláne nem esik hasra a ténytől, hogy egy férfi megcsókolta! Nincs ebben semmi különleges, vagy sorsszerű, és azt is hiábavaló lenne feltételeznie, hogy sokáig fog tartani. Mindenki hamar ráunt... miért lenne Sirius Black kivétel? Majd jobban megismerik egymást, és megváltozik a véleménye – addig neki, Lucynak nincs más dolga, mint élvezni a figyelmet, anélkül, hogy függővé válna tőle.

Persze, ha jobban belegondol, ezért a kellemes, bizsergető, már-már boldog érzésért beáldozhatna egypár olyan évet, amilyen ez a mostani is volt eddig – amikor csak azok foglalkoznak vele, akiknek tartozik...

Annak ellenére, hogy negyven perc késés után Ragnuk azzal fogadta a Gringotts előcsarnokában, hogy legközelebb megeteti egy barlangi trollal, Lucy nem bírt fancsali képet vágni. Még akkor is csak futó bosszúságot érzett, amikor meglátta az íróasztala mellett tornyosuló papírhalmot: a padlóra helyezték, de magasságban így is meghaladta az asztallapot. Fleur szokása szerint már az irodában volt, és látszott rajta, hogy a koboldok alaposan kikészítették.

– Szörhnyű náp ez á mái – jelentette ki köszönés helyett. – Megváltoz'attak válámi törvényt... Gnárhlák beszélni akar veled.

Lucy felvonta a szemöldökét. Még mindig valami furcsa, ködös tudatállapotból érzékelte a körülötte zajló történéseket, de hirtelen erős kételyei támadtak afelől, hogy Fleurt a követelőző koboldok hozták ki ennyire a sodrából.

– Mi történt?

– Sok á munká!

Lucy megrázta a fejét. – Nem, úgy értem, tényleg. Mi a gond? Bill megházasodik?

Fleur öntudatosan szipogott. – Megprhóbáltam beszélni vele má reggel. Azt akarhtam, 'ogy lássa be, 'ogy mi összetarhtozunk... de nem 'allgatott rám. Visszautasított! Megint...

– Jaj, csajszi, ezt nem így kell! – fakadt ki Lucy. – Így csak rájátszol a hősszerelmes-fétisére. Ha tényleg mindenáron ez a hülye kell neked, az az első szakszerű lépés, hogy szerezned kell egy másik csávót, aki gazdagabb, és jobban néz ki. Nem baj, ha hülye, csak lehessen mutogatni.

Fleur döbbenten bámult rá. – De 'át akkor ászt fogjá 'inni, 'ogy már nem szerhetem!

– Pontosan! És beindul a vadászösztöne. – Lucy felsóhajtott. – Bill rendes srác, de van egy ilyen oldala. Hidd el, egészen agyament dolgokra képes, ha azt hiszi, hogy már nem kell az embernek...

– Dawlish – szólt ki az irodájából Gnarlak –, ha befejezte a párkapcsolati tanácsadást, esetleg elkezdhetné kitölteni a munkaidejét. Beszédem van magával.

Fleur elsápadt, Lucy pedig hirtelen támadt nagylelkűségétől vezérelve megragadta a karját.

– Tudod mit? Menj haza, és igyál meg egy üveg valamit... vagy vásárolj, vagy mit tudom én. Csinálj valamit, amitől jobban érzed magad. Majd holnap papírmunkázol.

Fleur őszinte döbbenettel nézte őt. – Biztos...?

– Tűnés, mielőtt meggondolom magam!

Lucy már-már elégedett mosollyal lépett be felettese irodájába, és ült le Gnarlakkal szemben az íróasztalhoz. Nem csalódott: a Főnök rögtön a tárgyra tért.

– Ha nem tévedek – mondta –, előbbre jutott az Albus Dumbledore utáni nyomozásban.

– Fogjuk rá – felelte Lucy. Részletesen beszámolt a norvégiai látogatásról: beszélt az óriásokról és a kulcsról, és azt sem hagyta ki, hogyan ütöttek rajtuk Voldemort emberei. Egyetlen szót sem ejtett azonban Scabiorról, Ampókról vagy Vlagyimir Dolohovról; és azt a sejtését is titokban tartotta, hogy Dumbledore birtokolhat legalább egyet a Sorsfonó által említett titokzatos ereklyék közül. Gnarlak figyelmesen hallgatta őt; csupán egyszer vette le róla a tekintetét, amikor szivarra gyújtott.

– Szóval Dumbledore tényleg átadta a kulcsot? – tudakolta Lucy.

– Úgy van. Előtte kísérletezett rajta... – Gnarlak kissé elfintorodott, mintha a puszta gondolatot is sértőnek tartaná. – Asszisztáltam a kontárkodásához, de nem lett semmi eredménye. Nem találta meg a nagy erejű sötét varázslatot, amit keresett, így a kulcsot sértetlenül őrzöm tovább.

– És akkor... most mi lesz? Megvan a cucc. Nyithatják a Sequestrumot. Megkaphatják a jogaikat!

Gnarlak halkan, kurrogva felnevetett.

– Dawlish, magát nem politikusnak szántam. Ne akarjon nekem tanácsot adni olyasmiben, amihez nem ért.

– Akkor magyarázza el! – Lucy összefonta a karját. – Nem akarok hülyén meghalni.

– Kétlem, hogy ne jönne rá, ha egy kissé megerőltetné az agyát – felelte Gnarlak –, de ám legyen. A maguk minisztériuma a széthullás szélére sodródott. Caramel puszta báb, és nem is tudjuk, ki irányítja; Voldemort nagyúr pedig hamarosan átveszi a hatalmat a varázslótársadalom fölött. Ha most kiteregetjük a lapjainkat az ellenségei előtt, ha kiadjuk a kezünkből az egyetlen tárgyalási alapunkat – az aranyat –, Voldemorttól maga szerint mivel fogjuk megvásárolni az életünket, a jogainkat? Nem: a kulcsnak rejtve kell maradnia, míg el nem érkezik az alkalmas pillanat, hogy hasznát vegyük.

– Szóval csak úgy behódolnak majd Tudjukkinek, mi? Ugyanolyan hülyék, mint a többi varázslény!

– Hamis vád! – háborodott fel a kobold. – Pusztán arról van szó, hogy nem kezdünk őrülten vagdalkozni. Okosan használjuk fel a rendelkezésünkre álló forrásokat: ha nem így tennénk, már régen kihaltunk volna.

– És akkor velem mi lesz? – provokálta Lucy. – Ha a széfkulcs előkerült, nekem sincs több hasznom.

– Ami azt illeti – duruzsolta a kobold –, éppen azért ül most itt, mert Ragnukkal úgy döntöttünk, új lehetőséget kap, hogy hasznossá tegye magát. Hoztak ugyanis egy új törvényt...

Lucy váratlanul megértette.

Vlad Dolohov, gondolta, és tűzként lobbant fel benne a kíváncsiság. Gnarlak akar valamit Vlad Dolohovtól, és ezért beleártja magát a minisztérium ügyeibe. De ehhez egy emberre van szüksége, mert egy koboldra ferdén néznének.

– Az ötlet nem újkeletű – folytatta lustán Gnarlak –, de Voldemort bukása óta most került először napirendre. Széles körű társadalmi változások lehetőségét rejti magában, ám elsőként egy olyan réteget céloz meg, amely általában nem számíthat a varázslótársadalom többségének szimpátiájára. Egy örökösödési törvényről van szó, mely az úgynevezett „Szentelt Huszonnyolcat", Nagy-Britannia utolsó tisztán aranyvérű varázslócsaládjait érinti.

– Valaki komolyan így fogalmazta meg a törvényt? – Lucy felvonta a szemöldökét.

– Nem név szerint, nyilván! – Gnarlak széles kézmozdulatot tett. – A megfogalmazott vagyoni és hagyatéki kereteknek azonban kevés más család felel meg; legfeljebb olyanok, akik a 20. század elején estek ki a legelitebb körből.

– Na és hogy szól az a törvény? – kérdezte tettetett közönnyel Lucy.

– Első pillantásra a hagyományokat védi. Kimondja, hogy egy varázslócsalád ősi birtokát vagy javait kizárólag olyan személy örökölheti, aki viseli az adott család nevét; vagy, amennyiben nincs ilyen, aranyvérű közvetlen vagy közvetett rokon; vagy kimutathatóan több benne a varázslóvér, mint a többi örökösben. A kviblik, mondanom sem kell, családnévtől függetlenül kiesnek ebből a körből. A törvény azt is kimondja, hogy mekkora ősi eredetű vagyontól kezdve lép életbe ez a szabályozás, alaposan leszűkítve ezzel a végrehajtási lehetőségek listáját... Mi az első gondolata erről, Dawlish? Érdekelne, hogy a maga számára is olyan nyilvánvaló-e minden, mint amilyennek én tartom.

Lucy őszinte döbbenettel meredt a koboldra.

– De hát ennek semmi értelme! Nem hozhatnak törvényeket csak úgy, a levegőbe – ezekben a családokban bonyolult szokásjogok és hagyományok dívnak, nem lehet csak így beletrafálni az egészbe! Aki megpróbálja, az tuti nem aranyvérű. Fogalma sincs, hogy működik a sznob seggfejek világrendje. Ebből mekkora balhé lesz, te jószagú Merlin...

– Pontosan! – bólintott Gnarlak. – Az lehetne belőle, ha jórészt nem olyan családokra vonatkozna, amelyek eleve csak egymás közt házasodnak. Na és ahhoz mit szól, hogy a szóban forgó törvényjavaslatot maga Cornelius Caramel terjesztette a Wizengamot elé, és fogadtatta el?

– ...vagyis az, aki Caramelt irányítja – vágta rá Lucy.

Gnarlak gunyorosan bólintott.

– Bárki is legyen a tettes, egyvalamiről elfeledkezett: a varázshagyatéki eljárásokkal kivétel nélkül a Gringotts foglalkozik – pontosabban, ettől a pillanattól kezdve maga, Dawlish. Találja meg, kinek állhatott érdekében kitalálni ezt a törvényt! Ha megfejti a rejtélyt, Caramel bábmesterét is megtalálja, és mindannyian jól járunk.

– Mindannyian? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Miért, magának például hol az érdeke ebben az egészben?

– Ha kitalálja, megérdemli, hogy tudjon róla – somolygott a kobold. – Ám előre figyelmeztetem: a feladat nem könnyű. Az életébe kerülhet.

– Hú, most totál összecsináltam magam! Még sose kért tőlem olyasmit, amiben akár csak letörhetne a körmöm.

Gnarlak elnevette magát, de szinte azonnal el is komorodott.

– Nem viccelek! – mondta. – Egyes érintettek megpróbálják majd becsapni magát. Manipulálni. El akarják majd érni, hogy a törvényt kikerülve juttassa hozzá őket az örökségükhöz.

– Oké, és férjenek is hozzá, vagy mindenkit egyen meg egy sárkány?

– Tőlem úgy oldja meg ezt az egészet, ahogy akarja – felelte könnyedén Gnarlak. – Semmizzen ki mindenkit, vagy kezdjen titokban pénzt osztani a kvibliknek: a maga döntése. Ha a végén kiderül, ki átkozta meg Caramelt, én nem bírálom érte.

– Ahogy akarja – vont vállat Lucy, a kobold pedig kifürkészhetetlen pillantást vetett rá.

– ...a bank azért ne dőljön össze!

– Ugyan már, főnök, tudja, hogy körülöttem sosem történik ilyesmi! – vágta rá Lucy. – Szóval... rivális örökösöket keresünk, akik ki akarják ütni egymást. Gondolom én.

– Vagy valakit, akinek sok az ellensége – felelte Gnarlak. – Ne legyen szűklátókörű! És főleg, ne zárjon ki senkit, akit az érintettek névsorában lát. Érti, amit mondok? Senkit.

Lucy homlokráncolva vette át a géppel írt listát, melyen vezetéknevek sorakoztak, egymás alatt, mintha kivégzésre szánnák őket.

ABBOTT

AVERY

BLACK

BULSTRODE

BURKE

CARROW

FAWLEY

FLINT

GOMOLD

GREENGRASS

KUPOR

LESTRANGE

LONGBOTTOM

LUMPSLUCK

MACMILLAN

MALFOY

NOTT

OLLIVANDER

PARKINSON

PREWETT

ROSIER

ROWLE

SELWYN

SHACKLEBOLT

SHAFIQ

TRAVERS

WEASLEY

YAXLEY

_______________________________

CORBITT

DUMBLEDORE

DOLOHOV

POTTER

PRINCE

Lucy percekig bámulta a papírt, mire rájött, milyen reakciót vár tőle a kobold.

– Ja, hogy rajta vannak a Corbittok! És? Évek óta nem is találkoztam velük, nem hinném, hogy a közeljövőben bármit örökölnék tőlük. Egyébként meg szerintem két mugli rokonnal – akik közül az egyik ráadásul az ő oldalukról jön – teljesítem a viszonylag oké rokon követelményt.

– Én egyik állítás igazságában sem lennék olyan biztos – felelte mézesmázosan Gnarlak. – Persze amennyiben a Corbittoknak közük van a dologhoz, korántsem biztos, hogy az üresen álló birtokukat akarják megmenteni. A maga helyében nem csodálkoznék, ha hamarosan igen előkelő ajánlattal fordulnának hozzám, vagy valamelyik másik neves varázslócsalád tenné ugyanezt, aki rokon velük. Például a Graves-ek. Vagy emlékeztetnem kell, mivel foglalkozik a nagy-nagybátyja?

– Szóval az a teóriája, hogy a MACUSA főnöke – vagy ex-főnöke, mittudomén, nem követem – keveri a szart Angliában? – Lucy a szemét forgatta. – Na, ezzel alaposan mellélőtt. Percival Graves nem olyan ember.

– Valóban, Dawlish? – Gnarlak érdeklődve nézte őt. – Tájékoztatom, hogy Graves-ről egyszer kiderült, hogy csaknem egy évig Gellert Grindelwald viselte az alakját, őt pedig kiláncolták a falra egy osztrák pincében. De még ha ezúttal nem is ismétlődött meg ez az igen sajnálatos eset... tényleg ilyen jól ismeri őt? Hiszen csak egyszer beszélt vele – egy New York-i zárka rácsainak rossz oldaláról, ha nem tévedek.

– Látom, nagyon képben van – vetette oda Lucy. – Megkérdezném, melyik ujjamat mutatom a zsebemben, de szerintem tudja.

– Nem szükséges gyerekeskednie – Gnarlak összerendezte az aktáit maga előtt. – Csupán figyelmeztetni akartam. Jó vadászatot! És ne feledje: holnap...!

Lucy úgy tért vissza a saját irodájába, mintha egy álomban járna. Sokáig ült az íróasztala mögött a listával a kezében, képtelenül arra, hogy bármi érdemi munkát végezzen. Majd Fleur megcsinálja holnap...

Mi lesz holnap?

Gnarlak valamiért azt akarja, hogy a saját családjára gyanakodjon – de miért? Elég abszurd az az elképzelés, hogy a Corbittok és Graves-ek hirtelen felvegyék vele a kapcsolatot, hiszen eddig sem voltak kíváncsiak rá. Egész életében mindössze egyetlen napig törődtek vele: amikor tizenhat éves korában lecsukták New Yorkban, az apja aurorokat küldött utána, Percival Graves-nek pedig kifejezetten kínos volt, hogy rokonok.

A Corbittok évtizedek óta visszavonultak a világtól, a Graves-ek pedig befolyásosak és gazdagok. Semmi dolguk itt: felesleges az ő lehetséges motivációikon tépelődnie, miközben nyilvánvalóan Vlagyimir Dolohov körül készül valami.

Mi a fene lesz holnap?!

Bill ezerszer elmondta, hogy a koboldok nem emberek. Nem ugyanazon törvények és szociális igények szerint működnek, és kiválóan manipulálnak bárkit, aki vevő rá. Hány év kell még, hogy végre ő is megtanulja ezt?!

*

Soho legfőbb erénye az volt, hogy sosem változott. Több tragikus, felemelő vagy éppen jelentéktelen emberi sorsot látott már, mint London bármelyik városrésze, de egyik sem hagyott nyomot rajta; Lucy lába alatt most is ugyanolyan tompán kopogott a kövezet, amikor belökte az egyik nevenincs bár ajtaját, mint amikor először járt itt, és tanulta meg, miben különbözik a Long Island Iced Tea a közönséges jeges teától.

Tonks már az egyik hátsó asztalnál ült, és – Lucy őszinte megdöbbenésére – Fleur is mellette gubbasztott.

– A fene egye meg! – mondta köszönés helyett a boszorkány. – Miért nem szóltál?! Minden évben ide-oda utazol, sosem találkozunk ilyenkor, és mindig elfelejtem...

– Micsodát?

– Boldog szülinapot, te hülye!

Lucy pislogott, Fleur pedig megütközve bámult rá.

– Te elfelejtetted á sáját szülhetésnapodát?

Lucy, akinek hirtelen azon is gondolkodnia kellett, milyen évet írnak, hirtelen úgy érezte, mintha valami szörnyű illetlenséget követett volna el.

– Hát... izé. Nem nagyon szoktam ünnepelni, meg ilyenek. Se megemlíteni, hogy mikor van. Egyébként asszem pénteken volt. Arra esett harmadika. Egyáltalán, november van, ugye?

– Igen – vágta rá Tonks. – Még jó, hogy nem találkoztunk aznap! Milyen ciki lett volna, ha elfelejtem...

– Én is mindig elfelejtem – vont vállat Lucy. – Nem értem, mit kell ünnepelni rajta. Mostantól minden nappal közelebb vagyok a harminchoz, mint a húszhoz, kurvajó...

– Ideje, hogy elkezdj félretenni a nyugdíjas éveidre – vigyorgott Tonks. – Meg hogy igyunk valamit. Tudom, hogy hétfő este van, meg ilyenek, de most az egyszer, na... meg kérni is akartam tőled valamit, szóval jobb, ha leitatunk.

Lucy el se mosolyodott. Rideg csend lett a fejében; olyan baljós előérzet, ami utoljára azelőtt fogta el, hogy ostoba módon beinvitált egy vámpírt Hargitafürdőn a vérbükk közi házba. Megmagyarázhatatlan, ám rettentő erős érzés volt, valósággal borsódzott tőle a háta – de hogy mi okozta, arra nem tudott volna logikus magyarázatot adni. Hagyta, hogy Tonks letegyen elé egy koktélospoharat, és egy darabig játszott a papírernyővel a szélén; majd Fleurra nézett.

– Amúgy veled mi van, csajszi? Nem épp otthon kéne telesírnod a kádat?

Fleur megrázta szép fejét. – Gondolkosztám – közölte diadalittasan. – És igázád ván! Tényleg kell nekem egy kámu pási.

– Király! – Lucy összecsapta a kezét. – Akkor vadászunk neked egyet.

– Jobb ötletünk ván! – vágta rá Fleur. – Tonks lesz áz!

Lucy a barátnőjére nézett. – Szóval mostantól férfiként akarsz élni? Nem mondom, hogy nem értem meg...

– Nem igazából 'sináljuk! – Fleur a szemét forgatta. – 'Sak játékból! Kitaláltunk nekhem egy jóképű spányol udvarhlót. Rodhrigót.

– Nagyon jóképű lesz – szúrta közbe Tonks.

– És 'olnáp megjelenik á bánketten!

Lucy a homlokára csapott. – A francba, hát ez lesz holnap...!

Hát persze – az éves bankett a Kegyvesztett Koboldban, ami alól eddig mindig sikerült kibújnia valamilyen ürüggyel. Még van pár órája, hogy idén is kitaláljon egyet.

– Tudod már, kivel mész? – kérdezte vidoran Tonks.

– Megy a halál! – Lucy szeme összeszűkült. – Esetleg akkor, ha fogtok nyilvánosan smárolni.

– Igazából arra gondoltunk, neked kéne először lesmárolnod Fleurt – vetette ellen Tonks. – Szerelmi háromszög, meg minden. Aztán jön a dühös Rodrigó, a spanyol hódító... izmos és szexi... de persze mi ez Lucy Dawlish-hoz képest, aki húzóra lenyom egy triple sec-et!

Lucy elvigyorodott.

– Kussolj, te feslett erkölcsű banya!

– Rhemélem, ez beválik – jegyezte meg Fleur.

– A szerelmi háromszöget nem venné be – tűnődött Lucy. – De a spanyol hódítót talán igen, csak ne legyen ilyen klisés neve. Hívhatnák mondjuk Orlandónak, vagy ilyesmi. És legyen bombabiztos a fordítóbűbáj, amivel beszél! Én viszont asszem, tényleg kihagyom ezt a bulit...

– Ingyen pia van valahol, és te nem mész? – döbbent meg Tonks. – Hová fajult a világ?!

– Ez már a vég – felelte szárazon Lucy. – De akkor is dolgom van.

– Ne csináld már, tök jó lesz! Állítólag Caramel is eljön – talán megtudunk valamit arról, aki irányítja...

– Kétlem – Lucy a fejét rázta. – A minisztériumi dolgozók nagy része hónapok óta nem veszi észre, hogy a miniszter nem önmaga, pedig minden nap látják. Nem ők ennyire hülyék, az a rohadtul ügyes, aki megátkozta.

– Ha már minisztérium... – Tonks bűnbánó pillantást vetett rá. – Izé... szóval kérhetnék egy szívességet?

Lucy körbelötykölte az utolsó kortyokat a pohara alján.

– Még egyet?

– Szóval... – Tonks nyelt egyet. – Találtam valamit. Emlékszel Angus Belbyre?

– Ő volt az a csávó, akit fényes nappal nyírtak ki tavaly a minisztériumban, ugye? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Mi van vele?

– Találtam egy iratot, ami szerint ugyanúgy nyugdíjazták, mint O'ment. Pedig bent voltam aznap, amikor megölték, láttam a holttestét.

– 'ámis á dokumentum! – vágta rá Fleur.

– Kingsley is mondta, hogy O'men a Szent Mungóban van – vetette ellen Lucy. – Az ő agyát csak nem piszkálták meg...

– Nem! – Tonks izgalmában feldöntötte a poharát – az szerencsére üres volt. – Kingsley azt az információt kapta, hogy O'ment a Szent Mungóban ápolják. Nem bizonyosodott meg róla, hogy valóban így van!

Lucy felsóhajtott. – Szóval – mondta –, ha jól sejtem, megint turkálni kell valaki fejében.

– Irodai munkára vagyok beosztva – bizonygatta Tonks. – Totál eseménytelen nap! Az égvilágon semmi dolgod nem lesz azon kívül, hogy úgy csinálj, mintha jelentést írnál. Még meg is írtam neked előre. Csak annyit kérek, hogy találd meg azt a gondnokot, aki a jegyzőkönyvet készítette. Azt a Cattermole-t... a fiókomban hagytam az O'mennel kapcsolatos papírok másolatát, ez alapján megtalálod. Szedd ki belőle, hogy mi történt itt, mert nagyon fontos lehet! Én ezalatt kitöltöm az összes banki papírodat, amit csak akarsz...

Lucy tűnődve simogatta az állát. – Igazából jobb lenne, ha magadat adnád. Nem hiszem, hogy sok emberrel találkoznék az irattárban... senki nem fogja észrevenni, hogy kettő van belőled...

– Nem nagyon – helyeselt Tonks.

– Jó, akkor teljes aurori valódban csattogj be a Gringottsba, és foglald le egy sor család hagyatéki papírjait, mondván, hogy visszaéléseket keresel. Adom a listát. Ha csesztetnek, csak mondd, hogy én kértem, mindjárt adok egy olyan meghatalmazásizét is.

– Nyíltan, meg minden? – kérdezte aggódva Tonks, de Lucy csak mosolygott.

– Ez egy csali, és azt akarjuk, hogy valaki ráharapjon.

A boszorkánynak ennyi szemlátomást elég volt. – Oké, akkor kettő lesz belőlem. Munkamegosztás... akkor Fleur lesz te?

– Túl kockázatos – felelte Lucy. – Helyette szépen bekopogtok a főnökömhöz, és megmondjátok, mi a szitu. Ja, és megkéritek, hogy segítsen már kihozni Sturgis Podmore-t a börtönből, ha van öt perce. Különben nincs deal.

Tonks és Fleur tátott szájjal bámultak rá.

– Bízzatok bennem! – Lucy ökölbe szorította a kezét. – Muszáj odacseszni neki egy kicsit, mielőtt ő csesz oda. Úgy kell viselkednünk, mintha elbíztuk volna magunkat, és halmoznánk a hülye, meggondolatlan döntéseket. Gnarlaknak azt kell hinnie, hogy bízunk benne, Scrimgeourban meg az apámban viszont nem bízunk.

– Mit tudtál meg Scabiortól? – szegezte neki a kérdést Tonks.

– A pontos dátumot, órát és percet, amikor megmentjük a haverodat – vágta rá diadalittasan Lucy. – Hogy Gnarlak lesz-e az, aki segít ebben, vagy valaki más, arról fogalmam sincs, de itt az ideje, hogy kiderüljön.

*

Soho még akkor is a szokott arcát mutatta, amikor Lucy hajnali három óra felé megpihent az egyik parkban egy padon. Már nem járt messze a mugli szállodától, ahol éppen lakott, de átfutott az agyán, hogy mi lenne, ha inkább visszamenne a Grimmauld térre, Siriushoz – aztán rögtön meg is ijedt a gondolattól, és szapora tempóban gyalogolni kezdett a másik irányba.

Attól, hogy lesmárolt, még nem akarja egész nap a te fejedet nézni, idióta, korholta magát.

Egykedvűen trappolt fel a szálloda lépcsőin, egy biccentéssel sem viszonozva a recepción ülő kosztümös mugli lány köszönését. Elmondhatatlanul gyűlölte ezt az egészet: a folyton cserélődő és mégis szakasztott egyforma szobákat, az állandó ingázást és otthontalanságot, a néma kérdéseket, amikor egy-két hónap után visszatért ugyanarra a helyre – de még ennél is jobban félt bármit változtatni ezen.

Sötét gondolataiból halk, de határozott kopogás zökkentette ki; kipillantva egy szép gyöngybaglyot vett észre az ablak előtt.

Lucy felvonta a szemöldökét. Ki küldene neki ide levelet? Talán követték?

Kis habozás után beengedte az állatot, leoldozta a lábáról a selymes, drága papírra írt levelet – melyet minden kétséget kizáróan Lucy Dawlishnak címeztek –, és széthajtogatta.

Kedves Lucy!

Bizonyára kisebb sokk-ként ér majd a levelem – utolsó találkozásunk alkalmával nem a legjobb hangulatban váltunk el egymástól. Azért írok most neked, mert úgy vélem, ideje magunk mögött hagynunk a múlt kellemetlenségeit, és a jövőbe tekinteni. Ha az eltelt hosszú évek alatt el is hidegültünk egymástól, még mindig egy család vagyunk, és a családi kötelékekben sajátos erő rejlik.

Percival és én karácsonykor Angliába utazunk, és az itt töltött időt kihasználva szeretnénk újra látni téged. Mit szólnál, ha a Kegyvesztett Koboldban találkoznánk? Rögtön a Gringotts bank fölött van, és ha az emlékezetem nem csal, remek a forró csokoládéjuk. Talán nem gondolnád, de Percival rajong érte.

Remélem, hamarosan újra látjuk egymást!

Várom válaszod,

Rowan Graves

Lucy hosszú percekig meredt a papírra némán, merev arccal. Úgy érezte, mintha nem csupán a talajt, de az egész fogható valóságot rántották volna ki a talpa alól. Hát igaz volt... lehetett bármilyen ügyes, Gnarlak mindig előtte járt egy lépéssel.

Valóban őket kereste.

A saját családját.

* * *

Szerzői megjegyzés

Ez a fejezet egyike azoknak, amelyek szervesen kapcsolódnak Hirfael Relikviavadászok-sorozatához, a Corbitt és Graves családok tagjai ugyanis az ő hősei; a Sequestrum-sorozat pedig ha lazán is, de összefügg a történetével. Rowan Graves a Relikviavadászok egyik főszereplője: az ő ikertestvére, Reynard Lucy nagyapja, Reynard egyik lánya, Lauren pedig Lucy édesanyja. Arról, hogy a hosszú generációkon át aranyvérű Corbittok miért nem tagjai a Szentelt 28-nak, majd Hirfaeltől olvashattok.

Gnarlak azon megjegyzést pedig, hogy az igazi Percival Graves-t leláncolva tartották egy osztrák pincében, kéretik némi fenntartással kezelni :D

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)