Lucy Dawlish azt ígérte, eljön, de nem jött.

A boszorkányról sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy ne venné komolyan az ígéreteit: ezt Sirius szinte azonnal megtanulta vele kapcsolatban. Legtöbbször egyáltalán nem ígért semmit, sőt, elküldte az embert a francba; de ha azt mondta, ott leszek, akkor előbb vagy utóbb ott is volt, bárhol is legyen az az ott.

Kivéve persze, amikor megtámadták, elrabolták, kifosztották, bezárták, megváltoztatták a sorsát, vagy egyéb potenciálisan halálos dolgok történtek vele.

Mindezt figyelembe véve Sirius Black joggal járkált fel-alá a Grimmauld téri ház szalonjában már délután fél kettőtől kezdve, percenként az ajtóra, kétpercenként pedig a kandallóra pillantva. Ahogy telt az idő, úgy erősödött benne a kísértés, hogy Dumbledore parancsára fittyet hányva Lucy nyomába eredjen – hogy hét óráig semmit sem tett, annak egyrészt az volt az oka, hogy fogalma sem volt, merre keresse, másrészt pedig az, hogy a legesélyesebb válasznak a közeli mugli kórház toxikológiai osztálya ígérkezett.

Önmagában persze nem tűnt valószínűnek, hogy Lucy Dawlish éppen vele óhajtaná tölteni a vasárnapját; de megígérte, és nem jött. Talán megfeledkezett róla, vagy annyira megbántotta valamelyik szúrós megjegyzésével, hogy többet felé se néz. Talán Tonksszal üldögélnek valahol, és mindennek elhordják őt...

Sirius már csak azért sem szerette a Black-ház szalonjában tölteni az idejét, mert ott még az átlagnál is gyakrabban tolakodtak a fejébe ehhez hasonló sötét gondolatok. Már az ötödik különböző verzióban képzelte el az említett beszélgetést, Lucy és Tonks között, amikor Tonks szélesen vigyorogva kilépett a kandallóból; ám amint meglátta őt, az arcára fagyott a mosoly.

– Mi történt? Megint összevesztetek...?

– Nem volt kivel összeveszni – közölte fagyosan Sirius, és próbált úgy tenni, mintha el sem jutna a füléig Tonks zavart mentegetőzése – egészen addig a pillanatig, míg sértődött duzzogás helyett valóban aggódni nem kezdett. Tonks ugyanis pontosan úgy járt, mint ő: találkozót beszélt meg Lucyval, aki nem jött el. Siriushoz hasonlóan ő is levont néhány logikai következtetést, úgy döntött, megvárja, míg barátnője magától előkerül, és most itt állt a Black-ház porlepte szalonjában, fél órával a Rend esti megbeszélése előtt.

– Fleur sem tudja, hol lehet! – sóhajtott. – Péntek reggel óta nem látta senki.

– Két és fél napja tudod, hogy Lucy eltűnt, és nem szóltál senkinek?! – csattant fel Sirius.

– Mégis kinek szóltam volna? – feszengett Tonks. – Nem tudtam megnézni, otthon van-e, mert nem lakik sehol. Hotelről hotelre költözik... Azt hittem, itt van veled, vagy a koboldokkal lóg, vagy esetleg...

– Vagy esetleg...? – vonta fel a szemöldökét Sirius.

Tonks válasz helyett bősz aktarendezgetésbe fogott. Több papír volt nála, mint rendesen, holott láthatóan nem a minisztériumból jött; míg az iratok közt turkált, Sirius szeme megakadt egy részletes Anglia-térképen, és egy Boderick O'men roxforti tanulmányi eredményeiről szóló jegyzéken.

– Még mindig nyomozol utána? – kérdezte kissé hűvösen. Valahol imponált neki, hogy Tonks az ő véleménye ellenére is ragaszkodik a sajátjához.

– Csak biztos akarok lenni valamiben – felelte gyorsan a boszorkány. – Akad néhány fura részlet O'men nyugdíjazásával kapcsolatban. Ki akarom zárni azt a lehetőséget, hogy valaki őt is megátkozta, mint Sturgist...

– ...vagy inkább be akarod bizonyítani, hogy így történt – fejezte be a mondatát Sirius. – Ez alapot adna arra, hogy új tárgyalást rendezzenek neki. Figyelj... így nem fogod kihozni a sittről. Inkább arra kellene koncentrálnod, hogy minél hamarabb leleplezzük Voldemortot. Az sok mindent megkönnyítene.

Tonksról lerítt, hogy egyáltalán nem osztja a véleményét. – Ha te mondod – felelte kitérően. – Csak tudod, olyan tehetetlennek érzem magam! Nem történik semmi...

– Tényleg? Észre se vettem.

Tonks ijedt pillantást vetett rá. – Nem panaszkodni akartam, csak...

Sirius bosszúsan fordította el a fejét. Tudta, hogy gorombán viselkedik, de az agyában mintha valaki kikapcsolta volna a türelemért felelős részt. A Grimmauld téren raboskodva gyötrelmes küzdelem volt számára minden egyes nap: újabb és újabb bizonyítéka annak, hogy képtelen hasznossá tenni magát. Tétlenül ül a szülei lassan romhalmazzá váló házában, miközben a Rend többi tagja életveszélyes küldetéseket teljesít...

– Tényleg azt hittem, hogy Lucy itt lesz – váltott témát Tonks. – Nincs túl jó passzban mostanában, és szerintem te vagy az egyetlen ember, akitől hajlandó elfogadni bármilyen segítséget.

– Segítséget? – Sirius úgy bámult a boszorkányra, mintha hirtelen két feje nőtt volna. – Biztos, hogy nem keversz össze mondjuk... az égvilágon senkivel?

Tonks bizonytalanul elmosolyodott. – Ő is gyanakszik O'menre – jegyezte meg. – Mégpedig okkal. A pasas a sorsvarázslatokat kutatta, és mindenáron beszélni akart Lucyval. Aztán nyomtalanul eltűnt!

– Most pedig Lucy tűnt el – vágta rá Sirius. – Ennek fényében még kevésbé értem, miért ülsz itt a seggeden.

– Mindent tönkre tehetek, ha elkezdem keresni a Rejtély- és Misztériumügyön! – mentegetőzött Tonks. – Amúgy pedig tud vigyázni magára, Tudodki karjaiból is simán kislisszolt! Persze megértem, hogy aggódsz, én is aggódnék a helyedben...

Sirius megkockáztatott egy futó pillantást a boszorkány arcára. Félelmei beigazolódtak, Tonks ugyanis fülig érő vigyorral nézte őt; és bár biztos lehetett benne, hogy a legtisztább, legnaivabb jó szándék vezérli, mégis úgy érezte, mintha gúnyolódna vele. Válasz helyett lassú, megfontolt mozdulatokkal rágyújtott, és telefújta füsttel az anyja kedvenc faliszőnyegét; a mellkasára nehezedő súly már-már enyhülni kezdett, Tonks azonban továbbra sem kegyelmezett neki.

Éppen ellenkezőleg: olyan frontális támadásba lendült, ami a néhai James Potternek is becsületére vált volna.

– Ha már itt tartunk – jelentette ki –, nem értem ezt az egész felesleges vergődést kettőtök között. Ő is magányos, te is magányos vagy. Neki is rohadtul elege van ebből a magányból, és szerintem neked is. Amikor meglógtatok nyáron, én totál azt hittem...

– Rosszul hitted – vágott a szavába Sirius. – És nem akarok erről beszélni.

– Ugyanazt csináljátok mindketten, a franc egye meg! – csattant fel Tonks. – Képtelenek vagytok bevallani azt, ami nyilvánvaló.

– Inkább te nem vagy hajlandó felfogni, ami nyilvánvaló! – vágott vissza Sirius. – Ha egy kicsit is ismernéd a barátnődet, nem olyasvalakivel akarnád összehozni, aki hónapok óta be van zárva az anyja házába, és a seggét sem szabad megemelnie, mert nem fog működni!

– Pedig tökéletesen összeilletek – forgatta a szemét Tonks. – Mindketten halálra sajnáljátok magatokat, és hülye kifogásokat kerestek. Közlöm veled, hogy Lucy Dawlish a csillagokat is lehazudja az égről, ha kell, csak éppen azt volt képtelen kimondani, hogy feleslegesen tépem a számat, mert nem vagy az esete...

– Akkor kimondom én: feleslegesen téped a szád, mert nem vagyok az esete! – mordult fel Sirius. – Meg ő se az enyém – tette hozzá, nem túl meggyőzően.

Lucy Dawlish, természetesen, nagyon is az esete volt: csinos, szabadszájú, karakán és okos; sőt, még a humorérzéke is meg-megcsillant. Az a Sirius Black, aki annak idején aurorként kereste a kenyerét, a szomszéd utcába is motorral járt, és a szabadidejét különböző mugli szerkentyűk megbűvölésével töltötte, minden személyes vonzerejét bevetette volna a boszorkány elcsábítására. Ez a Sirius Black azonban halott volt: odaveszett fiatalkorának legtöbb szép emlékével együtt, és utóbbiakkal ellentétben nem is térhetett vissza. Eltűnt, mintha sosem létezett volna... az az ember pedig, aki lett belőle, legfeljebb arra lehetett alkalmas, hogy megpróbálja életben tartani Lucy Dawlish-t, míg a boszorkány méltó társra nem talál.

Tonks azonban még mindig nem adta fel.

– Miért ne lenne az eseted? – fonta össze a karját. – Nem elég szép?

– Nem vagyok hajlandó belemenni ebbe a beszélgetésbe! – csattant fel Sirius. – De ha mindenáron tudni akarod, ő az, aki folyton lelép. Én pedig értek a szóból. Leszálltam róla, és jobban tennéd, ha te is leszállnál.

Tonks a szája elé kapta a kezét.

– Mi...? Nem, ne szállj le róla! Mindig ezt csinálja, mert hülye... ellöki magától az embereket, aztán rinyál, hogy senki sem törődik vele. Oké, tudom, nem is nagyon engedi, de egy kicsit erőszakosnak kell lenni vele. Még nekem is, pedig csak barátok vagyunk!

Sirius rosszkedvűen kihalászott a szekreter mögül egy aranymedált, amit Sipor már vagy ötödször lopott vissza a szemétből, és a legközelebbi vitrin üvege mögé lökte.

– Bizonyára – felelte hűvösen –, de néha nekem is jól esne, ha törődne velem. És nem csak titokban, mintha szégyen lenne.

– Jaj, istenem – sóhajtott Tonks. – Teljesen megértelek, persze, csak... csak annyira sajnálom Lucy-t! A közös barátaink mindig röhögve emlegetik, hogy milyen gázul viselkedett tiniként, pedig kicsit sem vicces, amit átélt. Egész életében azt látta, hogy nem szabad közel engednie magához másokat, mert a végén úgyis fájni fog; de ennek ellenére is megteszi néha, mert jó ember. Vannak hülye dolgai, de tényleg az. Nincsenek előítéletei... nem érdekli az emberek külseje, meg a származása, meg hogy miről mit gondolnak... csak nézd meg, hogy bánik a varázslényekkel! És baromi kedves tud lenni, csak senkinek nincs türelme kivárni, mire végre elhiszi, hogy szeretik, és nem csak kolonc valaki nyakán.

Sirius mereven nézte a falat a boszorkány feje fölött. Bánta, hogy belement ebbe a beszélgetésbe, és még jobban bánta, hogy nem válaszolt kellően kategorikus nemmel már a legelején. Tonks ugyanis – akárcsak maga Lucy – logikus és következetes mondatokban beszélt kettejükről, holott a furcsa, testetlen erőtérnek, ami újra és újra a boszorkányhoz húzta, nem sok köze volt a logikához, vagy akár a józan észhez; és távolról sem volt elég konkrét ahhoz, hogy beszéljen róla. Ha Lucy Dawlish-ban akár csak a szikrája meglenne ugyanennek a vonzalomnak, nem próbálna racionálisan megálljt parancsolni neki...

Vagy épp ellenkezőleg, futott át Sirius agyán. Még görcsösebben ragaszkodna a logikához. Nem tudja elviselni, ha valamit nem ő irányít.

– Minden rendben? – kérdezte aggódva Tonks. – Nem akartalak felidegesíteni, csak hogy tudd, meg ilyenek... Szóval, mindketten fontosak vagytok nekem, és jó lenne, ha nem azzal telne a szabadidőtök, hogy magatokba zuhanva bámuljátok a padlót.

– Kedves tőled – felelte szárazon Sirius.

– Komolyan mondom! – bizonygatta Tonks, akinek zavarában még a haja is élénkpirosra színeződött. – Tényleg kedvel téged.

– Jobb lesz, ha lemegyünk – motyogta rekedten Sirius, és céltalan kézmozdulatot tett a szalon ajtaja felé. – Mintha a kandallót hallottam volna... talán megjött Arthur...

Mire beugrott neki, hogy a Hop-hálózaton át jelenleg csak az ember feje tehet kényelmetlen utazásokat, már félúton járt a konyha felé; egy pillanattal később azonban kicsapódott a bejárati ajtó. Mrs. Black portréja belekezdett kedvenc „mocskos vérárulók, beszennyezitek atyáim házát" kezdetű litániájába, ő pedig kirontott az előszobába, hogy behúzza a festményt takaró függönyt.

Arthur Weasley volt az első érkező, nem sokkal utána pedig befutott Bill, Kingsley, Hestia Jones és a többiek. Rémszem és Remus együtt érkeztek, és Sirius közönyös arccal hallgatta a Mundungus Fletcher aznapi távolmaradását magyarázó lehetséges okok egyikét, amiket barátjával jó előre kieszeltek. Még Piton és McGalagony is feltűnt a gyéren megvilágított konyhában, Sirius pedig eltűnődött, hogyan magyarázták ki távozásukat a Roxfortban – ugyanez a kérdés persze Albus Dumbledore-ral kapcsolatban is felmerült, aki előre jelezte, hogy fontos bejelentenivalója lesz aznap este, és aki késett. Sem a megbeszélt fél nyolcas időpontban, sem nyolckor, sem fél kilenckor nem jelent meg; mire pedig a falon tiktakoló óra kismutatója elérte a kilences számot, a társaság látványosan türelmetlenkedni kezdett.

– Bizonyára feltartották – mondta Kingsley. – Az az Umbridge mindent megtesz, hogy megnehezítse a roxforti tantestület dolgát...

– Albust nem lenne képes ennyi ideig visszatartani – szögezte le McGalagony. – Nyilvánvaló, hogy történt valami, ellenkező esetben üzent volna nekünk.

– Talán nem mer patrónust küldeni, mert figyelik – vélte Molly Weasley. – Vagy dementorok támadtak rá, mint Harryre...

– Azokkal is egy pillanat alatt elbánt volna – csóválta a fejét Remus.

– Mindenesetre – szólt közbe Piton –, Umbridge-nak fel fog tűnni, hogy nem vagyunk a kastélyban. Én azt mondom, ha tíz percig nem történik semmi...

Elharapta a mondatot, amikor a konyhában kihunytak a fények. A levegő megremegett, mintha robbanás készülne megrázni a helyiséget – aztán az asztal fölött arany lángok lobbantak, Fawkes, a főnix pedig egy rikoltással előtűnt a semmiből, kis híján beleütközve a mennyezetről lelógó csillárba.

A fenséges madár farkába nem más kapaszkodott, mint Albus Dumbledore, és Lucy Dawlish. Az igazgatót zilált külseje ellenére a szokásos derűs nyugalom lengte körbe, a boszorkány azonban hosszú másodpercekig csak kapkodta a levegőt, és úgy kapaszkodott Dumbledore karjába, mintha attól félne, semmivé válik. Az ő haja is kócos volt és esőtől csapzott, de így is feltűnően jól állt neki a szűkre szabott, prémgalléros egyenruha, amit viselt...

Sirius szaporán pislogott, és Dumbledore-t kezdte bámulni. Tessék, ez az eredménye, ha Tonks telebeszéli a fejét minden hülyeséggel!

– Albus! – pattant fel McGalagony. – Mi történt?

Dumbledore nem válaszolt azonnal; egy hosszú pillanatig csak állt előreszegezett pálcával az asztal tetején, és várt, mintha attól tartana, hogy egy csapat halálfaló ront rájuk az előszobából. Fawkes trillázott egyet, és a konyhaszekrény tetejére telepedett, Lucy pedig szemlátomást minden erejét arra összpontosította, hogy ne remegjen. A tekintete merev volt, kifejezéstelen, mintha nem is látná a körülötte felsejlő ismerős arcokat; Sirius arra a következtetésre jutott, hogy valami nagyon megrémiszthette.

Mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, megfogta a karját, és lesegítette az asztalról.

– Mi történt? – kérdezte, jóval aggódóbb hangsúllyal, mint korábban McGalagony; de Lucy csak megrázta a fejét, és amikor Sirius leültette saját maga és Arthur Weasley közé, konokul az asztallapot kezdte bámulni.

– Váratlan akadályba ütköztünk – közölte Dumbledore, és eltette a pálcáját. – De a jó öreg Fawkes kisegített bennünket. Köszönöm, hogy eljöttek! Sok mindenről kell ma beszélnünk.

– Például arról, hogy miért van magukon durmstrangos egyenruha – szúrta közbe Piton.

– Nos, mert a Durmstrangból jövünk, természetesen! – Dumbledore kedélyesen összecsapta a kezét. – Inkognitóban érkeztünk, de egy szerencsétlen pillanatban lehullott rólunk az álca, így kissé, hm, viharosan kellett távoznunk.

– És miért éppen Dawlish-t vitte magával? – recsegte Mordon. – Miért nem olyasvalakit, aki tud harcolni?

– Lucy jelenléte esszenciális volt a Sequestrum kulcsának megszerzéséhez – jelentette ki Dumbledore. – Saját kezűleg fogom átadni Gnarlaknak...

– Megvan a kulcs? – Bill Weasley döbbenten egyenesedett fel. – Ki tudjuk nyitni a széfeket?

– Amennyiben a banki tanács úgy dönt, hogy használatba veszi, nincs akadálya a dolognak. – Dumbledore bizonytalan kézmozdulatot tett. – Hogy hogyan tovább, arról Ragnuk és Gnarlak közösen fognak dönteni.

– Nem egyezik a véleményük – vetette ellen Bill. – A kulcs megszerzése... ez akár belháborút is kirobbanthat a koboldok között!

– Nem halnánk bele – mondta érdeklődve Kingsley. – Megtorpanna az egyezkedés a minisztérium és a Gringotts között, és több időnk lenne kideríteni, ki átkozta meg Caramelt. Nagyhatalmú mágus lehet, vagy olyan, aki tökélyre vitte az Imperiust, mert a viselkedése szinte teljesen természetes! Csak egy véletlennek köszönhetően fedeztük fel az átkot – és nem is én kezdtem gyanakodni a miniszterre, hanem Dawlish. Mármint, John.

Az asztal köré döbbent csend telepedett.

– Én azért nem örülnék, ha a koboldok nekiállnának gyilkolni egymást – jegyezte meg Tonks. – A minisztérium még több mindent eltussolhatna a vészhelyzetre való tekintettel. Így sem hajlandóak például elárulni, mi van O'mennel...

– O'ment a Szent Mungóban ápolják – felelte hűvös nyugalommal Kingsley. – Mondtam, hogy ne aggódj miatta!

– De akkor miért nem lehet azt mondani, hogy ápolják, a nyugdíjazták helyett?!

– Mert nyugdíjazták is. – Kingsley metsző pillantást vetett a boszorkányra az asztal fölött. – Olyan átok érte, amitől súlyosan károsodtak az értelmi képességei. Több, mint valószínű, hogy beszédre és következetes gondolkodásra képtelenül fogja tölteni élete hátralévő részét... de ezt inkább nem kötjük a nyilvánosság orrára.

Tonks elsápadt. – Oh...

– És mi a helyzet az óriásokkal? – kérdezett közbe jó hangosan Sirius. – Megtalálta őket Hagrid? Segítenek nekünk?

Dumbledore felsóhajtott. – Fájdalom, küldetésünk ezen része nem halad túl fényesen. A kapcsolataink az óriásokkal kiválóan indultak, ám a törzs belharcaiból az a fél került ki győztesen, akire a halálfalók érvelése hatott meggyőzőbben... és a helyzet a többi varázslény esetében sem jobb. Sanguini afféle vezérré vált sokak számára, és jelen pillanatban ő is Voldemort felé hajlik, vagy legalábbis ezt a látszatot igyekszik kelteni.

– Sanguini? – vágott közbe döbbenten Remus. – De hát ő...

– Túlélte – szólalt meg rekedten Lucy. – És odaadta a kulcsot, mikor kértük. Gondolom, azt hitte, úgysem jutunk ki élve.

– Én erről korántsem vagyok meggyőződve – jegyezte meg Dumbledore. – Inkább úgy vélem, el akarta kerülni az elköteleződést; ha valóban ez volt a célja, kitűnő munkát végzett. Azt javaslom, igyekezzenek titkolni, hogy a Sequestrum kulcsa hamarosan Gnarlak kezébe kerül, és tartsák nyitva a szemüket. Több, mint valószínű, hogy Voldemort hamarosan újra megpróbálkozik a jóslat megszerzésével. Legyenek résen; Kingsley, maguk pedig derítsék ki végre, ki irányítja Caramelt! Perselus, maga jöjjön velem, meg kell néznünk azt a kentaurt... nem, nem, Lucy, maradjon csak ülve. Eleget fáradozott ma már. Hamarosan felkeresem, és mindent jóváteszek!

Amilyen kurtán-furcsán kezdődött a megbeszélés, olyan hirtelen ért véget; Dumbledore emelt fővel távozott a bejárati ajtó felé, nyomában a kecsesen vitorlázó Fawkes-szal és a suhogó talárú Pitonnal; a többiek pedig egyenként a nyomukba szegődtek.

Remus és Tonks azonban a helyükön maradtak Lucyval szemben; és Sirius csak jelentős fáziskéséssel döbbent rá, hogy még mindig a boszorkány karját szorongatja.

– Mit kell Dumbledore-nak jóvátennie? – tört ki belőle a kérdés.

Lucy a zsebébe nyúlt, és előhúzta a pálcáját – pontosabban, ami a pálcájából maradt. Közvetlenül a markolat fölött ugyanis hosszú repedés futott végig rajta, ami mentén kettétört; mintha belülről feszítette volna szét valami elementáris erő.

– Dumbledore-nak Gregoroviccsal volt találkozója, és azt mondta, felismerné a pálcájáról – mondta halkan. – Gondolom, ő készítette. Szóval, cseréltünk; és hát az ő varázsereje jóval nagyobb, mint amihez ez a pálca szokott.

Remus óvatosan vette kézbe a pálca darabjait.

– Előfordul néha, hogy egy komoly varázslat szétveti őket – mondta vonakodva. – De az ilyesmi nagyon ritka. Mi történt?

– Megtámadtak minket. – Lucy megborzongott. – Nem tudnék beszélni róla, de megmutathatom. Ha... ha akarjátok.

– Megmutatni? – Sirius a homlokát ráncolta. – Mint... úgy érted, egy merengőn keresztül?

– Nekem nincs szükségem merengőre – felelte a boszorkány. – Ha beengedtek a fejetekbe, mindent látni fogtok.

Remus és Tonks láthatólag tudták már, hogy mi a dolguk; Remus ugyanis könnyedén átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Lucy szabad kezét, a másikba pedig Tonksét fogta. Sirius homlokráncolva követte a példájukat; úgy érezte, mintha egy bizarr mugli szeánszra készülnének. Tonks keze forró és izzadt, Lucyé jéghideg volt az övében.

– Hunyjátok le a szemeteket – mondta halkan a boszorkány.

Sirius engedelmeskedett, és amikor érezte Lucy tudatának érintését, engedett a gondolatait védő mentális pajzs szorításán. Olyan érzés volt, mintha zuhanna; egy pillanatra kívülről látta saját sápadt, börtön által meggyötört arcát, aztán a kép elmosódott, s a világ száz meg száz apró porszemre robbant lelki szemei előtt.

Amikor kitisztult a kép, a Grimmauld téri ház porlepte konyhája helyett egy könyvtárban találta magát. Alighanem Lucy szemszögéből látta a világot; Albus Dumbledore legalábbis jóval magasabbról mosolygott le rá, mint általában tette.

– Számítottam néhány akadályra – mondta az ősz varázsló –, de más jellegűekre. Nem így terveztem a ma estét! Úgy tűnik, ez is egyike lesz azoknak a bizonyos meleg helyzeteknek.

– És akkor... mit csinálunk most? – kérdezte Sirius – azaz Lucy.

– Kéznél tartjuk a pálcánkat, és legjobb tudásunk szerint igyekszünk.

– Igyekszünk – mit csinálni?

– Menekülni – felelte Dumbledore olyan hangon, mintha valami pezsdítően izgalmas délutáni programra invitálná meg őt.

Azaz Lucy-t.

Ajtócsapódás hallatszott, és elmosódott a kép; az emlékek futó, zavaros villanásokként követték egymást. Lucy érezhetően átugrott bizonyos részleteket, de az érzései ettől csak még intenzívebbnek tűntek. Nem a félelem, inkább a tehetetlenség dominált köztük; és az, hogy nem bízott, határozottan nem bízott Albus Dumbledore-ban.

Egy ponton Sirius tisztán látta Macnairt és Mulcibert, ahogy egy mugli áruházon keresztül üldözik őt (azaz Lucy-t); majd Dumbledore küzdött meg egyszerre három csuklyás alakkal, és Lucy pálcája vadul szikrázott a kezei között. Ezután újra vad menekülés következett; a kopár, sziklás vadonból városok, apró halászfalvak, kikötők és belvárosi negyedek nőttek ki a gondolat sebességével, üldözőik azonban mindenhová követték őket. Siriusban egyre nőtt a rettegés, ahogy peregtek a képek, és késve döbbent rá csupán, hogy nem a saját félelme járja át. Lucy érzett így: ő érezte magát ennyire magányosnak és haszontalannak, ő akart mindvégig valahol másutt lenni.

Ismét kitisztult a kép: Albus Dumbledore ezúttal egy kopár lápvidék közepén állt a növekvő sötétségben, Sirius – nem, Lucy – pedig a hátának vetett háttal meredt előre a félhomályba. Csontig hatoló hideg járta át a tagjait; a rátörő reménytelenség egy pillanatra letaglózta, holott nagyon is jól ismerte ezt az érzést.

– Professzor úr... – mondta halkan, szinte könyörögve Lucy.

– Tudja, mi a dolga – felelte a rá jellemző nyugodt derűvel Dumbledore. – Én is megteszem a magamét. Kétfelől, kétféle veszéllyel kell szembenéznünk.

– De professzor úr, én képtelen vagyok rá!

– Meg kell tennie. A pálcám majd segít.

– De...

Dumbledore válasz helyett gyors átkot lőtt előre, a sötétségbe. Az árnyak közül iszonyatos, foszló test bontakozott ki; üres szemgödreiből maga a halál bámult Lucy arcába.

Az inferus tett még néhány lépést, majd, amikor már majdnem kartávolságnál közelebb ért Dumbledore-hoz, összeroskadt, mint egy zsák. Bordái közül undok, zöldes folyadék csöpögött a földre.

– Még több jön – szögezte le Dumbledore. – Fawkes nemsokára ideér, és meg vagyunk mentve. Bízzon magában, Lucy! Bekerítettek minket, de közös erővel kijuthatunk.

A boszorkány kelletlenül fordított neki ismét hátat; hamarosan mágikus tűz lángjai csaptak fel kettejük körül. Ami azonban a másik irányból lesett rájuk, annak Dumbledore átka nem árthatott: a dementorok hangtalanul-súlytalanul suhantak a semmiben, a jöttükkel járó fagyos hideget a felcsapó tűz sem enyhítette.

Lucy dermedten, lecövekelve állt; és Sirius szeme előtt összekeveredett múlt és régmúlt, gyász és rettegés, ok és okozat. Egyszerre látta, ahogy a felnőtt Lucy kétségbeesetten küzd a patrónusbűbájjal, és ahogy a szőke kislány pisszenni sem merve bujkál az ágy alatt édesanyja gyilkosai elől; ahogy a sötét tekintetű tinédzser elhagyja a Dawlish-házat; ahogy Merula Snyde arca helyén egy vérző csonkkal hever egy molyrágta karosszékben; ahogy Voldemort nagyúr hideg hangon az arcába kacag...

– Expecto patronum!

A varázslatot nem a szép emlékekbe vetett hit, a szeretet, vagy a remény szülte, hanem a puszta, makacs kötelesség: a tudat, hogy sikerülnie kell, különben hiába történt minden. Különben sosem teheti jóvá, amit elrontott. A céltudatosság pajzsa mögött kristálytisztán tűnt fel Remus és Tonks arca; és az övé. Siriusé.

Halvány, sápadtezüst derengésbe borult a világ, ám Dumbledore pálcájából nem a Lucytól megszokott ritkás ködfelhő tört elő, hanem egy óriási, ragyogó állatalak. Egy madár alakja...

A főnix megrázta szép fejét, aztán csettintett a csőrével, leplezetlen vidámsággal mérve végig a visszarettenő dementorokat. Aztán kitárta hatalmas szárnyait, kieresztette tűéles karmait, és viharként csapott le a gyűlölt ellenségre; úgy kergette őket szét, mint sas a verebeket. Száz meg száz csuklyás alak lesett a sötétből, a patrónus azonban játszi könnyedséggel űzte el őket – még akkor sem tűnt el, amikor Dumbledore táltostüze kialudt, és az igazgató végigmérte az ezüst madarat.

– Na látja! – mondta vidáman. – Így kell ezt csinálni.

Lucy pálcája megremegett a professzor kezében, és egy hosszanti repedés mentén kettétörött...

A kép ezután elsötétült; és Sirius arra eszmélt, hogy Lucy keze kicsúszik az övéből, a tudata pedig bezárul. Zihálva, szaporán dobogó szívvel nyitotta ki a szemét, és nézett körül a Black-ház konyhájában.

– Azannya! – rikkantotta Tonks, és örömében leverte az asztalon álló gyertyatartót. – Ez marha jó volt! Megnézném még egyszer...

– Szép patrónus – tette hozzá mosolyogva Remus. – Tudtam, hogy előbb-utóbb menni fog.

Lucy a fejét rázta.

– Dumbledore patrónusa főnix. Szerintem a pálcája az övét hívta elő.

– Erre egy pálca sem képes – rázta a fejét Remus. – Egyébként is, az övé nem pont így néz ki. A tiéd is főnix, ennyi a magyarázat! Szerintem illik hozzád.

– Nem t'om – motyogta Lucy. – Nem a főnix volt a lényeg, hanem... azok ott inferusok voltak. Egyiptom óta nem láttam inferust, és mindig kiidegelnek. Általában a mumusom is az. Ki a fene csinál manapság inferusokat?!

Zavartan csengett a hangja; és Sirius komolyan tartani kezdett tőle, hogy megint bezárkózik és elmenekül.

– Dumbledore váratlanul megjelent péntek délután, és magával vitt Norvégiába – mesélt tovább Lucy. – Az óriásokhoz. Azt a részét élveztem. Találkoztunk Hagriddal, meg minden, aztán mentünk tovább Durmstrangba, de előtte még összefutottam Scabiorral...

Tonks kis híján leesett a székről.

– Scabiorral?! És megkérdezted...?

– Kérdeztem tőle mindenfélét – szólt közbe Lucy, Sirius megítélése szerint túl gyorsan. – Nem volt túl készséges. Sietett, ami kicsit hülyén hangzik, tekintve, hogy utazgat az időben, meg ilyenek... viszont előre elmondta, hogyan tudunk majd megszökni Dumbledore-ral. Állítólag azért segített, mert amikor legutóbb találkoztunk vele, belepiszkáltunk az időbe, és pár dolog másképp történt, mint kellett volna. De ha most tényleg Gnarlakhoz kerül a Sequestrum kulcsa, akkor elvileg minden rendben lesz...

Remus megköszörülte a torkát. – Hát... ez jó hír, nem?

– Na és mi van, ha pont azzal zavarta össze a valóságot, hogy segített nektek? – ráncolta a homlokát Sirius. – Eszedbe ne jusson megbízni benne!

– Nem bízom – felelte Lucy –, de tény, hogy megmentette az életemet. Vagy talán inkább Dumbledore életét, ő jóval fontosabb...

– Dehogy fontosabb! – csattant fel Sirius. Amikor Remus és Tonks látványosan összevigyorogtak vele szemben, gyorsan hozzátette: – Mi másért kergetne az összes kobold, Sorsfonó, és egyéb rosszfiú? Meg a Scotland Yard.

– Ők már lekoptak...

– Nem számít, akkor is van oka, hogy Scabior éppen téged mentett meg, és éppen most. Nem biztos, hogy rád nézve ez jót jelent, de valamit jelent.

– A többit majd holnap beszéljük meg – szólt közbe emelt hangon Remus. – Mrs. Weasley már egy perce az ajtónál hallgatózik – tette hozzá suttogva. – Érzem a szagát.

Tonks teátrális mozdulattal felpattant az asztaltól.

– Oké – mondta vidáman. – Hát akkor... majd beszélünk. Meg szerzünk neked pálcát. Holnap tali!

– Vigyázz magadra – tette hozzá sután Remus, és a boszorkány nyomában – aki kifelé menet beleütközött Mrs. Weasley-be és hangos bocsánatkérésekbe kezdett – kioldalazott a konyhából.

– El ne menj! – reccsent rá Lucyra Sirius. – Nem lófrálhatsz pálca nélkül Londonban.

– Ki akarom szellőztetni a fejem – felelte mereven a boszorkány.

– Jó, akkor nyitok ablakot.

Lucy arcán mosoly suhant át.

– Ha dolgozni is bekísérsz holnap, előre szólok, hogy te kapod az összes vécétakarítós feladatot.

– Hiába próbálsz nem odafigyelni rá, akkor is üldöznek – felelte türelmesen Sirius. – Mit csinálsz, ha valaki megátkoz?

– Befogom a fülem, és sikítok.

– Remek ötlet! Máris megnyugodtam.

Lucy égnek emelte a tekintetét.

– Akkor is ugyanezt tenném, ha még egyben lenne a pálcám, mert ha nem vetted volna észre, rohadtul nem tudok párbajozni!

– Mégis megvéded magad, ha kell. – Sirius rezzenéstelen arccal figyelte a boszorkányt. – Nem tudnál életedben először unalmasan és felelősségteljesen viselkedni? Tényleg nem kell hozzá sok: most szépen visszaülsz és lenyugszol, holnap pedig nyitásra mész Ollivanderhez. Probléma megoldva.

Lucy visszaült.

– Dumbledore szerint Gregoroviccsal kéne pálcát csináltatnom – jegyezte meg. – Állítólag az övéi erősebbek, Ollivander meg szándékosan készít finomabb pálcákat, mert a legtöbbet még gyerekként veszik tőle.

– Az biztos, hogy a Gregorovics-pálcák elég szeszélyesek – helyeselt Sirius. – Ráadásul nincs is belőlük sok...

Elharapta a mondatot, ahogy az eszébe villant egy különös sugallat; minél részletesebben végiggondolta, annál magától értetődőbbnek, mondhatni sorsszerűbbnek tűnt.

– Várj csak! – mondta. – Van egy ötletem.

Mióta Kingsley-től visszakapta, a régi pálcája mindvégig ott lapult a zsebében Dumbledore-éval együtt; olykor elővette és meglengette, eredmény nélkül.

– Próbáld ki ezt – mondta.

Lucy habozva vette kézbe a rúnákkal szabdalt pálcát. A pillanat szinte tapintható volt; a pálcát finom remegés rázta meg, a boszorkány ujjai pedig meglepetten kulcsolódtak köré.

– Csinálj valamit! – biztatta Sirius.

Lucy lehunyta a szemét, mintha felidézne egy emléket.

– Expecto patronum!

A pálca hegyéből teljes szépségében kiröppent a gyöngyházfényű főnix; párszor körbevitorlázott a konyhában, majd szertefoszlott az asztal fölött. Lucy döbbenten bámulta a hűlt helyét, Sirius berozsdásodott arcizmai pedig mosolyra húzódtak.

– Látod, hogy a tiéd a patrónus! És meg is van az új pálcád...

Lucy rábámult.

– Micsoda? Nem vehetem el a tiédet!

– Az én kezemben nem csinál semmit. – Sirius lehajtotta a fejét. – Azóta is Dumbledore-ét használom, hogy Kingsley visszahozta. Jobb is, ha nincs nálam, legalább nem húz fel újra és újra.

– Nem csinál semmit? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Akkor lehet, hogy egy nap engem is cserben hagy?

– Ez nem így működik! – Sirius konokul bámulta a padlót. – A Gregorovics-pálcák csak akkor pártolnak el tőled, ha... ha nagyon megváltozol. Ha teljesen más ember leszel. És – és a pálca úgy érzi, hogy már nem vagy rá méltó.

Egy pillanatig csend volt.

– Aha – mondta Lucy. – Most már minden világos. Ez egy seggfej pálca, és neked már nem működik, mert nem vagy seggfej.

– Te sem vagy seggfej. – Sirius fanyarul elmosolyodott. – Kedves tőled, hogy próbálod elviccelni, de...

– Nincs jogod megkérdőjelezni a seggfejségemet! – vágott vissza a boszorkány. – Vagy megátkozlak ezzel a csodapálcával... ami milyen is?

– Galagonya. – Sirius úgy hallotta a saját hangját, mintha valaki más beszélne. – A magja pedig... hát persze! Hogy erre eddig nem gondoltam!

– Mi az? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Ennyi hatásszünet után kábé bármit mondhatsz, ha nem Merlin lábkörme a válasz, csalódni fogok.

Sirius elvigyorodott; olyan izmok húzódtak meg az arcában, amiknek jó ideje a létezéséről sem tudott.

– Thesztrál-farokszőr a magja – felelte. – Nem csoda, hogy tetszel neki, a szétszabdalt sorsoddal! Talán direkt meg kellett kapnod.

– Tegyük fel, hogy kölcsönveszem – mondta lassan Lucy. – De csak egy feltétellel!

Sirius felvonta a szemöldökét. – Halljuk!

– Az a feltételem, hogy most rögtön befejezed ezt a... lordbyronkodást. Vagy nem is tudom, minek nevezzem. Attól, hogy Dumbledore bezárt ide, nem lettél kevésbé penge auror; attól meg, hogy a régi pálcád nem ismer fel tizenpár traumatikus, rohadt szar év után, nem lettél se kevesebb, se tehetségtelenebb varázsló, se... semmi ilyesmi. Jó ember vagy, oké? A legjobb, akit ismerek. Ez egy legillimentortól ízléstelenül nagy bók, vedd tudomásul. – Lucy dacosan összefonta a karját. – Szóval, fejezd be a depresszív baromságaidat, mert sokkal többet érsz, mind gondolnád. Oké?

– Aha – mondta rekedten Sirius.

Lucy élesen ránézett.

– Most komolyan smároljalak le, hogy felfogd?

– ...lehet, hogy segítene.

Közel voltak egymáshoz – közelebb, mint eddig bármikor, és ő az arcán érezte a boszorkány lélegzetvételét.

Az előszobában hatalmas robajjal felborult a troll-lábat formázó esernyőtartó, Mrs. Black pedig – a változatosság kedvéért – ezúttal a „mocskos véráruló söpredék" kezdetű monológjába fogott bele.

– A rohadt életbe, Tonks – sóhajtott Lucy; és már ment is, hogy behúzza a függönyt.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)