FIGYELEM: Ez a fejezet jelentős spoilereket tartalmaz A 711-es széf, valamint a Bob Roshta csodálatos visszatérése végkifejletével kapcsolatban. Ha ezeket még nem olvastad, de szeretnéd, akkor esetleg érdemes először végigrágnod őket - hacsak nem akarod lelőni magadnak a poént=)

* * *

Utoljára, Black!

Tizenhatodik fejezet: A kulcs

A másnap reggel ködöt, hóesést és a kint rekedt óriás dühös ordítását hozta. Lucy kelletlenül, a szemét dörgölve kászálódott ki az ágyból; a tetőszerkezet résein át fütyülő szél és a mindent átható füstszag hatására Erdélybe álmodta vissza magát, és pár másodpercig arra számított, hogy mire felkel, Remus már ott sürgölődik majd a tűzhely fölött.

A következő gondolata az volt, hogy Tonks talán egész éjjel kereste, amikor nem jelent meg a megbeszélt találkozójukon. Bár lenne patrónusa, hogy passzív-agresszíven üzengessen vele, amikor csak kedve tartja!

Lucy kinyújtózkodott, és körülnézett a rönkház egyetlen szobájában. Hagridot nem látta; a sarokban heverő megfogyatkozott kupacból arra következtetett, hogy tűzifáért mehetett. Remus helyett Dumbledore lengette a pálcáját a tűzhely körül, Lucy gyomra pedig megkordult a serpenyőben sülő tükörtojások láttán.

– Jó reggelt! – köszöntötte vidáman a professzor. – Remélem, jól aludt.

– Mhm – hazudta Lucy. – Ma megyünk a kulcsért, igaz?

– Csak este van találkozónk, addig körülnézünk egy kicsit. Bízom benne, hogy tetszeni fog magának...

– Micsoda?

– Arról sajnos nem beszélhetek, ellenkező esetben beindul egy sor kellemetlen védőbűbáj. – Dumbledore szakértői szemmel megvizsgálta a tükörtojásokat, késznek ítélve őket. – Ne rágódjon rajta! Mindent megtud a maga idejében.

Lucy érezte, hogy hiába kérdezősködne tovább; más irányból lendült hát támadásba.

– Hagridnak nem igazán jött össze, amire megkérte, ugye? Valahol a gubraithiai tűznél elvesztettem a fonalat...

– Nem fűztem sok reményt az óriásokhoz – felelte Dumbledore kitérően. – Fontosnak tartottam, hogy halljanak rólunk, ez minden. A mai naptól többet remélek.

Lucy némán bólintott; a fülében Scabior tanácsai visszhangoztak. Még reggeli után is tele volt velük a feje, amikor az ősz varázsló nyomában átlépte a küszöböt.

Már bőven délelőtt volt, de a nap éppen csak a horizont fölé kúszott; szűrt fénye a vérvörös és a rozsdabarna keverékére festette előttük az avart, ahogy tovább indultak a keskeny erdei ösvényen. Lucynak nem esett jól a gyaloglás – ami Erdélyben mindennapos rutin volt, attól Londonban hamar elszokott. Perceken belül szúrni kezdett az oldala az enyhe, ám kitartó emelkedőn, Dumbledore azonban korát meghazudtoló lendülettel menetelt előre.

Lucy fogát összeszorítva kaptatott a professzor nyomában, meg-megszorítva a Magnum markolatát a látványos szőrmebunda alatt, amit indulás előtt varázsolt elő magának. Azóta, hogy Sanguinire támadt vele, csupán egyszer sült el a kezében a pisztoly: amikor a Vak Hollókra törte a Hilton szálló üvegajtaját.

Azóta mintha évek teltek volna el. Azt hitte, forró nyomon jár... minden a semmittevő várakozás unalmába merült, és Remus azóta is alig áll szóba vele...

Lucy olyan mélyre süppedt sötét gondolataiba, hogy amikor Dumbledore megtorpant, teljes lendülettel beleütközött a hátába. Az igazgató ügyet sem vetett motyogó bocsánatkérésére, csak rámosolygott.

– Álnévre lesz szüksége – mondta. – Jómagam ismét életre hívon Wulfric Galore-t...

– Csak ne úgy végződjön az este, mint akkor – sóhajtott Lucy.

– Oh, semmi esetre! Pusztán arról van szó, hogy számos kellemetlen kérdést vetne fel, ha a saját alakomban mutatkoznék ott, ahová tartunk.

– ...ami hol is van? – próbálkozott újra Lucy, Dumbledore azonban hárítás helyett visszatámadott.

– Még mindig emészti magát.

Lucy megvonta a vállát. – Sok különböző dolog van, ami miatt emészthetem magam.

– Például?

A boszorkány felsóhajtott. – Például, egyesek hibát hibára halmoznak, és semmi mást nem kapnak érte, mint némi együttérző vállveregetést, és az ígéretet, hogy majd legközelebb nem cseszik el. Én ehhez képest folyton olyan helyzetekbe kerülök, ahol nem lehet jól dönteni, mégis mindenki elvárja.

Dumbledore felsóhajtott.

– Beszélt azóta egyáltalán Remusszal?

– Nem róla van szó! – hazudta Lucy. – Csak úgy... általában.

– Természetesen – felelte szelíden Dumbledore –, de amennyiben Remus Lupin példájára vetítjük le az esetet, megpróbált egyáltalán tiszta vizet önteni a pohárba? Elmondta, miért tette, amit tett?

– Egyértelmű, hogy miért tettem! – csattant fel Lucy. – Maga tudja a sztorit, nem?

– Átlagon felüli logikai képességeimnek hála érteni vélem, hogy mi történt – felelte elegánsan Dumbledore –, de jobban szeretném magától hallani.

Lucy egy ideig némán taposta a havat.

– Pettigrew tehet az egészről – bökte ki végül. – Meg... meg nyilván Tudjukki. Fogva tartottak. Nem értem vissza időben a faluba, nem tudtam befejezni a főzetet, és Remus... nem volt, ami visszafogja! Nem távolodott el eléggé az emberektől, és megérezte a szagukat.

– Ha nem tévedek, megtámadott valakit.

Lucy mereven bólintott. – Sirius előbb ért oda, mint én, de már nem tudta megakadályozni. Markus elkergette Remust a puskájával, de az áldozat menthetetlen volt. Annyit tudok, hogy Sirius beadott valami mesét a mugliknak, és kimondta rá a halálos átkot. Órái voltak hátra a pasasnak, és pokolian szenvedett. Ez volt a legtöbb, amit tehetett érte.

– Remus pedig magát hibáztatja, amiért nem ért vissza időben? – Dumbledore csodálkozva nézett Lucyra. – Ez nem rá vall.

– Haragszik, amiért hazudtunk neki – felelte mereven Lucy. – Azt mondtuk, nem támadt meg senkit, mert nem akartuk feleslegesen terhelni a lelkiismeretét. Remus jó ember, nem tehet róla, hogy... hogy beteg! Nem volt ura önmagának. Nem ő volt, hanem a farkas.

Dumbledore összébb húzta a köpenyét, és elmélyülten hümmögött.

– Egyszer megkérdeztem Remus Lupintól, hogy mi a legnehezebb dolog a betegségében... és nem a fájdalmat vagy a társadalom megvetését emelte ki, hanem az öntudatvesztést. Azt, hogy telihold másnapján fogalma sincs, mi történt vele előző éjjel. Egyáltalán, hogyan derült ki számára a dolog?

– Valamiért visszament Erdélybe, miután Siriusszal leléptünk a maga házából. – Lucy vállat vont. – Számítanom kellett volna a dologra, de eszembe sem jutott. Szóval... megtudta, és iszonyúan felhúzta magát. Akkor jött utánunk a Ritzbe. Annyira ki volt akadva, hogy azt hittem, megátkoz, szóval én átkoztam először. Az robbantotta ki a falat.

– De ha nem tévedek, Siriusszal is támadt némi nézeteltérése – jegyezte meg Dumbledore.

– Eleve dühös volt rám a Ritz miatt. Aztán jöttünk a Grimmauld térre, de végül...

Lucy elhallgatott. Szívesen elmesélte volna Dumbledore-nak a titokzatos medál történetét, amit a szalonban találtak, és ami olyan fájdalmas viszályt szított köztük, ám ez hirtelen nagyon rossz ötletnek tűnt. Dumbledore tiszteletet parancsoló, nagy varázsló, nem várhatja el tőle, hogy ilyen sületlenségekkel foglalkozzon! Soha többé nem venné őt komolyan, ha előállna egy hasonló történettel – mégis ki hallott már olyat, hogy egy ékszer egymás ellen fordítsa az embereket?

– ...Sirius néha nagyon goromba tud lenni – mondta végül halkan. – Szóval egyik nap otthagytam a fenébe, és onnantól kezdve semmi sem ugyanaz. Ő nem szereti, ha valaki csak úgy lelép, én meg szeretek lelépni, na. Ez van.

– Szüksége van a barátaira – szögezte le Dumbledore –, és higgye el, ez kölcsönös.

Lucy nem felelt. Tudta, hogy ezektől a szavaktól egy normális ember jobban érezné magát, ő azonban csak azt a fajta fásult beletörődést érezte, mint minden alkalommal, amikor Fleur arról győzködte, hogy aggodalomra semmi ok, nemsokára ő is kibékül az édesapjával, találkozik élete szerelmével, és boldogan él, míg meg nem hal.

– Csak egy dolgot tisztázzon a kedvemért! – feszítette tovább a húrt Dumbledore. – Maga nem áll szóba Remusszal, vagy Remus magával? Nem – ne válaszoljon azonnal, és pláne ne indulatból! Szeretném, ha komolyan végiggondolná a kérdést.

Lucy kelletlenül bólintott. Kissé lemaradt útitársa mögött, és magában pufogva nézett vissza a kihalt norvég tájra. Bár eleve magasról indultak, és az ösvény folyamatosan emelkedett, egyetlen lakott települést sem látott a sziklás hegyoldalból – gyanította, hogy a kikötő köré épült faházakat az erdő, vagy a jobb kéz felőli hegycsúcs takarja. Ebben a magasságban már ritkásan álltak a fák; a meredek hegyhát sziklái csupaszon, jegesen meredtek az égnek.

Lucy még egy perce sem állt meg, a viharos szél máris indulásra késztette; enyhe kétségbeeséssel állapította meg, hogy Dumbledore szünet nélkül nekivágott a következő kaptatónak. Ahogy átvágott a bércen, hogy kövesse, akaratlanul is lepillantott a szikla tetejéről, és elállt a lélegzete.

Tükörsima felszínű, szinte tökéletesen kerek tengerszem kéklett a meredek völgyben. A szélére, különös módon, egy hajót kötöttek ki – hatalmasnak tűnt, ősinek, és most, hogy Lucy jobban megnézte, ismerősnek. De hol a csudában láthatott mostanában viking hajót? Legutóbb akkor járt Norvégiában, amikor Göthe Salmander terepgyakorlatra vitte. Rögtön, mielőtt kirúgták az akadémiáról.

De nem is akármilyen hajóra emlékszik: ezt a hajót látta már valahol. Ismerős az árboc formája, a mérete, az, ahogy féloldalasan ringatja a szél az állóvíz szélén. Valamiért a Roxfortot juttatja eszébe, holott a kastélypark taván sosem látott hajókat... normális esetben semmiképp...

Lucy váratlanul megértette.

Futólépésben érte be Dumbledore-t; maga sem tudta, hogy az erőfeszítéstől zihál, vagy az izgalomtól.

– Miért nem szólt, hogy a Durmstrangba megyünk?! Ez nagyon király!

Dumbledore megfordult. Ahogy két évvel ezelőtt, útközben ezúttal is kor-korrigáló főzetet ihatott, mert a fiatal, sima arcú „Wulfric Galore" mosolygott huncutul a boszorkányra.

– Egyrészt még ha így is lenne, nem árulhatnám el – felelte könnyedén. – A Durmstrang Mágusakadémia pontos helye több évszázados titok: ha valakivel megosztják, csupán a mindenkori igazgató engedélyével adhatja tovább a tudását. Másrészt pedig sosem állítanék olyasmit, ami nem igaz. Nem a Durmstrangba tartunk – a Durmstrangban vagyunk! Lépjen csak ide mellém, és nézzen körül.

Lucy elfogadta a feléje nyújtott kezet, és könnyedén átszökkent az egyik hólétől síkos kőről a másikra. Alig egy méterrel került előbbre, az ugrás mégis mindent megváltoztatott: egy sor védőbűbáj suhant át rajta ártalmatlanul, ahogy korábban, a rönkháznál is történt.

– Durmstrangot csak az találhatja meg, aki tudja, hol keresse – magyarázta lelkesen Dumbledore –, de belépési engedély nélkül így is csupán sejtheti a közelségét. A történelem során voltak, akik megőrültek a bizonyosságtól, hogy úticéljuk közelében járnak, ám sosem nyernek bebocsátást...

Lucy alig figyelt rá. Hóborította, szekérnyomokkal barázdált udvar tárult a szeme elé; a közeli hegy lapos csúcsára jól kivehető ösvény vezetett, a szeme egy üvegházat sejtett az odafenti ködben. A birtok többi részét elnyelte a párás, téli félhomály és a hegyhátakat borító ritkás erdő.

Maga a Durmstrang a környék legmagasabb csúcsának támaszkodva épült; gyalog csupán egy kőbe várt keskeny lépcsőn lehetett megközelíteni, veszélyesen közel a szomszédos fjord szédítő mélységéhez. Az iskola egy kastély volt, akárcsak a Roxfort, de jóval kisebb: Lucy négy emeletet számolt, s ezek közül csak kettőnek az ablakaiban pislákolt fény.

– Belülről nem ilyen zord, majd meglátja! – mondta kedélyesen Dumbledore. – A könyvtár különösen tetszeni fog magának.

Lucy konokul a cipőjén tartotta a tekintetét, miközben mászni kezdtek a meredek lépcsőn. Most, hogy ködbe vesző, huzatos mélység tátongott a talpa alatt, aggodalma felülkerekedett a látvány iránt érzett csodálatán.

– Minket ki engedett be ide? – kérdezte, hogy elterelje a figyelmét hirtelen támadt tériszonyáról.

– Igor Karkarov – jött a nyugodt válasz. – A Durmstrang előző igazgatója. Aligha szükséges bemutatnom...

Lucy összeszorította a fogát. Nagyon is jól tudta, ki Igor Karkarov, hiszen kisgyerekként az édesapja irodája többek között az ő körözési plakátjaival volt kitapétázva. Amikor elkapták, Karkarov számos társát elárulta; John Dawlish annak idején hosszan panaszkodott a családjának, amiért a minisztérium vezetése vádalkuval szabadlábra bocsátotta.

Nem sokkal ezután jött el Dolohov és a két Lestrange Lucy édesanyjáért.

Már a Trimágus Tusa első próbája alatt is nehezére esett elviselni Karkarov közelségét. Szívesen letörölte volna a képéről azt a negédes vigyort...

Lucy kissé megborzongott, és megtámaszkodott a sziklafalban. Édesanyja elvesztése félig elfeledett, tompa seb volt; hosszú idő után a dementorok közelsége tépte fel először, aznap, amikor megismerkedett Remusszal. Nem volt azonban sok értelme azon rágódnia, hogyan álljon bosszút Lauren Dawlish gyilkosain, hisz mindannyian életfogytiglani büntetésüket töltötték az Azkabanban.

– Jómagam nem tartottam sokra Igort – jegyezte meg Dumbledore. – Ám alapvetően nem veszélyes alak, hacsak a titkait meg nem osztja vele az ember. Voldemort visszatérésének estéjén elmenekült; igen bölcsen tette, egykori barátai ugyanis joggal neheztelnek rá, amiért elárulta őket. Ha engem kérdez, már nincs életben.

– Övé a rönkház – bökte ki Lucy. Képtelen lett volna elmagyarázni, miért gondolja így, egyszerűen érezte, hogy a sejtése igaz. Szinte rögtön meg is bánta azonban, hogy kimondta; Dumbledore szeme ugyanis élesen, kutatóan villant rá, és Lucy világosan érezte figyelmének váratlan fokozódását az okklumencia pajzsa alatt.

Intenzív érzés lehetett, ha így is eljutott a tudatáig – igaz, az utóbbi időben annyian tartózkodtak lezárt elmével a közelében, hogy szinte elfelejtette, milyen érzés legillimentornak lenni.

Csak most, hogy Dumbledore elfordult tőle, és szó nélkül mászott tovább a lépcsőn, tudatosult benne, mennyire rosszul is esik ez neki. Különösen Siriustól. Remus sosem rejtegette előle az érzései színezetét – persze lehet, csak azért, mert képtelen volt rá.

Mégis, Sirius az idő előrehaladtával egyre inkább lezárta előtte az elméjét ahelyett, hogy bízni kezdett volna benne. Még annyi gondolatfoszlány sem szivárgott át a mentális pajzsán, mint magának Albus Dumbledore-nak...

Lucy annyira belelovalta magát hirtelen jött sértődöttségébe, hogy majdnem hasra esett, amikor a lépcsőnek vége szakadt, és a Durmstrang kapujához érkeztek. Az elég figyelemreméltó volt ahhoz, hogy egy percig kevésbé sajnálja magát: ősöreg, csontfehér fából készült, s szinte világított a délutáni félhomályban. Alakok százait vésték belé, és ha Lucy közelebbről megnézett egyet, a szeme sarkából úgy látta, mintha a többi mozogna. Medvék, farkasok, hollók, óriások, trollok, banyák, sárkányok, az északi isteneket idéző alakok, különös, geometrikus minták: mind ott voltak, összefonódva és mégis önállóan, élettelenen és mégis elevenen.

A kapu szélein sűrű rúnaírás futott végig, de Lucy hamar rádöbbent, hogy nem érti a nyelvet, amelyen szól; feladta hát a fordítgatást, és makacsul farkasszemet nézett az egyik faragott hollóval. A madár sápadt, csontszínű szeme mintha követte volna a mozdulatait.

Dumbledore felemelte az öklét, és bezörgetett a hatalmas kapun. Egy ideig csend volt – amikor Lucy már azt hitte, semmi sem történik, a kapuszárnyak résnyire nyíltak, éppen csak annyira, hogy az igazgató magas, szikár alakja beférjen rajta. Lucy vállát súrolta az egyik tömör falap, ahogy Dumbledore nyomában besurrant a kastélyba.

A Durmstrang bejárati csarnoka jóval kisebb volt, mint a Roxforté, ám legalább olyan figyelemre méltó. Körben, a falakon fáklyák égtek, de nem sok meleget adott a lángjuk, a zord kőfalakat pedig a kapuéhoz hasonló faragványok borították. Lucy örök rohanásba dermedt mitológiai- és állatalakok százait látta a tömör sziklába zárva; közöttük meg-megcsillant valami arany, és amikor közelebb lépett, hogy megvizsgálja, elakadt a lélegzete.

Sorsfonalak!

Persze nem igaziak voltak, de másnak aligha nevezhette volna a faragott alakokat összekötő hajszálvékony, arany festést – erre a csillogó, a plafon közepe felé haladva spirálszerűen szűkülő fonalra volt felfűzve az összes állat. A csarnokot ősi mágia lengte körül, Lucy szinte érezte a vibrálását, amikor megérintette az egyik faragott medve orrát.

– Figyelemreméltó, nemde?

Mint egész nap, Dumbledore most is őt figyelte.

– A sorsmágia alapjait valaha oktatták a Durmstrang falai között... úgy a középkor végéig. Ezután a rendelkezésre álló szakirodalom ismert egésze elveszett. Rejtély, hogy Pyrites honnét tanulta meg, és adta tovább a mesterségét.

Lucy nem felelt. Mindez ijesztően összecsengett azzal, amit Scabiortól hallott: ha Pyrites valóban megtalálta azokat a titokzatos ereklyéket, egy kis időutazás valószínűleg meg se kottyant neki.

– Most találkozunk a barátjával? – kérdezte könnyednek szánt hangon.

– Este, a könyvtárban – felelte Dumbledore. Lehalkította a hangját, mert egy csapat köpenyes-prémkucsmás diák vágott át a helyiségen, érdeklődő pillantásokat vetve rájuk. – Addig azonban találkozóm van egy közismert személlyel, akivel Wulfric Galore néven leveleztem. A segítségét kell kérnem, ahogy most a magáét is.

– Ki az? – kérdezte Lucy. Nem számított nyílt válaszra, de Dumbledore azonnal rávágta:

– Gregorovics, a pálcakészítő. Éppen emiatt kell segítenie nekem! Mielőtt útnak indultam, arra kértem, bízzon bennem, most pedig ideje tettekre váltania ezt a bizalmat. A Gregoroviccsal való eszmecserém sikere szempontjából ugyanis létfontosságú, hogy ideiglenesen pálcát cseréljünk.

Lucy meglepetten pislogott.

– Pálcát? Miért?

– Nos – felelte könnyedén Dumbledore –, tudja... Gregorovics, csakúgy, mint Ollivander, minden egyes pálcára emlékszik, ami valaha megfordult a kezében. Ha akár csak egy pillanatra is meglátja az enyémet, azonnal megsejti, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam. Ezt nem kockáztathatjuk.

– Ühüm – motyogta Lucy. – Szóval fogjam a pálcáját, és léceljek le?

– Nem kell messzire mennie! Csak járja körbe a birtokot. Foglalja el magát. Hétkor találkozunk a könyvtárban.

– Oké – mondta Lucy, bár kissé zavarta a gondolat, hogy egy idegen varázspálcával a zsebében lófráljon egy még idegenebb környéken. Mintha a pálcájának sem tetszett volna a döntés; nyugtalanul vibrált a kezében, ahogy átadta az ősz professzornak.

– Égerfa, ha nem tévedek, ugye? – hunyorgott Dumbledore.

– Az. Tizenkét hüvelyk. A magja sárkányszívizomhúr.

– Biztos voltam benne! – A professzor mosolygott. – Egyszerű, de elegáns darab.

– Ollivandernek nem volt ideje díszítgetni – sóhajtott Lucy. – Mikor apám elvitt pálcáért, az egész boltot végigpróbáltam, de egyik sem engem választott. Ott bőgtem mindenki előtt, már azt hittem, nem vagyok boszorkány... de az öregnek bekattant valami az agyába, és kihozta a munkaasztaláról ezt. Működött, szóval gyorsan befejezte.

Ha arra számított, hogy Dumbledore hasonló anekdotákkal szórakoztatja őt a pálcája eredetével kapcsolatban, csalódnia kellett: az igazgató egyszerűen átadta, és már meg is indult az első emeletre vezető lépcsőn.

Lucy egy ideig tűnődve forgatta az idegen pálcát az ujjai közt. Hosszú volt – hosszabb, mint bármilyen varázspálca, amit eddig a kezébe fogott. Olvasta valahol, hogy a Gregorovics készítette darabok általában mind hosszabbak, mint Ollivanderéi, de eddig nem akadt sok összehasonlítási alapja. Azt is olvasta, hogy Gregorovics kevesebb díszítést használ: ez a leírás pontosan illett Dumbledore pálcájára, nem volt ugyanis bonyolult mintákba faragva, sőt, még látható rúnákat sem véstek bele. Egyetlen figyelemreméltó tulajdonsága a markolata volt: Lucy furcsán melegnek érezte, holott a professzor a zsebéből húzta elő.

Gregorovics minden egyes pálcára emlékszik, ami valaha megfordult a kezében, ezt mondta Dumbledore. Milyen különös megfogalmazás...

A lépcső ismét benépesült – kezdődhettek a délutáni órák, mert diákok népes csoportja indult meg a kinti üvegház felé. Lucy csodálkozva látta, hogy fiatalabbak és idősebbek is vannak köztük; úgy tűnt, a Durmstrangban évfolyam szerint nem, csupán tantárgy szerint különítik el a diákokat. Igaz, nem voltak olyan sokan, hogy ez problémát okozhatott volna.

A boszorkány egy falmélyedésbe húzódott, és intett Dumbledore pálcájával. Az eredeti terve az volt, hogy egyszerű, vörös köpenyt bűvöljön a vállai köré, beleolvadva a tömegbe, a pálcának azonban más tervei voltak. A legapróbb részletig lemásolta az iskola vörös, szőrmével szegélyezett egyenruháját, a szabásán azonban egy kicsit változtatott, hogy jobban álljon neki. Lucy egyik lábáról a másikra állva vette észre, hogy a varázslat még a csizmáját is kibélelte.

Gyanakvó pillantást vetett a pálcára. Még sosem fordult elő, hogy egy kölcsönkapott – vagy akár lopott – varázspálca az első pillanattól fogva készségesen engedelmeskedjen neki. Mintha tudná, hogy ha lebuknak, abból nagy baj lesz...

Persze lehet, hogy tudja is. Dumbledore simán van olyan őrült, hogy a pálcájával beszélget.

Lucynak sosem esett nehezére elfogadnia, hogy a pálcák érző lények, ahogy a mozgó festmények lakóival is előszeretettel kötött barátságokat. Egy pálcától vagy egy festett alaktól legalább tudta, mire számítson az ember: a személyiségük nem változott, egyszerű lenyomat volt. Nem adtak furcsa, kiszámíthatatlan, fájdalmas reakciókat, és ha egyszer valami feldühítette őket, arra másnap is pontosan ugyanúgy reagáltak. A varázslények ennél már egy fokkal bonyolultabban működtek, de korántsem okoztak akkora fejtörést, mint az emberek.

Lucy Dawlish nem szerette az embereket.

Amikor a kucsmás-prémgalléros diákok csoportját elnyelte a kinti félhomály, és megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, Lucy elmormolt egy kiábrándító bűbájt, és nekivágott az útjába kerülő első lépcsősornak. Esze ágában sem volt elmulasztani az esélyt, hogy bebarangolhassa a Durmstrangot, ahová – a Beauxbatonsszal ellentétben –, még diákcseréket sem szerveztek soha.

Módszeresen, a földszinttől egészen a harmadik emeletig bejárta a kastélyt, ám közel sem ütközött annyi bizarr rejtélybe, mint várta. Trükkös lépcsőfokok, nagyszájú portrék és kopogószellemek helyett a Durmstrang egyszerű, lelakatolt ajtókkal őrizte a titkait: bizonyos részeibe egyszerűen nem lehetett belépni. A faragott alakok, és az őket összekötő arany sorsfonalak azonban mindenütt ott voltak, és Lucy egyre nyugtalanítóbbnak érezte a látványukat. Mintha a kastély így tartaná őt szemmel...

Az ötödik üres, unalmas faajtókkal szegélyezett folyosón aztán megállásra késztette egy hirtelen felismerés.

Csak akkor láttam meg a kastélyt, amikor Dumbledore megmutatta. Mi van, ha ezeket a folyosókat is csak akkor látom olyannak, amilyenek valójában, ha valaki megmutatja őket?

Habozott pár másodpercet, aztán felemelte Dumbledore pálcáját.

– Revelio!

Egy pillanatig nem történt semmi – aztán halvány derengés támadt előtte a levegőben, szürkés-fénylőre festve a falakat. Valahol, egy nyitott ablakon dőlt be a hideg; és mintha kipukkadt volna körülötte egy buborék, Lucy váratlanul meghallotta az udvaron gyülekező diákok nyüzsgését. Nagyrészt német beszédükbe olykor ismerős ízként keveredett némi orosz, majd egy félreismerhetetlenül izlandi káromkodás.

A boszorkány körülpillantva látta, hogy a termek is megváltoztak; az egyik ajtó résnyire nyitva volt, és kiszűrődött rajta a bűbájtan alaptörvényeit oroszul daráló tanár hangja. Már amennyit értett belőle – Lucy orosztudása ugyanis főként italok neveire és a piaci alkudozáshoz szükséges szófordulatokra korlátozódott.

A hideg szikla is eltűnt a talpa alól: helyette hosszú, süppedős szőnyeg közepén állt, mely az egész folyosót beterítette, csupán a könyvtárba vezető ajtónál ért véget. Szívesen bement volna, de tartott tőle, hogy Dumbledore éppen ott tárgyal Gregoroviccsal – inkább kinyitotta tehát a kastély egyik széles erkélyére vezető ajtót.

Csak a reflexei mentették meg a lelepleződéstől: épp időben surrant be a résen, mielőtt az odakint álló vállas, erős férfi lendületből visszalökte az ajtót. Mondott valamit, amit Lucy nem értett, mégis ismerősnek talált... az ezt követő másodpercekben pedig felismerés felismerést követett az agyában.

Felismerte, hogy a tagbaszakadt férfi koboldul beszél.

Megértette, hogy bizonyára azért beszél koboldul, mert egy kobold a beszélgetőpartnere.

És tudatosult benne, hogy ez a kobold Ampók.

Lucy torkában dobogó szívvel állt az erkély kőkorlátjának szorulva. Tudta, hogy a kiábrándító bűbájnak köszönhetően nem láthatják őt, a helyzet azonban ettől nem lett kevésbé kockázatos. Óvatosan pöccintett Dumbledore pálcájával; a megfelelő fordítóbűbáj segítségével megérthette, mit mondanak.

– Rohadt huzat – közölte a széles vállú varázsló. Koszos zsebkendőt halászott elő a talárja ujjából, és kifújta az orrát. – Azt hinnéd, egy ilyen fene régi kastélyban legalább be lehet csukni az ajtót.

– Tereled a szót – mondta nyugodtan Ampók. Látszott rajta, hogy fázik, a keze azonban nem remegett, amikor a férfira szegezte hosszú mutatóujját. – Az időhúzástól nem lesz könnyebb a döntés.

– Már rég döntöttem! – csattant fel a varázsló. – Nem, nem és nem! Megírtam a Főnöknek is, hogy szó sem lehet róla, szép nagy betűkkel. Arról nem én tehetek, hogy nem tud olvasni.

– Tökéletesen beszéled a nyelvünket – nevetett kurrogva Ampók. – Te is tudod, hogy a „nem" szónak nincs kobold megfelelője, most is oroszul mondtad. És tudod, miért nincs? Mert mindig van egy kerülőút, egy mégis. Pontosan úgy, ahogyan igen sincs, mert mindig van egy mégsem.

– Nem érdekel az ostoba nyelvetek! A nem az nem, és ha nincs rá rendes szavatok, az a ti bajotok. Ez az utolsó alkalom, hogy beszéltünk erről. Most pedig, ha megbocsátasz...

– Vlad – mondta Ampók. A hangja furcsán, szelíden csengett, de Lucy hallani vélte benne a figyelmeztetést.

– Nem! – vágta rá a varázsló; aztán még több különböző hangsúllyal elismételte a szót, amiből Lucy arra következtetett, hogy mindannyiszor más nyelven mondja. – Nem szorulok rá az aranyatokra.

– Attól tartok, rászorulsz – sóhajtott a kobold. – Hoztak egy új törvényt Angliában...

– Nem tudom, feltűnt-e, de a törvények meg én viszonylag ritkán zavarjuk egymás köreit – horkant fel a Vladnak nevezett férfi. – Anglia meg aztán pláne hidegen hagy. Tudom, hogy Gnarlak nincs hozzászokva ahhoz, hogy ellent mondjanak neki, de szögezzük le még egyszer és utoljára, ékes orosz nyelven: a válaszom nem.

– Ha Gnarlak nem segít, sosem fogsz hozzájutni a bátyád vagyonához – felelte rezzenéstelen arccal Ampók. – Hallod, amit mondok?

Vlad arca elsötétült a dühtől – Lucy egy pillanatig attól félt, torkon ragadja a koboldot, de végül csak a kezét szorította ökölbe.

– Hogy a nyavalya esne belétek, simlis kis mocskok! Ezzel zsarolnátok?! Honnét tudjam, hogy egyáltalán igazat beszéltek?

– A Főnök majd mindent elmond – felelte a félelem legkisebb jele nélkül Ampók. – Tárgyalni fogunk, ahogy civilizált felekhez illik.

Vlad ingerülten túrt kócos, hullámos hajába.

– Értsd már meg! – mondta elkínzott arccal. – Ezek az állatok nem játékszerek! Érző lények. Nem adhatom oda őket csak úgy...

– Gnarlak tudja ezt! – Ampók kissé oldalra döntötte a fejét. – Sokan hiszik az ellenkezőjét, de tőlünk, koboldoktól sem idegen az empátia. Az állataid nem fognak szenvedni.

– Meghalni sem adom oda őket! – csattant fel Vlad.

– Nem is arra van szükségünk, hogy meghaljanak. Ha gondolod, kiállíthatok egy pontos kockázati indexet, de ahhoz szükségem lesz az egyedek korára, nemére, testsúlyára...

– Jaj, fogd már be! – a varázsló úgy rázta a fejét, mint egy böglyök kínozta csataló. – Mondtam, hogy nem, te meg itt alkudozol velem.

– Csak gondold át! A Főnök mindössze ennyit kér tőled. Változik a világ... a brit minisztérium már most teljesen bedőlt, és a Sötét Nagyúr még az orrát sem dugta ki az árnyak közül. Nem sok jót jósolok egy állatkertesdit játszó kviblinek, még egy kivételesen jól hangzó családnév birtokában sem.

– Ha még egy szót szólsz, én esküszöm foglak, és...

– Őszinteségi fogadalmat tettünk egymásnak, emlékszel? Én csak elmondom, mi vár rád: hét évig tartó pereskedés. Fellebbezésekkel együtt ötven... vagy egy szép, csendes megállapodás, és az örökség. Tiéd a döntés, Vlagyimir Dolohov.

A vitázó felek már jó ideje elhagyták az erkélyt, amikor Lucy még mindig ott állt dermedten, a külvilágról megfeledkezve, próbálva értelmet adni a látottaknak.

Vlagyimir Dolohov. Antonyin Dolohov, Ügyeletes Seggfej rokona. Ezek szerint az öccse.

Egy kvibli, aki koboldokkal barátkozik.

De ha valóban kvibli, mit keres a Durmstrangban? Honnét ismeri Gnarlakot? Mit akar tőle Ampók?

És miféle törvény akadályozhatja meg, hogy birtokba vegye az örökségét?

*

Az óra pár perce már elütötte a hetet, amikor Lucy lenyomta a könyvtár kilincsét. Nagy meglepetésére, az a mosolyogva integető Dumbledore-t leszámítva teljesen üres volt – mint kiderült, diákok és tanárok éppen vacsoráztak.

Lucy arra számított, hogy ebben a könyvtárban is a körmükre néz majd egy Madam Cvikkerhez hasonló figura, de csalódnia kellett. A Durmstrang könyvtárának alapterülete jóval kisebb volt a Roxforténál, függőlegesen azonban egy teljes tornyot elfoglalt: aljától a tetejéig hét szintre oszlott, és mind a hetet ugyanazon a csigalépcsőn lehetett elérni. Dumbledore meg sem állt a hetedik szintig, és lépcsőmászás közben még arra is maradt energiája, hogy anekdotákat meséljen a könyvtárban megesett fontos társadalmi eseményekről – például az 1956. évi pálcakongresszusról, vagy a tavalyi Trimágus Tusa szervezéséről.

– Sikerült megbeszélnie Gregoroviccsal, amiért idejöttünk? – kérdezett rá egy alkalmas pillanatban Lucy.

– Ó, hogyne! – Dumbledore szórakozottan bólogatott. – Igen érdekfeszítő diskurzus volt, ám attól tartok, Mykew nem fog túl sok mindenre emlékezni belőle.

Lucy elvigyorodott.

– Hát maga? Eredményesen telt a napja?

Lucy egy pillanatig habozott, aztán engedett a kísértésnek.

– Professzor úr, tudja, ki Vlagyimir Dolohov?

– Hogyne – vágta rá Dumbledore –, kiváló szakember. Csak nem találkozott vele?

Lucy nyelt egyet. – És ő tényleg...

– Annak a Dolohovnak az öccse, aki az édesanyja gyilkosai között volt azon a szörnyű estén. Sajnos valóban így van... bár nemigen hasonlít rá. Tudom, nehezet kérek, de próbálja nem a származása alapján megítélni őt! Soha nem volt köze Voldemorthoz.

– Arra gondoltam – tört ki Lucyból –, hogy tényleg kvibli?

Dumbledore megállt a lépcsőn, és megfordult, hogy a szemébe nézzen.

– Sosem volt elég varázsereje, hogy pálcát használjon – mondta csendesen. – Jól emlékszem a fiatalabb Dolohov fiúra! A szülei a gallérjánál fogva ráncigálták be az irodámba, amikor nem kapta meg a roxforti levelét. Azt hiszem, még soha életemben nem sajnáltam annyira senkit, mint akkor azt a gyereket. – Dumbledore arca elfelhősödött. – Jobban mondva...

Lucy várt egy ideig, az igazgató azonban soha nem fejezte be a mondatot.

– Csak azt nem értem – ütötte tovább a vasat –, hogy ha nem tud varázsolni, akkor miért...

– Miért maradt a varázsvilág része? – Dumbledore fanyarul elmosolyodott. – Ugyanazért, amiért a jó öreg Frics úr: mert sosem ismert mást. Nem lett volna boldog a muglik között... és csekély varázsereje nem akadályozta meg abban, hogy ő legyen Európa legkiválóbb – sőt, tudomásom szerint egyetlen –, thesztrálszelídítője. A roxforti példányokat is vele taníttatom be, Hagrid túlságosan elkényezteti őket.

Lucy döbbenten bámult az igazgatóra. Az iskolán kívül még nem találkozott thesztrálokkal, és ő maga sosem dolgozott velük; ha azonban jobban belegondolt, logikusnak tűnt, hogy nem maguktól húzzák a roxforti fiákereket.

– Tűnődő arckifejezéséből arra következtetek, hogy a Vlagyimirral való megismerkedése meglehetősen egyoldalúra sikerült – mondta szelíden Dumbledore. – A helyében egy alkalmasabb pillanatban beszédbe elegyednék vele. Sokat tanulhat tőle.

Lucy csak bólintott; a fejében egymást kergették a megválaszolatlan kérdések, de nem akaródzott feltennie őket.

Hogy jönnek a thesztrálok a képbe? Ha Gnarlak ennyire meg akar szerezni valamit, az sosem jelent jót...

Beszélgetés közben megérkeztek a könyvtár legfelső szintjére: a torony magas mennyezetű, szűk olvasóteremben végződött. Lucy egy pillanatra úgy érezte, mintha visszament volna az időben – annak idején, Erdélyben Remus is egy szakasztott ugyanilyen szobában várta, hogy Sirius meg ő kimentsék. Pontosabban...

A múltbéli látomás folytatódott, amikor az ablak előtt álló székből lassú, elegáns mozdulattal felemelkedett egy alak, és feléjük fordult.

Sanguini volt az.

Lucynak földbe gyökerezett a lába, és meg kellett kapaszkodnia Dumbledore karjában, hogy el ne essen.

– Maga... – nyögte. – De hát maga meghalt!

A vámpír szeme sértődötten összeszűkült.

– Harmincadik életévéhez közelít, Lucy Dawlish, és még mindig nem tanult meg köszönni, amikor belép valahová.

A boszorkány úgy zökkent ki sokkos állapotából, mintha pofon vágták volna.

– Mi az, hogy harminchoz közelítek?! Na jó, most halt meg!

Dumbledore megköszörülte a torkát, Lucy dühe pedig célpontot változtatott.

– Maga végig tudta, hogy életben van, mi? Mégis hagyta, hogy szarul érezzem magam!

– Mint mindig, ezúttal is féligazságokból von le téves következtetéseket – szólt közbe Sanguini. – De vegyük sorra! Az életemet az mentette meg, hogy az ezüst töltények könnyebbek voltak, mint amihez szokott; így rosszul célzott, a lövései elkerülték a szívem helyét. Pokoli fájdalmat okoztak, amitől átmenetileg elveszítettem az öntudatomat, de nem pusztíthattak el, így tovább őriztem a tárgyat, melyért most idejöttek. Mielőtt hazugsággal vádolna, ki kell jelentenem, hogy nem adhattam olyan könnyen: meg kellett győződnöm róla, hogy ha a Főnix Rendjének tagjai megszerzik a valódinak vélt kulcsot, nem szöknek azonnal meg vele.

– De hát azt hittem, hogy maga az ellenségünk! – kiáltott fel Lucy. – Jerry azt mondta...

– Jerry javíthatatlan romantikus – sóhajtott Sanguini. – Töretlenül hisz magukban, mágusokban. Nem látja azt, amit én.

– Azért egy egészen kicsit maga is hisz a mágusokban, kedves barátom – jegyezte meg kedélyesen Dumbledore –, máskülönben nem találkoztunk volna itt ma este.

– Most megfogott, Dumbledore – felelte Sanguini. Színpadiasan széttárta a karját; arcára ijesztő vigyor ült ki, közszemlére téve hegyes fogait. – Ha nem így lenne, most csapdába csaltam volna magukat...

Lucy érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet.

Sanguini a támadó kígyó merevségével nézte őket.

– A mágusok évszázadok óta nyomnak el bennünket, varázslényeket – susogta. – Olykor megígérnek nekünk különböző jogokat, de sosem ítélik őket oda... magukkal ellentétben a Sötét Nagyúr legalább felismerte, hogy hitegetés helyett nyújtania is kell valamit!

– Ugyan! – legyintett Dumbledore. – Maga okosabb ennél.

– Lekötelez – vetette oda Sanguini. – Kétségtelen: tisztában vagyok vele, hogy az úgynevezett halálfalók pontosan akkora eséllyel okoznának katasztrófát a Sequestrum kulcsával a kezükben, mint maguk. Ugyanakkor ők is szemmel tartanak! – A vámpír felsóhajtott. – Őszintén kedvelem magát, Dumbledore, de válaszút elé állított. Ha magának kedvezek a halálfalókkal szemben, azzal azt a hamis benyomást keltem, mintha a maga oldalán állnék. Mintha választottam volna a két oldal közül. Még gyanúsabb lenne – tette hozzá, Lucyra sandítva –, ha olyasvalaki pártját fognám, aki kis híján végzett velem.

– Merlin segge – motyogta önkéntelenül a boszorkány, Dumbledore pedig elmélyült figyelemmel fürkészte a vámpír arcát.

– A Durmstrang egy iskola – mondta. – Nemzetközi mágiaegyezmények által védett terület. Nem hinném, hogy itt akar vérfürdőt rendezni! Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy pusztán fenyeget.

Lucy ezt kissé erős kijelentésnek tartotta egy olyan embertől, aki egy hol emberevő óriáskígyókkal, hol dementorokkal, hol álruhás feketemágusokkal teli intézményt vezet, de bölcsen lenyelte az ajkára toluló megjegyzést.

Sanguini felkacagott.

– Eszem ágában sincs magukra támadni! – felelte. – Sem megbosszulni, hogy létezésem hátralévő része fájdalmak közt telik majd... sőt, még a kulcsot is átadom, ahogy megállapodtunk. A kijutásban azonban nem segíthetek, ahogy abban sem, hogy épségben visszajussanak Angliába. Remélem érzik, hogy így is jelentős előnyhöz juttattam magukat az üldözőikkel szemben. Hiába... nem őrizhetem tovább a Sequestrum kulcsát, fontosabb dolgaim vannak.

Finoman megmunkált aranyláncot húzott elő a köpenye ujjából, melyen apró, jelentéktelen kulcs függött.

– Én a maguk helyében persze nem venném el – jegyezte meg gonosz mosollyal. – Több kárt okoz, mint amennyit használ.

Dumbledore azonban ügyet sem vetett a figyelmeztetésre; kinyúlt, és egy szempillantás alatt eltüntette a kulcsot a talárja zsebében. Sanguini alakja ekkor semmivé foszlott előttük, mint a folyékony füst, a könyvtárra pedig ismét csend borult.

– Csomó ideig bántam, hogy megöltem – szólalt meg Lucy. – Most meg... asszem', most meg azt bánom, hogy nem öltem meg.

– Soha ne bánja, hogy meghagyott egy életet – felelte Dumbledore. Olyan könnyed derűvel csengett a hangja, mintha naponta menekülne ki feltérképezhetetlen épületekből vámpírok halálos fenyegetései miatt. – Azt pedig tartsa magánál! – biccentett, amikor Lucy felé nyújtotta a pálcáját. – Nem véletlenül kapta meg ma estére: a pálcám majd segít harcolni.

– Olyan furán fütyül a szél, professzor! – felelte merev arccal Lucy. – Vagy csak maga ejti furán azt, hogy sörözni. Esetleg tequilázni. Ismerem magát, tudom, hogy soha nem kényszerítene a h betűs szóra...

Dumbledore el se mosolyodott. – Számítottam néhány akadályra – vallotta be –, de más jellegűekre. Nem így terveztem a ma estét! Úgy tűnik, ez is egyike lesz azoknak a bizonyos meleg helyzeteknek.

Lucy rásandított.

– És akkor... mit csinálunk most?

– Kéznél tartjuk a pálcánkat – felelte a professzor –, és legjobb tudásunk szerint igyekszünk.

– Igyekszünk – mit csinálni?

– Menekülni! – felelte Dumbledore olyan hangon, mintha valami pezsdítően izgalmas délutáni programra invitálná meg őt.

Hat emelettel lejjebb kicsapódott a könyvtár ajtaja.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)