Nymphadora Tonks a bűnügyi nyilvántartás fölött ült, és a fejét vakarta. Az apró, fekete betűk ugyanolyan könyörtelen végérvényességgel virítottak a papíron, mint bármelyik másik esetszám alatt, csak a feje hasogatott egy fokkal jobban, mint általában.

– Azt mondtad, többet nem fordul elő.

– Dora – felelte Lucy Dawlish bűnbánóan –, tényleg azt hittem. Így görbüljek meg.

– Szerintem nem egészen érted. Bekerültetek a mugli híradóba...!

– A-a! – Lucy komikus határozottsággal emelte fel a mutatóujját. – A mugli híradóba csak annyi került, hogy egy Yorkshire-i járőr túltolta az LSD-t.

– Három szemtanú látta...

– Túldramatizálod. Most képzeld el, hogy fog ez hangzani a Leeds-i kapitányságon a jegyzőkönyvben... "Smith hadnagy, uram, jelentem, láttam, ahogy Johnny Thunders 230-cal hajt le az A1-es sztrádáról, és tessék elképzelni, egy KENTAUR VOLT A HÁTSÓ ÜLÉSEN!" Szerinted Smith hadnagy mégis mi a Merlin ótvaros valagát tud erre mondani azon kívül, hogy Johnny Thunders már '91-ben elpatkolt?

– Lucy! – Tonks hangja élesen csengett. – Nekem ezt alá kell íratnom Scrimgeourral.

– Mondd neki, hogy épp Dumbledore után nyomoztam...

– ...amit már egy hónapja folyamatosan csinálod kéne, de el se kezdted!

– Mert nem nyílt rá alkalom! – csattant fel Lucy. – Baromi nehéz ám így, hogy mindenki egyszerre akart tőlem mindenfélét. Caramel, Dumbledore, a koboldok, meg a – tudod...

Egyikük sem merte kimondani a Vak Hollók nevét; úgy forrt a torkukra a szó, mintha rontás ülne rajta.

– Nem azt mondtam, hogy most azonnal váltsd meg a világot, csak azt, hogy – Tonks rásandított az előtte fekvő jelentés szövegére, és borús hangulata ellenére majdnem elnevette magát –, szóval, legközelebb legalább húzd fel a kocsid tetejét!

– Meggyengült a mugliriasztó, nagy cucc – legyintett Lucy.

Tonks mély levegőt vett. – Én azt értem... de mindent le kell jelentenem az amneziátoroknak, és ha valami olyat írok erre a papírra, ami objektíven nem úgy történt, az eléggé csúnya védőbűbájokat fog beindítani.

– Ne aggódjon miatta, Tonks – csendült Rufus Scrimgeour érces hangja az ajtóból. – El van intézve.

– De hogyan, főnök? Már a harmadik házon belüli üzenetet küldik...

– Ne törődjön vele, csak pecsételje le. – Az aurorparancsnok három hosszú lépéssel átszelte az irodát, és lerogyott az asztala mögötti székbe. Egy mozdulattal kisimította a szeméből borzas, oroszlánsörény-szerű haját, és átható pillantást vetett Lucyra.

– Nézze, Dawlish... ragaszkodom az ép elmémhez, így hajlandó vagyok eltekinteni attól, hogy felgöngyölítsem ezt a Johnny Thunders-dolgot. Csak egyet áruljon el nekem: haladt bármit azzal az üggyel, amivel megbíztam?

– Sokat agyaltam – felelte kitérően Lucy –, és azt hiszem, van egy ötletem.

– Csodálatos! Akkor valósítsa meg; lehetőleg még azelőtt, hogy a teljes főosztály Imperius alá kerülne.

– Már megint kicsoda? – kapott a szón Tonks.

Scrimgeour a fejét rázta. – Naponta másra terelődik a gyanú. Egyeseket talán csak azért átkoztak meg, hogy eltereljék a figyelmet a valódi célpontról... mind paranoiásak lettünk. Ami azt illeti, ezért vagyok most itt. Fél óra múlva Manchesterben kell helyszínelnem; történt valami, ami nem várhat, szóval nincs időm hivatalosan letartóztatni, kikérdezni, majd elengedni magát, Dawlish. Elmehet.

– A fenébe! – mondta vigyorogva Lucy.

Scrimgeour kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, majd Tonkshoz fordult. – A távollétemben Dawlish irányítja a parancsnokságot, ahogy rendesen; de mivel sem ő, sem Kingsley nem ér rá, a maga feladata lesz a mai hazugságvizsgálatok lefolytatása. Legyen óvatos, Caramel szereti véletlenszerűen tiszteletét tenni rajtuk.

– De... – kezdte Tonks.

– Nincs de! Egyértelmű parancsot kapott. Nem várok tökéletes eredményt, csak annyit, hogy a kevés, még megbízható embereim egyike felügyelje a procedúrát. – Scrimgeour már átlépte a küszöböt, amikor visszaszólt: – Dawlish, maga meg tényleg mozduljon rá Dumbledore-ra. Nehéz feladat, de magának van a legtöbb esélye végrehajtani. Kellemetlen bevallanom, de sok minden múlhat rajta.

Lucy bólintott, és lesütötte a szemét – ha Tonks kevésbé ismeri, már-már azt hitte volna, hogy szégyelli magát újabb ámokfutásáért. Gondosan megvárta, míg Scrimgeour lépteinek zaja elhal a folyosón, csak utána szegezte neki a kérdést:

– Na és mi van Johnny Thundersszel?

– '91-ben elpatkolt – vágta rá Lucy. – Nem figyeltél?

– Maradj már! Inkább meséld el, mi történt. Tudod – mintha sima barátnőnk lennénk, meg ilyenek. Akik pasikról meg koktélokról beszélgetnek.

– De nem vagyunk sima barátnők – morogta Lucy. – Ha azok lennénk, most kitalálnék valami kamu sztorit, hogy leszállj rólam.

Tonks kissé oldalra döntötte a fejét. – Valamiért csak ki kellett szórni azt a zagyváló átkot szerencsétlen zsarura...

– Tévedés – vonta fel a szemöldökét Lucy. – Tényleg volt a kocsiban egy kentaur. Hosszú sztori, de megígérte, hogy segít megkeresni Scabiort. Ha már itt tartunk, Dumbledore-t tuti érdekelni fogja ez az egész, lehet, hogy végre tudok majd beszélni vele.

– Szóval bepakoltatok egy kentaurt a kocsidba, és egyikőtöknek sem fordult meg a fejében, hogy hmm, lehet, a muglik ezt egy picit furcsának találnák. Mi lenne, ha rácsesznénk egy kiábrándító bűbájt, kemény EGY MÁSODPERCNYI erőfeszítéssel...?

– Azt hittem, működik az a rohadt mugliriasztó, na...! Elfelejtettem visszarakni. A gringottsos ellenőrzés minden reggel megtöri... szóval annyi történt, hogy négylábú barátunk hirtelen rosszabbul lett, szóval átmásztam hozzá hátra. Elkezdtem ellátni azokat a sebeket, amikkel ott helyben is tudtam mit kezdeni – namármost, én gyorsan vezetek, Sirius meg rohadt gyorsan. Nyilván lekapcsoltak minket... és hát az a mugli zsaru annyit látott, hogy kötözöm a kentaur lábát, Sirius meg teljes tömeggyilkos valójában ül, és nézi a másik sávot, hogy mikor tudjuk otthagyni a picsába. Szerencsére több koncertet látott, mint körözési plakátot, és Johnny Thundersnek nézte Mr. Mindenkimegdöglik helyett – szóval ez a része hamar elsimult az ügynek. A kentaur kicsit gázabb volt, ezt elismerem, de na. Szerinted ki fogja ezt elhinni neki?

– Nyilván senki... – dünnyögte Tonks. – De most nem ez a lényeg.

– Akkor mi a lényeg?

– Sirius beszélni akart veled valami fontosról – kötötte az ebet a karóhoz Tonks. – Direkt terelted a szót, mi? Ugyanazt csináltad, amit most velem: nem hagytad, hogy kinyögje, amit akar.

Lucy arcán düh cikázott át.

– Miért ragaszkodsz ennyire hozzá, hogy Siriusszal is végigcsináljam ugyanazt a pár hetes önámítás-projektet, amit az összes létező pasival, akihez eddig bármilyen formában közöm volt? Esküszöm, mintha nem ismernél! Ekkora romantikus idióta vagy? Vagy csak arra vágysz, hogy lelkifurdalás nélkül mozdulhass rá Remusra?

Tonks úgy érezte, mintha barátnője gyomron vágta volna valami súlyos, kemény tárggyal.

– ...ne hidd, hogy nem látom! Takargathatod előlem a gondolataidat, de nem vagyok hülye; és hiszed vagy sem, magasról leszarom, hogy mit csinálsz. Már nem is vagyunk beszélőviszonyban, a franc egye meg! Ha meg akarod égetni magad egy érzelmileg elérhetetlen, ámde önmagának és a világnak remekül hazudó és végeredményben rohadtul önző emberrel, akkor csak rajta – de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

Tonks önkéntelenül szaporán kezdte venni a levegőt. Korábban egyetlenegyszer fordult elő, hogy Lucy szándékosan ártani akart neki a legillimenciával – hogy egyenként megragadta a gondolatait és kifordította őket, elborzasztóan őszinte tükröt mutatva neki saját magáról.

Attól, hogy az érzés nem volt ismeretlen, nem fájt kevésbé.

– N-nem tudom, miről beszélsz – mondta remegő hangon. – Tök fölöslegesen támadsz nekem. Meg se fordult a fejemben...

– A nagy francokat nem fordult meg! – Lucy nagyot fújt; hirtelen fellángoló indulata csitult kissé. – Saját magadat átverheted, de engem nem. Szóval, hogy feleljek a ki nem mondott kérdésedre: nem, továbbra sincs semmi köztem és Sirius között, és nem is lesz. Nem is lehetne. Tök értelmetlen, nem működne, és csak további ellenségeket szereznék vele. Plusz még felelőtlenség is, mert közben a fél világ ki akar nyírni.

– Őt több, mint a fele – jegyezte meg Tonks.

– Nőj már fel! Mindjárt itt a háború. Halomra fognak gyilkolni minket... nem ez a legalkalmasabb pillanat a hülye romantikus ábrándjaid kiélésére.

– Vagy épp ellenkezőleg...

– Nézd, Dora... már mondtam, azt csinálsz, amit akarsz. Komolyan. De ne erőltesd rám a hülyeségeidet! Pyrites átírta a sorsomat, és csak most kezdem megérteni, mekkora kárt okozott vele. Szerinted tíztől mínusz végtelenig terjedő skálán mennyire jó ötlet belerángatni ebbe egy másik embert? Ennél nagyobb ostobaságot elképzelni se... most meg mi a fenét vigyorogsz?

– Azonnal leállnék, ha képes lennél kimondani, hogy „hagyjál már, nem az esetem". Kész! Ennyit kéne kinyögnöd, de ez soha – soha – eszedbe sem jutott.

Ritka pillanat következett: Lucy Dawlish-nak elállt a szava.

– ...elmész te a picsába!

– Szóval igazam van! – kiáltotta Tonks. Vádlón emelte fel a mutatóujját, mintha a fizika vagy az alkímia valamely régóta vitatott tételét sikerült volna bebizonyítania.

– A nagy francokat van igazad! Persze hogy nem kezdem magyarázni, ami egyértelmű. Amúgy is bármit mondok, a saját igazad bizonyítékaként fogod felhasználni. Nem tudom, mi ez a mánia, hogy mindenáron össze akarsz hozni a saját unokabátyáddal, de akkor elmondom ezredszerre is: nincs semmi értelmes alapja... és nem, tényleg nem az esetem!

– Jól van na! – mondta Tonks. – Mi lenne, ha nem harapnád le a fejem? Fontosabb dolgunk van: vissza kell menned a bankba, nekem pedig ki kell hallgatnom a mai gyanúsítottakat... egek, de nincs hozzá kedvem...

– Nekem sincs kedvem a bankhoz – vont vállat Lucy, szemmel láthatólag hálásan a témaváltásért. – Megint tanácsmegbeszélés lesz: ennek annyi a lényege, hogy Bill-lel sztoikusan elnézünk egymás mellett, és hagyjuk, hadd veszekedjenek a koboldok. Ha egy auror hallaná, hogy ilyenkor mikről van szó, másnap jó pár bilincs kattanna, azt hiszem... mi nyilván nem tehetünk semmit, csak ülünk, és bólogatunk, mint azok a műanyag kutyák a mugli kocsikban, tudod...

Tonks horkantva felnevetett.

– ...sosem teng túl bennem az önbizalom, mikor a koboldokkal vagyok, de ezeken a meetingeken aztán tényleg úgy érzem magam, mint egy tweedkosztümbe bújtatott rabszolga.

– Jó – forgatta a szemét Tonks –, akkor cseréljünk! Majd meglátjuk, mihez kezdesz az én mai melómmal: döntsd el, igazat mond-e a manus, miközben egy csapat felügyelő, két amneziátor, plusz néha a főnököd meg a mágiaügyi miniszter liheg az arcodba... hé, várjunk csak...

Lucy kissé felvonta a szemöldökét.

– ...te most arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz? – kérdezte gyanakodva Tonks.

– Arra gondolok, hogy ez nem is egy rossz ötlet.

– Nem, nem rossz. Ez egy apokaliptikusan iszonyú ötlet.

– Az égvilágon semmi dolgod nem lesz azon a megbeszélésen! – Lucy széttárta a karját. – Csak ülsz kussban, figyeled, hogy Gnarlak mikor bólogat, és olyankor te is bólogatsz.

– ...oké, szóval bólogatok.

– Aztán végigtolod a munkanapomat. Tehát továbbra se csinálsz semmit... leugorhatsz a Kegyvesztett Koboldba vagy az Üstbe, vagy elmehetsz sétálni Londonban. Fleur majd töltögeti helyetted a papírokat, azért fizetik. Dumbledore megpuhításán nyilván nem tudsz ügyködni, míg a tanácsterem padjához van ragasztva a segged, ezt a koboldok is felfogják; azt meg nem kell tudniuk, hogy utána mit csináltál. Laza nap! Használd ki, kevés az ilyen.

– És miért éri meg neked, hogy ehelyett kihallgatásokat vezess? – kérdezte gyanakodva Tonks.

– Semmiért, csak unatkozom. – Lucy megvonta a vállát. – Jól esne parancsolgatni egy kicsit. Amúgy meg az átváltoztatástan-vizsgám óta nem cseréltük ki egymást. Ideje, nem?

Tonks nagyot sóhajtott – aztán önkéntelenül körülnézett, mintha attól tartana, hogy az idősebb Dawlish vagy Scrimgeour előugrik a függöny mögül, és kirúgja azért, amit mondani készül.

– Oké. Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de oké... este hétkor találkozunk a Zsebkosz köz bejáratánál, és visszacseréljük a külsőnket. A Rend esti gyűlésén nem akarok kockáztatni.

– Nyilván. Amúgy sincs nálam annyi Százfűlé...

– Arra nem lesz szükséged – vágta rá Tonks. – Túl kockázatos, bejelezhet rá valamelyik védőbűbáj... Én foglak elvarázsolni. Próbálj nem olyan helyzetbe keveredni, ahol elvárnák tőled, hogy metamorfmágiát használj.

– Ez csak egy hülye kihallgatás! – nevetett Lucy.

– Igen, annak indul; de bármikor közbejöhet valami... megtámadhatnak...

– Kezdesz úgy beszélni, mint Rémszem – jegyezte meg barátnője mosolyogva. – Pár mitomán seggfejjel azért még elbírok!

– Remélem is – sóhajtott Tonks.

Pár másodpercig gondolkodnia kellett, mire eszébe jutott a megfelelő igézés eleje – elvégre nem sűrűn kellett arc- és alakformáló bűbájt használnia. Szürreális élmény volt megfigyelni, ahogy Lucy alakja átalakul a sajátjává; olyan rágógumi-rózsaszín hajat bűvölt neki, amilyet mostanában előszeretettel hordott.

Tonksnak ezzel szemben csak egy pillanatra volt szüksége az átváltozáshoz; lehunyt szemmel koncentrált, és amikor felegyenesedett, immár tudta, hogy a kissé zavartan pislogó Lucyra a saját arca néz vissza.

– Oké – mondta vidáman. – Ruhacsere!

Egy perc múlva már csinos kosztümben téblábolt Scrimgeour asztala mellett, és saját, auror-egyenruháját piszkáló hasonmását figyelte.

– A pálcáinkat ne cseréljük ki? – vetette fel Lucy.

Tonks legyintett. – Nem kell... ritkán, de előfordul, hogy nem a sajátunkat használjuk; titkos küldetés, ilyenek. Sőt, azonosíthatatlan pálcái is vannak a parancsnokságnak. Ha nálad van a jelvényem, és tudod az összes szükséges jelszót, mindenhová beengednek.

– Hát ez elég béna – jegyezte meg Lucy.

– Sokáig én is azt hittem, de aztán Kingsley elmagyarázta, miért van...

– És miért?

Tonks lesütötte a szemét. – Mert megeshet, hogy a saját embereink után is nyomoznunk kell. Mint például most. Vagy vedd akár Caramelt: tudjuk, hogy Imperiusszal kényszerítik, de az is megtörténhetett volna, hogy a saját akaratából fordul ellenünk, na érted...

– Elég nagy barom hozzá – dünnyögte Lucy.

– ...szóval nem hagyhatjuk, hogy a biztonsági szabályaink az egyén biztonságát helyezzék mindenek fölé, mert az egyén megbízhatatlanná válhat. Vannak kettős ügynökök, hármas ügynökök, önös érdekből cselekvő ügynökök, az ügynököknek is vannak ügynökei... amit csak akarsz. Sosem fogjuk tudni kifürkészni az összes visszaélést, titkos tervet, összeesküvést, hátsó szándékot; és nem is feladatunk, hogy ezt tegyük. A rendszert kell védenünk az egyénnel szemben, hogy működhessen a parancsnokság.

– A nagyobb jó, igaz? – Tonks kissé zavartan nézte a saját arcára kiülő zord kifejezést. – Mostanában folyton szembejön velem ez a demagóg baromság.

– Hát... lehet, hogy van benne valami. – Tonks felállt, és lesimította magán Lucy szoknyáját. – Na jó, indulás!

Együtt léptek ki az irodából, egymás magabiztosságának tűrhető utánzatát nyújtva. A liftnél aztán elváltak; Lucy tovább indult a Varázsbűn-üldözési Főosztály folyosóján, Tonks pedig beszállt. Eddigi küldetéseinek mércéjével mérve egyáltalán nem ígérkezett nehéznek vagy kockázatosnak, amire most készült; valamiért mégis átjárta a veszélyes bevetések előtti kellemetlen, nyugtalanító bizsergés.

Elvégre Lucy Dawlishként kellett végigcsinálnia ezt a napot; és Lucy Dawlish-sal mindig történik valami.

*

A Gringottsba érve Tonks már a liftben beleütközött a szemtelen, simlis koboldba, akit gyakran látott együtt Lucyval, és akihez kis gondolkodás után az Ampók nevet társította.

– Ne siess annyira, Dawlish – nyekeregte a kobold. – Megbeszélés lefújva... helyette mehetsz a Főnökhöz lejelenteni, melyik árokban feküdtél részegen, mialatt Albus Dumbledore talpát kellett volna nyalnod.

Tonks röviden eltűnődött, vajon hogyan reagálna Lucy egy ehhez hasonló – vélhetően nem teljesen alaptalan – vádra.

– ...most csak röhögtetsz, ugye? – kérdezte lezseren. – Ezért húztam magassarkút?

– Jól jöhet még, hogy hegyes a vége – felelte szemrebbenés nélkül a kobold. – A Főnök baromi zabos. Valami nem úgy sikerült, ahogy tervezte...

Hát ez remek.

Tonks idegesen babrált a pálcájával; a becsukódó liftajtón keresztül is a hátán érezte Ampók kárörvendő tekintetét. Vadul vert a szíve, amikor kikászálódott a szűk fülkéből, és benyitott az ismerős irodába – nagy meglepetésére Gnarlakot a sajátja helyett Lucy íróasztala mögött találta. Éppen egy levelet mondott tollba a falfehér arcú Fleur Delacournak.

– ...a kamatlábak dinamikus emeléséről szóló, 1983. évi CXII. határozat kettes paragrafusa értelmében pedig felszólítom... Miss Delacour! Kérem, tartózkodjon a testnedvei hivatalos dokumentumokra való csepegtetésétől.

Tonks megdöbbenve vette észre, hogy Fleurnak könnyes a szeme. A boszorkány egy pillanatra úgy festett, mintha meg akarná fojtani a Főnököt, ám hamar úrrá lett arcizmain, és egy pálcaintéssel eltüntette könnyei nyomát a levélről.

– Bocsá... bocshánat.

– Helló, Főnök! – szólalt meg Tonks a tőle telhető leglucyszerűbben. – Ampók szólt, hogy már nem tud létezni nélkülem... miért nem meetingelünk? Direkt nem aludtam az éjjel.

Gnarlak arckifejezése semmi jót nem ígért.

– Üljön le – mondta. – Ezt pedig folytatni fogjuk – tette hozzá, Fleurre pillantva.

A boszorkány szó nélkül letette a félkész levelet, és szálegyenes háttal ült tovább a székén. Arca még mindig halottfehér volt, és látszott rajta, hogy minden lelkierejére szüksége van valamiféle érzelmi kitörés megfékezéséhez.

Bárcsak a legillimencia képességét is kölcsönkapta volna Lucytól...!

Tonks kíváncsiságát visszafojtva leült oda, ahová általában a barátnőjéhez érkező ügyfelek, és keresztbe vetette a lábát, ahogy Lucy szokta.

– Mint az már maga előtt is ismeretes, a Tanács elnapolta a mai megbeszélést – kezdte. – A mágiaügyi miniszter a múlt héten a Wizengamot elé terjesztette a varázslények jogaival kapcsolatos friss törvényjavaslatot, melyben immár nyíltan szerepelnek a Sequestrum-alku bizonyos részletei, természetesen a Sequestrum nevének kihagyásával. A banki tanács úgy véli, míg a Wizengamot el nem fogadta vagy el nem utasította ezt a tervezetet, addig nem érdemes további megbeszéléseket folytatnunk.

– Ez elég átlátszó – szaladt ki Tonks száján.

– Nyilvánvaló erőfitogtatás az egész – bólintott Gnarlak. – Mint azzal bizonyára tisztában van, Ragnuk és jómagam eltérő véleményen vagyunk a témával kapcsolatban, mint a Tanács többsége; mi nem tartjuk jó ötletnek magunk ellen hangolni a többi varázslényt a pálcaviselés privilégiumáért cserébe, melyre köztünk szólva, semmi szükségünk. – Gnarlak felsóhajtott. – A Tanács túlnyomó többsége azonban másként gondolkodik; és Ragnuk, mint bankigazgató, kénytelen meghajolni az akaratuk előtt.

Tonks összepréselte az ajkát, és igyekezett Lucy-féle gondolkodó arcot vágni.

– De ezt eddig is tudtuk – mondta. – Ez nem ok arra, hogy maga ennyire el legyen kenődve.

Gnarlak az asztalon dobolt. – Attól tartok, a Tanács bizalma meggyengült irányomba. Azzal vádolnak, hogy Dumbledore kéme vagyok, következésképpen magával szemben is gyanakvóbbak lesznek. Legyen óvatos, termeljen sok profitot, és akkor békén hagyják – de ne bízzon senkiben!

– Pedig eddig annyira bíztam...

Gnarlak arcán derültség sugárzott át. – Nyugodjon meg, Dawlish! – mondta. – Nemsokára bebizonyítom a Tanácsnak, hogy számíthatnak rám, és akkor vége lesz ennek a kis mosolyszünetnek... de nem tagadom, hogy kihozott a sodromból.

Tonksnak sehogy sem tetszett a diszkrét, ám tisztán érzékelhető káröröm, amivel a kobold ezt mondta.

– Sajnálom, hogy hülyeségekkel vádolják – mondta; aztán eszébe jutott, hogy Lucy szájából ez túl érzelgősnek hangzik. Rögtön meg is kapta érte méltó büntetését.

– Mi van magával, Dawlish? Ne olvadjon tócsává itt nekem, inkább tegye a dolgát. Nincs semmi veszve; Weasley továbbra is élvezi a Tanács bizalmát, és amíg csak lehet, késleltetni fogja a Sequestrum kinyitását. A saját érdekében remélem, hogy minél tovább húzza – annál tovább él. A széfen ülő átkot nem arra találták ki, hogy megtörjék. Na de elég a csevegésből! Sok dolgunk van ma.

Azzal Gnarlak felállt, vállára vetette a felöltöjét, és testalkatát meghazudtoló fürgeséggel eltűnt a folyosón.

– Mi a franc...! – mondta Tonks, és ezúttal nem kellett erőlködnie, hogy Lucysan fogalmazzon.

A Főnök távozása után feldúlt csend telepedett az irodára, melyet csak egyszer-egyszer tört meg Fleur Delacour szipogása. Tonks egy ideig zavartan álldogált, aztán lazított egy kicsit a barátnőjétől szokatlan, bizonytalan testtartáson.

– Na, halljuk a sztorit: miért testnedvezted össze a Főnök papírjait? Erre nagyon háklis, szóval ilyenkor csak elmotyogsz egy csini nedvszívó bűbájt... lehetőleg még azelőtt, hogy tüzet okádna rád.

A helyzet feloldására való kísérlete rövid úton kudarcba fulladt, amikor a másik boszorkány dühös, rángó mozdulattal megtörölte a szemét.

– Bill szakított velhem.

Tonks kis híján ugrott egyet. – Oh! Oh... a francba, sajnálom...

– Azérht, 'ogy megvédjen – folytatta vehemensen Fleur. – Merht nekem így lesz á legjobb... micshoda hülyeség ez!

– Izé... öhm, igen, nagyon idegesítő, amikor a pasik ezt csinálják – helyeselt Tonks, bár erősen gyanakodott rá, hogy Lucy Dawlish ebben a helyzetben valami jóval frappánsabbat mondana. – De, öhm... talán nem gondolta komolyan?

– Áz még rhosszább! – csattant fel Fleur. – 'Ogy képzeli, 'hogy csák úgy játszhadozik velhem?!

– Nem hinném, hogy játszadozik – kelt önkéntelenül Bill védelmére Tonks. – Csak... izé, mit is mondott pontosan?

Ha Fleur kevésbé feldúlt, bizonyára feltűnt volna neki, hogy nem éppen Lucy-szerűen viselkedik. Tonks olyan türelemmel kérdezgette a lányt, amit korábban idegennek tartott saját magától; és végül sikerült rekonstruálnia az eseményeket.

Cornelius Caramel – illetve az őt irányító ismeretlen személy –, törvénytervezete maradéktalanul elnyerte a banki tanács tetszését. Minél hamarabb teljesíteni akarták az alkut, az első adandó alkalommal érvényesítve beígért jogaikat – még mielőtt a brit varázslóközösség vezetése rájön, mekkora hibát követ el, ha magára haragítja a többi varázslényt. A koboldokat tehát szorította az idő, olyannyira, hogy fontolgatni kezdték: nem várnak tovább a Sequestrum kulcsának megszerzésére, nélküle próbálják megtörni az évszázadok óta lezárt széfeket, ami még veszélyesebbé teszi a rajtuk ülő átok megtörését.

Bill Weasley számára egyértelművé tették, hogy valószínűleg belehal majd a feladatba; ő pedig, természetesen, elvállalta azt, hogy Ragnuk és Gnarlak parancsát követve lelassítsa a folyamatot. Arra is szavát adta azonban, hogy ha a helyzet megköveteli, feltöri a széfet, életét áldozva a küldetés sikeréért.

– ...hát, öhm, igen – mondta rekedten Tonks. – Ebbe így nem annyira fér bele a heti két randi.

Fleur megbotránkozva nézett rá.

– Ez nem vicches! Komoly káp'solátbán voltunk!

– Tudom, de... – Tonks hátradőlt és keresztbe vetette a lábát, hogy legalább a testtartása kicsit Lucysabb legyen. – Figyi, Fleur, tizenhét vagy.

– Tizennyolc!

– Oké, bocs, tizennyolc. Szóval nagyon fiatal, na. Érthető, hogy félt téged. Ez egy eléggé szar és nehéz helyzet. Billnek most rengeteg ellensége van... szerinted hogy érezné magát, ha miattuk, általuk érne téged támadás? Ő nem tudja, hogy mennyire kemény csaj vagy, és nem is lehetne elmagyarázni neki. Baromi önző döntésnek tartaná, ha nem szakított volna veled. Tényleg meg akar védeni... de hát ezért zúgtál bele, nem?

Fleur konok hallgatásba burkolózott.

– Figyelj – mondta hirtelen ötlettel Tonks. – Nekem is ezért nincs senkim, vágod? A sorsvarázslat miatt. Meg mert kémek követnek, bárhová megyek. Talán... talán van, aki vállalná ezt értem, de nincs jogom ilyesmit követelni senkitől! Lehet, hogy ez egy bizonyos szempontból kegyetlennek vagy értelmetlennek tűnik, sőt, az is lehet, hogy a másik fél igazságtalannak érzi, de... de ugye megérted, hogy miért csinálom?

Fleur furcsa, megváltozott tekintettel pillantott fel az öléből.

– De 'ogyha addig várhsz, ámíg megoldódik á helyzet, ákkor – ákkor le'et, 'hogy márh késő lesz. Továbblép.

Tonks pislogás nélkül állta a tekintetét.

– Igen – mondta. – Lehet.

Egy ideig némán nézték egymást.

– Ákkor sák egy megoldás ván – közölte Fleur. – Megkerhessük ázt á Scabiort, meg á kulcsot, mielőtt túl késhő lesz.

– Fleur...

– Most már sok mindent érhtek veled káp'solátbán – vágott a szavába a boszorkány –, de velhed ellentétben én tudom, mit ákárok. Be merem válláni magamnak. Billnek pedig egyszerhűen meg kell tánulniá, 'ogy engem nem kell félteni.

Tonks szisszenve beszívta a levegőt. A maga részéről ő is úgy érezte, hogy kisebbfajta megvilágosodás érte Lucy Dawlish makacs ostobaságának lehetséges indokaival kapcsolatban; de Fleurral ellentétben ő nem a határozatlanság vagy a félelem számlájára írta a boszorkány azon döntését, hogy következetesen leválasztja magát mindenkiről, akihez csak egy kicsit is kötődik. Eddig azt hitte, Lucynak csak a szája jár, amikor észérvekkel próbálja megindokolni, hogy miért teszi – de ha jobban belegondolt...

Mélyebb indítékokat érzett. Súlyosabbakat.

Lucy Dawlish talán tudott – vagy ösztönösen érzett – valamit a sorsvarázslatokkal kapcsolatban, amit Fleur meg ő nem.

* * *

Lucy Dawlish – azaz ebben a pillanatban éppen Nymphadora Tonks – nem gondolta volna, hogy egy sor hazugságvizsgálat felügyelete és levezénylése ennyire agyzsibbasztóan unalmas és kiszámítható keretek közt zajlik majd.

Hét gyanúsított tanúvallomása várta aznap az Auror Parancsnokság ítéletét, de ketten voltak csupán közülük, akikkel nem végzett öt perc leforgása alatt, egyetlen keresztkérdés bevetésével. Ironikus módon az egyetlen súlyos bűncselekménnyel – gondatlanságból elkövetett emberöléssel – vádolt gyanúsított szinte azonnal megtört; és Lucy némi sajnálattal küldte vissza a zárkájába.

A két év Azkaban, amire a Wizengamot minden valószínűség szerint ítélni fogja a kopaszodó, pirospozsgás arcú varázslót, kétségtelenül túl kemény ítélet azért, mert valaki tűzrákokkal dobálja utált szomszédja veteményeskertjét rozzant Kométa-260-as seprűjéről, majd az egyikkel véletlenül telibe találja az illető szomszéd ablakon kihajoló kócos üstökét. Elvégre a Roxfortban nem tanítanak fizikát; tapasztalat hiányában a vádlott talán nem is tudta, hogy a magasság, a lendület, az esésszög és a gravitáció (meg a tűz) szerencsétlen kombinációja esetenként halálos lehet.

Különösen, ha utána az illető kizuhan az ablakon.

Lucy gondolatai futólag Sturgisra terelődtek, miközben két gyakorlatát töltő aurornövendék kikísérte a vallatószobából a minden ízében reszkető férfit. Vajon hogy bírja a börtönt? Inkább kétségbeesett, vagy inkább dühös? Ha valaki, ő aztán tényleg nem érdemli meg, hogy ott legyen... bár, ha az Imperius-átok használatától eltekintünk, amit objektíven tett, az önmagában nézve sokkal súlyosabb, mint az, hogy valaki kicsit felönt a garatra, és nekiáll tüzes rákokat hajigálni.

Ebshont professzor meg ő ennél jóval meredekebb dolgokat is csináltak azon a nyáron, amikor olyan csúnyán összeveszett az apjával. Igaz, legalább volt annyi eszük, hogy ne öljenek meg közben senkit...

Vagy inkább annyi szerencséjük.

Lucy megrázta magát, és eltűnődött, vajon Tonks hogyan reagálna erre a helyzetre. Eléggé hajlamos az érzelgősségre, és mindenkivel hamar együtt tud érezni – látszik, hogy őt még sosem dobták be arccal előre egy zárkába Zhejiang tartományban, miután azok a hülye muglik hasisnak nézték a varangydudváit.

Az igazságszolgáltatás szeszélyes, és minden logikát nélkülöz; ő, Lucy pedig most ennek az eszköze. Ha jobban belegondol, ennél még a gringottsi tanácskozáson ülve is jobban járt volna.

Az akaratlan gyilkos üde színfolt volt az aznapi kihallgatottak palettáján; a többieket apró csalásokért, lopásokért és egyéb jelentéktelen szabályszegésekért kapcsolták le. Ketten közülük egészen jól hazudtak, ám Lucy hamar ráérzett a gondolatmenetükre, és könyörtelenül feltette a két kérdést, ami lebuktathatta őket. Mire ezzel végzett, szinte elégedett volt magával; ám mindez cseppet sem változtatott azon a tényen, hogy még mindig halálosan unatkozott. Scrimgeour fenyegetése ellenére sem a miniszter, sem Proudfoot vagy Sauvage nem tették tiszteletüket a kihallgatáson, így aztán tényleg semmi tétje nem volt a dolognak.

Egészen addig a pillanatig, amíg ki nem nyílt az ajtó, és be nem lépett rajta Boderick O'men.

Lucy azonnal felismerte a hallhatatlant az alapján, amit Tonks mondott róla – beteges arcával és gyászos tekintetével olyan volt, mintha Kingsley Shacklebolt soványabb, citromba harapott bátyja lenne. A lényét azonban nem az a rejtetten fenyegető, baljós aura lengte körül, amit Lucy Tonks elbeszélései alapján elképzelt; ez a fenyegetés nyílt volt.

– Tonks – biccentett a hallhatatlan. Pár lépéssel átszelte a szobát, és leereszkedett a vádlottaknak fenntartott székbe, Lucy mégis úgy érezte, mintha hirtelen felcserélődtek volna a szerepek, és őt hallgatnák ki.

– O'men – felelte hasonló hangsúllyal, remélve, hogy nem sért meg ezzel valami íratlan minisztériumi szabályt – például, hogy a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály dolgozóit csak Hallhatatlanságodnak vagy valami hasonlónak lehet szólítani.

– Tudja, hogy miért vagyok itt – morogta O'men. – Kétlem, hogy Scrimgeour ne mondta volna.

Lucy nem volt olyan ostoba, hogy megpróbálja kifürkészni a gondolatait. – Attól tartok, nem említette. Elmagyarázná úgy, mintha egy ötéves gyerek lennék?

Egy sikertelenül elfojtott vigyorral kombinálva ez a válasz olyannyira Tonksosra sikerült, hogy egész büszke volt magára.

– A Dawlish-lány – felelte rezzenéstelen arccal a hallhatatlan.

Te meg mi a Merlin valagát akarsz tőlem?!

– ...igeen? – kérdezte a tőle telhető legostobább arccal Lucy.

O'men mereven figyelte őt, és Lucy agyán átfutott, hogy az iménti percekben többet beszélhetett, mint az elmúlt tíz évben összesen.

– Ő az egyetlen jelenleg ismert élő alany, aki túlélte a ráolvasott sorsvarázslat megtörését – mondta a varázsló. – A tény, hogy az aurorparancsnok személyes védelme alatt áll, nagyban megnehezíti a munkámat. Évtizedek óta nem adódott ehhez hasonló lehetőség a szakmámban! Egyetlen beszélgetés: ennyit kérek. Miss Dawlish esete olyan áttörést hozhat a sorsmágia kutatásába, amiről eddig nem is álmodhattunk! Megreformálhat mindent, amit a mágiaágról tudunk.

Lucy kissé oldalra döntötte a fejét.

– És hogy jövök én a képbe?

– Külön parancsnoki engedélyre – és kíséretre – van szükségem, hogy kihallgathassam – felelte O'men. – Tudja, a bürokrácia...

Kihallgatás? Az előbb még beszélgetni akartál, seggfej!

– Amikor legutóbb csekkoltam, még nem én voltam a parancsnok.

– De maga metamorfmágus... higgye el, nem bánja meg, ha segít nekem.

Lucy felvonta a szemöldökét. – Maga szerint mit szólna a főnököm, ha felvenném a sármos külsejét, és olyasmit csinálnék, amit tök nyíltan megtiltott?

O'men kinyitotta a száját, aztán becsukta.

– Mi van? Egy kicsit tényleg sármos. Egy nagyon kicsit. De ezt ne mondja meg neki.

– Scrimgeour mesterkedik valamiben! – csattant fel O'men. – Azt hiszi, nem látom? Sőt, maguk mind benne vannak! Lehetetlen, hogy azt a Podmore-t csak úgy véletlenül kapták rajta, hogy megpróbál betörni a Jóslatok termébe; nyilvánvaló, hogy kit keresett, és mit akart.

Lucy visszafojtotta a mosolygását. Hallhatatlan ide vagy oda, O'men egy dologban igencsak hasonlított a legtöbb emberre: habozás nélkül másokra vetítette a saját vágyait, céljait, terveit, így próbálva elrejteni őket.

– Nem hibáztathatja – mondta gunyorosan. – Dawlish-sal nem árt jóban lenni, mert elég hosszú hozzá a várólista... na jó, figyeljen! Jó kedvem van ma, szóval kap tőlem egy tanácsot: írjon neki a Gringottsba. A koboldok nagyon cukik, biztosan odaadják neki, ha ráírja a tekercsre, hogy egy titkos hódolótól jött. Mert... hát, mit szépítsem, elég komoly maffiózó a nő, és ez a titkos kód, amivel fel lehet kelteni a figyelmét. Aléltan szerelmes csodálója, s. k., ezt kell ráírni a levélre. Az összes alvilági manus így ír alá neki.

– Aléltan szerelmes csodálója – ismételte hitetlenkedve O'men.

Lucy derültsége egy pillanatra sem törte meg a Tonkstól kölcsönvett arcra erőltetett sztoikus kifejezést.

– Igen. Ha világosan leírja, mit szeretne, akkor Dawlish biztos szívesen találkozik magával. Mármint... ha nincs szó kínzásról, bilincsről, meg ilyenekről. Csapjon a hóna alá egy üveg Dom Perignont, és nyert ügye van, az mindig meghozza a kedvét a dolgokhoz... mármint a kihallgatáshoz, na érti. Csak ne hívja kihallgatásnak, mert akkor Dawlish ráküldi a kobold kommandósait, és másnap vérbe fagyva találják meg magát egy árokban.

– Értem – mondta szárazon O'men.

– Ja, és – feszítette tovább a húrt Lucy –, gondosan adagolja neki a sorsfonó-témát. Tudja, Dawlish már eléggé sokat tud Pyritesről, többet, mint maga. Sokkal könnyebben megosztja az infókat, ha először inkább maga beszél. Mondjon el neki önként mindent, és sokkal, sokkal több infót kap majd vissza...

Egy rövid, rettegést keltő pillanatig O'men mintha megérezte volna, hogy távolról sem Nymphadora Tonksszal beszélget; ám gyanúját hamar kioltotta az információ utáni csillapíthatatlan mohóság. Köszönet vagy búcsú nélkül hagyta őt magára a szobában; és Lucy szíve még jóval azután is vadul vert, hogy becsukódott mögötte az ajtó.

Maradt egyáltalán ember a Földön, aki nem őt követi valamilyen okból? Természetes ez egyáltalán?

Olyan, mintha egy köteg összeakadt sorsfonál metszéspontjában ragadt volna; mintha ő lenne a csomót összetartó szál.

Talán így is van. Talán még az is a sors akarata volt, hogy Tonks meg ő szerepet cseréljenek ma délelőtt.

Lucy megrázta magát. Talán így van, talán nincs – pillanatnyilag azonban semmit sem tehet. Legjobb tudása szerint teljesítenie kell a feladatait. Teljesíteni – és túlélni.

*

– Rohadtul el vagyunk késve a gyűlésről.

– Ma kihagyjuk. Na bumm! Mások is csomószor kihagyják.

– Rohadtul sokat ittam.

– Akkor gondolj Dolores Umbridge-ra tangában, az garantáltan kimossa a gyomrod.

Tonks horkantva belenevetett a koktélospoharába; a hang beleveszett a sohói klubban dübörgő zenébe, de Lucy a diszkófény villódzásán át is látta, hogy ismét elkomorul az arca.

– ...egyébként pedig rohadt szar ez a szám.

– De sokat rinyál valaki! Vegyél példát Fleurról. Most szakított vele élete szerelme nagy sz-szel, és mit csinál – az idegeimre megy? Fenét. Ül a sarokban, issza a Cosmóját és kussol, ahogy úrinőhöz illik.

– Nem vagyok úrinő – morogta Tonks, és Lucy egy pillanatra szinte megsajnálta.

– Oké. Szóval, ha racionálisan végiggondolunk mindent...

– Tessék? Hogyan?

– Úgy, ahogy nem szoktuk, tudod. Tehát – igen, elég gáz a helyzet. De nem mondanám, hogy apokaliptikusan iszonyatos, inkább olyan aránylag szar.

– Aránylag szar – ismételte Tonks.

– Ja. A koboldok mindig fúrják egymást, abban a részében nincs semmi meglepő. Az, hogy kémnek gondolják Gnarlakot, zseniálisan röhejes, imádom! Persze csak addig, míg ki nem nyílnak a zsebükben a sellőkönnyeken edzett, unikornisfinggal ötvözött 13. századi koboldtőrök...

Tonks összefonta a karját. – Hiába csinálod! Nem fogom elröhögni magam.

– Ki akarja, hogy elröhögd magad? Azt akarom, hogy őfelsége Fleur kisasszony befejezze a testnedvedzést. – Lucy felvonta a szemöldökét. – Komolyan ezt mondta, és egyikőtök se röhögött fel?

– Épp mással voltunk elfoglalva! – csattant fel Tonks.

– Már nem sírhok – hazudta Fleur, és megtörölte nedvességtől csillogó arcát a kézfejével. – 'Sák áz alkohol...

– Egy Cosmótól bőgni kezdesz? Ez így elég kétségbeejtő. Edzened kell, csajszi. Heti egy lealjasodás, és tél végére meg sem érzed... – Lucy körbelötykölte a Long Island Iced Tea maradékát a pohara alján, és fanyar mosolyra húzta a száját. – Akkor majd eléred a nirvánát, végtelen életbölcsességet és ingyen sört.

Erre senkinek nem volt válasza. A három nő egy darabig csak ült, és merengett – hogy ki min, azt Lucy jobbnak látta nem kifürkészni.

– Most mi lesz? – szólalt meg váratlanul Tonks.

– 'ogyhogy mi lesz? – Fleur felvetette szép fejét. – Végrehájtjuk á terhvet, természhetesen! Megtaláljuk ázt á Scabiort...

– Először is, megérjük a holnap reggelt – mondta szárazon Lucy. – Egész sok mindent megtudtunk ma, csak fel kell használnunk az infókat... tökre meg vagyok például hatódva, hogy Scrimgeour védelem alá helyezett. Mondjuk logikus, csak bazi idegesítő – most aztán egy lépést sem tehetek anélkül, hogy megfigyeltetne. Pont ő!

– Saját magadként nem – mondta halkan, elgondolkodva Tonks. – De ha te vagy én...

Lucy ránézett.

– Azt mondod, csináljuk megint?

– Gyakorolnunk kell! – szögezte le Tonks. – Azokat is meg kell tudnunk téveszteni, akik jól ismernek minket. Ha begyakoroljuk egymás szerepét, és kombináljuk a képességeinket... a befolyásunkat... a helyeket, ahová beengednek minket...

– ...akkor megtalálhatjuk Scabiort – fejezte be a gondolatot Lucy. – Talán.

– 'sak máskor szóljátok, 'ogy éppen ki kicsodá! – tette hozzá Fleur.

Lucy belemosolygott a poharába. Magas alkoholtoleranciaszint ide vagy oda, nem ez volt az első koktél, amit legurított az este folyamán – kezdett hatni rá az ital, és ezzel egyidőben olyan gondolatok is teret nyertek a fejében, amelyektől rendes körülmények között tartózkodott volna.

Például a csendes, ám annál erősebb hála, hogy nem egyedül kell iszogatnia ma este: hogy akad két szövetséges, két összeesküvő, akire tényleg számíthat. Ha ők hárman összetartanak, és véghez viszik, amit akarnak, senki sem állíthatja meg őket – sem a Sötét Nagyúr, sem a Főnix Rendje, sem a minisztérium, sem a koboldok; de még a Vak Hollók sem.

Lépésről lépésre araszolnak közelebb a célhoz; és a labirintus közepén ott van Scabior. Scabior és az igazság... persze kérdéses, hogy az igazság segítségükre lesz–e a jelen helyzetben...

Lépésről lépésre, emlékeztette magát Lucy. A legfontosabb most az, hogy elnyerje Firenze, a kentaur bizalmát: az ő, Dumbledore és O'Men közös tudása talán elégnek bizonyul majd, hogy többet is megtudjon a sorsmágiáról. Ha Pyrites és Scabior rejtélye megoldódott, akkor pedig jöhet a többi: Tudjukki, a Gringotts és a varázslények.

Lucy Dawlish felsóhajtott, és az asztalra támaszkodva felállt. Ezt a gondolatmenetet nem lehetett még egy Long Island nélkül kibírni.

Ha akár csak feleennyire részeg, minden bizonnyal észrevette volna a magas alakot, aki néhány másodperc szünet után felállt az egyik hátsó asztaltól, és követte. Normális esetben simábban mozgott volna, mint az árnyék, és halkabban, mint a gondolat, csakhogy – bár ezt Lucy Dawlish nem tudhatta –, legszívósabb üldözőjének is kegyetlenül nehéz egy napja volt...

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)