5 héttel később

Sirius talán még sosem látta ilyen szépnek Roxmorts falut.

A fák levelei már sárgulni kezdtek, a nappalok érezhetően rövidültek, és a Szárnyas Vadkan kandallójában is nagy lánggal égett a tűz; ő azonban – tekintve, hogy hetek óta szünet nélkül ingázott a Black-ház és a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály sötét folyosója között –, nem tudott betelni a napsütés és a szél érintésével az arcán. Októberhez képest szokatlanul meleg volt Skóciában; egy futó, délutáni zápor fellazította a talajt a faluból kivezető földút mentén, s minden lépéssel valóságos illatkavalkád tolult az orrába, ahogy kutya alakjában az erdő felé ügetett.

Sirius megrázta magát, és egy gyors szökkenéssel letért az útról; a mellette húzódó erdősáv sűrű aljnövényzete egy szempillantás alatt körülzárta őt. Nem engedhette, hogy észrevegyék! Az az áruló Féregfark Voldemort összes csatlósának elárulta, hogy animágus.

Ebből a szempontból kifejezetten kapóra jött neki, ami Mundungusszal történt – ahogy az is, hogy a varázsló az eltűnése előtti estén nála felejtette alkoholszagú ballonkabátját, valamint erősen hullott a haja. A tragikus kimenetelű budapesti este óta állandóan hol ő, hol Tonks alakította a folyton késésben lévő, a megbeszéléseken el-elszenderedő varázslót. Remus ugyan többször felvetette, hogy el kellene mondaniuk az igazat a többieknek; ám sem neki, sem Tonksnak nem volt szíve elvenni Siriustól a Grimmauld térről való kiszökés egyetlen lehetőségét.

Arról már nem is beszélve, hogy az igazságot senki sem hitte volna el.

Így telt el öt hét: egyhangúan, csigalassúsággal, eseménytelenül. Azok az esték jelentették az egyetlen színfoltot, amikor Mundungusnak jelenése volt a Jóslatok Terméhez vezető folyosón – és ezen alkalmakkor is csak annyi változott, hogy Sirius a Black-ház szebb napokat látott szalonja helyett a nyomasztó, kék fényű alagsorban járkált fel-alá, akár egy holdkóros.

A mai küldetés valóságos megváltás volt, ugyanis a renitens Harry-t kellett figyelnie. A fiú nem hagyta, hogy Dolores Umbridge parancsolgasson neki – helyette mindjárt az első szabad hétvégéjét azzal töltötte, hogy illegális önvédelmi szakkört alapított az iskolatársaival. Sirius dagadt a büszkeségtől; még az sem szeghette kedvét, hogy „Mundungusnak", akit évekkel azelőtt kitiltottak a Szárnyas Vadkanból, jobb híján a néhai Walburga Black fátylas gyászruhájába burkolózva kellett beosonnia a kocsmába. Sőt: rosszul titkolt élvezettel hallgatta végig Sipor kétségbeesett kirohanását, amiért „az úrnő kelméit szedett-vedett csavargók gyalázzák meg".

A Százfűlé-főzettel azonban elszámította magát. A Vadkanban elég volt rosszullétnek álcáznia, hogy éppen visszaváltozik; de ha Harryék gyűlése csak egy kicsivel kevésbé feltűnő, az éles szemű csapos kiszúrhatta volna, hogy hirtelen egy fejjel magasabb lett. Tudta, hogy mostantól óvatosabbnak kell lennie: csak idő kérdése, és Voldemort ismét akcióba lendül.

Vadászni fog a Rend tagjaira, különösen azokra, akiket sebezhetőnek gondol. Vagy befolyásolhatónak. Esetleg gyávának. Mundungus Fletcher pedig első ezen a listán – habár, ahogy Sturgis Podmore példája is mutatja, nem mindig azokat éri az első ütés, akikre számít az ember.

Kutyaalakban Sirius megmenekült mindazon bonyolult és ellentmondásos érzelmektől, amelyek elöntötték, ha Sturgisra gondolt. Csupán az alapok maradtak: düh, balsejtelem, és valami tehetetlen, perzselő szomorúság, amit az emberi lélek legtöbbször részvétként értelmez. Hiába tudta, hogy Voldemort bármelyik pillanatban lecsaphat, hiába ismerte alig a szalmaszőke hajú, hebehurgya Sturgis Podmore-t, mégis teljes szívéből sajnálta a szenvedésért, amin keresztül kell mennie.

Mióta Sturgis börtönbe került, nagyot változott a hangulat a Rend gyűlésein. Szinte tapinthatóvá vált az elégedetlenség, és Dumbledore neve is egyre gyakrabban előkerült a vitaasztalnál. Mordon, Kingsley és Hestia Jones igyekeztek tartani a lelket a többiekben; Remus tartózkodott; a Weasley-k hevesen védték Dumbledore-t; Tonks makacsul hallgatott; ő, Sirius pedig egyre inkább úgy érezte, mintha 1980-at írnának, ő pedig ismét áruló után kutatna Voldemort ellenségeinek sorai között.

Mert már legutóbb is olyan rohadt jól ment, igaz?

Ami Lucy Dawlish-t illeti, ő következetesen távol maradt a Grimmauld téri háztól. Az egyetlen üzenet, amit Sirius kapott tőle, egy Mundungus Fletcher nevére szóló, összes létező gringottsi pecséttel ellátott behajtási papír volt egy '59-es Cadillac Eldorado piaci árának megfelelő összegről – ha nagyon erőlködött, ezt akár köszönetnyilvánításként is felfoghatta.

Az idő telt, Lucy-t elnyelte a föld, Sirius pedig egyre türelmetlenebbül találgatta, hogy vajon mit forgathat a fejében. Abban biztos volt, hogy Ignotus Scabior után kutat, Tonks pedig a társa ebben – elvégre félig Black volt ő is, és a Blackekről sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy némán beletörődnének a sorsukba. Sirius kérdésére a boszorkány habogott valamit arról, hogy Lucynak a körmére néznek a bankban, és nem kockáztathatja, hogy híre menjen a Dumbledore-hoz való kötődésének; Sirius azonban jelentős összeget feltett volna rá, hogy Gnarlak és Ragnuk mindezzel pontosan tisztában vannak.

Így hát Sirius a kérdezősködésnél eggyel alantasabb eszközökhöz folyamodott. Lehetett ugyanis akármilyen okos vagy tehetséges Tonks, rendelkezett egy könnyen kitapintható gyengeséggel: menthetetlenül romantikus alkat volt. Siriusnak csak annyit kellett mondania erőltetetten félszeg, motyogó hangon, hogy egy pillanatra beszélni akar Lucyval, a boszorkány már bele is egyezett, hogy elcserélje vele a Mundungusként való őrködés kellemetlen feladatát, sőt: még azt is készséggel elárulta neki, hol – és mikor – bukkanhat barátnője nyomára.

Sirius eredeti terve az volt, hogy úgy tesz, mintha ő lenne Tonks, csak Mundungus képében: a Százfűlé-főzet mennyiségét tekintve azonban alaposan elszámította magát, és ez bosszantotta. Ha beszélni akart Lucyval, azt kénytelen volt a saját alakjában tenni; és ez a gondolat attól sem lett biztatóbb, hogy a Vadkanból kiszabadulva az első adandó alkalommal a saját ruháira cserélte az ósdi boszorkányjelmezt.

Nem volt más hátra, mint várni, és reménykedni, hogy Lucy Sirius Blackként is szóba áll vele. Meg abban, hogy hajlandó lesz nyíltan megmagyarázni, mit keres a Tiltott Rengetegben a gringottsi munkaideje kellős közepén.

A kutya lábai szinte maguktól követték az erdősávon végighaladó keskeny ösvényt; az csakhamar nagyot került a sűrűben, és egy éles kanyarral visszatért a Szellemszállás mögé. Sirius számát sem tudta, hányszor szaladt itt végig a barátaival hol emberként, hol Tapmancsként. Emlékezett minden kiálló kőre, minden földmélyedésre; éppúgy átugrotta őket, mint a trükkös fokokat a Roxfort végtelen lépcsőin. Néha szinte érezte maga mellett Ágas kecses, magabiztos futását, Holdsáp vad loholását és Féregfark halk neszezését...

Ha emberalakban van, talán elgondolkodott volna azon, mennyire valóságossá tudnak válni az emlékek; kutyaként azonban csak annyit tudott megállapítani, hogy egész bensejét tűzként égeti valami éles, torokszorító hiány.

A düledező épület nappali fénynél inkább tűnt szánalmasan elhagyatottnak, mint kísértetiesnek; és Sirius agyán átfutott, hogy talán nincs is messze az a nap, amikor majd teljesen összedől, és elnyeli a környező erdő – ami, bár ez nem sok roxforti diák fejében állt össze, ugyanannak a Tiltott Rengetegnek a legtávolabbi nyúlványa volt, ami a kastélyt is körülölelte.

Sirius számára sohasem volt kérdés, hogy a Szellemszállás körüli erdő ugyanaz, amitől a tanárai is óvták: ugyanolyan volt az illata, ugyanolyan áthatóak a neszei, ugyanolyan mély a csöndje; és ugyanúgy azt a kellemetlen benyomást ültette el az emberben, hogy az erdő szünet nélkül suttog a maga sajátos, ősi nyelvén: nyíltan elárulja titkait, de senki sem érti a szavát.

Többek között ezért lepték meg annyira a Led Zeppelin II lemez visszhangzó záróakkordjai, melyek – ehhez kétség sem férhetett – egyenesen az erdőt kettészelő ösvény irányából szóltak. Először csak a zene dübörgő taktusai zavarták fel az erdőt, aztán Sirius a motorzúgást, végül pedig a szélvédőnek csapódó ágak visszhangzó csattanásait is meghallotta. Ösztönösen a Szellemszállás lelakatolt ajtaja előtti mélyedésbe húzódott, és visszaváltozott emberré – nem kockáztathatta, hogy egy csapat halálfaló Tapmancsként találjon rá –, majd kiszórt magára egy kiábrándító bűbájt. Még mindig Dumbledore régi pálcáját használta; a sajátja semmi jelét nem adta, hogy valaha is hajlandó lenne működni.

Ez persze nem volt meglepő: Gregorovics pálcái nem akármilyen mágusoknak készültek. Ha ritkán is, de megesett, hogy cserben hagyták korábbi gazdájukat, ha úgy ítélték meg, hogy az már nem méltó hozzájuk. Ő, Sirius pedig már aligha ugyanaz az ember, aki Voldemort ellen harcolt vele...

A varázsló sötét gondolataiba mélyedve figyelte, ahogy a Cadillac kigördül a fák közül, és lefékez a düledező épület egykori udvarán. Elővigyázatossága nem volt hiábavaló, a nyitott tetejű autó anyósüléséről ugyanis a jócskán megöregedett Ebshont professzor tápászkodott fel, óvatosan egyensúlyozva falábával az esőzések nyomán felgyülemlett sárban.

– Hát, ez megint tökéletesen felesleges volt – mondta elköszönés helyett a kormányon doboló Lucy Dawlish-nak. – Hátha a Zeppelin III-mal nagyobb szerencséje lesz. De nem ártana kicsit belehúznia – tudja, hogy csak négy van...

– Még folytatódnak – vágott vissza a boszorkány. – Csak máshogy hívják őket.

– Egyáltalán, miért akarja mindenáron megtalálni a kentaurokat? Nem lett még belőlük elege iskolás korában?

– Kérdezni akarok tőlük valamit – vont vállat Lucy. – Amúgy meg unatkozom, és a koboldokkal nem lehet pofozkodni...

– Én a kentaurokkal se próbálnám meg, de maga tudja – dörmögte Ebshont.

– Micsoda egy uncsi vén szatyor lett magából!

– Maga pedig még mindig egy infantilis idióta – felelte a professzor, és sántikálva indult meg a Roxmortsba vezető főúton. Ez megszokott módja lehetett köztük a társalgásnak, mert az arca fölényes derűt tükrözött; és a boszorkány is mosolyogva tette rükvercbe az autóját.

Sirius egy pillanatig attól tartott, hogy a Cadillac elhajt, mielőtt Ebshont eltűnne a faluba vezető lejtőn, de nem így történt; Lucy szükségtelenül manőverezett vele egy ideig, aztán amikor a nyugalmazott professzor már messze járt, felemelte a fejét, és egyenesen oda pillantott, ahol ő rejtőzködött.

– Pattanj be, Sherlock! Nincs időm reggelig várni rád.

Sirius kissé megszégyenülve törte meg a kiábrándító bűbájt, és kászálódott be az anyósülésre.

– Miért pont Sherlock?

– Mert nyomozol utánam. De igazad van... elég szarul csinálod, szóval legyen inkább Hastings.

Sirius némi daccal fonta össze a karját.

– Inkább te nyomozol utánam! Miből találtad ki, hogy itt vagyok?

A boszorkány megkocogtatta a halántékát a mutatóujjával.

– Ebből – mondta. – Ti, rettenthetetlen aurorok egy pillanat alatt megfeledkeztek az okklumenciáról, ha fizikailag láthatatlanná váltok. A Merlin-díjas egótok képtelen feldolgozni a tényt, hogy nem tudtok lenézni a lábatokra. – Gonoszul elvigyorodott. – Persze vannak, akik amúgy se tudnak.

Sirius megmerevedett ültében, és titáni erőfeszítéssel kiürítette az agyát – nem volt egyszerű, mert a maró, kényelmetlen szégyenérzet sehogy sem akart kitakarodni belőle.

– Mondtam, hogy nem vagyok igazi legillimens – sóhajtott Lucy. – Nem kell rejtegetned a konkrét gondolataidat. Csak a jelenlétedet éreztem, de már az elárulta, hol vagy...

Hirtelen rosszkedvűnek tűnt, Sirius pedig megbánta ösztönös reakcióját.

– Szóval azt is észlelted, hogy én vagyok, nem csak annyit, hogy van itt valaki?

– Akinek megszoktam a jelenlétét, azt felismerem – vont vállat a boszorkány.

– És az enyémet megszoktad.

Lucy farkasszemet nézett vele.

– Anglia fővárosa London – mondta metsző hangon. – A Föld kerek. A walesi zöldsárkányok ostobák.

– Jól van na, tudom, hogy egyértelmű...

– Miért vagy itt? – vágott a szavába Lucy.

– Elég gáz gondolatolvasó vagy, ha még nem találtad ki – felelte a karját dörzsölgetve Sirius. Azt kívánta, bár itt lenne Scabior, hogy egy csettintéssel visszavethesse őt az időben, és újrakezdhessék ezt a beszélgetést.

– Nyilván szaglászol utánam, mint mindenki más – felelte kissé ingerülten Lucy –, csak neked eggyel nemesebb indokod van rá, mint az átlag sarki bérgyilkosnak. Legalábbis azt hiszed... de mint mondtad, gáz vagyok, szóval csak idáig jutottam. A követőbűbáj meg a kocsin van, igaz? Gondolhattam volna, hogy nem csak ártatlan ajándék volt.

Sirius elnevette magát.

– Nem vagy te egy kicsit paranoiás?

– Mégis honnan a fenéből tudhattad, hogy pont itt találsz?

– Megkérdeztem Tonkstól – felelte a varázsló, olyan hanghordozással, mintha valami súlyos, kompromittáló titkot árulna el. Lucy azonban nem volt vevő a csipkelődésre; mereven bámult előre a szélvédőn keresztül, és olyan szorosan markolta a Cadillac kormányát, hogy az ujjai egészen belefehéredtek.

– Bocs... mostanában nem szeretem a meglepetéseket. – Mosolyt erőltetett az arcára, ami inkább grimasznak tűnt. – Amúgy kösz a kocsit. Akár a megfigyelésem alantas eszköze, akár nem, húz, mint az állat. De tényleg nem kellett volna...

Sirius azonban nem volt hajlandó elszalasztani a ritka lehetőséget, hogy az alkoholon és a lóerőkön kívül másról is beszélgethessen a boszorkánnyal.

– Biztos minden oké? Kegyetlen tud lenni, mikor megfigyelik az embert. Én is okádok tőle... nem is tudom, melyik a rosszabb: ha Dung vagyok, vagy ha önmagam.

– Ez van – vonta meg a vállát Lucy. – Na hajrá, próbálj meg lebeszélni róla, hogy megtaláljam Scabiort. Kapsz rá mondjuk öt percet. Este hat előtt be akarok érni Londonba, mert kurvára be fog dugulni a Piccadilly.

– Ennyire azért nem megy jól a kocsi – jegyezte meg Sirius.

– Akkor hármat – csak nyögd már ki, amit akarsz! Addig nem indulok el, mert a megfigyelőim kétharmada úgy tudja, hogy tömeggyilkos vagy, a többiek meg halálfalók. Ciki lenne, ha lesifotók készülnének rólunk, ahogy elhajtunk a giccses naplementébe.

– Ha azt várod, hogy bármiről is lebeszéljelek, a halálom napjáig ülhetünk itt – vonta meg a vállát Sirius. – Inkább elmondhatnád, mire jutottál.

– Semmire – vont vállat Lucy. – Pedig a koboldok is azt akarják, hogy ássam elő Scabiort. Több, mint egy hónapja a keresésével töltöm a munkaidőm nagy részét, de elnyelte a föld. Kezdek kifogyni az ötletekből... a kentaurokat inkább csak azért keresem, mert meguntam Londont. Nem szoktam ennyi időt tölteni egy helyen.

Megint hazudik, vonta le a következtetést Sirius. Ügyesebben csinálta, mint eddig bármikor, de látta rajta – egyszerűen túlságosan igaznak tűnt, amit mondott.

– Alibi vagy sem, egész jó ötlet – felelte. – Amennyire a jósláshoz, a sorsmágiához és minden ilyesmihez érteni lehet, annyira értenek. Valószínűleg ismerik is Pyrites tudományát, csak elég bölcsek hozzá, hogy ne használják.

– Aha – hagyta rá Lucy. – Na és te? Megint Dung voltál?

Sirius bólintott. – Harry-t figyeltem... – Felderült az arca. – Persze nem hagyja annyiban Umbridge baromságait. Önvédelmi szakkört alapítanak a barátaival...

– Umbridge ellen inkább dühkezelési szakkör kéne.

– ...Dumbledore Serege lesz a neve!

Lucy slusszkulcshoz közeledő keze megdermedt.

– Dumbledore Serege? Ez elég furán hangzik.

– Szerintem telitalálat – jelentette ki Sirius.

Lucy furcsa, hűvös arckifejezéssel nézett rá.

– Az biztos – mondta halkan. – Elvégre megint egy csapat iskolás gyerek nyakába szakad mindaz, amit Dumbledore-nak kéne megoldania.

– Te is dühös vagy rá Sturgis miatt?

– Miért, te talán nem vagy rá dühös, amiért bezárt abba a sötét lyukba az anyád rikácsoló portréja meg a félőrült házimanód mellé?

– Dehogynem – sóhajtott Sirius. – Rohadtul utálom ezt az egészet! De itt nem én vagyok az érdekes, nem te, és nem is Sturgis, hanem a cél, amiért küzdünk. Amiért áldozatokat kell hoznunk...

– A nagyobb jó – morogta Lucy. – Ez már akkor is bőven lejárt lemez volt, amikor megszülettem.

– Az élet nem igazságos – vont vállat Sirius. – Sokszor a legjobb emberekkel történnek a legnagyobb szörnyűségek, mi pedig tehetetlenül nézzük. A háború alatt is így volt... és most megint háború lesz.

– Nahát, hogy megváltozott a véleményed, mióta néha kiteheted a lábad a Grimmauld térről! – csipkelődött Lucy. – Szóval hirtelen oké lett, hogy mindenki vásárra viszi a bőrét, csak Dumbledore nem?

– Ő is vásárra viszi – vetette ellen Sirius. – Mindig is az események sűrűjében volt; de most kivár. Muszáj megtartania az iskolaigazgatói posztját. Ha azt is bukja, súlyos hátrányba kerülünk!

– Ha Umbridge-en múlik, bukni fogja – morogta Lucy.

Sirius felvonta a szemöldökét. – Miért haragszol ennyire Dumbledore-ra?

– Nem rá haragszom, hanem az egész univerzumra. – Lucy cigarettát kotort elő a Cadillac kesztyűtartójából, és rágyújtott. – Hazavigyelek? Ez a kocsi is zsupszkulcs lett, mint az előző. Kigurulunk a falun túlra, feloldom egy pillanatra a záróvarázslatot, és már meg is pattantunk innét.

– Kösz – mondta gyorsan Sirius. – Van Százfűleved? Maradt egy Dung-féle hajszálam...

– Egy lélek sincs ilyenkor az utakon – legyintett Lucy. – Amúgy sem akarom egész úton azt a baromarcút bámulni. Még a végén lelkifurdalásom lesz.

A Cadillac kigurult a Szellemszállás mögül, és a legközelebbi sztráda felé vezető földútra kanyarodott. Sirius egy ideig csendben hallgatta a motor zúgását; gondolatai akaratlanul is Mundungusra terelődtek. Vajon hol lehet most? Él még egyáltalán? Rájött, hogy egy másik valóságban van, vagy még mindig őket keresi? Esetleg odaát is nekiállt kiépíteni az üstbizniszt?

Vajon él egy másik Dung is abban a másik valóságban, akivel találkozhat? Mi történik akkor?

– Amúgy hülyeség – mondta váratlanul Lucy.

Sirius zavartan pislogott. – Micsoda?

– Amit a kentaurokról mondtál. Nagyjából annyira bölcsek, mint az öreg Ebshont.

– Szóval tényleg ismered őket? Hallottam, hogy valami ilyesmire célzott, de a sztorijainak már akkor sem volt sok közük a valósághoz, amikor engem tanított.

– Az túlzás, hogy úgy általában ismerem a kentaurokat – felelte vonakodva Lucy –, de ismertem közülük egy párat. A legközelebbről egy Ronan nevűt. Meg... pár hétig éltem is köztük.

– A kentaurok között?! – Sirius rábámult. – De hát ki nem állhatják az embereket!

– Ja. Ez közös bennünk.

– De hogyan...

– Nem érdekes, régen volt. – Lucy megvonta a vállát; látszott rajta, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést. – De meg akarom találni Ronant, vagy valakit, aki elvisz hozzá. Nem csak Scabior miatt lenne fontos... valami mást is kérdezni akarok tőle, és talán válaszolna is. Az van, hogy rohadtul aggaszt, amit Caramel – pontosabban Caramel megátkozója – a varázslényekkel tervez. Gnarlak belenézett az új törvénytervezetekbe, és az van, hogy nagyjából öt perc alatt az összes varázslényt a minisztérium ellen hangolja majd, a koboldokat kivéve... – Lucy egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelné, bölcs dolog-e kimondania, amit gondol, ám végül folytatta. – A többi lény nem csipázza ám a koboldokat. A Gringotts intézménye miatt úgy gondolják, összefogtak velünk, varázslókkal. Nem tetszik nekik, hogy olyan nagyra vannak magukkal...

– Megértem, nekem se tetszik – dörmögte Sirius.

Az autórádió, mely eddig udvarias hallgatásba burkolózott, egyszerre magára talált, és kegyetlen hangerővel belekezdett a Led Zeppelin harmadik lemezébe.

– Kár a gőzért, haver – mondta jókedvűen Lucy. – Mára már befejeztük a vadá... mi a franc?!

Az egész egy pillanat műve volt. A lejátszódó jelenet leginkább arra emlékeztetett, amikor az ember szélvédője előtt átrepül egy szarvas; ám az út közepére roskadó test nem szarvasé volt – még csak nem is állaté.

Legfeljebb félig.

Lucy tövig nyomta a féket, de így is majdnem elkésett: a Cadillac orra szinte súrolta a sebesült kentaurt. A lény az esés okozta fájdalomtól – vagy valami mástól – elveszítette az eszméletét; emberi mellkasa több sebből vérzett, egyik patás lába pedig törötten, magatehetetlenül hevert fényes szőrű lóteste mellett. Siriusnak olybá tűnt, mintha menekülőben lett volna valami elől, üldözői azonban nem tűntek fel. A rádióból dübörgő zene miatt nem lehetett benne biztos, de mintha távolodó paták zaját hallotta volna.

Lucy reflexszerűen kirántotta a slusszkulcsot, és fürgén kiszállt az autóból; arcára a sajnálat és a bűntudatos elégedettség furcsa keveréke ült ki. Sirius önkéntelenül pálcát rántott, mielőtt követte – be kellett vallania magának, hogy csodálja a nyugalmat, amivel a boszorkány a sebesült lényhez közelített. A helyzet minden volt, csak nem veszélytelen...

Sirius a Tiltott Rengetegben való bolyongásai során számos alkalommal látta már az erdő mélyén lakozó kentaurcsorda egyes tagjait, de erre a példányra nem emlékezett: izmos lótestét fényes, aranysárga szőr borította, emberi haja pedig hozzá illően szőke volt. Arcvonásait mintha márványból faragták volna; ájultában is a fájdalom kifejezésébe torzultak.

– Kérted, Dawlish, hát megkaptad – dünnyögte Lucy. Egyik kezével óvatosan feltolta a kentaur csukott szemhéját; majd amikor az nem reagált, tettrekészen felpattant. – Oké... akkor nyomás! Bepakoljuk hátra.

– Micsoda? A kocsiba?

– Csak nem dobom a hátamra! – vont vállat a boszorkány egykedvűen. – A lehető leggyorsabban a lehető legtávolabb kell vinnünk a fajtársaitól, akik nyilvánvalóan rátámadtak. Nézd azokat a sebeket...

– Szerinted egy másik kentaur nyilától származhatnak? – vonta fel a szemöldökét Sirius.

– Tippem is van, melyikétől – felelte sötéten Lucy.

Sirius erőnek erejével visszanyelte az összes olyan kérdését, amit a boszorkány túl személyesnek találhatott volna.

– Meg tudod gyógyítani?

– Majd kiderül – vont vállat Lucy. – Pár napig még biztosan élni fog... már ha nincs belső vérzése, meg ilyen szarságok. A törött csont semmiség, Remusnak minden telihold után volt vagy három... – Váratlanul elhallgatott. – Gondolom, te is összeraktad már párszor – tette hozzá szűkszavúan.

Sirius nem szólt, csak bólintott. Lucy ellépett mellőle, és hozzálátott, hogy egy álcázott tágítóbűbájjal kényelmessé tegye a lény számára a Cadillac hátsó ülését.

– Vigyük a Grimmauld térre! – vetette fel Sirius.

– Sosem juttatjuk át a Fideliuson...

– A 13-ra gondoltam.

– Szar ötlet! Utálom azt a helyet.

Sirius összefonta a karját. – Akkor mégis mit javasolsz, hová vigyük?

Lucy megvakarta a fejét.

– Hát... épp az Intercontinentalban lakom. Tök diszkrét hely, a muglik sosem kérdezősködnek!

Sirius visszafojtotta a nevetését.

– ...elsőre a Gringotts jutott eszembe, de inkább nem játszanám meg. A takarító kobold így is berágott rám, mert a falhoz vágtam egy üveg Johnnie Walkert, és nem hitte el, hogy véletlen volt.

– Ha azt akarod, hogy mindenki békén hagyjon, tényleg inkább a Grimmauld térre kellene vinnünk – váltott taktikát Sirius.

– Egye fene, ha annyira akarod – vont vállat a boszorkány.

Egyszerre lendítették a pálcájukat, hogy a Cadillac hátsó ülésére lebegtessék az ájult kentaurt. Lucy fürgén bemászott utána az autóba, és elmormolt néhány védőbűbájt; azután elkomorodva vizsgálta meg a csúnya sebből kiálló csontot. Sirius – jobb belátásra ellenére – bedugta a fejét a nyitott ajtón, és nyíltan kimondta:

– Félsz valamitől.

– A kentaurok csontozata nem olyan, mint a miénk. Ha rosszul forr össze... – Lucy megrázta a fejét. – Nem érdekes. Jól fog, és kész. Muszáj neki.

Sirius egy darabig csak nézte őt, aztán megértette.

– Attól félsz, hogy sánta marad... és akkor gyűlölni fog, mert nem hagytad, hogy meghaljon.

Lucy szaggatottan bólintott. – Ez itt eléggé csúnya – mondta. – A kentaurok meg büszke idióták. Amikor ilyen sebeik vannak, általában hagyják egymást meghalni. Ha nem képesek többé szaladni, vadászni, az ügyességüket fitogtatni, akkor úgy gondolják, többé nem is érnek semmit. Ezért is nem lehet fogságban tartani őket: egyszerűen belehalnak, ha elveszik a szabadságukat. Megvadulnak... és olyankor puszta kézzel is ölnek.

– Hát – mondta Sirius –, akkor megállhatnánk egy kocsmánál, vagy valami. Jól esne pár centi whiskey, mielőtt szétlapítják a fejem egy kövön.

Lucy kiegyenesedett – de vissza is görnyedt rögtön, mivel jól beverte a fejét a Cadillac ajtókeretébe.

– Meg se próbálsz rábeszélni, hogy hagyjam itt?

– Lenne értelme?

A boszorkány válasz helyett visszakászálódott a vezetőülésre, és begyújtotta a motort; Sirius pedig azzal a reményteli sejtéssel foglalt helyet mellette, hogy az egyetlen lehetséges módon talált ki egy agyafúrt kommunikációs csapdából.

Lucy nem hajtott be Roxmortsba; a külső bekötőúton kerülte ki a települést, és – Sirius nagy meglepetésére – a roxforti birtok alatt hajtott el egy keskeny szerpentinen. Már esteledett: a hatalmas, száztornyú kastély ablakai megsokszorozták a környező dombok mögé bukó napkorong sugarainak fényét. A kviddicspálya fölött apró alakok köröztek; Sirius eltűnődött, vajon Harry is köztük van-e.

Innen, messziről nézve egészen olyan volt, mintha nem egy nárcisztikus zsarnok uralkodna az iskolában.

– Mégis haza kéne hoppanálnod – szólalt meg Lucy, amikor a Roxfort eltűnt a láthatár mögött, a lejátszó pedig ismét életre kelve belekezdett a Going to California lassú nyitóriffjébe. – Patás barátunk nincs olyan állapotban, hogy beindítsam a zsupszkulcsot... a fene se tudja, mi történne vele az úton. Notórius gyorshajtó vagyok, de így is jó sokat kell még zötykölődnünk. Valaki észre fogja venni, hogy eltűntél.

– Tonks játssza a szerepemet – vont vállat Sirius. – Nem lesz gáz.

Utóbbi kijelentésében egyáltalán nem volt biztos, abban viszont igen, hogy nem hajlandó egyedül hagyni a boszorkányt egy veszélyes – és potenciálisan dühös – varázslény társaságában. – Szóval... mit csinálunk vele, ha felébred? Alkudozunk? Segít nekünk, cserébe meggyógyítjuk?

– Szó sincs róla – vágta rá Lucy. – Inkább könyörgünk neki, hogy segítsen, különben kipurcanunk. El kell hitetnünk vele, hogy az ő megkérdőjelezhetetlen bölcsessége az egyetlen dolog, ami még megmentheti nyomorult kis életünket. – Fanyarul elmosolyodott. – Szóval úgy működik, mint kábé az összes pasi.

– Ha ennyire szar véleményed van rólunk, akkor miért nem lányokkal jársz? – szaladt ki Sirius száján.

– Próbáltam, de alapvető gondok vannak.

– Például?

– Például, ők még rosszabbak. És még csak nem is érdekelnek... na érted.

Sirius már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor rádöbbent, hogy nincs mit mondania. Szavak helyett ugyanaz a különös, fullasztó érzés-egyveleg fogta el, ami a boszorkány jelenlétében olyan gyakran: a sürgető vágy, hogy mondjon valamit és a kínzó szorongás, hogy valami rosszat mond; kíváncsiság és belefáradás; a megértés vágya és a feszült tudat, hogy kérdései óhatatlanul újabb falakba ütköznek majd.

– Hagyd abba! – mondta váratlanul Lucy.

– Micsodát?

– Ezt. Amit csinálsz.

– A... lélegzést?

– Akár. – Lucy megint görcsösen szorította a kormányt. – Meg hogy kihúzol belőlem dolgokat. Beszéltetsz. Hagyod, hogy csináljam a faszságaimat, aztán kihúzol a gödörből. Megpróbálsz megérteni.

Sirius szeretett volna belesüppedni a bőrülésbe, és örökre eltűnni.

– Miért? Ennyire szörnyű érzés?

– Azért, mert nemsokára abbahagyod – felelte kíméletlenül Lucy. – Ahogy mindig, mindenki abbahagyja. És egyre nehezebb elviselni.

– És mi lesz, ha nem hagyom abba?

– Mindig mindenki ezzel jön. Remus is égre-földre esküdözött.

– Remusnak van egy sötét oldala, te meg nem vagy hülye. Tudtad, amikor kikezdtél vele...

– Nem kezdtem ki vele! – csattant fel Lucy. – Csak barátok voltunk, és pont ettől olyan szar ez az egész – mert a barátaiban megbízik az ember...

– Ha egy kicsit kevésbé sajnálnád magad, talán észrevennéd, hogy megbánta! – csattant fel Sirius. – Vagy azt hitted, ő az egyetlen kettőtök közül, aki egy másodperc alatt vágta el magától a másikat? Vagy kettőnk közül, ha már itt tartunk...?

Csend lett az autóban; csak az ájult kentaur ziháló lélegzetvételét, és a lejátszóból duruzsoló zenét lehetett hallani.

– Egyszer már megbeszéltük ezt az egészet – vont vállat Lucy. – A Ritzben. Csak nem emlékszem, mi a franc lett a vége.

– Én sem – felelte Sirius. Igyekezett minél barátságtalanabb hangnemet megütni, de önkéntelenül megrándult a szája sarka.

– Akkor most mi lesz?

– Kénytelenek leszünk újra megbeszélni, csak kevesebb tequilával.

– Szar ötlet. Akkor – gondolom – őszinték voltunk, most meg csak hazudoznánk összevissza.

– Józanul is tudok őszinte lenni... – Sirius az ujjait ropogtatta. – De nem biztos, hogy jó ötlet.

– Biztos, hogy nem jó ötlet.

– Pedig egyszer muszáj lesz. Újra és újra eljutunk erre a rohadásig megunt pontra: amikor kijátszod a „szomorú, sebzett lelkem van, három lépés távolság" – kártyát, amit igazából nekem kellene, csak én nem drámázom feleslegesen.

Lucy rápillantott. – Aha, szóval nem drámázol feleslegesen.

– Tényleg nem! – Sirius dacosan összefonta a karját. – Te viszont mintha egymagad tartanál igényt a világ összes szenvedésére. És mindenkit birtokolni akarsz...

– Kurvára nem ittam eleget ahhoz, hogy erről beszélgessünk! – morogta Lucy. – Egyáltalán, mit számít neked ez az egész? Nem mindegy, hogy sebzett lelkem van-e, vagy normális?

– Te aztán tényleg rohadtul béna gondolatolvasó vagy! – förmedt rá Sirius. Maga sem értette, mi szült benne ekkora indulatot, de a Cadillac utastere egyszerre fullasztóan szűknek tűnt; ezzel egyidőben pedig felerősödött benne a késztetés, hogy a vállánál fogva megragadja a boszorkányt, és addig rázza, míg nem hajlandó értelmesen viselkedni.

– Akkor mondd ki, hogy mire gondolsz! – vágott vissza Lucy. – Mert hogy neked se tiszta, az fix!

Száraz, sípoló zaj hallatszott; valaki megköszörülte a torkát.

– Következtetéseim szerint a kétharmadát hallhattam ennek a beszélgetésnek – mondta egy rekedt, erőtlen hang –, és ezen a ponton azt hiszem, inkább megadnám magam a Plútó hívásának, és gyorsan meghalnék.

Lucy és Sirius egy emberként kapták hátra a fejüket; a Cadillac egy pillanatra a dupla záróvonal vészes közelségébe sodródott, ám ez egyiküket sem érdekelte. A hátsó ülésen heverő kentaur ugyanis magához tért, és őket nézte. Tekintete, bár fájdalomtól ködös, értelmes volt és éber; valószínűtlenül kék szemei egyenesen Lucy arcára szegeződtek.

– Öhm... helló – nyögte ki a boszorkány. – Bocs, amiért... izé, szóval nem vettük észre, hogy felébredtél.

– Éreztem, hogy valami nincs rendjén – felelte tárgyilagosan a kentaur. – Nem fáj.

– Nem...? Öh, izé, az nem jó jel... – Lucy visszakapta a tekintetét az útra, megvakarta a fejét. – Egyáltalán nem érzed a végtagjaidat?

– Én voltam – szólt közbe Sirius. – Sima bűbáj, egy perc alatt el lehet tüntetni. A főiskolán használtuk kisebb sérülések okozta fájdalmak enyhítésére...

– Kisebb sérülések?! – förmedt rá Lucy. – Ez egy nyílt törés, te idióta!

Sirius agyán átfutott, hogy a börtönévek alatt aránytalanul megnőhetett az általa elviselhetőnek titulált fájdalom mennyisége.

– Goron figyelmeztetett, hogy az emberek kegyetlenek – mondta a kentaur –, de azt nem gondoltam, hogy gyerekes torzsalkodásukkal próbálják majd megbontani az elmém épségét.

– Ez így cseszettül szórakoztató lesz – morogta az orra alatt Lucy.

– Épp segíteni próbálunk rajtad – szólt hátra Sirius. – Tele vagy sebekkel...

– Nem segíthetsz rajtam, ember! – felelte lakonikusan a kentaur. – Nézz meg jól! Nézd a lövések nyomát a bordáim között. Mit gondolsz, lesz hová visszamennem, ha összeforr a lábamban a csont? Hiszen mindketten értitek, mi történt velem – de azt akarjátok, hogy hangosan is kimondjam, mintha az egyértelmű igazság holmi titok lenne, melyet kedvemre kinyilatkoztathatok vagy elrejthetek. Különösek vagytok ti, emberek... kiváltképp te – pillantott Lucyra. – Látod a gondolataimat. Észleled hullámzásukat, irányukat, de nem tekintesz beléjük; hogy tiszteletből, félelemből vagy bölcsességből-e, azt nem tudom.

– Egyik se, csak nem vagyok hülye – vont vállat Lucy. – Másképp működik az agyad, mint az enyém: ha olvasni próbálnék benned, talán bele is őrülnék. Egyébként nehéz elhinni, hogy a csordád elüldözött egy sebesülés miatt...

– Nem a sebesülésem miatt üldöztek el – felelte a kentaur. – Azért sebesültem meg, mert elüldöztek.

– Micsoda?! – fakadt ki kórusban Lucy és Sirius.

– Goron és Magorian szerint veszélyt jelentek a csordámra. Amikor ma ismét megzavartad az erdőnk nyugalmát, le akartak rohanni, de visszatartottam őket – és akkor ellenem fordultak.

– Te tartottad őket vissza? – Lucy hangja furcsán csengett. – Nem Ronan?

– A csillagok hatalmas utat tettek meg azóta, hogy Ronan, Goron és te együtt jártátok az erdőt, Lucy Dawlish – felelte a kentaur. Sokszor kelt fel a nap, és sokszor áztatta eső a földet; a hátast pedig, amelyet kimentettél a mocsárból, Aragog fiai eszik a porhanyós földben. Gonosz módon ontották vérét!

– Ezt nem akartam tudni – felelte csípősen a boszorkány. – De Ronan... nem fogta fel, hogy őt keresem?

A kentaur kissé oldalra döntötte a fejét.

– Ronan továbbra is birtokában van kivételes észbeli képességeinek; nemhiába akarták oly sokan, hogy ő legyen a csordánk vezére Magorian helyett – mondta. Türelmesen csengett a hangja, a horpasza azonban szaporán emelkedett-süllyedt.

– Szóval nem akar velem beszélni.

– Hogy mit akar és mit nem akar Ronan, azt talán még a Vénusz sem tudja... annyi azonban bizonyos, hogy Goron kezét egy alkalommal visszatartotta a barátságotok emléke. Kitartásod azonban, mellyel erdőnk nyugalmát újra és újra megzavartad, végül felkorbácsolta dühét. Nem volna jó az ő vagy Ronan útjába kerülnöd; és aligha válaszolnának faggatásodra!

– Honnét veszed, hogy faggatni akarjuk őket? – kapott a szón Sirius.

– Hálót font körétek a végzet – felelte az érdeklődés legapróbb szikrája nélkül a kentaur; bár nem érezhette, lóteste lázas fájdalomtól rázkódott össze. – Közel a halálom, így még világosabb előttem, amit a ti szemetek nem lát... a szálak kuszák, de világosan mutatják az út végét. Magatok is érzitek titkon, azért próbáltok oly nagy erővel szabadulni a hálóból.

– Nem kell a drámai felhang! – mondta Lucy. – Nem hagyom, hogy meghalj. Meg tudlak gyógyítani, Ronan megtanított rá.

– És ugyan miért tennéd ezt velem? Nem ereszthetsz vissza oda, ahonnét jöttem. A csordám többé látni sem akar! Nincs már helyem a világban. – A kentaur szelíden mosolygott. – Az örök körforgás nem gonosz dolog, Lucy Dawlish. Szabályos, törvényszerű, és egy nap mindannyiunkat elnyel; téged éppúgy, mint engem.

– Az a helyed a világban, hogy segíts nekem! – csattant fel Lucy. – Nem véletlenül beszélsz hálóról meg szálakról. Valaki belepiszkált a sorsomba, és azóta nem úgy történnek a dolgok, ahogy kellene. Azt keresem, aki az egészért felel – egyszer már a nyomára bukkantam, de kicsúszott a kezeim közül. Nélküled esélyem sincs megtalálni! Szóval mi lenne, ha átugranánk azt a részt, ahol büszkén visszautasítod a gyógyulást? Ha ez megnyugtat, nem azért szedtelek össze, mert olyan csodálatos és önzetlen ember vagyok. Egyrészt túl keskeny volt az a rohadt út, hogy kikerüljelek, másrészt cserébe jól ki foglak használni. Tudod – mint egy igazi, hús–vér, hamisítatlan, szararc emberi lény.

A kentaur elkínzott arcán mosolyszerű kifejezés suhant át.

– Te nem olyan vagy, amilyennek Goron az embereket leírta – mondta. – Világosan beszélsz.

– Szóval Goron szerint nem beszélünk elég világosan. – Lucy elvigyorodott. – Nem érzel ebben némi iróniát, kedves... mi is a neved?

– Firenze.

– Örvendek. Izé – az én nevemet már tudod, ő meg arra is hallgat, hogy hé, seggfej!

– A nevek felcserélhetők – szólt közbe Sirius.

Hosszú, kényelmes csend telepedett a Cadillac utasterére.

– Mi lesz most velem? – kérdezte nyugodt beletörődéssel Firenze, amikor a lejátszó a Led Zeppelin negyedik albumával is végzett.

– A bűbájaink életben tartanak, míg haza nem érünk – felelte Lucy. – Aztán nekilátunk a csúnya, csontforrasztós résznek; te pedig nálam maradsz, míg jobban nem leszel. Amikor megerősödtél, kitaláljuk, mi legyen veled. A Főnix Rendje majd segít.

Sirius most először látta nyugtalannak a kentaurt.

– A Főnix Rendje... – ismételte lassan. – Hol van az a hely, ahová most viszel, Lucy Dawlish?

– Londonban – felelte zavartan a boszorkány. – Grimmauld tér 13, ha mond ez neked bármit...

Firenze olyan sokáig hallgatott, hogy Sirius ismét hátrapillantott, hogy ellenőrizze, lélegzik-e még. Lélegzett – különös, révedt tekintete azonban olyan dimenziókban járt, ahová Lucy meg ő nem érhettek el.

– A tizenhármas szám és a főnix – mondta halkan. – Hát valóban igaz.

– Ebbe azért nem érdemes sok mindent belelátni – mondta ingerülten Lucy. – Csak egy házszám, meg egy gyúlékony tyúk...

– Magorian megjósolta – mondta Firenze. – Figyelnem kellett volna rá... de aligha sejthettem, hogy a beteljesülés az életem végét jelenti!

– Miféle beteljesülés? – csattant fel Lucy. – És szállj már le erről az életed vége-témáról, a Jupiter billentsen seggbe!

Firenzét nem hatotta meg az indulat.

– Jó előre megmondták a csillagok, hogy eljön még ez a nap – felelte. – A fájdalom, az árulás, a zúgó acélszörnyeteg, a főnix és a tizenhármas szám. Most meg kell tennem azt, ami lehetetlen; ellenkező esetben kinyílik a semmi szája, és mindannyiunkat elnyel. – Firenze olyan könnyed hangon mondta el mindezt, mintha az időjárásról beszélne. – Ebből két dolog következik, Lucy Dawlish: te valóban meg fogsz gyógyítani, én pedig segítek megtalálni, akit keresel. Ez a sors parancsa.

Csend lett a Cadillac utasterében. Sirius lopva Lucyra emelte a tekintetét; a boszorkány úgy bámult előre az autópályán, mintha valami lebilincselően érdekes dolgot vett volna észre a horizonton.

Az arcán félelem ült.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)