A Gringottsban az a hír járta, hogy Lucy Dawlish frissen felfogadott titkárnője azért maradt a bankban, hogy helyette birkózzon meg a nyakába szakadt munkamennyiséggel. Rossznyelvek szerint a földöntúli szépségű, nyíltan ambiciózus Fleur Delacour egyenesen az ő helyére pályázott; Lucy Dawlish határozott meggyőződése szerint azonban az egyetlen dolog, amire új kolléganője pályázott, az volt, hogy minél hatásosabban az idegeire menjen.

– Nem, nem tudom, mit tervez Scabior – fakadt ki, aznap legalább huszonötödszörre; és olyan mozdulattal pöckölte le a hamut cigarettája végéről, mintha személyes sértést akarna megtorolni vele. – És azt sem tudom, kicsoda valójában Jókora Seggfej. Meg azt sem, hogy mi lett Dunggal, vagy hogy ki nyeri a Szombati Boszorkány havi nyereményjátékának következő fődíját. Van még kérdés?

A Gringotts földszinti fogadótermeiből nyíló belső udvaron álltak, a bank jellegzetes, ferde oszloprendszerének árnyékában. Lucy azért jött ide, hogy végre egyedül lehessen; a koboldok nem igazán kedvelték a szabad levegőt, a Gringotts emberi dolgozói pedig nemigen merték megkockáztatni, hogy munkakerülésen kapják őket itt. A koboldoknak ugyanis – mint az több szóváltás apropójául szolgált Lucy és korábbi felettese, Bogrod között –, merőben más elképzeléseik voltak a szünetek ideális hosszáról, mint emberi kollégáiknak.

– Úgy 'sinálsz, mintha nem is akarhnád kiderhíteni – vont vállat Fleur. – Mint á methróban. Elszáládsz áz emberhek elől.

Lucy olyan csúnyán nézett rá, ahogy csak tőle telt. – Mondd, nincs véletlenül randid Billel jó messze innen?

Fleur méltatlankodva rázta a fejét. – Munkáidőben?

– Úgy az igazi. – Lucy bosszúsan elnyomta a csikket, és rágyújtott egy újabb szál Marlboróra. – Nézd, biztosan nagyon rémisztő lehet neked ez az egész. Úgy értem, előbb kiderül, hogy a pasid Tudjukki után kémkedik, miközben a miniszter titkos megbízatására elátkozott széfeket bizergál, aztán megismerkedsz az exével, aki szabadidejében a jövőbe utazgat... szóval sok ez egyszerre, na. Nekem is sok lenne. Hány éves vagy egyáltalán, tizenhét?

– Tizennyolc – felelte Fleur olyan daccal, mint bármelyik kamasz, akitől megtagadtak pár hónapnyi élettapasztalatot.

– Bocs, szóval tizennyolc. – Lucy megregulázta rendetlenkedő arcizmait. – Nem lenne egyszerűbb, ha szépen elfelejtenéd ezt az egészet? Csomó mindent láttál tegnap, amit nem lett volna szabad. Izgalmasnak tűnik az egész, persze, de a Rend ellenségei veled sem bánnának kesztyűs kézzel... mármint, ha tudsz róluk.

– Áz elmúlt évem azzal telt, 'ogy 'alálos veszélyben voltám, és emberhek ezt látványosságként nézték – vont vállat Fleur. – Nem félek.

– De most nem lesznek itt a tanáraid, hogy segítsenek, és nem tudod, mikor jön a következő hülye próbatétel.

– ...érhte tennéd, igaz?

Lucy megdermedt, háta mögé rejtett pálcája hegyén kihunyt a felejtésátok kék szikrája.

– Nem válámit láttam, ámit nem lett volna szábád, 'ánem válákit. – Fleur jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Megérhtem. De ne felejtsd el, 'ogy Bill is tágjá á Rendnek. So'ásem árhulnám el egyik tagját sem!

– Nem tudom, mi a francról beszélsz, de ha elkezdenénk sorolni, mi mindent láttál, amit nem lett volna szabad, reggelig itt ülnénk! – förmedt rá Lucy. – Tőlem akár a homlokodra is írhatod, hogy NYÍRJ KI, CÉLPONT VAGYOK, de ne nálam reklamálj, ha nem éred meg a másnap reggelt.

Fleur mosolygott. – Mindig ilyen rhosszul 'ázudsz?

– Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el – felelte Lucy, erőt véve magán. – Egy lerendezett adóssági ügyön kívül semmi – semmi – nincs köztem és Sirius Black között. Nincs közünk egymáshoz, értve? És ha még egyszer felhozod ezt a témát, ki vagy rúgva.

Fleur mintha mondani akart volna valamit, de Lucy könyörtelenül a szavába vágott.

– Lehet, te meg vagy róla győződve, hogy a rideg álarcom érző lelket takar, de majd idővel rájössz, mi van alatta. Nem ismersz, nem tudod, miért vagyok itt, és miért segítek a Rendnek. Azt hiszed, hogy tudod, mert okos csaj vagy, de tévedsz! Úgyhogy azt ajánlom, becsüld meg az alkalmat. Nem fogok még egyszer szólni, mielőtt megátkozlak.

A pálcája hegyéből a gondolat sebességével tört ki a varázslat. Egyszerű zagyváló átok volt, hatása alig pár percig tartott; de ez a pár perc éppen elég volt ahhoz, hogy Lucy kikerülje a kotnyeles boszorkányt, Fleur pedig hirtelen késztetést érezzen, hogy inkább Bill Weasley agyára menjen az övé helyett.

Hülyeség lett volna felejtésátkot szórni rá, szögezte le magában Lucy, miközben visszaindult az irodájába a széles márványlépcsőn. Egy elszánt amneziátor – vagy egy kellően szerelmes átoktörő – visszahozhatta a kitörölt emlékeket; sőt, azok beavatkozás nélkül is árnyékként, testetlen visszhangként kísértettek volna tovább Fleur tudatában. Egyébként is kényelmes volt a gondolat, hogy van egy beosztottja, aki előtt nem kell titkolóznia.

Lucy kénytelen volt beismerni, hogy Fleur Delacour a korához képest feltűnően érett gondolkodású és talpraesett. Éleslátása általában az őt körülvevő személyekre is kiterjedt; ezért is lepte őt meg annyira, hogy mint mindenki más, Fleur is azt hitte, hogy Sirius meg ő valami mugli ponyvaregénybe illő titkos viszonyt folytatnak. Nem látja, mennyire lehetetlen ez?! Hiszen Remusszal is lehetetlen volt; Bill esetében pedig a körülmények ítélték halálra a dolgot.

És persze az, hogy kiszeretett belőle.

Lucy Dawlish számtalan rövidebb-hosszabb (de inkább rövidebb) afférba keveredett már kalandos élete során, és ezek nagy részében kínosan ügyelt rá, hogy az illető románcnak még véletlenül se lehessen jövője; megfigyelte ugyanis, hogy az iránta érdeklődő férfiak általában nem tartják sokra a nőket, így a hálószobán kívül iránta sem mutatnak különösebb érdeklődést.

Amíg arról volt szó, hogy két hónapig időzik egy egzotikus országban, majd továbbáll, mindez egy cseppet sem zavarta őt; a jelenség azután vált kényelmetlenné, hogy régi roxfortos barátai sorra kezdték küldeni neki az esküvői meghívókat. Lucy egyik ünnepségre sem ment el, de gazdag nászajándékokat küldött, és hosszas levelekben számolt be (olykor kitalált) kalandjairól. Az eltelt évek tapasztalata csak megerősítette benne, amit a lelke mélyén mindig is tudott: minél jobban megismeri őt egy férfi, annál messzebb akarja tudni magától.

Egyébként is, ki a fenének kellene egy olyan nő, aki gondolatolvasó, reggelire vodkát iszik, és mocskosabb a szája, mint egy kerti gnómnak?

Lucy dühösen rótta a lépcsőket. Fleur az oka, hogy már megint ezen gondolkodik, holott réges-régen letisztázta magában a kérdést! Valamit valamiért, és kész. Nem mindenkinek adatik meg, hogy szépen férjhez menjen, és halála napjáig nyugton üljön a fenekén egy szakajtóra való gyerekkel. Neki aztán végképp nem való az ilyesmi! Lehet, hogy természetszerűleg vágynia kellene rá, de a háta közepére sem kívánja, annyi szent.

Persze néha jól jönne, ha nem lenne olyan végtelenül, rettegést keltően egyedül, de ez sem létfeltétel. Van stabil munkahelye, ott észrevennék, ha eltűnne; és Gnarlak van elég profitorientált ahhoz, hogy gondoskodjon róla. Elvégre a Scotland Yardtól is megvédte őt – kérdés, kiderül-e valaha, mit akart tőle a Scotland Yard...

Talán nem is Sirius személyéhez ragaszkodnak annyira az emberek; inkább a puszta gondolathoz, hogy neki, Lucynak legyen valakije. Mivel legutóbb Sirius társaságában tűnt el, kézenfekvő, hogy ő lesz a kijelölt személy; újabb bizonyítékaként annak, hogy senki sem ismeri őt igazán. Sirius Black aztán igazán nem az esete! Mindenben tehetségesebb nála, leszámítva talán a koktélkeverést, és távolról sem elég jóképű. Valaha persze az lehetett, de a börtön meggyűrte az arcát, tapintható rajta a szenvedés.

Félelmetes ember, kivéve, amikor mosolyog. Olyan ember, akinek a haragja veszedelmes lehet.

Olyasvalaki, aki soha rá sem nézne egy hozzá hasonló hülye kis csitrire – és ez el is dönti a kérdést egyszer s mindenkorra!

Pontosabban, ha lenne itt egyáltalán bármiféle kérdés, akkor ez most eldönthette volna.

...persze ha valami szép és ideális világban élne, ahol választhat, akkor tulajdonképpen valaki olyat választana, mint Sirius. Egy talpig becsületes, bátor embert, aki ezzel együtt sem karót nyelt, és nem csinál maga alá, ha netalántán meg kellene őt védenie Voldemort nagyúrtól...

Lucy engedélyezett magának egy pillanatnyi gúnyos mosolygást, mielőtt benyitott az irodába. Szép is lenne, mi...? Ideje lemondania a rózsaszín ábrándok kergetéséről. Ez itt a valóság: fél Anglia őt üldözi, a másik fele csak simán utálja, Sirius Black pedig egy gyerekes csitrinek tartja, akit be kellene zárni a Grimmauld téri ház padlásszobájába Csikócsőr mellé.

És ez így van jól. Így kell maradnia... nincs is rá esély, hogy megváltozzon.

Persze nyilván senki sem akarja, hogy megváltozzon. Az egész csak amiatt jutott eszébe, mert Fleur már megint erről beszél! A sors mindig az útjába küld valakit, hogy Siriusszal gyötörje: legyen az a titkárnője, Tonks, vagy a Hírverő főszerkesztője. Az a hülye cikk csak olaj volt a tűzre...

Találnia kellene magának valaki mást, akkor békén hagynák – de akit a fél világ figyel, az nem állhat le csak úgy fűvel-fával ismerkedni!

– Koncentrálj! – sziszegte maga elé Lucy. Fleur minden bizonnyal kikerült már a zagyváló átok hatása alól, és úton van felfelé, hogy tovább zaklassa. A legmakacsabb lány volt, akivel Lucy valaha találkozott – egy kicsit talán még nála is makacsabb.

Az irodájában kihalt csend fogadta; aznap nem volt találkozója, Gnarlak pedig továbbra sem került elő. A dolgozószobáját az övétől elválasztó ajtó résnyire nyitva volt, és Lucy halk kaparászást hallott kiszűrődni onnét. Kíváncsisága végül legyőzte; visszafojtotta a lélegzetét, és minden bátorságát összeszedve besurrant a kobold irodarészébe.

Gnarlak holmijait pontosan olyan állapotban találta, ahogy gazdájuk hagyta őket: a szék betolva, az iratszekrény kulcsra zárva, a lefordított whiskey-s poharakon és a pecsétnyomón vékony porréteg gyűlt fel. A félig nyitott függönyön át keskeny, ragyogó fénysáv ömlött a szobába; a boszorkány léptei nyomán további porszemcsék kavarodtak fel, és jártak táncot a délutáni fényben.

Lucy ösztönösen anomáliák után kutatott: a képzeletében törvényszerűnek tűnt, hogy Gnarlak hátrahagyott valamit, ami megmagyarázza szokatlanul hosszú távollétét. Egy asztalon felejtett levelet, egy naptárbejegyzést, egy nyitva felejtett dossziét... de hiába, minden a helyén volt az irodában.

A korábban hallott kaparászás tovább erősödött, és Lucy rádöbbent, hogy egy árnyék mozog az ablak előtt. Amikor egy pálcaintéssel kinyitotta, egy holló röppent be rajta; keringett kicsit a csillár körül, aztán leszállt Gnarlak íróasztalára. Csőréből apró, összehajtogatott papírlapot ejtett a porlepte whiskey-s poharakra; pár pillanatig még méregette Lucy-t ravasz, szurokfekete szemeivel, aztán károgott egyet, és kirepült a nyitott ablakon.

A boszorkány felkapta a papírt, és izgatottan kisimította – amikor azonban elolvasta a ráfirkantott üzenetet, olyan érzés fogta el, mintha a gyomra három emeletnyit zuhant volna.

HILTON, 19:43

– hirdette a felirat J. S. ismerős, firkás betűivel; ugyanebben a pillanatban pedig Fleur kimért hangja csendült a két ajtó közötti térből.

– Leveled érhkezett.

Lucy megkapaszkodott az asztal szélében, és nyugalmat erőltetett az arcára. Miss Véla már így is túl sokat tud, nem hiányzik, hogy ezt is meg kelljen osztania vele...

Gnarlakot tehát ugyanúgy a Hiltonhoz rendelték, ahogy korábban őt is – feltéve, hogy valóban neki szól az üzenet. Elvégre ha J. S. tudta, hogy az előző cetli megtalálásának pillanatában éppen az apja irodájában lesz, akkor azt is tudhatta, hogy most pedig itt... csakhogy ez alkalommal kihagyta a dátumot. Vajon azért, mert mára szól a meghívás? Vagy ezt is neki kellene kitalálnia? Van egyáltalán értelme máról, tegnapról vagy holnapról beszélni egy olyan ember esetében, aki néha csak úgy előrevet másokat az időben, aztán rossz helyre viszi őket vissza?! Mintha az idő nem is ok-okozati összefüggések láncolata volna, hanem valami formátlan-bizonytalan katyvasz...

– 'allottad, ámit mondtam?

– Nem vagyok süket! – mordult fel Lucy. Gyors mozdulattal a zsebébe süllyesztette a papírcetlit, és úgy lépett el az asztaltól, mintha a viselkedésében semmi szokatlan nem volna. – Mindjárt olvasom.

Határozott léptekkel vágott át az irodán, Fleur pedig gyanakodva húzódott el az útjából. Látszott rajta, hogy egymást kergetik a fejében a kérdések, de lenyelte őket, amiért Lucy kifejezetten hálás volt.

Az asztalon csakugyan tekercsbe csavart levél várta; pergamen helyett mugli géppapírra írták. A penna hegye egész sor lyukat ütött rajta: Lucy már ennyiből tudta, hogy Tonkstól jött.

CSESZETTÜL NAGY GÁZ, hirdette öles betűkkel a dátum, megszólítás vagy bármiféle bevezetés nélküli üzenet. TALI A PICCADILLY-N FÉL 8-KOR. SOK MESÉLNIVALÓM VAN. DORA.

– A Piccadilly-n, mi? – dünnyögte maga elé Lucy. – Szép lesz...

Megszokta, hogy valahányszor a barátaival nekiindulnak a sohói éjszakának, egy mugli kórház toxikológiai osztályán éri őket a reggel; a ma esti program azonban ennél lehangolóbbnak ígérkezett. Ha Tonks ennyire sürgősen akar tőle valamit, az csak kétféle dolog lehet: vagy egy viharos szakítás, vagy az, hogy Dumbledore rájött, miféle kalandban volt részük Scabiorral.

Őszintén remélte, hogy barátnője valami friss románc részleteibe akarja beavatni.

Ha nem tűnődik el Tonks lehetséges motivációin, talán észre sem veszi az apró borítékot, amit valaki az íróasztala fiókjába csúsztatott. Csak a sarka kandikált ki a kezeletlen irathalomból; úgy tűnt, mintha véletlenül felejtették volna benne, de Lucy tudta, hogy reggel még nem volt ott. A sarkánál fogva kezdte kihúzni, de nem engedett.

A boszorkány kirántotta a fiókot, és kezébe vette a borítékot. Elsőként a feliratán akadt meg a szeme; a szálkás, dőlt betűkben Sirius Black kézírására ismert.

Nem felejtem el neked – így szólt a rövid üzenet.

Lucy szerint ez elég fenyegetően hangzott. Sirius talán őt okolja a Budapesten történtekért?

Vagy csapda az egész? Feltépi a borítékot, és bubógumógenny, vagy valami más iszonyúság ömlik a kezére?

Ne legyél már hülye! – korholta magát Lucy. Tudta, hogy Fleur rezzenéstelen arccal figyeli; gondosan elfordult hát tőle, és cselekedett.

A boríték egy aranykulcsot rejtett, egy olyan szimbólummal, amit ezer közül is felismert volna – és aminek láttára a torkában kezdett dobogni a szíve.

– A rohadt életbe, ennek teljesen elmentek otthonról!

– Mi törhtént?! – kapta fel a fejét Fleur.

– Semmi...

Lucyval forgott a szoba. A borítékba belebámulva látta, hogy Sirius először annak belsejébe írt valamit, de végül kisatírozta, és csak annyit biggyesztett a helyére:

Fogadd el! Dungtól úgysem kapnál másikat.

– Megint válámi fontos törhtént, és titkolod előlem! – csattant fel Fleur.

– Megjött a kocsi, amit... rendeltem – hadarta Lucy, és már kapta is fel a táskáját. – Holnap tali!

Fleur azonban nem tágított; szemlátomást becsületbeli ügynek tekintette, hogy egy pillanatra se tévessze őt szem elől.

– Minek neked áutó? – tudakolta, miközben lefelé robogtak a lépcsőn. – Hiszen boszorhkány vagy!

– Attól még lehet stílusérzékem – felelte vigyorogva Lucy, és a lány orra alá dugta a kocsikulcsot. – Ha tényleg egy olyan verda vár odakint, amihez ez tartozik, többet az életben nem fogod megkérdezni, mire jó!

– Nem érhtem! – Fleur széttárta a karját. – Á mugli autók nágyok, és zájosak. Ráadásul egyszerhcsák megállnak, mert nincs bennük több üzemányág. Megbíz'atatlanok!

Lucy azonban nem figyelt rá; kirontott a bank főbejáratán, és úgy sietett ki az Abszol útról, mintha maga Voldemort nagyúr kergetné – vagy mintha a késlekedés eltüntethetné, amit keres...

Sirius ajándéka ott várta, ahol általában a Minisztérium elvarázsolt autói állomásoztak akcióra készen: közel a Foltozott Üsthöz, mégis a mugli London szívében. Feltűnőbb már nem is lehetett volna, a járókelők azonban úgy mentek el mellette, mintha úton-útfélen hozzá hasonló autókat kerülgetnének. Bizonyára valami bűbáj teszi...

Nyilvánvaló, hogy Sirius Black teljesen megőrült. Vagy nincs tisztában a mugli pénz értékével.

– Egész jól néz ki – ismerte be kelletlenül Fleur.

– Egész jól?! Van fogalmad róla, milyen kocsi ez?!

Fleur Delacour láthatóan sem a mugli autók, sem a könnyűzene terén nem volt jártas, így nem állt módjában kellő áhítattal fogadni egy rózsaszínre festett, 1959-es évjáratú Cadillac Eldorado látványát; Lucynak pedig pillanatnyilag nem volt rá ideje, hogy befoltozza a műveltségén tátongó űrt – még akkor sem, ha a boldogságtól váratlan engedékenységi roham tört rá.

– Na gyerünk, pattanj be! Velünk jössz Sohóba, és hányásig iszod magad. Ha szerencséd van, pár halálfaló és fejvadász is a nyomunkba szegődik. Úgyis erre vágysz, nem?

Fleur zavartan nézett rá.

– Nem veszhik el á muglik a... jogosításodat, vagy 'ogy hívják? Há részegen vezetsz?

– Ami nincs, azt nem vehetik el – felelte elegánsan Lucy. – Na tűnés! Andiamo, allons-y, ahogy tetszik.

Teátrális mozdulattal illesztette a kocsikulcsot a zárba. A Cadillac balkormányos volt, akárcsak korábban a Chevrolet Impala; süppedős, fehér bőrülésére ereszkedni olyan érzés volt, mintha nyakig merülne egy halom vattacukorba. Mire Fleur bekászálódott mellé az anyósülésre, Lucy nagyjából feltérképezte a műszerfalat, és előrébb húzta az ülését. Egyet fordított a kocsikulcson, mire a műszerfalba illesztett autórádió lelkes sercegésbe kezdett; keresője magától eredt az elérhető adók nyomába. Aztán megmozdult a mennyezet: a Cadillac teteje lassan hátrahúzódott, és illatos, nyári levegő tódult az utastérbe.

Lucy elvigyorodott. Egy sima Cadillac tulajdonosaként sem panaszkodott volna, de egy Cadillac kabrió egészen más dimenziókat nyitott meg az ember előtt. Amikor pedig még egyet fordított a kulcson, és felbőgött a motor, azt is megértette, hogy a negyvenedik életévéhez közeledő autóba több lóerő szorult, mint kellene.

Miközben kigördültek a Charing Cross Roadra, a rádió sikeresen megtalálta az egyik londoni adót. Lucy elmélyülten dobolt a kormányon; hangulatát, ami az imént még az egekben szárnyalt, zavarodottság mételyezte meg. Túl szépnek tűnt a gondolat, hogy egyik pillanattól a másikra csak úgy ölébe hullik egy amerikai luxusverda; a sors ilyenkor cserébe büntetni szokta valamivel...

– Min gondolkodsz most? – tudakolta Fleur.

– ...azon, hogy tényleg Axl Rose volt-e az a csávó, aki '87-ben végigborította a martinimet a Roxy asztalán. Nem igazán számít, de néha eszembe jut... szóval tudod, ha tényleg ő volt, akkor elmondhatom magamról, hogy fejbe kúrtam egy székkel.

A boszorkány nyílt gyanakvással nézte őt. – Ki áz áz Axl Rose?

– Ő! – Lucy a rádióra bökött. – Sokan álmodnak a lehetőségről, hogy fejbe kúrják valamivel. Azt hiszem, ez közös bennünk.

A Cadillac ütemesen gyorsult, Fleur pedig továbbra is őt nézte.

– Hihetetlen, 'ogy mennyi mindent kitalálsz, sák 'ogy ne kelljen válaszholnod á kérdéseimre.

– Miért hiszi mindig mindenki, hogy hazudok?! – csattant fel Lucy.

Valójában persze csak akkor tudott a '80-as évek Hollywoodjára gondolni, ha nagyon megerőltette magát. Az egy másik világ volt; egy párhuzamos valóság, ahol nem kellett merényletektől és átverésektől tartania. Csak a szívét törték össze (Myron, te seggfej!); az volt a legnagyobb problémája, hogy kihagyja az RBF-vizsgáit, az apja pedig a MACUSÁ-val keresteti őt ahelyett, hogy egyszerűen megkérdezné, hol van.

A Sunset Boulevard klubjaiban összeverődött, szedett-vedett rockzenészek akkoriban Hollywood koronázatlan királyai voltak, de az amerikai aurorok elől ők sem rejtegethették sokáig. Akkor találkozott az édesanyja családjával először, és utoljára – a Corbittokkal, meg a Gravesekkel... mégis jobban tudott bízni az idegen mugli fiúban, aki összeszedte az utcáról, és megígérte, hogy „majd ő szétrúgja azt a seggfejet"...

Hiába próbált azonban emlékezni Hollywoodra, vagy éppen New Yorkra, Lucy Dawlish gondolatai minduntalan visszakanyarodtak a kellemetlen valóságba: abba a valóságba, ahol az ellenségei a nyomában vannak, az óramutató pedig egyre közelebb kúszik 19:43-hoz.

Sirius Black pedig nem normális. Egy Cadillac – egy igazi Cadillac...!

Érthető, hogy hálás Harry miatt, erre számítani lehetett. Ezért is próbálta eltitkolni előle, amit tett – nem akarta kierőszakolni a köszönetet, amit Sirius bizonyára méltóságán alulinak érez, hisz nincs valami nagy véleménnyel róla, Lucyról! Hiába bizonygatja az ellenkezőjét, ez csak udvarias máz, esetleg önámítás: akkor mondott igazat, amikor összevesztek azon a hülye medálon, vagy amikor a fejéhez vágta, hogy még a legegyszerűbb párbajban sem állná meg a helyét. De ha ez így van – márpedig így van –, akkor miért ajándékoz neki egy méregdrága verdát? Megteheti, ehhez kétség sem férhet, de miért teszi? Újabb szívességet vár tőle? Harry megint bajban van?

– Tonks! – Fleur olyan erővel ragadta meg Lucy vállát, hogy majdnem nekihajtott egy táblának. – Ott ván Tonks!

Az igencsak zilált külsejű boszorkány gyalogszerrel igyekezett a Piccadilly felé; nagy szemeket meresztett, amikor a nyitott tetejű Cadillac lefékezett mellette.

– Segget le! – Lucy hanyagul csettintett. – Nem érünk rá egész este.

Tonkson látszott, hogy több kérdése lenne, mint Rita Vitrolnak a Walpurgis Lányai sajtótájékoztatóján, de azért megrázta magát, és lehuppant a hátsó ülésre, Fleur mögé.

– Piálni később fogunk – jelentette ki Lucy, és rátaposott a gázra. – Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de fontosabb dolgunk van. – Egy pálcaintéssel hátraröptette barátnőjének J. S. üzenetét. – Gnarlaknak hozta egy holló... vagy nekem, franc se tudja már követni. Mindenesetre nyilván odamegyünk.

– Márh megint? – vonta fel a szemöldökét Fleur.

– ...Miss Vélát lehetetlen levakarni, úgyhogy hármasban vágunk neki az éjszakának. Vagyis, négyesben. – Lucy szeretettel simított végig a Cadillac kormányán; az autó kecsesen, mégis magabiztosan suhant végig az aszfalton, mintha már évek óta vezetné.

Tonks egy pillanatig hallgatott; Lucy a visszapillantótükörben látta, hogy aggódva méregeti őt.

– Ha megkérdeznélek, mikor és honnan...

– Felejtsd el! Inkább mesélj, mi az a rettentően nagy gáz, amit most azonnal meg kell oldani?

Tonks elkomorodott.

– Megátkozták Sturgist, míg mi Scabiort kerestük – mondta. – Imperiusszal rákényszerítették, hogy próbáljon meg feltörni egy ajtót a Rejtély- és Misztériumügyön.

Lucy felszisszent. – Csúnya! És mi lett vele?

– Azkabanba küldik! – Tonks arca olyan sápadt lett, mintha csak most érezné át az események súlyát. – Első körben hat hónapra, utána lesz még egy tárgyalás. Vallomást tett, azt mondta, nem kényszerítették. Ki akarja kerülni az akaratlagossági vizsgálatot, mert abból kiderülne, hogy rendtag...

– Csak így? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Nem nyögte be a főnököd, hogy valójában ő küldte oda Sturgist, hogy, mit tudom én, egy gondnok csávó mugli szeretője után nyomozzon?

– Állítólag nem tehetünk semmit – sóhajtott Tonks. – A falnak is füle van... minden tele téglákkal... akármit is teszünk, csak még többet ártunk vele! Borzasztó ez az egész. Azt hiszem, egyetlen ember van a világon, aki segíthet.

Lucy farkasszemet nézett barátnőjével a tükörben; és hirtelen megértette.

– Scabior.

Tonks lassan, szaggatottan bólintott.

– Nyilván tisztában vagy vele, hogy ez cseszettül nagy ostobaság.

Tonks újra bólintott.

– És nyilván úgy gondolod, én leszek az az ütődött, aki segít neked véghezvinni ezt a cseszettül nagy ostobaságot.

A boszorkány végre elmosolyodott. – Nyilván.

– Te mit gondolsz, Fleur? – kérdezte Lucy, hogy időt nyerjen.

– Szerhintem te egy kisit érhzékeny vágy árrá, 'ogy árhtatlanul börhtönbe zárjanak válákit – bölcselkedett a lány. – Nem fogod téthlenül nézni!

A beálló csendben csak a Cadillac motorjának ütemes zúgását lehetett hallani – aztán a rádióvevő ismét megtalált egy állomást, és egy friss diszkósláger kezdett dübörögni a hangszóróból.

– ...nem tudom, mi a francról beszélsz – felelte öntudatosan Lucy –, de ezek szerint neked sincs elég sütnivalód, hogy nemet mondj Dora őrültségeire! – Ingerülten csavargatta a rádió gombját. – Nem mehetnénk vissza Paradise Citybe?

A lejátszó kattant egyet, és egy Rainbow-sláger kezdett üvölteni belőle, ami szintén Hollywoodot juttatta Lucy eszébe. Mintha a szerkezet pontosan tudná, hogy mit szeretne hallani...

– Mi baj a diszkóval? – vetette ellen Tonks. – Jobb, mint egy metálbanda visítását hallgatni.

– Ott tartottunk – felelte méltóságteljesen Lucy, aki egy alkalmasabb pillanatban hosszan tudta volna sorolni, hogy mi a baj a diszkóval, és hogy a Guns n' Roses szigorúan véve miért nem metálzenekar –, hogy így is eléggé mély a gödör, amiben ülünk. Szerinted tényleg az lenne a legjobb megoldás, hogy kérjünk meg valakit, aki még Tudjukkinél is veszélyesebb...?

– Nincs más megoldás! – vágott a szavába Tonks. – Sturgis nekiállt hősködni, mint egy ütődött. Olyan dolgokat is bevallott, amikhez köze sem volt!

– Falaz a Rendnek. – Lucy vállat vont. – Érthető. Nincs más választása, le kell húznia azt a hat hónapot. Nem gyilkolt, vagy ilyesmi, nem lesznek állandóan körülötte a dementorok...

– És mi lesz, ha utána még többre ítélik?! – csattant fel Tonks. – Caramel mindent meg fog tenni, hogy bent tartsa! Vannak, akik hetek alatt meghalnak abban a börtönben. Az Azkaban borzalmas hely, Sturgis pedig a barátom, és nem... én nem akarom!

Lucy konokul bámulta az utat.

– Nyilván én sem, de tudtuk, hogy ez lesz. Pontosabban, hogy megtörténhet. Vállaltuk, amikor beléptünk a Rendbe... és ez még csak a kezdet, még be sem durvultak igazán a dolgok.

– És te ebbe beletörődsz?! – hördült fel Tonks. – Akkor is ilyen nyugodt lennél, ha engem vinnének Azkabanba? Vagy Remust? Vagy Siriust?

Lucy nem felelt; a gondolatra is apró, ideges labdává szűkült a gyomra. El sem tudta képzelni, hogyan lehet túlélni Azkabant; ő már egyetlen dementor közelségétől is elájult... de mit tehettek volna? Mit lehetett tenni?

– Szerhintem ánnák á Sturgisnak ván válámilyen terhve – szólt közbe Fleur. – Nem akarhja, 'ogy beleszóljunk...

– Teljesen mindegy! – sóhajtott Lucy. – Ha Scabior bele is egyezik, hogy segít (ami alapból lehetetlen), hogyan tovább? Ha mindent visszacsinál, attól nem fogjuk megtudni, ki átkozta meg Sturgist, és hat-e még rá az Imperius. Az aurorok nem nyomozhatnak egy olyan ügyben, ami meg sem történt!

– De kihozhatjuk őt a börtönből! – csattant fel Tonks. – Miattam került be, én erőltettem, hogy maradjon őrködni...

– Nem – felelte Lucy –, nem miattad került be, hanem a pszichopata seggfej miatt, aki megátkozta. Ne vegyél magadra olyan felelősséget, ami nem a tiéd!

– Te egy kicsit sem érzed felelősnek magad?

– Ha minden döntésemért magamat ostoroznám, már réges-rég leugrottam volna a Tower hídról. Próbálok túlélni. Mind azt tesszük.

Tonks nagyot sóhajtott. – Igen... igen, igazad van. Bocs.

– Ászt 'iszem, itt vágyunk – szólt közbe Fleur.

Valóban a Hilton szálló mellett suhantak el a soksávos sugárúton. Lucy élesen rákanyarodott egy irányban lévő lehajtóra; a kerekek tiltakozva csikorogtak.

– Tizenkilenc-negyven – jegyezte meg Tonks az órájára pillantva. – Jók vagyunk.

– Csak hiszed – sziszegte Lucy. – Sose számolom bele a hülye parkolást!

*

J. S. üzenete ezúttal is azonnali hatás nélkül maradt. A három boszorkány ugyan tettrekészen rontott be a londoni Hilton szállóba 19 óra 43 perckor, de egy kissé megszeppent londínerfiún kívül nem várta őket senki – kiváltképp nem egy sötét terveket szövögető sorsmágus.

A kérdésre, hogy van-e már szobájuk, Lucy hirtelen ötlettel előhúzta a számára még mindig üres papírfecninek tűnő igazolványt: az egy csapásra minőségellenőrré tette őt, ezzel lehetővé téve, hogy Tonksszal és Fleurrel együtt elkalauzolják egy pazar, tetőtéri helyiségbe. Míg a lift felkapaszkodott a sokadik emeletre, a boszorkány eltűnődött, vajon standard eljárás-e, hogy egy minőségellenőr puszta aggodalomból végigkóstolja egy szálloda teljes pezsgőkészletét; de a mellette álló Fleur enyhén zöld arcára pillantva úgy döntött, ezt a rejtélyt majd egy másik alkalommal fejti meg. Még csak az kéne, hogy hazafelé összehányják a vadonatúj autóját!

Amikor kinyílt előttük a liftajtó, Lucy pár pillanatig csak pislogott a szemébe toluló erős fénytől. A tetőtér úgy volt berendezve, mintha egy előkelő étterem terasza lenne, széles asztalai azonban üresen álltak; csupán a balkonrészén, a szabad ég alatt üldögélt egy kisebb társaság. Mintha egy közönséges szálloda közönséges puccos elitvacsorájára csöppentek volna be – legalábbis így érezte volna, ha nincsenek mindenütt hollók: a függönyre hímezve, a szőnyegen, a falakra aggatott festményeken...

– Kicsit túlzásba vitték, nem? – súgta idegesen Tonks. – Mármint értem, hogy ez a gonosz maffiózók főhadiszállása meg minden, de muszáj ennyire megalománnak lenniük?

– Nem hinném, hogy különösebben gonoszok lennének – dünnyögte Lucy. – Ők is csak azt teszik, amit muszáj.

– Á mágá szempontjából senki sem gonosz – tette hozzá Fleur.

Lucy legalább három különböző csípős válaszlehetőséget nyelt le a békés együttműködés reményében, és kissé megigazította a szoknyáját.

– Na jó, lányok – showtime!

Tonks, aki még mindig az auror egyenruháját viselte, bizonytalanul toporgott. – Nem ronthatunk be oda csak úgy!

– Gondolod? – Lucy előhalászta a táskájából a pisztolyát, és pár gyakorlott mozdulattal megtöltötte a tárat. – Erdélyben erre szokták azt mondani, hogy „fogd meg a söröm".

Igyekezett nem gondolni rá, hogy amikor legutóbb használta a Magnumot, elvett vele egy életet – először, de valószínűleg nem utoljára.

– Nem hadonászhatsz azzal egy mugli hotelben! – rémült meg Tonks.

– Ha ez könnyít a lelkeden, játszd a hős aurort, aki éppen a nyomomban van – vont vállat Lucy. – Ismét a táskájába nyúlt, és odavetette Fleurnak Sirius láthatatlanná tévő köpenyét. – Te meg inkább tűnj el egy kicsit! Valakinek válaszolnia kell a Mágusok Nemzetközi Szövetségének, ha engem lecsuknak.

– Mit akar tőled az MNSZ? – rezzent össze Tonks.

– Pénzt! – Lucy széles, teátrális gesztust tett a kezével. – De hát mindenkinek csak erre kell az ember lánya, ha bankár. Na nyomás! Olyan minőségellenőr-meetinget csapunk, hogy a fal adja a másikat.

Szinte maga is elhitte, hogy ura a helyzetnek, ahogy lassú léptekkel az üvegajtóhoz sétált, és közvetlen közelről belelőtt. A másik kezében már tettrekész volt a pálca: gyors varázslatára az üvegszilánkok mozdulatlanná dermedtek a levegőben, és finom, csillogó porrá váltak.

Lucy kiélvezte a visszhangzó dörrenést, és bedugta a fejét a résen.

– Helló, srácok! Most, hogy mindenki figyel, lenne pár kér... mi a Merlin ragyás segge?!

Maga sem tudta, mire számít, kik ülnek majd az asztal körül – Gnarlak, Dirk Cresswell és Lucius Malfoy jelenléte nem lepte meg különösebben, Rufus Scrimgeour látványától azonban kis híján hanyatt esett.

– Hoppá! – nyögte ki mellette Tonks. – Helló, főnök!

– Bocs, asszem, eltévesztettük a házszámot – mondta megjátszott ártatlansággal Lucy. – A szupertitkos maffiameetinget keressük. Tökre rákészültünk, megoldjuk, meg minden, szóval iszogassák csak nyugodtan a... mi ez, Chardonnay?

– Jó helyen jár, Dawlish – szólalt meg Gnarlak. – Már amennyiben bepofátlankodott az irodámba, és elolvasta a magánlevelezésemet.

– Jaj, főnök, tudja, hogy sosem lennék képes ilyesmire! – felelte vidáman Lucy. – Akkor maga J. S.?

– Ha tudnám, kicsoda J. S., nem ülnénk itt ma este – torkollta le a kobold. – Amennyiben magának van bármiféle ötlete, örömteli kíváncsisággal hallgatjuk.

– Inkább kérdéseim vannak – felelte Lucy. Egy lökéssel kinyitotta, ami az üvegajtóból megmaradt, és Tonksszal a sarkában kilibbent a teraszra. – Például... hogy lesz valakiből Vak Holló? Ez olyan, mint a mugli kémfilmekben, hogy titokban mindenki egy csapat, és néha látszatharcokban meghal pár ezer tudatlan ember? Kié ez a két üres szék, mondjuk Dumbledore-é meg Tudjukkié?

– A magáé és Tonksé – felelte szárazon Scrimgeour. – Feltételeztük, hogy ha az egyikük felbukkan, a másik is vele tart.

Aki nem ismerte Lucy-t, úgy érezhette, szétveti a magabiztosság, ahogy helyet foglalt az aurorparancsnokkal szemben – Tonks kissé remegő lábakkal követte a példáját. Ez azon alkalmak egyike volt, amikor Lucy nem gyűlölte a legillimencia képességét; megnyugtatta a tudat, hogy Scrimgeour ideges, Malfoy fél valamitől, Dirk Cresswell azon gondolkodik, vajon milyen alsónemű lehet rajta, Gnarlak pedig – szokásához híven –, hét lakattal zárja le az elméjét mindenfajta behatolás elől.

– Magára aztán igazán nem számítottam ma este – nézett farkasszemet Scrimgeourral. – Azt hittem, feddhetetlen rosszfiúvadász, aki esténként Beethovent hallgat, és arról beszélget a macskájával, hogy milyen romlott a világ.

– Wagnert jobban szeretem – felelte szárazon a varázsló. – Amit pedig itt csinálunk, az szükséges.

– Aha – dünnyögte Lucy. – Mindig így kezdődik...

Tonks teljes erőből bokán rúgta az asztal alatt, ő pedig szívesen visszarúgott volna. Miért hiszi mindig mindenki, hogy heccből provokálja az embereket?

Mármint – kizárólag heccből?

– Nem tudom, mit hallott a Vak Hollókról, Dawlish – szólt közbe Lucius Malfoy –, de a gondolat, hogy ez a csoportosulás egy egyszerű bűnszervezet lenne, meglehetősen gyermeteg. Inkább úgy gondoljon rá, mint a Mágusok Nemzetközi Szövetségére.

– Szóval tényleg maffia! – vágta rá diadalittasan Lucy. Dirk Cresswell felröhögött, és Gnarlak arcán is átcikázott némi derültség; Scrimgeour azonban láthatólag kezdte elveszíteni a türelmét.

– A Vak Hollók testvérisége egyidős az európai varázslóközösséggel – mondta. – Nem egy konkrét csoportot, hanem egyfajta szellemiséget jelöl. Álláspontot képvisel... azt az álláspontot, hogy bizonyos kérdések túlmutatnak a varázslók és muglik, netalántán a varázslók és varázslények közötti ellentéteken. Ezekben az esetekben, legyenek a külső szem számára bármily jelentéktelenek, összefogásra van szükség! Mundungus Fletcher ebben a szellemben adogatja fűnek-fának a lopott üstjeit; én, az Auror Parancsnokság vezetője pedig ebben a szellemben veszek igénybe olyan segítséget, amelytől egyébként tartózkodnék. Úgy vélem, miután a miniszterünket egy ismeretlen akarat irányítja, a Varázsbűn-üldözési Főosztály pedig tele van téglákkal, indokolt a rendhagyó beavatkozás.

Tonks őszinte döbbenettel meredt a főnökére.

– De hát... de hát Caramelt Voldemort irányítja, nem? Vagy valamelyik szolgája!

– Nem – felelte szárazon Lucius Malfoy. – Sejtelmünk sincs, ki áll Caramel mögött! A Sötét Nagyúr abban a reményben küldött ide, hogy maguk csere tárgyává teszik ezt az információt.

Lucy élesen ránézett, de érezte, hogy igazat mond.

– Ezt nem értem... – Megvakarta a fejét. – Akkor mi az, ami ellen maguk összefogtak? Jön az apokalipszis, vagy mi van?!

– Magánszemélyekként találkoztunk ma este – szögezte le Malfoy –, és elsősorban Caramel, illetve a Gringotts miatt aggódunk. A miniszter korábban mintha elfeledkezett volna a bank kérdéséről, de aki irányítja, most ismét a Sequestrumra figyel. Az alku feltételei folyamatosan változnak; hatalmas összegek távoznak a bankból, a koboldok pedig egyre dühösebbek...

– Ragnuk ki akar hátrálni az egészből – mondta Gnarlak. A hangja kelletlen volt; úgy csikorgott, mint a Temze-parti kövek aszály idején. – Az öcsémnek elege van a varázslókból; megbánta, hogy annak idején alkut ajánlott a minisztériumnak. Ha tehetné, az igazgatói széket is otthagyná... a banki tanács azonban mindenáron az eredeti tervhez ragaszkodik. Egyenlő jogokat akarnak adni a koboldoknak... pálcát...

– De maga ezt nem akarja, igaz, Főnök? – Lucy rezzenéstelen arccal figyelte őt. – Elég, ha maga vacsorázhat a Hiltonban, ők csak túrják tovább a földet!

– Hát nem érti?! – csattant fel Gnarlak. – A fajtársaim kiirtanák fél Angliát! Varázslóvér folyna az utcákon... ezt senki sem akarhatja, még maga Voldemort nagyúr sem. Pontosabban – ha szót lehetne vele érteni, ő ülne most itt Mr. Malfoy helyett, ahogy maguk helyett Dumbledore; de amilyen nagy varázslók, mindketten meg vannak győződve róla, hogy egyedül is megoldanak mindent.

Lucy hirtelen rettentő hálás volt a sorsnak, amiért Voldemort nagyúrral nem lehet szót érteni.

– Ugyanakkor – tette hozzá Lucius Malfoy –, valami olyan erő is mozgolódik itt, ami, ha elszabadul, még a bankrendszerünk bukásánál is nagyobb tragédiát okozhat. És itt jön a képbe maga, Dawlish.

– Één? – Lucy fájdalmas arccal nézett rá. – Miért mindig én?

– A háború óta maga az egyetlen, akin bizonyítottan sorsvarázslatot hajtottak végre – magyarázta Scrimgeour. – Voldemort bukása előtt titkon, Kupor tilalma ellenére minden erőmmel Pyritest kerestem; tőle vártam segítséget Voldemort megbuktatásához, ő pedig ugyanezen okból vadászott rá. De nyomtalanul eltűnt, vagy talán meg is halt – legalábbis ezt gondoltam, egészen addig, míg maga rá nem talált!

– De hát... de hát Pyrites folyamatosan vállalt megbízásokat! – Lucy tanácstalanul tárta szét a karját. – Nekem azt mondta, tele a naptárja, amikor először találkoztunk. Másodjára pedig csak egy – egy üzenetet hagyott hátra. Azt mondta, nem térhet vissza oda, ahová került. Mintha... nem magyarázta meg, de olyan volt, mintha valaki kizárta volna a mi világunkból, nem tudom, hová.

A boszorkány tűnődve elhallgatott. Nem akaródzott többet mondania ennyi különböző fül hallatára, és tudta, hogy mellette Tonks ugyanezen gondolkodik. Gyanította, hogy a Rend információi alaposan felcsigáznák Malfoy és Scrimgeour érdeklődését – hogy Cresswell és Gnarlak mit szólnának mindehhez, az már csak hab volt a tortán.

– Az MNSZ úgy tudja, hogy Pyrites meghalt – jegyezte meg Cresswell. – Egyszer előkerült a neve egy tárgyaláson, de csak mint legenda. Azt mondják, volt egy tanítványa, aki később ellene fordult, de sem őt, sem ezt a tanítványt nem látták már időtlen idők óta.

– Míg elő nem került, és nem találkozott Dawlishsal! – szólt közbe Gnarlak.

Lucy azonnal belátta, hogy nincs értelme a tagadásnak. – Ezt meg honnan tudja?!

– Egyértelmű – felelte szárazon a kobold; okos, fekete szeme tűnődve mérte őt végig. – Éppen erről beszéltünk, mielőtt megérkeztek: nincs más magyarázat.

– Simán bevallhatnák, hogy kémkedtek Lucy után – mondta kissé ingerülten Tonks.

– Nem, ennél többről van szó! – Malfoy fennsőbbségesen hunyorgott kettejükre. – Az augusztus 31-én történtek egyetlen lehetséges olvasata, hogy egy nagyhatalmú mágus beleavatkozott Dawlish sorsába. Ez az egyetlen értelmes magyarázat arra, hogy miért van még mindig életben.

– Mi van?! – bökte ki Lucy.

Scrimgeour hátradőlt a székében, ujjait sátorként támasztotta össze az asztal fölött. Ebben a pózban zavarba ejtően emlékeztetett Albus Dumbledore-ra.

– Augusztus 31-én reggel egy gyilkossági ügyhöz riasztottak minket. A helyszín: A Gringotts előcsarnoka. Az áldozat: maga. – Scrimgeour kissé előrehajolt az asztal fölött, éber tekintete késként fúródott Lucyéba. – Csakhogy mire kiértünk, nem volt ott – most pedig itt van! Itt áll előttem elevenen, és felettébb udvariatlan stílusban kérdezget, ami kétségtelenül arra utal, hogy életben van.

– Valaki szórakozott magukkal – vágta rá Lucy. – Téves riasztás volt...

– Ennél több történt – rázta a fejét a varázsló. – Bármit is gondol rólam, Dawlish, nem most jöttem le a falvédőről: meg tudom állapítani a sorsvarázslat és a zagyváló átok közötti különbséget! Felesleges tagadnia, hogy Pyritesszel találkozott.

– Scabiorral – javította ki Lucy. – A Főnök jól mondta, ő a tanítvány. Legalábbis azt hiszem. De csak az idejüket vesztegetik, mert semmi hasznosat nem tudtunk meg tőle, csak még jobban összezavart! És egy szóval sem említette, hogy 31-én meg kellett volna halnom.

Lucy és Tonks lopva egymásra pillantottak. Nem akaródzott többet mondaniuk, de nem is volt rá szükség; Scrimgeour kiváló érzékkel terelte még veszélyesebb vizekre a témát.

– Az események ismeretében úgy vélem, az lesz a legjobb, ha egyesítjük erőinket – mondta. – A legfőbb cél most az, hogy kiderítsük, ki irányítja Caramelt, és mit akar a Gringotsszal. Minden más másodlagos. Dawlish, Tonks, amennyiben csatlakoznak hozzánk, maguk is elfogadják ezt irányelvként...

– Akkor mi is maffiózók leszünk? – kérdezte aggódva Tonks.

Gnarlak csikorogva felnevetett. – Felejtsék már el ezt a maffiadolgot! Túl sok mugli filmmel mérgezik az elméjüket. Mindössze arról van szó, hogy egy fontos ügy érdekében hajlandóak felülemelkedni nézeteltéréseiken.

A nagyobb jó, gondolta önkéntelenül Lucy, és végigfutott a hátán a hideg.

– Évszázadok óta tökéletesen működik ez a rendszer, anélkül, hogy esküvel kötnénk gúzsba magunkat – folytatta Gnarlak. – Mindössze egy szerződést fogunk aláírni, ahogy a szokás tartja. Szenvedélyek és ideológiák helyett mindig is észérvek irányították a Hollókat: ezért is vakok, hiszen nem látnak sem egyént, sem érzelmet. Ha megvan magukban a képesség, hogy túllépjenek önös érdekeiken, megértik majd, miről beszélek.

– Ha azt hiszi, alá fogok írni egy szerződést, amit maga fogalmazott, baromi nagyot téved – vágta rá Lucy.

– Nincs mitől tartania – felelte nevetve Gnarlak. – Ez a fajta egyezség egyidős a kobold-varázsló kapcsolatokkal. Ha trükközni próbálnék vele, rövid hátralévő életem végéig borzalmas balszerencse kísérne.

– Szép, szép, de hol a csapda? – Lucy oldalra döntötte a fejét. – Olyan nincs, hogy ártatlanul összedugjuk a fejünket, és kisütünk valamit, amitől mindenki boldog, miközben legszívesebben kinyírnánk egymást. A valóság egyszerűen nem így működik!

– Elbánunk egy közös ellenséggel, ennyi az egész – vont vállat Dirk Cresswell. – A szövetségünk addig tart, amíg ki nem derítjük, ki átkozta meg Caramelt: utána mindenki mehet, amerre lát. Igazán nem értem, mi ebben a bonyolult.

Az, hogy nem fogod betartani, amiben megegyeztünk, gondolta Lucy. Ahogy én sem – ahogy egyikünk sem.

– Egy hét múlva, ugyanekkor, ugyanitt – mondta Scrimgeour. – Gnarlak, maga utánanéz annak, amiről beszéltünk...

A kobold kurtán bólintott.

– Lucius, magának mi a terve?

– Végigjárom az Abszol út árnyékos oldalát, hátha hallok valami hírt erről a Scabiorról – felelte könnyedén a varázsló. – Nagyra értékelném, ha Shacklebolt ezúttal nem loholna a nyomomban. Úgy vélem, mindannyian jobban járnánk, ha teljes figyelmét a Sirius Black utáni kutatásnak szentelné.

Lucy üvölteni tudott volna a halálfaló átható pillantásától; érezte, hogy mellette Tonks is megfeszül; Scrimgeour azonban éteri nyugalommal bólintott rá a javaslatra.

– Én nyitva tartom a fülemet azon az istenverte konferencián – mondta Dirk Cresswell. Állítólag a norvégok panaszkodnak az óriásokra. Megint mozgolódnak... ez a tökéletes alkalom, hogy kicsit megoldjam a nyelvüket, ami a panaszkodást illeti. Állítólag Pyritesnek és a titokzatos tanítványának többször is akadt dolga arrafelé.

Scrimgeour bólintott. – Az én feladatom Caramel figyelése – közölte. – Tonks, maga pedig álljon rá Proudfootra és Savage-re; derítse ki, hogy őket is imperizálták-e, vagy összejátszanak azzal, aki Caramelt tartja sakkban... vagy esetleg egyáltalán semmit sem tudnak az egészről. Utóbbi két esetben úgy rúgom ki őket, hogy a lábuk nem éri a földet.

– Én pedig – mondta vidáman Lucy –, majd iszogatom a gin-tonikokat maguk helyett is.

– Ennél egy fokkal kellemetlenebb feladatot kap – mondta Gnarlak. – A maga mentális képessége olyan kincs, amit okosan kell felhasználnunk.

Ez elég szarul hangzik, gondolta Lucy, és nem is csalódott.

– Dumbledore! – mondta Scrimgeour, és a szemében hideg fény villant. – Meg kell tudnunk, mit tervez Caramellel kapcsolatban, és hogy mennyit tud a Sorsfonókról. És ezt magának kell kiszednie belőle, Dawlish. Maga az egyetlen, aki képes rá.

– A fenét vagyok rá képes! – csattant fel Lucy. – Egy másodperc alatt átlát rajtam...

– Akkor legyen ügyes! – vágott a szavába Gnarlak. – Jó okunk van feltételezni, hogy Dumbledore többet tud, mint amennyit elárul, de a titkolózásával hatalmas veszélybe sodor mindannyiunkat. Caramel első reakciója Voldemort visszatérésére annyira elkeserítette, hogy mindent egymaga akar kézbe venni...

– Tudjuk, mikor került a miniszterre az Imperius? – kérdezett közbe Tonks.

Scrimgeour a fejét rázta. – A mi oldalunk nem tudja. Bárki is átkozta meg, jól ismeri őt, ügyel rá, hogy semmi olyasmire ne kényszerítse, ami nem jellemző a viselkedésére. Ebből következik, hogy az átok hatalmas károkat okozhatott: valószínűleg nem külső kényszerként, hanem egyfajta szilárd belső meggyőződésként fejti ki a hatását az elméjében. Többek között ezért van olyan nehéz dolgunk... és az sem kizárt, hogy ha megtörik az átok, Cornelius elveszíti majd a józan eszét.

– A Sötét Nagyúr sem tud semmit Caramelről – mondta Malfoy –, ellenkező esetben, mint már említettem, nem ülnék itt.

– Elvileg Dumbledore sem tudott a dologról, amíg nem szóltunk neki – vont vállat Tonks. – De őszintén szólva én már ebben sem vagyok biztos...

– Majd Dawlish kideríti – mosolygott hidegen Gnarlak.

Lucy hallgatott; úgy érezte magát, mint aki ördöghurokba lépett. Kinek dolgozik mostantól tulajdonképpen? A Gringottsnak? A Főnix Rendjének? Hiszen Malfoyhoz külön szállal köti az egyezségük, Tonkshoz a barátságuk, Fleurhöz pedig egy friss munkaszerződés. Melyik kötelék a fontosabb? Melyik az erősebb? Lehetséges-e egyáltalán mindnek megfelelnie?

Ugyanaz a fojtó, pánikkeltő érzés fogta el, ami a Gringottsból való szökése estéjén, amikor Remusszal Pyrites keresésére indultak; és hirtelen bármit megadott volna érte, hogy újra elmehessen egy Sorsfonóhoz, és elfeledtesse a világgal, hogy valaha is létezett. Tudta azonban, hogy nem teheti; addig nem, amíg Voldemort nagyúr az ő hibájából testet öltve szövögeti sötét terveit.

Addig nem, amíg Dumbledore titkai az igazság útjában állnak.

Addig nem, amíg rejtély, hogy ki átkozta meg Caramelt.

Tonks, mintha csak tudná, mi jár a fejében, bátorítóan megszorította a kezét az asztal alatt. Lucy Fleur tudatának vibrálását is érezte valahol az erkélyajtó mögött; nem tudta mire vélni a sötét elszántságot, ami sugárzott belőle, de ő maga is valami hasonlót érzett.

– Na hát akkor – mondta –, van még Chardonnay?

* * *

FÜGGELÉKEK

I. Lucy új autója (mert ezen a téren egyszerűen muszáj a Wattpad legborzasztóbb klisés szokását követve beraknom a képeket, hogy NÉZD, ILYEN) :

II. A fejezetben "elhangzó" dalok:

Paradise City - Guns n' Roses

Ain't Nobody - Chaka Khan & Rufus (amúgy Lucynak nincs igaza, ez egy király zene - és egyébként nem is disco, csak azért az, mert az ő szemszögéből írtam, és * neki * az).

Long Live Rock n' Roll - Rainbow

III. Disclaimer:

Nem mondom, hogy soha életemben nem írtam RPF-et (Real Person Fanfiction), de ezeket az írásokat sosem tettem közzé, mert nem tartom oké húzásnak, hogy "igazi" emberekről posztoljak bármilyen firkálmányokat az internetre. [Nem ítéllek el, ha te ezt teszed, csak nekem személy szerint nem fér bele]. Létezik egy régi történet, amiben Lucy Dawlish találkozik egy sor amerikai rocksztárral, de értelemszerűen sosem lesz publikus :D azt, hogy Axl Rose-ról essen-e futó említés vagy ne, az Instagram követőim szavazták meg, szóval az ő lelkükön szárad - én felajánlottam, hogy kivágom a szövegből. :P

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) . Rendszeresen posztolok apróságokat, sőt, néha - mint látod - a sztori alakulásába is beleszólhatsz=)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)