Van abban valami különleges összekovácsoló erő, ha két ember tudja egymásról, hogy előző éjszaka a másik sem aludt, gondolta Tonks.

Mellette Remus Lupin makacsul bámulta a Roxfort Expressz mozdonyából kiáramló gőzt. A piros szerelvény egy lódulással nekiindult, majd lassan kigördült az állomásról. A vonat ablakaiból kihajoló, integető gyerekek arcát hamar elnyelte a messzeség.

– ...kezd olyan lenni, mint Mundungus – dörmögte Rémszem, és Tonks ijedten elkapta a tekintetét Remusról.

A vén aurort szemlátomást megviselte, hogy nem sikerült pontról pontra kiviteleznie aprólékos tervét: a Harry Pottert és barátait kísérő rendtagok többsége a vonat indulásának pillanatában szétszéledt, ő azonban még mindig a kilenc- és háromnegyedik vágányról kifelé hömpölygő embertömeget figyelte, ellenséges kémek után kutatva.

– ...neked bezzeg megtanították, hogy tartsd magad az utasításokhoz, mi? – Rémszem szédítően pörgő varázsszemének pillantása egy másodpercre sem engedte el Tonksot. – Ebben a hónapban ez a negyedik alkalom, hogy késik. Illetve, a fenét késik, nincs sehol!

– Dawlish egy csomószor bent tartja Sturgist – kelt kollégája védelmére Tonks. – Ráadásul egész éjjel őrködött. Biztosan elaludt...

Mordon csak legyintett. – Pont olyan léhűtő lett, mint Dung. Jelenteni fogom Dumbledore-nak.

Tonks egy pillanatra ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy a vén auror arcába üvöltse: Mundungus azért nincs itt, mert egy másik világban ragadt – hamar belátta azonban, hogy egy ehhez hasonló vallomás túl sok kellemetlen kérdést vetne fel. Csendben maradt tehát, és úgy tett, mint aki nagyon siet a munkahelyére; később azonban egy éles kanyarral arrafelé vette az irányt, amerre a Roxfort Expressz eltűnt.

Remus úgy várt rá, mintha megbeszélték volna, hogy találkoznak. Tonks egy pillantással meggyőződött róla, hogy senki sincs körülöttük, aztán behunyt szemmel koncentrálva megszabadult a csigás hajú öregasszony álcájától, melyet a pályaudvari megjelenés alkalmából ötölt ki magának.

– Sirius eltűnt – mondta köszönés helyett Remus. – Ugye nem lehet, hogy elkapták? Mintha Lucius Malfoyt is kiszúrtam volna a peronon...

– Elment a saját dolgára – vont vállat Tonks. – Gondolom, sejtette, hogy beszélni akarok vele.

Remus szakasztott ugyanolyan mozdulattal nézett körül, ahogy az imént ő.

– Neked is feltűnt, ugye? Elveszítettünk egy napot. Scabior későbbre hozott vissza bennünket, mint ahonnét jöttünk.

Tonks némán bólintott. Néhány órája sokként érte a felfedezés, hogy alig tért vissza őrült kalandjaiból, már indulhat is, hogy kikísérje Harry Pottert a Roxfortba induló vonathoz. Kezdetben csak valami furcsa, lappangó hiányérzet kínozta; később azonban rádöbbent, hogy van huszonnégy teljes óra, amelyről képtelen számot adni magának. Hogy ez a sorsvarázslatok természetes velejárója-e, vagy valami újkeletű katasztrófa, azt nem tudta; és nem is volt benne biztos, hogy tudni akarja. Elvégre Scabior saját állítása szerint nem képes kontrollálni az időt...

– Furcsa ez az egész, nem?

Remus gondterheltnek tűnt; őszes haját meg-meglebbentette a könnyű reggeli szellő.

– ... az ember azt gondolná, ha átkerül egy másik valóságba, ott majd történik vele valami rendkívüli. Őrült kalandok, lehetetlen, álomszerű események, ilyesmi. Erre... semmi!

– Dungnak talán kijut a jóból – dünnyögte Tonks. – És még csak beszélni sem tudunk vele, nemhogy visszahozni! Remélem, tényleg úgy lesz, ahogy Scabior mondta, és magától visszatalál.

Egy pillanatig mindketten hallgattak.

– Ne mondjuk el Dumbledore-nak? – sóhajtott Remus.

Tonks elmosolyodott.

– Lucy a lelkemre kötötte, hogy egy szót se szóljak, és szerintem igaza van. Az öreg aligha díjazná, hogy Sirius elhagyta a házat, meg hogy utánamentünk ennek a Sorsfonó-dolognak.

– Persze, csak... – Remus önkéntelen kézmozdulatot tett, Tonks szeme pedig megakadt a zsebébe gyűrt újságtekercs címlapjának egy szeletén.

– Te Hírverőt olvasol?!

– Hogy olvasom, az túlzás – felelte méltóságteljesen Remus. – De van ebben a számban valami, amit nem hagyhattam ki.

Tonks elvigyorodott. – Láttam! Sirius úgy mutogatja mindenkinek, mint ékes bizonyítékot, hogy Xeno Lovegoodot be kéne utalni a Mungóba... de azt hiszem, örül, hogy végre valami más is megjelent róla azon kívül, hogy egy hidegvérű tömeggyilkos.

Remus fáradtan mosolygott vissza. – Azt, gondolom, kihagyta a beszámolóból, hogy tényleg beöltözött Bob Roshtának.

– Frászt! Csak hülyítesz.

– Pedig így volt! – A varázsló buzgón bólogatott. – Máig nem tudom, hogy vette rá Lucy. Dung pedig a menedzserének álcázta magát: ezzel a nevetséges mesével próbáltak Sanguini közelébe férkőzni, hogy kiszabadítsanak. És ami még ennél is nevetségesebb: sikerült nekik.

Tonks a fejét hátravetve nevetett. Tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz elképzelni az unokabátyját rocksztárként, ahogy hatalmas napszemüveg mögé rejti sápadt arcát. Lucy pedig bizonyára meggyőzően játszotta a groupie szerepét...

– Olyan volt, mintha már évek óta ismernék egymást – tette hozzá Remus –, pedig épp csak hogy találkoztak. Szürreális élmény volt együtt látni őket.

Tonks együttérzően elmosolyodott, igyekezve elrejteni kíváncsiságát.

– Min vesztek össze annyira? Csomószor megkérdezem Lucytól, de mindig elengedi a füle mellett.

– Mindketten elengedik a fülük mellett – helyesbített Remus. – Fogalmam sincs, de bármi is volt az, valamit örökre megváltoztatott.

Tonks csodálkozva nézett a varázslóra. – Hogyhogy? Nekem úgy tűnt, kibékültek.

Remus a fejét rázta. – Te nem láttad őket Erdélyben! Máshogy... valami más volt köztük.

Tonks kényszerítette magát, hogy visszaemlékezzen arra a napra, amikor Lucy, Sirius, Remus és Mundungus visszatértek titkos erdélyi küldetésükről, ami – bizonyos híresztelések szerint –, egyszerű kocsmatúrának indult. Az igazat megvallva Lucy és Sirius akkor este tényleg hasonló benyomást tettek Tonksra, mint egy rocksztár és a barátnője, hiába esküdöztek mindketten, hogy semmi sem történt köztük.

Máshogy viselkedtek egymással, ismerte el Tonks. Volt köztük valami közvetlenség, ami épp olyan nyomtalanul tűnt el, mint amilyen indokolatlanul megjelent.

Most pedig volt valami különös abban, ahogy egymással pöröltek: valami erőltetett távolságtartás, ami a külső szemlélő számára egész regénynyi történetet rajzolt mögéjük.

– Lucyval elég nehéz – szögezte le Tonks. – Gondolom, erre te is rájöttél.

Remus csak a szájával mosolygott – a pillantása hideg volt, távoli.

– Velem sem egyszerű – mondta halkan. – Barátként sem... mert barátok voltunk. Olyan barátok, akik egy életet leélhettek volna egymás mellett, ha a sors békén hagyja őket.

Súlyos csend ereszkedett közéjük. Tonks kétségbeesetten kutatott a megfelelő szavak után, hogy fenntartsa ezt a Remushoz képest példátlanul őszinte beszélgetést, a varázsló azonban elfordult tőle; úgy nézte a Roxfort Expressz hűlt helyét, mintha valami nagyon érdekeset vett volna észre a vasúti töltésre nőtt magas fűben.

– Tudom, hogy mire gondolsz most – folytatta könnyedén, szinte derűsen. – Hogy ez furcsa. Természetellenes... De a magamfajta senkivel sem szokott huzamosabb ideig együtt élni, vagy akár csak időt tölteni. Van, hogy elfelejtem, miért nem, de a sors mindig emlékeztet rá. Olyasvalamit kaptam Lucytól, ami nekem nem jár; de ennek már vége!

– Önként mondtál le róla – jegyezte meg Tonks. – Állítólag csak azért, mert vétett egy hülye hibát...

– Egy hibát, ami egy ember életébe került, és számtalan másik életet tönkre tett – mondta Remus csendesen. – Ennek sosem lett volna szabad megtörténnie! Nem is történt volna meg, ha nem vagyok olyan mérhetetlenül ostoba és könnyelmű.

Tonks nem tudta mire vélni ezt a megfogalmazást. – Szóval... haragszol rá?

– Bár tudnék! Egyszerűbb lenne. De az biztos, hogy nem folytathatjuk az egész barátság dolgot ott, ahol abbahagytuk. Ami történt, annak súlya van.

Tonks nem merte megkérdezni, mi történt.

– Hiányzol neki! – nyögte ki tehetetlenül. – Nem mondja, de látom rajta.

– Majd elmúlik – felelte hidegen Remus. – Lucy esetében megfeledkeztem a szabályaimról... pontosabban úgy tettem, mintha megfeledkeztem volna róluk, mert neki is megvoltak a saját szabályai. Hiba volt, megfizettem érte. – Ingerülten túrt bele őszülő hajába. – És... ezt most nem tudom, miért mondtam el neked. De talán nem is baj, ha tudod.

Tonks mellkasában különös, jeges érzés terült szét. Ez a Remus nem az a férfi volt, akinek folyton könyvek potyogtak ki a táskájából, és pillecukorral itta a kakaót.

Ezzel a Remusszal nem szívesen találkozott volna össze egy sötét sikátorban.

Ennek a Remusnak eszébe sem jutott az ajkát figyelni, miközben fanyar mosollyal búcsút intett, és dehoppanált.

*

Mióta Tonks tudta, hogy Cornelius Caramel az Imperius-átok hatása alatt áll, minden nap kaland volt bemennie dolgozni az Auror Parancsnokságra – mióta pedig Lucy és ő kézhez kapták a titokzatos J. S. üzenetét John Dawlish személytelen berendezésű irodájában, minden napja olyan volt, mint egy ismétlődő feladatokkal teli akadálypálya.

Ne beszélgess a Rendről Sturgisszal. Ne mutasd ki, hogy jóban vagy Kingsley-vel. Kerüld ki Dawlish-t a kávézóban.

Tonksnak az volt a benyomása, a marcona auror jóval többet tud a minisztériumban zajló furcsaságokról, mint Lucy vagy ő; legalábbis ez volt az egyetlen lehetséges magyarázata annak, hogy miért nem próbálta őket részletesen kikérdezni a kávézóban történt, igencsak látványos robbanásról. Az esetet úgy nyelte el a házon belüli balesetek dokumentálatlan káosza, mintha nem lett volna benne semmi rendkívüli: Tonks nagy megdöbbenésére egy kósza jegyzőkönyv sem készült róla, a kávézó falát pedig már másnap reggel tökéletes állapotban találta. Olyan simán ment minden, hogy már-már úgy látszott, az amneziátorok keze van a dologban.

De ha így van, gondolta végig legalább huszonötször Tonks, akkor Lucy-t meg őt miért hagyták ki az emléktörlésből? Ha John Dawlish intézte el, miért hallgat róla olyan elszántan? Ki az a J. S., és miért játszik velük, mint macska az egérrel? Miért kerültek át egy másik valóságba, ha ott nem történt velük semmi érdemleges?

Miért, miért, miért...?

Tonks augusztus utolsó hetében, egy különösen hosszú műszak végén elgyengült, és mindent elmesélt Sturgis Podmore-nak. A varázsló jóval idősebb volt, mint ő, de pályát váltott, így egyszerre járták ki a főiskolát, és szinte azonnal összebarátkoztak – hogy ebből a barátságból nem lett semmi több, az feltehetően az ő, Tonks döntésén múlt. Sturgis egyszerűen túl szórakoztató társaságnak bizonyult ahhoz, hogy bármi mást akarjon tőle; csalhatatlan érzéke volt hozzá, hogy mindig a megfelelő szavakkal támogassa, és vidítsa őt fel. Tonks nem ismert Sturgisnál optimistább embert, ugyanakkor kalandvágyóbbat sem; el sem tudta képzelni, hogyan vette rá Remus, hogy hátramaradjon őrizni a jóslatot, míg ők a titokzatos J. S. nyomába erednek. A Rend éjjeli őrjáratai híresen egyhangúak voltak, egyedül pedig – Tonks megítélése szerint – szinte lehetetlen volt kibírni őket.

A boszorkány hátán akaratlanul is végigfutott a hideg, ahogy elképzelte az egész éjszaka egyhelyben szobrozó Sturgist. Órákig állt azon a nyomasztó, kék fényben fürdő folyosón, és várta a halálfalókat...

Amikor Tonks belépett a Kingsley-vel közös irodájuk ajtaján, kis híján összeütközött a kifelé igyekvő varázslóval.

– Rendkívüli megbeszélés – mondta szűkszavúan Kingsley, és már ment is. Tonks növekvő balsejtelemmel eredt a nyomába; cipőjük kopogása visszhangot vert a Varázsbűn-üldözési Főosztály máskor nyüzsgő folyosóján.

Mégis kire vonatkozik az a rendkívüli megbeszélés?

Tonks megdöbbent, amikor Kingsley kitárta előtte a tárgyaló ajtaját. A helyiséget olyan erős behatolás- és lehallgatásgátló bűbájok védték, mint az egy szinttel lejjebb sorakozó zárkákat – hogy erre miért lehet szükség, azt elképzelni sem merte.

Együtt lépték át a küszöböt. A tárgyalóról lerítt, hogy jó ideje nem használták; az asztalok és padsorok szabad pontjait ujjnyi vastag porréteg takarta, ám a rozoga ülőalkalmatosságok mintegy kétharmada foglalt volt. Tonks torkában dobogó szívvel vette észre, hogy jóformán az összes minisztériumi auror ott ül a dohos levegőjű teremben. Ez pedig csupán egyet jelenthetett: valami szörnyű dolog történt.

Lankadatlan éberség, gondolta Tonks. Rémszem tanácsa most többet ért, mint valaha: segített megfékezni száguldozó gondolatait, elsőre jelentéktelennek tűnő, ám annál fontosabb részletekre irányítva a figyelmét, kezdve rögtön azzal, hogy Sturgis helye még mindig üres volt John Dawlish mellett.

Vagy azzal, hogy Proudfoot és Savage aurorok fontoskodó képpel trónoltak az első sor szélén, a miniszter mellett – aki előtt egy merengő kavargott.

Vagy azzal, hogy néhány székkel odébb Percy Weasley ült, előtte penna és jegyzettömb.

Rufus Scrimgeour aurorparancsnok a terem végében álló emelvényre támaszkodva várt; oroszlánysörényre emlékeztető haja a szokásosnál is ziláltabb volt, az arca pedig olyan sápadt, hogy ha Tonks nem ismeri, attól tartott volna, menten elájul.

Baromi nagy gáz van, vonta le a következtetést a boszorkány.

– A mai ülést ezennel megnyitom – szólalt meg gépiesen Scrimgeour, amikor Kingsley meg ő is helyet foglaltak. – Mint láthatják – itt Caramel felé intett –, a megbeszélés témája túlmutat az én hatáskörömön. Miután ismertettem a helyzetet, a miniszter úr fog beszélni. Közösen döntjük el, hogyan tovább.

Csend lett a teremben. Tonks kissé zavartan pillantott körül; az elképzelés, hogy Scrimgeour bárkivel közösen döntene bármiről, meglehetősen abszurd volt a számára. Arról már nem is beszélve, hogy az Auror Parancsnokságon szinte soha nem tartottak teljes létszámú megbeszélést; mindenki a saját ügyeivel foglalkozott, és bizalmasan kezelte azokat. Csak most, hogy egy helyen látta őket, döbbent rá, milyen kevés aurorja van a minisztériumnak. A háború alatt bizonyára sokkal többen lehettek...

Scrimgeour felállt, és Dumbledore-t megszégyenítő, sztoikus arckifejezéssel kezdett járkálni a teremben.

– Augusztus 31-én, a hajnali órákban olyasvalami történt a minisztérium falai között, amire Voldemort nagyúr bukása óta nem volt példa – kezdte, kihasználva a rettegett név által keltett feszült légkört. – Egy kollégánk – egy diplomás, Auror Főiskolát végzett feketemágus-vadász – zárás után beosont a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra, majd megkísérelt ellopni onnan egy szigorúan őrzött tárgyat.

Sturgis!

Tonks úgy érezte, mintha folyékony jég áradna szét az ereiben, a tárgyalóra pedig dermedt csend ereszkedett. Scrimgeour megállt, összefonta a karját, és felemelte a fejét. Pillantása hidegen izzott: Tonks még sohasem látta ilyennek.

– Annak kivizsgálása, hogy Sturgis Podmore esetében megállja-e a helyét az erőszakos behatolás, valamint rablás kísérletének vádja, a ma délutánra kitűzött fegyelmi tárgyalás feladata – mondta a parancsnok. – Szükségem van két önkéntesre, akinek nincs sürgős ügye, és segít kizárni az Imperius-átok általi befolyásoltság esélyét.

– Proudfoot és Savage aurorokat javaslom erre a feladatra – szólt közbe Caramel. – Őket bíztam meg a személyes védelmemmel; és mivel ragaszkodom hozzá, hogy részt vegyek a kihallgatáson, talán így lenne a legtakarékosabb. Tudom, hogy sok a feladatuk... éppen ezért a beszédemet is a tárgyalás keretében szándékozom megtartani.

Tonks gyomrába beleszúrt a nyugtalanság. Proudfoot és Savage köztudottan Caramel leghűségesebb talpnyalói voltak, s a miniszter személyéhez kötődő feladatok többségével őket bízták meg. Tonksnak nem fért a fejébe, hogy nem vették észre, hogy védencükkel nem stimmel valami.

Scrimgeournak a szeme se rebbent.

– Köszönöm, miniszter úr – mondta szárazon. – A mai naptól kezdve határozatlan ideig teljes készültség lép életbe a parancsnokságon. Tartsák nyitva a szemüket; és ha rendelkeznek bármilyen információval Podmore hátteréről vagy esetleges szándékairól, ne habozzanak megkeresni vele. Nem húzom feleslegesen az időt: elmehetnek. Miniszter úr, ha volna szíves...

Tonks körül recsegni kezdtek a padok; kollégái rezzenéstelen arccal igyekeztek elhagyni a termet, neki azonban még mindig vadul dörömbölt a szíve. Úgy érezte, mintha lelassult volna körülötte az idő.

Sturgist tehát elkapták. Egyedül maradt őrségben, és úrrá lett rajta a kíváncsiság – korábban is feltámadt már benne a vágy, hogy körbeszimatoljon egy kicsit a Rejtély- és Misztériumügyön, most pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek. Vagy kényszerítették: valaki megátkozta, mint Caramelt, és a saját céljaira használta fel őt; de nem jöttek be a számításai, Sturgist elkapták. Esetleg kifejezetten az volt, a cél, hogy elkapják...

Scrimgeour pedig tudja ezt. Tudja, hogy Caramelt egy idegen, ellenséges akarat irányítja, mégis engedi, hogy miniszteri minőségében rendelkezzen Sturgis sorsa felett a Wizengamottal együtt. Nem kizárt, hogy elítélik... de vajon mi lesz a büntetése? Miféle megtorlásra számíthat, aki a rossz ajtót kezdi feszegetni odalent, az alagsorban? Kirúgják? Felfüggesztik? Elveszik a jelvényét?

Vajon Rémszem tudja már, hogy Sturgis önhibáján kívül maradt le Harryék indulásáról? Vajon rájönnek, hogy nem ellopni akart valamit, hanem megőrizni? Szólt már valaki Dumbledore-nak? Bizonyára... de vajon ezúttal is előtűnik majd a semmiből, cselekvésre készen? Ha Sturgis megmentésére is ugyanúgy rohanna, mint Harryére, az gyanúra adna okot – és végső soron Harry-t sem Dumbledore mentette meg a börtöntől, hanem Lucy. Sőt, egészen pontosan Lucius Malfoy...

Az nem lehet, hogy Sturgist az Azkabanba küldik. Ilyesmi nem fordulhat elő, hiszen auror! Sosem tett semmi rosszat; épp ellenkezőleg, sorra oldja meg a csavaros ügyeket.

– Tonks? Minden rendben?

A boszorkány kis híján ugrott egyet, amikor felpillantva meglátta a sarokban tébláboló Percy Weasley-t. A varázsló még mindig szorongatta teleírt jegyzettömbét, és látszott rajta, hogy bárhol máshol szívesebben töltené az idejét.

– Semmit sem kell mondanod – folytatta felbátorodva Percy. – Tudom, hogy barátok vagytok Podmore-ral, és azt is, hogy valami módon Lucy is belefolyt a dologba. Nem vagyok vak. Együtt mentünk el egy partira Malfoyékhoz, beszélgettünk... egyértelmű, hogy Dumbledore megkörnyékezett titeket. De ne félj! Én segíthetek. Jó kapcsolatot ápolok a miniszter úrral, megbízik bennem.

Ezek szerint már a nevedet is megjegyezte? – futott át Tonks agyán. Olyan heves, maró dühöt érzett, mint még soha életében.

– És ez mégis mit jelent? Ha megkéred, elengedi Sturgist? Kárpótolja? Elintézi, hogy ne vegyék el a jelvényét egy hülye félreértés miatt?

Percy két szemöldöke között megjelent egy mély ránc.

– Tonks – mondta halkan. – Nem tudom, mennyire világos ez számodra, de a barátod betört a Mágiaügyi Minisztérium egyik legszigorúbban őrzött, és egyben legveszélyesebb osztályára. Nem várhatod el, hogy a tettének egyáltalán semmiféle következménye ne legyen!

Tonks ösztönből cselekedett. Felemelte a pálcáját – és mire egyáltalán felfogta, mit tesz, Percy ájultan feküdt a terem padlóján, ő pedig már elő is kotorta a táskájából a láthatatlanná tévő köpenyét. Pillanatnyi habozás után kihúzta a jegyzettömböt és a pennát a Weasley-fiú kezéből, majd pálcájának egy újabb intésével lemásolta a ruháit. Ezután szorosan behunyta a szemét, mintha fel akarna idézni valamit; a következő pillanatban pedig már ő is langaléta volt, égővörös hajú, és szeplős.

Óvatosan levette Percy szarukeretes szemüvegét, és a saját orrára biggyesztette; ettől egy csapásra kitisztult a látása, és őszintén remélte, hogy az arckifejezése is kellően fontoskodóvá vált.

Rejtőzés és álcázás, első lecke, gondolta némi elégtétellel Tonks. Hidd el, hogy meg tudod csinálni.

Ezt a tanácsot éppen Sturgistól kapta. Kedvenc kollégája a negyvenhez közeledve is olyan fiatalnak tűnt, hogy mugli bárokban rendszeresen elkérték a „személyi igazolványát", amivel persze nem rendelkezett; így az esetek többségében meggyőzőerejére hivatkozva kérte ki az italokat. Döbbenetes volt belegondolni, hogy idősebb, mint Remus...

Koncentrálj! – utasította magát Tonks. Minden erejével igyekezett elfojtani a torkát szorító pánikot; nem engedhette, hogy szétszaladjon az ereiben a bénító rettegés.

Ez nem egy küldetés, csupán egy egyszerű nap a minisztériumban. Senkinek nincs oka feltételezni, hogy Percy Weasley nem az, akinek látszik, hogy valaki felvette az alakját...

Kingsley nem számít rá, annyi szent. Kingsley, aki Sturgis kollégája, akárcsak ő, és most szó nélkül meghajol Caramel akarata előtt. Talán tud valamit? Talán Dumbledore már úton van, hogy mindent megoldjon?

Dawlish sem számít rá – Dawlish, aki Sturgis közvetlen felettese és kijelölt mentora, most mégis csak széttárja a karját, és nem tesz semmit. Őrzi a pozícióját, bármi áron; de mi az az ár, ami még megfizethető? Mennyit ér a páholyjegy egy imperizált miniszter véget nem érő színielőadására...?

Scrimgeour sem számít rá: a parancsnok, akinek mindent a kezében kellene tartania, mégis tehetetlen hordalékként úszik az árral. Scrimgeour, aki pontosan tudja, hogy a miniszter nem ura önmagának...

Hogy Caramel tudja-e, az kérdés. Mit tud valaki, akinek éjjel-nappal egy sötét varázslat mérgezi az elméjét? Azt hiszi, a saját akaratából és meggyőződéséből cselekszik? Egyszerű bábként figyeli, ahogy játszadoznak vele, kétségbeesve, némán kiált segítségért? Vagy egyáltalán nem érez és nem is gondol semmit?

Lucynak talán igaza van, és tényleg túl sok Bond-filmet néz. De tényleg az ő, Tonks hibája, hogy a valóság ennyire emlékeztet egy Bond-filmre? A különbség csak annyi, hogy ezúttal nem a hős ügynök szemszögéből látja az eseményeket; egyszerű statiszta lett belőle, akit a film készítői bármikor feláldozhatnak, hogy a főellenség gonoszságának fokmérője legyen.

Ahogy Sturgist is.

Hiába mosolyog jóságosan Dumbledore; a Főnix Rendje magasabb célt szolgál. Egy titkot őriz, nem pedig a tagjait.

Mindenki pótolható.

Tonks megborzongott; és óvatosan behúzta maga mögött a tárgyaló ajtaját.

Úgy érezte, Percy kába szemei követik, bármerre megy.

*

A zárkák a Varázsbűn-üldözési Főosztály alsó szintjén helyezkedtek el. Tonks korábban csak egyszer járt ezen a helyen; Kingsley és ő a Zsebkosz köz egyik uzsorását kapcsolták le és zárták be az egyik cellába. Semmit sem sikerült azonban rábizonyítaniuk, így negyvennyolc óra elteltével kénytelenek voltak útjára engedni a szünet nélkül átkozódó, átható futkárlobonc-oldat szagot árasztó férfit.

A kudarc emléke nem várt erővel hasított Tonksba, ahogy Percy szapora lépteit utánozva végighaladt a folyosón; ismét Rémszem Mordon szavai jártak az eszében, aki egyszer azt mondta, a törvény korlátoz.

Vajon arra gondolt, amit most érez? Hisz ezúttal sem törvényesen cselekszik: már ahhoz is számos etikai és gyakorlati szabályt meg kell szegnie, hogy egyáltalán beszélhessen Sturgisszal. Ha egyáltalán sikerül.

– Weasley! Mit keres maga itt?

Rufus Scrimgeour hangja leginkább egy felbőszült oroszlánéhoz hasonlított, és Tonksnak hatalmas erőfeszítésébe telt, hogy ne rezzenjen össze.

– A miniszter úr kívánsága, hogy vegyem fel a jegyzőkönyvet a kihallgatásról, Mr. Scrimgeour, uram – felelte a tőle telhető legfontoskodóbb stílusban.

– A kihallgatás már elkezdődött – felelte a varázsló olyan hangon, mintha Tonks – azaz Percy – mihamarabbi kivégzését fontolgatná. – De azért csak menjen! Elvégre teljesen logikus, hogy magát beengedik a saját alkalmazottam kihallgatására, de engem nem...

Tonks döbbenten pislogott. Mi a Merlint mondana erre Percy? Mondana egyáltalán bármit...?

Egyáltalán, hogy lehet az, hogy Scrimgeourt kizárják egy ennyire fontos nyomozásból? Erről szó sem esett a megbeszélésen!

– Meg se szólal! – szitkozódott tovább a parancsnok. – Teljességgel inkompetens, de úgy táncol, ahogy Caramel fütyül, ezért a magáé a világ, igazam van?

– Rufus – csendült Dawlish hűvös, nyugodt hangja a háttérből. – Mr. Weasley igazán nem tehet róla, hogy mivel bízták meg. Ne rajta töltsd ki a dühöd.

Tonks minden bátorságát összeszedve hátrébb lépett, hogy a felbőszült aurorparancsnok arca ne töltse be a teljes látóterét. Dawlish, Scrimgeour meg ő a folyosó közepe táján jártak; közel s távol csend honolt a zárkák körül, szemlátomást egyedül Sturgist tartották fogva idelent. A háború óta lényegesen kevesebb feladata akadt az Auror Parancsnokságnak – és most, hogy lenne tennivalójuk bőven, dühöngött némán Tonks, még azt sem ismerhetik el nyíltan, hogy amit látnak, az bűntény!

Tökéletesen megértette Scrimgeour indulatát, sőt, ő maga is felháborodott; ugyanakkor meg is ijedt. Mi lesz, ha felfedezik? Vagy ha Caramel azonnal kiküldi a szobából, mondván, hogy sosem hívta ide?

– Mit ácsorog itt, Weasley? – reccsent rá Scrimgeour. – Mintha azt sem tudná, hová kell mennie. Na nem mintha olyan gyakran engednének mitugrász titkárokat fogvatartottak közelébe!

Dawlish ezúttal nem kelt a védelmére, a parancsnok továbbra is elállta a folyosót, az értékes másodpercek pedig csak teltek, egyre teltek.

Amit Tonks ekkor tett, azt egyszerre lehetett nagyon bátor és nagyon ostoba cselekedetnek nevezni. Lehunyta a szemét, és Percy Weasley-ből visszavedlett rágógumi-rózsaszín hajú, sápadt, zavartan vigyorgó önmagává.

– Oké, főnök – mondta, és mindent megtett, hogy elfojtsa hangja remegését. – Maga nyert. Sajnálom, annyira felidegesített, hogy Caramel egy agyatlan zombi, nekünk meg minden kívánságát teljesítenünk kell... gondoltam, szaglászom egy kicsit. Ne nyírjon ki! Izé... tudja egyáltalán, mi az a zombi?

Dawlish ajkai elfehéredtek, Scrimgeour arca láttán pedig Tonks egy pillanatig attól tartott, ordítani fog – de aztán lassan megváltozott az arckifejezése.

– Tonks – mondta hűvösen –, amit most művelt, azzal tizenöt helyen megsértette a parancsnokság belső szabályzatát, valamint hat helyen megszegte a hivatalos személy intézkedési jogalapjával való visszaélések szankcionálásáról szóló 1963. évi törvényt... kihagytam valamit, John?

– Inkább ne soroljuk – felelte elegánsan Dawlish.

Tonks azt kívánta, bár megnyílna alatta a föld. – Én...

– Változzon vissza – vágott a szavába Scimgeour.

– Tessék?!

A parancsnok rezzenéstelen arccal figyelte őt. – Jól hallotta. Menjen, és szedje ki Podmore-ból, mi ez az egész. Hallgassa, mit kérdeznek tőle, és mit mond el. Tartsa nyitva a szemét – és ne bukjon le. Ez nem alkalmas pillanat a hivatalos személy, ésatöbbi, szankcionálására. Induljon!

Tonks még mindig úgy érezte, mintha az állát valami láthatatlan erő húzná a föld felé, de nem bírta tovább: elvigyorodott.

– Igenis, főnök!

Scrimgeour arca mosolytalan volt, feszült, szoborszerű.

– Tartsa kéznél a pálcát – mondta. – Nem a miniszter az egyetlen, akit imperizáltak. Ha hétfő reggel nyolc órakor még ép eszénél van, várom az irodámban.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)