FIGYELEM: A fejezet több helyen visszautal az előző rész (Bob Roshta csodálatos visszatérése) 21. és 24. fejezetére, de semmi fontos spoilert nem tartalmaz =)

* * *

Utoljára, Black!

Tizedik fejezet: Ignotus Scabior

19:43, HILTON. VAK HOLLÓ. MINDIG NÉZD A FALAT!

– Szóval ennyi információ állt rendelkezésedre – mondta Sirius Black –, és ez alapján úgy döntöttél, engedelmesen odarohansz, ahová a nyilvánvaló csapdát állították.

– Ha Jókora Seggfej az utamba áll, ugyanúgy lepuffantom, mint Sanguinit – felelte hidegen Lucy Dawlish. – Miközben kiterül a földön, majd eltűnődhet rajta, jó ötlet volt-e csapdát állítani nekem.

Az égbe nyúló katedrális mögött álltak, és a fehér gránitkőből készült mellvédre támaszkodva Sirius furcsán érezte magát: mintha egy másik világban lennének, ahol a boszorkány nem csak a nyelvét köszörüli rajta, hanem valóban képes lenne embert ölni. A kései óra ellenére Budapest fényárban úszott alattuk; a magas ablakú, sokemeletes házak sorait itt-ott dús lombú fák csoportja törte meg. Távolabb folyó kanyargott, túlpartján egy sor méltóságteljes, szemlátomást régi épülettel. Sirius fantáziáját különösen megragadta az egyik: szerinte a Westminster-apátságra hasonlított, csak nem tornyai voltak, hanem kupolája. Ebből a szögből úgy látszott, mintha egyenesen a folyópartra épült volna.

– Ez lehetett régen a várnegyed – dünnyögte Lucy. – Palotával, tömlöccel meg minden. Elég gáz, hogy pont ide suvasztották be a Hiltont.

Sirius ingerülten dobolt a mellvéden. – Az ismeretségünk első öt percében tisztáztuk, hogy nem harapok rá az értelmetlen társalgási gumicsontokra, amiket válaszok helyett dobsz be mások kérdéseire!

– ...meg azt is, hogy nem szeretek egyértelmű dolgokat ismételgetni – jött az ingerült válasz. – Tudni akarom, ki szórakozik a sorsommal, és ki fogom deríteni, ha beledöglök is! Ha vagytok olyan hülyék, hogy utánam jöttök, az a ti bajotok.

Sirius már nyitotta a száját, hogy kifejtse nézeteit a boszorkány elmeállapotával kapcsolatban, ösztönei azonban váratlanul riadót fújtak. Végigfutott a hátán a hideg, mintha késpengét szorítottak volna hozzá, és riadtan pillantott hátra a válla fölött. Minden érzéke azt súgta, hogy figyelik, de tévedett: Mundungus még mindig a különös zsupszkulcsot böködte a pálcájával – látható eredmény nélkül –, a többiek pedig felfedezőútra indultak a katedrális körül. A Lucyval folytatott szóváltásának nem volt más tanúja, mint a katedrális homlokzatát díszítő két angyalszobor.

Sirius hosszú másodpercekig bámult rájuk, mire rájött, mi zavarja: nem voltak egyformák. Az egyik görnyedten, arcát eltakarva állt a kiugró párkányon, a másik pedig mintha egyenesen őt nézte volna üres, faragott szemeivel.

Kis híján ugrott egyet, amikor Lucy oldalba bökte.

– Hahó! Ideje belekezdened a „fejezd már be a makacs hülyeségeidet" kezdetű litániádba. De tartson ám legalább két percig, hogy legyen időm kitalálni valami kellően makacs és hülye választ.

Sirius kényszerítette magát, hogy a boszorkányra nézzen. – Furák azok az angyalok – mondta. – Nem nagyon illenek egy templomra.

Lucy ellépett a mellvédtől.

– Milyen angyalok?

– Ott, az orrod előtt!

A boszorkány vigyorgott. – Oké... akkor vagy kéne neked egy szemüveg, vagy arisztokratafalván nem tanítják, mi a különbség az angyal és a vízköpő között.

Sirius megpördült a tengelye körül. Ahol egy szívdobbanásnyi idővel azelőtt még a két szárnyas alak trónolt, most üres volt a kőfal.

– ...tehát, akkor a gyengébbek kedvéért még egyszer. Ha kicsi és ronda, akkor vízköpő. Ha nagy, és ronda, akkor kerub, vagy mi a fene. Ha nagy, ronda, és szárnya is van...

– A keruboknak is van szárnya – szólt közbe Sirius. Gondolatban sorra vette az „agyrázkódásom van", a „paranoiás lettem a börtönben", és a „teleraktam a gatyám két képzeletbeli szobortól" lehetőségeket, aztán úgy döntött, egyiket sem veti be társalgásindítóként. Számos oka lehetett, hogy olyasmit látott a falon, ami szinte azonnal eltűnt – a katedrális álcája bizonyára a magyar varázslóközösség valamely fontos helyszínét rejtette, és egy pillanatra meggyengültek rajta a varázslatok. Nem ez lenne az első eset.

– Vajon ezért mondta Jókora Seggfej, hogy nézzük a falat? – töprengett Lucy. – Mert mindenki mást lát rajta?

– Vagy mert itt semmi sem az, aminek látszik – dörmögte Sirius. Szívesen megvizsgálta volna az épületre szórt bűbájokat, de nem akaródzott magára vonnia a helyi aurorok figyelmét – gyanította, hogy ahogy egész Európában, úgy Magyarországon is tömeggyilkosként tartják számon.

Lucy felvonta a szemöldökét. – Tényleg, Sherlock? Láttunk mostanában bármit, ami az, aminek látszik?

Erre a végszóra pontosan ott találták magukat, ahonnét indultak: a Hilton szálló fala mellett, ahol már csak a felborult, repedezett szélű kuka-zsupszkulcs emlékeztetett rá, hogy az imént hét órát ugrottak az időben, és több ezer kilométert a térben. Remus, Tonks és Fleur is ekkor tértek vissza a kiindulópontra; tekintetüket még mindig a katedrálison tartották, mintha megbabonázták volna őket.

– Vándorolnak a szobrok a falon – szólalt meg lelkesen Tonks. – És ami még ennél is fontosabb: minden tele van hollókkal! Hiszen J. S. is megmondta...

– Há' hogy a manóba ne lenne, ha eccer itt a bejárat? – szólalt meg Mundungus, aki időközben a Hilton falát kezdte böködni a pálcájával a zsupszkulcs helyett. – Csak nem akar kinyílni, fene megeszi!

– Te meg miről beszélsz? – kérdezte gyanakodva Remus.

– Há' a Vak Hollókról – vágta rá bosszúsan Mundungus. – Nem kő' úgy tenni, mintha nem tudnátok, miről van szó! Ha nem tudnátok, nem lennétek itten.

– A Vak Hollók... – dünnyögte Lucy. Látszott rajta, hogy töri a fejét. – Vak Hollók... hol hallottam én ezt?

Sirius ugyanezen töprengett. Emlékezett erre a névre: valamiképpen kapcsolódott Dunghoz, és egy sor múltbéli képhez, köztük egy távoli, alkonyba burkolózó tengerparthoz.

– Albánia! – mondta váratlanul.

Lucyval egymásra néztek.

– A kaszinó...

– Amikor majdnem kinyírtad Dungot.

– A kopasz csávó!

– Beavatnátok minket is a mocskos kis titkaitokba? – tudakolta Tonks; Sirius azonban nem törődött vele. A váratlan, mindent elsöprő felismerés szinte letaglózta.

– Hát persze, Dung! Ezért húz ki folyton a csávából Dumbledore: mert bejáratos vagy a Vak Hollókhoz, bárkik legyenek is. Íme még egy dolog, amit elfelejtett említeni a Rendnek.

Mundungus a fejét vakarta. – De ha ti nem vagytok Hollók, akkor honnan a csudából tudtátok, mikor kell idegyünni?

– Nem érdekes – felelte gyorsan Lucy. – Ha kérdezik, nálunk hollóbb Holló még nem... károgott a világon, vagy mit csinálnak a hollók. Nyithatod az átjárót.

– De nem nyílik!

– Világos 'ogy 'ázudik – fakadt ki Fleur. – Semmit sem ákár elárhulni nekünk!

– Aszondtam, nem nyílik! – bosszankodott Mundungus. – Mintha sose lett vóna itt az ajtó. De odaviszlek én titeket... van egy másik bejárat, csak kicsit sokat kő gyalogolni. Osztán hogy micsinálnak veletek a Hollók, az már nem rám tartozik, értve vagyok? Mer' hogy nem húzlak ki titeket a csávából, az eccer biztos.

– Akkor ne csak a szád járjon – mordult rá Sirius. – Vezess!

Mundungus még téblábolt egy darabig; de mivel továbbra is minden szem makacsul rá szegeződött, végül beadta a derekát. Bizonytalan, kacsázó léptekkel vágott át a téren, egy pillantásra sem méltatva a fenséges katedrálist, sem a Hilton szálló sötét tömbjét.

Körülöttük széles, kockakövekkel fedett utca képe rajzolódott ki a régimódi lámpák fényében. Nagyjából egyenesnek tűnt, egy helyen azonban balra kanyarodott; és igen változatos épületek szegélyezték. Volt köztük modern emeletes, szépen faragott barokkos stílusú, girbegurba középkori himbálózó cégérekkel, sőt: olyan csúnya kockaház is, amihez hasonlót Sirius eddig csak távoli orosz városok külterületein látott.

– Kár 'ogy nem nappal járhunk erre – jegyezte meg derűsen Fleur. – Igazán szhép.

– Ha túléljük ezt az egészet, egyszer visszajöhetnénk a Hiltonba – vetette fel Tonks. – Csakis nyaralni, persze. Meghívjuk J. S..t is, és éjjel-nappal hülye viccekkel szívatjuk. Persze ahhoz az kéne, hogy visszataláljunk ide...

– Csakis a budai várban lehetünk – mondta álmatagon Remus. – Markus egyszer mesélt nekem erről a helyről. Azt mondta, sehol sem kapni olyan forró csokoládét, mint... a csudába, hogy is hívják...

Siriusnak hosszú pillanatokba telt, hogy összepárosítsa a Markus nevet a vén, székelyföldi erdész arcával, aki mintha egy emberöltővel azelőtt fejtette volna ki neki a „Sátán kutyájával" kapcsolatos nézeteit. Lehetetlen, hogy az egész alig két hónapja történt!

– Na, és vajon mit keres az albán maffia a budai várban? – kérdezett közbe alig titkolt ingerültséggel Lucy.

– Mittudomén! – Mundungus vállat vont. – Jó a sör. Egyébként se mind albánok azok.

– A magyar sörök kritikán aluliak!

– Merlinre, nyughass már! Amúgy is utálja a sört, oszt itt picsog nekem... Én is picsoghatnék ám – csak úgy átnyekkentem a jövőbe, oszt úgy kő' csinálnom, mintha ez olyan természetes vóna.

– Senki nem kényszerít rá – morogta Lucy. – Amint odavezettél minket, felőlem akár haza is mehetsz.

Mundunguson látszott, hogy szívesen leállna veszekedni, végül azonban csak megvonta a vállát, és lépteit megszaporázva az élre tört.

– Ne feledjétek, mint mondott J. S.: nézzétek a falakat! – rikkantotta vidáman Tonks. – Lucy, Sirius, ti nézzetek jobbra, mi meg majd Remusszal balra. Fleur, te meg nézz hátra. Vagy... izé, ahová kedved van.

Sirius elfojtotta az ajkát csiklandozó mosolyt, és meglengette a pálcáját, útjára engedve néhány védőbűbájt. A fiatal boszorkány lelkesedése már-már rá is átragadt, sejtette azonban, hogy Kingsley-nek sok munkája lesz még vele.

– Bár tudnám, mi olyan érdekes a falakon – mondta mellette Lucy. Mindent megtett, hogy határozottnak és rettenthetetlennek tűnjön, de Sirius könnyűszerrel átlátott rajta.

– A Sorsfonók fura figurák – felelte csevegő hangon. – A végén még kiderül, hogy csak a helyi építészetre akarta felhívni a figyelmünket.

– Többel is találkoztál már? Másokkal, mint Pyrites?

– Hallottam egy másikról. – Sirius fáradtan masszírozta meg az orrnyergét. – De nem tudom, van-e bármi köze a valósághoz annak, amit Gnarlak elmesélt.

– Aha! Szóval ő is benne volt. De miért is lepődöm meg, hisz mindenbe beleüti azt a kampós orrát... atyaég, de rondák!

Sirius összerezzent. A modern építésű ház teraszának korlátján, ami mellett éppen elhaladtak – és ami egy szemvillanással azelőtt még üres volt –, most feltűnt a korábban a katedrálison látott két szobor. Pontosabban... nem, nem ugyanaz a kettő. Nem lehettek ugyanazok, hiszen más pózban álltak; arcuk görcs-vicsorba torzult, karmos kezeik pedig támadásra készen nyúltak ki feléjük... de nem, gondolta Sirius, ez ostobaság. Hogyan nyújthatná felé a kezét egy egyszerű szobor? Egy darab kő. Egy falfaragvány.

Egy vicces kedvű mugli alkotása.

– Valami furcsát láttok? – kérdezte várakozva Tonks.

– Ötletem sincs, mi számít furcsának errefelé – felelte könnyedén Lucy –, de minden posztmodern kockacsodával egyre nő bennem a kísértés, hogy felgyújtsam őket. Hogy lehet ilyeneket építeni egy középkori várba?!

Sirius érezte, ahogy az arcából kiszökik az összes vér.

Létezik, hogy csak én látom őket? Megőrültem volna? Vajon a többiek valami egészen mást látnak?

Az angyalszobrok már-már fájdalmasan valóságosnak tűntek; ha nem lett volna olyan magasan a homlokzat, akár ki is nyúlhatott volna, hogy megérintse őket, Lucy mégis úgy nézett át rajtuk, mintha ott sem lettek volna.

Sirius összeszorította a fogát. Úgy égett a szeme, mintha telibe találták volna egy kötőhártyagyújtó átokkal, és ez nem is volt csoda: több, mint egy perce bámulta pislogás nélkül azokat a fenyegető kőalakokat. Olyan érzés volt végre leengednie a szemhéját, mintha valaki hűvös balzsamot kenne az arcára.

– Gyertek má'! – szólt hátra Mundungus, aki hangjából ítélve jó pár lépéssel előttük járt. – Vége a bulinak, mire odaérünk.

– Milyen gáz maffia az, ahol fél négykor vége a bulinak? – akadékoskodott Lucy. Mozdulatának szele lesöpört egy kósza tincset Sirius homlokáról; a varázsló önkéntelenül kinyitotta a szemét, és szinte meg sem lepődött, hogy a szobroknak ismét hűlt helyét találta.

Többet kellene aludnia. Nem ez az első alkalom, hogy olyan dolgokat lát, amik nem valóságosak – talán dementorok vannak a közelben, miattuk került ilyen állapotba. Bár ha jobban belegondol, azt azért érezné...

– Én is láttam őkhet – mondta mellette Fleur Delacour. – Á templom tornyán is ott volták.

– Mik? – kérdezte élesen Sirius. Nem akart az elmeállapotáról beszélgetni egy vadidegen francia fruskával, aki nyilvánvalóan csak a homlokzat giccses virágdíszeiről beszélt.

– Talán nem látja őkhet mindenki – magyarázta Fleur. – Olyánok, le'etnek, mint á thesztrálok...

– Fogalmam sincs, miről beszél – vágta rá gorombán Sirius, a boszorkány azonban meg sem rezzent.

– Tudta, 'ogy ötezer gálleont kap, áki feladja magát á minisztérhiumnák?

Siriust meglepte a témaváltás.

– Sejtelmem sem volt róla, de most, hogy mondja, inkább a tízre hajtok.

– És tényleg meg'sinálta, ámivel vádolják?

– Sosem tudhatja – fintorodott el Sirius. Már azelőtt elege lett ebből a beszélgetésből, hogy az elkezdődött volna, és esze ágában sem volt megkönnyíteni a boszorkány dolgát. Egyébként is csak addig kellett elviselnie a kérdéseit, míg véget nem ér ez a furcsa kaland; egy jól irányzott felejtésátok egy csapásra megoldja majd az összes gondját.

– Én nem fogom beárhulni, áz bisztos – tette hozzá derűsen Fleur. – Már megfigyeltem, 'ogy á bhrit minisztérium nins á helyzet magaslatán, ha az igázi bűnösöket kell megtalálni! Cédhrickel is egy feketemágus végzett, de nem kapták el. Fransziaországban már rhégen rács mögött lenne, áki tette.

– Szóval a francia sajtó szerint Dumbledore nem elmebeteg? – szólt közbe Remus. Sirius látta rajta, hogy a pálcáját markolja a kabátzsebében, készen arra, hogy közbelépjen; és a gesztus szükségtelensége ellenére egy pillanatra elöntötte a hála.

– Fleur – csendült Lucy Dawlish aggasztóan mézesmázos hangja –, választhatsz, hogy abbahagyod a kérdezősködést, és titkárnő leszel, vagy folytatod, és árokba dobott hulla.

Tisztán hallatszott a hangjában a neheztelés; és Sirius eltűnődött, vajon miért utálja ennyire egymást a két nő. Pontosabban miért utálja Fleurt Lucy. Tulajdonképpen eléggé hasonlítanak egymásra...

– Láttatok bármit is a falon? – kötötte az ebet a karóhoz Tonks. – Mert én az égvilágon semmit. Lehet, hogy J. S. csak szórakozik velünk. Vagy az egész valami szimbolikus hülyeség. Esetleg...

– Megtennéd, hogy befogod? – reccsent rá Lucy.

Mi baja lehet? – töprengett Sirius. Vajon hallotta, amit Fleurnak mondott? Vagy ő is látja a szobrokat, csak titkolni akarta? De miért tenné?

Akármi is volt a válasz a kérdéseire, úgy tűnt, többé nem számít: elértek ugyanis az utca végére, mely először térré szélesedett, majd a bal kéz felőli járdája éles kanyart vett lefelé. Előttük egy félig üres parkolón túl alacsony, szemlátomást elhagyott épület állt; díszes kapujából és szebb napokat látott márványköveiből ítélve valaha előkelő hely lehetett. Mundungus megkerülte az épületet, és egy sor magasra vont zászló alatt vezette őket tovább. Távolabb hatalmas, sokablakú palota körvonalai rajzolódtak ki az utcai lámpák fényében, mely komor méltóságteljességgel trónolt a város fölött.

– Odá megyünk? – Fleur hangja még mindig olyan lelkesen csengett, mintha egy kiránduláson lennének. – Há ezt tudom, magassarkút veszhek...

– Az nem kő ide – dünnyögte Mundungus. – Nem úgy mennek erre a dógok, mint elsőre tippelné az ember.

Úgy tűnt, végre elemében van. Gyors léptekkel vágott át a palota előtti kőlabirintuson, meg sem állva egy magas, kovácsoltvas kapuig, melynek tetején egy holló szobra trónolt. Az elnagyolt állatalak festett aranygyűrűt tartott a csőrében; közeledtükre rozsdás nyikorgással fordította el a fejét.

– Rá se rántsatok – dünnyögte Mundungus. – Nem csinál az semmit, csak figyel.

Sirius a maga részéről a legkevésbé sem érezte magát kényelmesen a csillogó fém-szemek céltáblájaként; és ahogy korábban a bástya tetején, ezúttal is veszélyt érzett. Végül erőt vett magán, és elfordult a kihalt, néma utcaképtől, a többiek pedig követték. A kapu egy halk nyikordulással kinyílt előttük, s a palota udvarán folytatták útjukat. Mindannyian pálcát húztak, Lucy pedig fényes, kék lángot bűvölt a tenyerére, mely megsokszorozta árnyékukat a hideg gránitfalakon.

Pár lépéssel később víz csobogása hatolt a fülükbe, ám Siriusnak időbe telt megtalálni a forrását. Három oldalról a kastély falai vették körül őket, a magas, ovális ablakok kíváncsi szemekként pislogtak rájuk. Két gigászi épületszárny találkozásánál széles, kerek kupola meredt az égnek; a díszkivilágítás sárgára színezte a falait, de a valóságban jóval világosabbak lehettek. A vízcsobogás egy hatalmas, díszes szökőkút felől jött, mely szobrainak ruházatából, fegyverzetéből és a nagyszámú állatalakból ítélve egy vadászatot ábrázolhatott. Mundungus szemlátomást ide tartott: habozás nélkül gázolt bele a vízbe, és tapogatta végig a síkos köveket.

– Egy galleon a belépő – közölte. – Ha anélkül próbáltok bemenni, akkó' csúnya vége lesz. – A valamivel Sirius szemmagassága fölött trónoló három jól megtermett szelindek szobrára bökött. – Vannak ám fogaik is.

– Hát, akkor gyerünk – szólt rá Lucy. – Nyisd ki!

– Perkáljatok, oszt kinyílik! Én még elszívok egy cigit.

Amikor továbbra is mindenki őt bámulta, egy sóhajjal hozzátette:

– Megvárom, hogy eltereljétek kicsit a figyelmüket, na. Nem úgy sikerült a legutóbbi üzlet, ahogy gondótam, oszt jól jönne egy kis segítség, hogy beslisszolhassak. Áll az alku? – Mundungus úgy rezzent össze, mintha szúnyog csípte volna meg. – ...fene má' a kíváncsi mindenedet, mássz ki a fejemből!

– Remélem, megbocsátod, hogy nem bízom meg benned vakon – felelte fagyosan Lucy. – A Chevy-m, amiből neked köszönhetően csak egy kupac hamu maradt, nagyjából ezer galleont ért. Kezdhetsz törleszteni.

– Kártyázni is befizettelek a múltkó'... – motyogta Mundungus, de azért beletúrt a zsebébe, és előhalászott egy maroknyi aranypénzt. A szökőkút sekély vizébe szórta a galleonokat; az erre felbugyogott, mintha forrni kezdene, padlója pedig egy helyen megereszkedett. Ott, ahol Sirius eddig víztől síkos márványpadlót látott, most sötét mélységbe vezető lépcső tűnt fel.

– 'szerencsét – dörmögte Mundungus. – Bármit is akartok tőlük, ne hagyjátok, hogy faggassanak. – Siriusra pillantott. – Te meg csinálj valamit az arcoddal! Sokan vannak odalenn, akiknek jól gyünne ötezer galleon, vagy mennyit érsz nyaktól felfelé.

Lucy előhúzta a táskájából a láthatatlanná tévő köpenyt.

– Vedd fel – mondta olyan hangon, hogy Siriusnak eszébe sem jutott vitatkozni vele. – Jól jöhet, ha inkognitóban vagy.

A varázsló kelletlenül tűnt el a súlyos anyag alatt, bár belátta, hogy okosabb így álcáznia magát, mint kutyaként. Mögötte Remus és Tonks is pálcát rántottak, Fleur arcán pedig elszántság vette át a korábbi derű helyét.

Lucy ment elöl. Még mindig a tenyerén tartotta a korábbi kék lángot; olyan nyugodt, kimért léptekkel gázolt bele a vízbe, és indult lefelé a lépcsőn, mintha ebben semmi bonyolult, vagy veszélyes nem volna. Amikor azonban Sirius könnyedén megérintette a vállát, hogy jelezze: mögötte van, érezte, hogy finoman reszket.

Váratlan szúrásként érte a gondolat, hogy James most biztosan tudná, mit mondjon: valami olyasfélét, hogy „nem muszáj mindig bátornak lenni", esetleg, „nem vagy egyedül"; de tudta, hogy a szavak, melyeket barátjának mindig mindenki elhitt, az ő szájából nevetségesen, hamisan hangzanának. Annyit mert csak tenni, hogy otthagyta a kezét; és amikor öt lépéssel később majdnem orra esett, igyekezett a lehető legkisebb feltűnést keltve visszahúzni, miközben még egyszer, utoljára visszapillantott a palota udvarára.

A titkos bejárattal átellenben Mundungus cigarettára gyújtott; merengve figyelte a város fényeit a várfalon túl.

A mellvéd tetején két szobor sötét tömege gubbasztott, mint prédára váró keselyűk.

Sirius tudta, hogy ezúttal is csak képzeli őket.

*

A lépcső mintha a végtelenségig kanyargott volna lefelé. A bejárat hamarosan súrlódó kő zajának kíséretében bezárult fölöttük, és olyan sötét lett, hogy Sirius már-már feleslegesnek érezte a láthatatlanná tévő köpenyt. A lefelé vezető járat szűk volt és huzatos, a nyirkos falak pedig mintha összenyomták volna a teret.

– Szerhintem már bőven eltelt egy 'szigarettányi idő... – Fleur suttogott, a szűk járat azonban felerősítette a hangját. – Itt 'ágyott minket áz á Dung...

– Mindig ezt csinálja – felelte Lucy; önkéntelen, bosszús mozdulatától kissé megrezzent a kezében tartott láng. – De nem is baj, nincs szükségünk rá.

– El fogunk tévedni – szorongott Tonks. – Itt aztán hiába nézem a falat...

– Szállj már le a nyomorult falakról! Mégis hogy tévednénk el egy lépcsőn?!

– Psszt! – szólt közbe Remus. – Nem halljátok?

Vagy húsz-harminc lépcsőfokot kellett ereszkedniük, hogy Sirius emberi füle is meghallja, amit a vérfarkas éles érzékei már régen jeleztek. Közel járhattak a járat végéhez, odalentről ugyanis pohárcsörgés és beszélgetés duruzsolása hallatszott, az alapzajba pedig halk jazz-zene vegyült. Hamarosan lámpafény kezdett derengeni a járat végén; a lépcsők kiszélesedtek, a korábbi sötét kockakövek helyett itt márvány borította őket. A lépcső hamarosan kanyarodott még egy utolsót; az alsó fokokon Sirius süppedős szőnyeget pillantott meg, ami a végén kissé felcsavarodott, mint egy ásító sárkány nyelve.

– Nevek, ajánlás, küldetés – darálta egy unott hang. Sirius felpillantva elegánsan öltözött koboldot pillantott meg: egészen úgy festett, mintha londíner lenne egy mugli szállodában. Abból pedig, hogy kellemetlenül csengeni kezdett a füle, megértette, hogy egy fordítóbűbájnak köszönhetően érti minden szavát.

Egy pillanatig csend volt, aztán Lucy Dawlish a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy mugli igazolványtartót. Bármi is volt a tartalma, a koboldnak az egekbe szaladt tőle a szemöldöke.

– Elkéstek – mondta kissé szemrehányóan, de azért intett, hogy kövessék. Termetét meghazudtoló fürge léptekkel vágott át az alacsony mennyezetű üregen, mely nagyjából úgy volt berendezve, mintha a Kegyvesztett Koboldot keresztezték volna egy vadnyugati saloon-nal. Asztalai körül a késői óra ellenére alig volt szabad hely; emberek és varázslények nagy, összekeveredett társaságokban ültek és beszélgettek, mintha egy hatalmas, kaotikus baráti összejövetelen lennének. Sirius mindent összevetve egy cseppet sem érezte, hogy egy rettegett, egész Európát behálózó maffia főhadiszállásán van.

A kobold átvágott a bárszerű helyiségen, és egy szűk folyosóra kanyarodott, mely meredek lépcsőben végződött („komolyan azért másztunk le idáig, hogy aztán újra felmászhassunk?!" – dohogott Tonks). Amint azonban a sereghajtó Remus is rálépett, a lépcső egy halk nyikordulással megindult felfelé, akár egy gringotts-i csille, vagy azok a csikorgó fémszörnyetegek a londoni metróban, amikre Sirius halványan bár, de még emlékezett.

Vagy egy percig utazhattak a lépcsőn, mielőtt az egy zökkenéssel megállt, a kobold pedig kinyitott előttük egy súlyos, bársonnyal berakott ajtót. Sirius a feltáruló helyiség méreteiből és az ablakok formájából ítélve úgy vélte, a palota épületében lehetnek; amikor pedig meglátta a helyiség végében a hatalmas üvegajtót, és a mögötte kirajzolódó látképet, ez a sejtése bizonyossággá erősödött.

Szemközt, a helyiség hátsó falán tükör lógott; pontosan akkora volt, mint az ajtó, és a legapróbb részletig tükröződött benne a kinti táj. Amikor azonban megállt előtte, Sirius döbbenten vette észre, hogy sem a kobold, sem a mellette álló Lucy képét nem látja benne – hogy a sajátja nincs sehol, azon önmagában nem lepődött volna meg, hiszen még mindig takarta a köpeny.

– Ha szükségük van valamire, csengessenek – mondta a kobold. Mielőtt Sirius reagálhatott volna, kísérőjük eltűnt a bársonnyal bevont ajtó mögött, ők pedig egyedül maradtak.

Remus érdeklődve lépett a tükörhöz; egészen közel hajolt hozzá, megtapogatta, meg is pöckölte a mutatóujja körmével. A kinti táj képe erre fodrozódni kezdett, mintha vízfelszín verné vissza, majd ismét mozdulatlanná dermedt.

– Soha életemben nem láttam ilyet – mondta őszinte érdeklődéssel a varázsló.

– Én sem – csatlakozott Tonks.

– Be kell lépnünk á tükhörbe, ugye? – szólalt meg alig palástolt aggodalommal Fleur.

– Egyszerű illúzió lehet – mondta Sirius, a hosszú hallgatástól rekedten. – A túloldalán egy másik terem van, ami szakasztott ugyanúgy néz ki, mint ez, de nem igazi. A Woolworth Building tele van ilyenekkel...

– Nekem más tippem van – mondta Lucy. Kivont pálcával lépett közelebb a tükörhöz; egy ideig némán vizsgálgatta, aztán olyan mozdulattal érintette a széléhez a pálcáját, mintha egy fonott kosár sávjait akarná szétfeszíteni. Ahol a pálca hegye hozzáért, a tükör finoman vibrálni kezdett, és ragyogó, arany fonalak szövetévé vált, mely csak úgy pulzált az energiától. Lucy pálcája halványan izzani kezdett az érintésétől; fel is forrósodhatott, mert a boszorkány úgy kapta vissza a kezét, mintha ostorral csaptak volna rá.

– Sorsfonalak! – kiáltott fel Remus.

Lucy bólintott. – Nem egy élethű illúzióba vezet az átjáró – mondta –, hanem egy másik valóságba. Ezért mondhatta J. S., hogy nézzük a falakat: hogy el ne felejtsük, melyik a miénk. Odaát minden tükröződni fog...

– De ha átmegyünk oda, az fog valóságosnak tűnni, ami odaát van – vetette ellen Tonks. – Egyáltalán, van róla bármi fogalmad, hogy mi vár ott ránk?

– Nyilván nincs – felelte könnyednek szánt hangon Lucy. – Na, csapatjuk?

– Előremegyek – jelentette ki Sirius. – Jól jöhet, hogy láthatatlan vagyok.

Nem kevés bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy belépjen a tükörbe. Semmiféle akadályba nem ütközött a lába: olyan érzés fogta el, mintha leomló vízfüggönyön gyalogolna át, s amikor újra szilárd talajra lépett, megzavarodva nézett körül.

Minden tökéletesen valóságos volt: az illatos, nyár végi éjszaka, a magyar főváros fényei a távolban, a palota udvarán strázsáló lovasszobor. A város fölött helikopter körözött, az ég alját keleten vöröses derengés színezte. Egy feketerigó megpihent a szobor talapzatán, csipegetett egy darabig, majd tovaszállt. A feltámadó szél folyóvíz illatát hozta; és Siriusnak hirtelen olybá tűnt, mintha abból a világból, ahonnét jött, hiányoztak volna a szagok.

– Jöhettek – szólt át a tükrön túlra.

Szürreális volt a kép, ahogy a többiek egyenként átléptek az ő oldalára; mindannyian úgy csodálkoztak rá az aprólékosan felépített másik valóságra, mintha hosszú álomból ébrednének.

– És most mi lesz? – kérdezte élesen Fleur. – Nin's itt senki...

Ez azonban nem volt teljesen igaz. Ahogy megkerülték a gigászi lovasszobrot, kerek, terített asztalt vettek észre a várfal kiugró mellvédje tövében – egy asztalt, melynél egy magányos alak ült, és békésen olvasgatott, miközben korai reggelijét fogyasztotta.

– Oké – súgta Sirius. – Mondom a tervet...

– Nincs terv – vágott a szavába Tonks. – Az ott J. S. Csak ő lehet. Direkt nyitva hagyta nekünk az átjárót, ő vezetett ide minket! Semmi értelme titkolnunk, hogy itt vagyunk, hiszen ő akarta így.

Mégsem akaródzott megmozdulniuk. Egy ideig némán figyelték az idegen alakot; aztán Lucy elkáromkodta magát, és lendületes léptekkel megindult felé. Sirius kitért a többiek útjából, és éles balkanyart vett, hogy közelebb jusson az idegenhez – még soha életében nem látta, de a legkevésbé sem találta bizalomgerjesztőnek. Hiába a remekbe szabott dísztalár, vonásai olyan külsőt kölcsönöztek neki, ami leginkább egy tyúkól ajtajában leselkedő rókára emlékeztetett.

A Sorsfonó – mert az volt, ehhez kétség sem férhetett –, csodálkozva pillantott fel a jöttükre, Lucy láttán pedig egyenesen elsápadt.

– Helló! – mondta lezseren a boszorkány. – Nem kell úgy tennie, mintha nem számított volna ránk. Tudja, magyarázatot várunk, meg minden. Lökheti a sódert... csak ne hazudjon, mert arra van egy hatodik érzékem.

Egy pálcaintéssel papírrepülőt hajtogatott a titokzatos J. S. üzenetéből, és a Sorsfonó kezébe röptette. A rókaarcú varázsló széthajtotta, elolvasta, és csak nézett.

És még mindig csak nézett.

Vajon fél? – gondolta Sirius. – Vagy meglepődött?

A Sorsfonó lassú, nyugodt mozdulatokkal kisimította a papírlapot, és letette maga elé az asztalra.

– Rossz helyen vannak – mondta. – Nem olyan volt a beszédhangja, amilyenre Sirius számított: mélyen és határozottan csengett, már-már úgy, mint Kingsley-é. – És ami a legfontosabb, rosszkor! Legjobb lesz, ha most azonnal helyrehozzuk a dolgot.

– Felejtse el! – vágta rá Tonks. – Nem fogunk csak úgy visszaoldalogni oda, ahonnét jöttünk, miután napokig játszadozott velünk. Majdnem meghaltunk maga miatt!

– Direkt nyitvá 'ágytá az átjárót, 'ogy ide jussunk – csatlakozott Fleur. – Maga olyan, mint ázok á férhfiak, ákik szerhint túl rövid á lányok szoknyája.

Siriusnak nem maradt ideje eltöprengeni ezen a kissé aggasztó hasonlaton, mert a Sorsfonó megköszörülte a torkát.

– Megértem, hogy dühösek – mondta –, de kérem, higgyék el: nem én hoztam ide magukat ma este... vagy inkább ma reggel, nem igaz? Micsoda embertelen időpont! A csaló még arra sem volt tekintettel, hogy eltalálja a nevem kezdőbetűit: Ignotus Scabiornak hívnak, nem pedig Jgnotusnak. Még csak nem is értelmes! Tudják, Dolores Umbridge nem a legkellemesebb jelenség, de abban igaza van, hogy a legtöbb varázsló félig analfabéta.

– Ne terelje a témát! – förmedt rá Lucy. – Magyarázza meg, hol vagyunk most, és hogyan kerültünk ide. Mi ez itt körülöttünk? A maga képzelete? Egy illúzió? Egy másik világ?

Ignotus Scabior arca őszinte döbbenetet tükrözött.

– Ezt meg hogy érti, kisasszony? Mégis, honnét jöttek ide?

– Az átjárón keresztül, amit maga nyitott a mi valóságunkból ebbe a másikba – felelt neki türelmesen Remus. – Felesleges úgy tennie, mintha nem tudná, miről van szó, hiszen láthatólag azt is pontosan tudja, hogy kik vagyunk!

A Sorsfonó mély levegőt vett.

– Világos – mondta. – Nos... tudom, nincs különösebb okuk hinni nekem, de kérem, próbálják meg! Az a valóság, amelyben maguk születtek, és egész eddigi életüket töltötték – az bizony ez. Amelyikben most vagyunk.

Csend lett. Mindenki meredten bámulta Scabiort; végül Tonks találta meg először a hangját.

– Hazudik! Biztos, hogy hazudik. Támadjon ránk, kötözzön meg minket, csináljon velünk, amit akar, de ezt hagyja abba!

– Nem hazudik – felelte halkan, mereven Lucy.

– Akkor meg ne szórakozzon velünk! – fakadt ki Tonks. A szeme sarkában könnycseppek csillogtak; látszott, hogy mindjárt eluralkodik rajta a pánik.

– Magyarázza meg! – parancsolta Lucy. – Hogyan kerülhettünk ki a... a valóságból?

– Számos különböző módon – felelte Scabior. Mandulavágású szemei érdeklődve szegeződtek a boszorkányra. – Elmondanám, ha az én művem lenne! No persze nem vagyok teljesen vétlen az elmúlt pár hónapja viszontagságaiban: jó ideje figyelem magát, mert el akarom kapni. Válaszolnia kell néhány kérdésemre.

– Ákkor mégiscsak mágá volt! – szisszent fel Fleur.

– Semmi esetre – rázta a fejét Scabior. – Egyesekkel ellentétben én tudom, hogyan működik a sorsfonás. Legnagyobb kétségbeesésemben sem vetemednék ilyesmire; olyan katasztrófákhoz vezethet, amiket maguk elképzelni sem tudnak! Maga a fogható valóság kerülhetne veszélybe.

– Ez a Sorsfonás-dolog kicsit ijesztőbb, mint gondoltam – nyögte ki Tonks; és arckifejezéséből ítélve Lucy fejében is hasonló dolgok járhattak.

– Szóval – mondta Remus –, minden, ami az elmúlt órában történt velünk, csak álom volt? Az utcák... a koboldok... a titkos bejárat a szökőkútnál...

– Nevezheti álomnak, ha úgy kényelmesebb – bólintott Scabior. – Egy biztos: maguk nem illettek oda, ahová kerültek. Ez az egyetlen magyarázat arra, hogy az események folyása visszavetette magukat a saját valóságukba... és ha ez így van, odaát olyan dolgokat kellett tapasztalniuk, amelyek lehetetlennek tűntek.

– Áz idő – suttogta Fleur. – Előre ughrott áz idő!

Sirius agyában vonakodva bár, de értelmet nyert a rémisztő angyalszobrok jelensége. Olyan furcsának tűntek, olyannyira oda nem illőnek...

– De ennek semmi értelme! – rázta a fejét Lucy. – Zsupszkulccsal utaztunk ide... vagyis oda. Ne próbálja már bemesélni nekem, hogy egy zsupszkulcs csak úgy átrepített egy másik valóságba!

Sirius agyába villámként csapott egy aggasztó felismerés. Elharapta a nyelvét, hogy közbe ne szóljon, Scabior azonban nyílegyenesen ránézett.

– Vegye csak le azt a nevetséges köpenyt, Mr. Black, és beszéljen. Előlem nem kell bujkálnia!

Sirius összerezzent, de engedelmeskedett, a rátörő ostoba érzéssel küzdve.

– Az aurorok rendszeresen vizsgálnak ki olyan eseteket, amikor egy zsupszkulcshasználó nyomtalanul eltűnik – magyarázta. – Ritkán, de az is előfordul, hogy előkerülnek, és ilyenkor a hallhatatlanok veszik át az esetet.

– Így igaz – bólintott hanyagul Scabior. – Nem gondolkodtak még rajta, miért nem lehet hallani a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály munkájáról? Hajmeresztő dolgokat látnak nap mint nap... sőt, mondok jobbat: a Mágiaügyi Minisztérium elődjének még saját sorsfonói is voltak, míg egy sajnálatos eset következtében be nem tiltották az alkalmazásukat.

– De akkor mégis mi a franc az, amit odaát láttunk? – makacskodott Lucy. – Az is ugyanolyan valóság, mint ez? Abban a valóságban is van egy Lucy Dawlish, aki dimenziók között ugrál a hülye barátaival?

– A térnek és időnek különböző... nos, mondjuk, hogy aspektusai vannak – felelte kelletlenül a Sorsfonó. – Ezekből jóformán végtelen mennyiségű létezik, és mindegyik egy kicsit más. A Sorsfonó ezeket illeszti össze, amikor dolgozik; úgy kombinálja, mossa össze a, ha úgy tetszik, „párhuzamos valóságok" elemeit, hogy a kívánt eredményt idézze elő abban a valóságban, melynek módosítására megbízást kapott.

– És akkor mi lesz a többivel? – kotyogott közbe Tonks.

A Sorsfonó elmosolyodott. – Nos... valamit valamiért, ahogyan a mondás tartja. Ha a lehetséges valóságok legjobb elemeit kombináljuk, elkerülhetetlen, hogy más valóságok sorsa ennél sötétebben alakuljon. De ne aggódjanak! A magamfajták közül jóformán már senki sem dolgozik.

Sirius hátán végigfutott a hideg.

– ...aki az üzenetet küldte maguknak, bizonyára a nyomomra akart vezetni; az pedig, hogy nem a megfelelő helyen lyukadtak ki, egyszerű véletlen. Tudják, a magamfajták körül a szokásosnál jóval gyakrabban történik ilyesmi. – Scabior Lucyra emelte a tekintetét. – Tudom, hogy nem hisz nekem – mondta –, de bebizonyítom, hogy igazat mondok: szó nélkül elengedem. Nem ma fog felelni a kérdéseimre, mert még nincs itt az ideje! Még nem lett volna szabad találkoznunk.

– Nem várhatja el, hogy hazamenjek Londonba, és lerogyjak a kocsmapulthoz, mintha mi sem történt volna! – fakadt ki a boszorkány. – Legalább azt mondja el, kik azok a Vak Hollók, és mit keresnek Budapesten! Ki irányítja őket? Ki a fene küldte nekem azt a cetlit?!

– Az összes kérdésére választ kap, amikor eljön az ideje – felelte rezzenéstelen arccal a Sorsfonó. – Én nem vagyok Pyrites! Betartom a szabályokat.

Ravasz arcára különös kifejezés ült ki, miközben Lucyét fürkészte; egyszerre tűnt hitetlenkedőnek, büszkének és kíváncsinak, és ez mindent összevetve a legkevésbé sem tetszett Siriusnak.

– ...most pedig ideje hazatérniük oda, ahol lenniük kell.

– Dung... – mondta váratlanul Remus. – Dung még mindig odaát van!

Egy emberként kezdtek rohanni a tükör-átjáró felé – és borzadva torpantak meg, amikor a helyén csak a budavári palota könyörtelen, szilárd gránitját találták.

– Nos, hmm, igen – csendült mögöttük Scabior hangja. – Bezárult. Előfordul az ilyesmi.

– Hogyan hozzuk vissza onnét? – kérdezte élesen Sirius.

– Legtöbbször sehogy... de mivel magukat is egy szempillantás alatt kivetette az a bizonyos másik sík, meggyengülhettek a határai. Ne aggódjanak, a barátjuk előbb-utóbb visszatalál majd oda, ahová tartozik! – A Sorsfonó öntudatosan megköszörülte a torkát. – Mint látják, nem javallott felfedezőútra indulni az efféle átjárókon keresztül.

– Szóval semmit sem tud tenni érhte, de szégyelli, ezérht megpróbálja ránk kenni – foglalta össze Fleur.

– Eszemben sincs szégyellni – felelte nyugodtan Scabior –, maguk pedig nem tudhatták. De most már igazán ideje hazamenniük.

Azzal a palotába vezető nagy, kétszárnyú ajtóhoz lépett, és egy rántással kinyitotta. A túloldalon alig pár négyzetméternyi, zsúfolt hálószoba képe tűnt fel; a nyitott függönyök mögötti ablaküvegen túl a Kings Cross pályaudvar fényei derengtek.

– Á szobám! – Fleur rémülten hőkölt hátra. – De 'onnét tudjá, hol lákom?

– Szakmai ártalom – mosolygott Scabior. – Ha volna olyan kedves, kisasszony... tíz perc múlva fontos találkozóm van, és a teret talán uralom, de az idő nem az én rezortom.

Volt valami a hangjában, ami miatt egyikük sem kezdett ellenkezni vele; Fleur lába láthatóan remegett, ahogy átlépte a küszöböt, de gond nélkül átjutott a másik oldalra. Scabior nagy lendülettel becsukta mögötte az ajtót.

Amikor ismét kinyílt, a palota bejárata egy rendszerezésre és takarításra szoruló, galériázott szobába vezetett; az ablakban kúszónövény nyújtogatta hajtásait a kelő nap sugarai felé. Tonks ökölbe szorította a kezét, és egy mély levegővel átlépte a küszöböt – úgy tűnt el a súlyos ajtó mögött, mintha ott sem lett volna.

Az ajtó mögött ezután steril, személytelen hotelszoba tárult fel; és amikor Lucy Dawlish se szó, se beszéd átviharzott rajta, Siriusnak nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne próbálja visszatartani. Annyi biztonságosabb helyet választhatott volna, mint egy mugli szálloda! Most, hogy újra szóba állnak egymással, akár a Grimmauld téren is lakhatna – persze neki kellene felajánlania a dolgot, de sosem nyílik rá alkalom.

Amikor negyedszerre is kinyílt az ajtó, Siriusnak olyan érzése támadt, mintha egy kriptába készülne, és nem csak a Black-házból áradó dohos levegő miatt. Az már meg sem lepte, hogy a Sorsfonó mágiája úgy hatol át Dumbledore Fidelius-bűbáján, mint kés a vajon; más jobban aggasztotta.

Ahogy ugyanis Remusszal átlépték a küszöböt, és pontosan ugyanott találták magukat, ahonnét előző este indultak, csalhatatlan érzékkel tudta, hogy éjszakai kalandjuknak komoly ára volt.

Valami rettenetes, és visszafordíthatatlan dolog történt.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)