Sziasztok! Hát... akkor kezdődik. Ez lesz a sorozat leghosszabb, legbonyolultabb és legnagyobb írói kihívást jelentő része, ugyanakkor - remélhetőleg - a legszórakoztatóbb is. Jó olvasást!

FIGYELEM! A történetben előfordul (fejezetenként nem jelzett formában):

- trágár beszéd
- szexuális tartalom
- depresszió/depresszív epizódok és annak megnyilvánulásai
- függőség és annak megnyilvánulásai
- agresszió, kínzás, gyilkosság
- családon belüli (nem szexuális) erőszak említése

...valamint szeretném már az elején leszögezni, hogy a főszereplők viselkedése NAGYON sok esetben nem egészséges minta, és semmi esetre sem követendő példa.

(Dis)claimer: A Harry Potter cselekménye, valamint a karakterek, helyszínek, stb. mind J. K. Rowling és a Warner Bros tulajdonát képezik; a történetet viszont én találtam ki, és a saját karaktereim is az enyémek. Ahogy az előző két részt sem, ezt sem szeretném a tudtom és engedélyem, valamint a nevem feltüntetése nélkül (sőt, azzal sem!) meglátni más oldalon.

* * *

A SEQUESTRUM-HADMŰVELET III.

UTOLJÁRA, BLACK!

„De alatta;
könnyáztatta zsebkendőd,
a szombat esti pánik,
a hol így, hol úgy fogalmazott hajköltemény alatt;
a látszat-lövedék nyoma
és a zokogás csendbe mosódó zuhataga alatt
semmi el nem téríthetett:
aranyba foglalt, nikkelbe vont tömör ezüst.
röppályád éteri;
tökéletes."

/ Ted Hughes /*

Első fejezet: Szívesség

Egy hónappal később

A rágógumi-rózsaszín hajú boszorkány és a magas, viharvert külsejű varázsló egyszerre bukkant fel a semmiből a kihalt, szemetes teret körbefogó konténerek mögött. Az utóbbi napokban egyre elviselhetetlenebbé váló augusztusi hőség ellenére mindketten köpenyt viseltek, sápadt, gondterhelt arcukról pedig lerítt, hogy nem aludtak sokat az éjszaka.

Nymphadora Tonks elfojtott egy ásítást, és kissé zavartan mosolygott a mellette álló Remus Lupinra.

– Tényleg bocs a forgóajtó miatt. Érthetetlen egy szerkezet...

– Mozgó-érzékelő izé van benne – felelte a varázsló. – Ennél sokkal nagyobb baj – tette hozzá elkomorodva –, hogy láttak minket együtt kimenni az Abszol útról.

– Inkább praktikus – bölcselkedett Tonks. – Aki ott is minket figyel, az tuti halálfaló.

Remus a fejét csóválta. – Óvatosabbnak kellene lenned! Más erők is vannak a minisztériumban Caramelen kívül.

Már megint itt tartunk, gondolta Tonks. A Rejtély színre lép.

Remus és ő a Főnix Rendje néven ismert titkos társaság egyik megbeszélésén találkoztak először. Az Albus Dumbledore által alapított Rend célja az volt, hogy felkészítse a brit varázslótársadalmat a küszöbön álló háborúra, mely a rettegett feketemágus, Voldemort visszatérésével elkerülhetetlenné vált. Tonks úgy érezte, napról napra nehezebb dolguk van: a mágiaügyi miniszter először csupán a sajtóban tagadta „Tudjukki" visszatérését, később azonban nyílt szankciókat kezdett alkalmazni a „vészmadár" Dumbledore pártfogóival szemben, maga Dumbledore pedig a Wizengamotban elfoglalt főmágusi tisztségével fizetett a szabad véleménynyilvánítás jogáért.

Aztán tegnap...

Nem, győzködte magát Tonks, ami tegnap történt, arra még gondolni is rossz.

Kezdetben úgy képzelte, egy kémszervezet tagjainak nincsenek titkaik egymás előtt, de hamar rájött, mekkorát tévedett. Dumbledore szövetségesei nem is lehettek volna sokfélébbek – akadt köztük roxforti tanár, pitiáner tolvaj, minisztériumi tisztviselő, átoktörő, sőt, még egy kvibli is –, Remus azonban egyik kategóriába sem illett bele ezek közül. Tonks elképzelni sem tudta, mi rejtegetnivalója lehet valakinek, akiről egyszer már kiderült, hogy vérfarkas, mégis úgy tűnt, hogy a férfinak van egy titka, ami ezen is túltesz.

Egy titok, amivel láthatólag a fél Rend tisztában volt, de valami körülírhatatlan, hallgatólagos egyezmény értelmében sosem említették.

Hiába puhatolózott Tonks, nem jutott közelebb az igazsághoz; az a személy ugyanis, aki szerinte a legjobban ismerte Remust, kitartóan kerülte a témát. Az igazat megvallva nem is tudta, hogyan kérdezhetne rá a dologra.

„Neked minden ember egy találós kérdés," mondta neki egyszer Lucy Dawlish, „mert csak addig érdekel, ameddig nem érted!"

Több, mint egy hónap telt el, mióta ezek a szavak elhangzottak, és Tonks ez idő alatt a gyászfolyamatok összes jellemző fázisát végigjárta velük kapcsolatban. Kezdetben tagadta őket, aztán megcsömörlött a fájdalomban, amelyet okoztak; később napokig ette a méreg, aztán csendes keserűséggel elfogadta, hogy barátnőjének bizonyos értelemben igaza van. Valóban vonzották a rejtélyek, az anomáliák, a megoldatlan ügyek – az emberi kapcsolatokban éppúgy, mint az aurorszakmában –, de ez talán nem volt akkora baj, amekkorának Lucy beállította. Hiszen talán nem is ismernék egymást, ha annak idején ő, Tonks, nem megy oda hozzá, és nem akadályozza meg, hogy utazóládáját vonszolva világgá menjen a Roxfortból...!

...és valóban, ismerte el Tonks, talán a Remus körüli falakat sem döngetné ekkora intenzitással, ha nem akarná mindenáron megfejteni az őt körbelengő titkokat.

Tonks tehát, ami saját természetét illeti, az elfogadás útjára lépett; Lucy szavainak emléke azonban időről időre visszalökte őt a folyamat elejére, a kétkedés fázisába. Vajon alábbhagyna a Remus iránti érdeklődése, ha kinyomozná az összes titkát? Minek kellene kiderülnie ahhoz, hogy a férfi jelenlétében érzett kellemes, bizsergető melegség szertefoszoljon benne?

Miféle titok lehet szörnyűbb annál, mint hogy valaki havonta egyszer vadállattá változik?

– Tonks? Minden rendben?

A tizenegyes és a tizenhármas számú ház találkozásánál álltak, a Grimmauld tér közepén. Remus pálcaintésére a tizenkettes számot viselő épület utat tört magának szomszédai közt, és mint már annyiszor, Tonksot ismét elfogta a kíváncsiság, hogy az arra tévedő muglik vajon mennyit vesznek észre a történtekből. A szelét sem érzik a roppant kőfalak mozgásának? A csillár sem kezd himbálózni a nappalijukban? Látják, ahogy Remus meg ő lenyomják a tizenkettes kilincsét, vagy egyszerűen úgy érzékelik, mintha eltűnnének a semmiben?

– ...csak elgondolkodtam – mondta zavartan. – Szerinted mennyire lesz tragikus a mai megbeszélés?

Remus fáradtan rázta meg a fejét.

– Fogalmam sincs. Bármi lehetséges; de minél tovább álldogálunk itt, annál nagyobb az esélye, hogy felfedeznek minket.

A boszorkány némán bólintott, mégsem mozdult egyikük sem; egy percig csak álltak, és bámulták a szebb napokat látott homlokzatot, melyet Dumbledore Fidelius-bűbája minden eddiginél jobban elzárt a külvilágtól.

– Szerinted hogyan történt? – bukott ki Tonksból.

– Csupa légbőlkapott elméletem van – legalábbis remélem, hogy légbőlkapottak. Biztos, hogy nem véletlenül történt a dolog. Ha Harry nem lett volna észnél, vagy akár csak otthon hagyja a pálcáját...

Tonks ösztönösen megragadta Remus karját, aki erre kissé összerezzent. – Gyerünk! Jól mondtad az előbb: attól semmi sem lesz könnyebb, hogy itt ácsorgunk, ráadásul veszélyes is.

Azzal felsiettek a lépcsőn, és eltűntek a sötét ajtó mögött.

Mint minden alkalommal, Tonks ezúttal is viszolygást érzett, ahogy beleszagolt a Grimmauld téri ház dohszagú levegőjébe. Az öreg épület a rokonaié volt, ő mégis végtelenül idegennek, sőt, taszítónak érezte ezt a helyet – és ez nem is volt meglepő, tekintve, hogy a köztudottan aranyvérmániás Blackek kitagadták az édesanyját, Andromedát, amiért a mugli születésű Ted Tonksszal kötötte össze az életét. Az egykor illusztris család megmaradt tagjai az ezt követő évtizedekben kivétel nélkül meghaltak, börtönbe kerültek vagy eltűntek, otthonuk pedig lassan az enyészeté lett – aztán a Főnix Rendje kezdte használni.

A Grimmauld tér 12-t ugyanis hosszú évek után ismét egy Black vette birtokba: egy Black, aki Tonks unokabátyja volt, és akit az sem tántoríthatott el a ház módszeres visszafoglalásától, hogy a minisztérium csillagászati vérdíjat tűzött ki a fejére, a szülei pedig több, mint egy évtizede kitagadták. Sirius Black emberfeletti kitartásról (és makacsságról) tanúbizonyságot téve feltörte a házat lezáró bűbájokat, birtokba vette örökségét, és ismét uralma alá hajtotta Siport, az őt megszállottan gyűlölő mogorva, vén házimanót. Hogy ez pontosan hogyan sikerült neki, azt Dumbledore-on és magán Siriuson kívül senki sem tudta; bár egyes pletykák szerint Lucy Dawlish-nak köze lehetett a dologhoz.

Egy biztos: a félig beomlott Ritz hotelben olyasvalami zajlott le, ami miatt Lucy és Remus, később, a Grimmauld téren pedig valami más, ami miatt Lucy és Sirius nem álltak többé szóba egymással. Tonks a két incidens óta eltelt egy hónapban mindhármukból megpróbálta kihúzni, hogy mi történt pontosan, kevés sikerrel: Remus ilyenkor az időjárásról kezdett beszélni, Sirius általában sarkon fordult és bevágta maga mögött a legközelebbi ajtót, Lucy pedig agresszív mozdulattal rágyújtott, és felszólította barátnőjét, hogy válasszon a „semmi", „ez bonyolult", valamint a „közöd, mint eszed" válaszlehetőségek közül.

Tonks tehát biztosra vette, hogy valami igenis történt hármuk között: mégpedig olyasmi, ami elég kellemetlen hozzá, hogy ne csak Remus és Sirius, hanem a Rend többi tagja is megorroljon Lucyra. Tonks érteni vélte, hogy a Weasley-família miért nem zárta őt a szívébe – a Bill-lel való legutóbbi szakítása minden korábbinál csúnyább volt, hiába telt el azóta két év –, de hogy Piton, McGalagony, Kingsley és a többiek miért kezelik rideg távolságtartással a boszorkányt, azt nem sikerült kiderítenie.

Lucy Dawlish a Gringottsban dolgozott, Tonks megítélése szerint magas beosztásban, és hivatalos munkakörén kívül az volt a feladata, hogy számon tartsa a minisztérium beruházásait és pénzügyi érdekeit. Ebből egyenesen következett, hogy állandóan figyelték: nem csak a koboldok és Dumbledore, de néhány ismert halálfaló, sőt, Caramel emberei is rajta tartották a szemüket. Hogy a köztudottan magának való, öntörvényű és mindenfajta felelősségvállalástól irtózó boszorkányt hogyan sikerült rávenni erre a feladatra, az legalább akkora rejtély volt Tonks számára, mint hogy hogyan maradt életben ezidáig Lucy.

A boszorkányról már roxfortos korában is fantasztikusabbnál fantasztikusabb történetek keringtek, Tonks azonban ismerte az igazságot vele kapcsolatban. Az igazság pedig az volt, hogy Lucy Dawlish Rendes Bűbájos Fokozatainak felét, két RAVASZ-át és a hoppanálásvizsgáját is mások tették le helyette; havonta összetört egy mugli autót; nemrég pedig sikerült személyesen magára haragítania Voldemort nagyurat – mindezt úgy, hogy nem csak párbajozni nem tanult meg sosem, de Tonks emlékei szerint még egy patrónusbűbájt sem volt képes kellő erővel megidézni. Mindezek ellenére azonban volt valami Lucy Dawlish személyiségében, ami vonzotta a kalandot és a veszélyes helyzeteket, és ami szimpátiát ébresztett Tonksban. Talán a sok közös roxfortos emlék tette, talán valami más, de képtelen volt huzamosabb ideig haragudni Lucyra; különösen most, hogy mindenki más elfordult tőle.

Tonks megszokta már, hogy barátnője időről időre eltűnik – hol, mert elvégezte az iskolát, hol, mert lepaktált egy sorsfonó mágussal, hol, mert sárkánykutató lett, hol, mert megszökött Sirius Blackkel egy repülő motoron –, aztán újra felbukkan megint, akkor, amikor a legkevésbé sem számít rá, és ott folytatják furcsa, keserédes barátságukat, ahol abbahagyták. Ő, Tonks pedig épp olyan jól fog szórakozni a társaságában, mint máskor, csordultig telve azzal a különös, irigységgel keveredett nosztalgikus szeretettel, ami mindig átjárta, ha Lucy történeteit hallgatta.

Ilyenkor sajnálta egy kicsit, hogy már elmúltak azok az idők, amikor ő is szerepelhetett bennük.

Ahogy általában, a gondolataiba merült Tonksnak ezúttal sem sikerült elkerülnie a tragédiát. Már a Grimmauld téri ház hallját a konyhával összekötő ajtónál járt, amikor megbotlott, és önkéntelen, kapaszkodó mozdulatával levert egy akasztót a fogasról. A fémtárgy hangos pendüléssel pattant le a falnak támasztott, troll-lábat formázó esernyőtartó széléről, és végiggurult a kőburkolaton, felébresztve Sirius néhai édesanyjának portréját a falon.

A következő pillanatban Mrs. Black vicsorba torzult arca belekezdett jól ismert litániájába:

– MOCSKOS VÉRÁRULÓK, BESZENNYEZITEK ATYÁIM HÁZÁT...

– Jaj – nyögte lemondóan Tonks –, annyira sajná...

– MONDTAM, HOGY NE CSAPD BE AZT A NYOMORULT AJTÓT!

Sirius üvöltése méltó párja volt Mrs. Blackének, ahogy egy felbőszült sárkány vehemenciájával kirontott a konyhából, és rángatni kezdte a portré mellett lengedező függönyt. Remus szó nélkül letette a táskáját, és segített neki; kétperces tusájuk alatt Tonksnak bőven volt ideje szégyenkezni.

– Az akasztó volt az oka – motyogta a beálló csendben. – Leesett...

– Nem a te hibád, hogy az egész ház düledezik és rothad – felelte Sirius. Korábbi dühének nyoma sem volt az arcán; helyette nyugtalannak tűnt, kialvatlannak, és valahogy évekkel idősebbnek, mint amikor legutóbb elhárította Tonks Lucyval kapcsolatos kérdéseit. – Csak egy kicsit ideges vagyok...

– Hová ástad Dungot? – kérdezte félszeg mosollyal Tonks.

– Inkább Dumbledore-t ásnám el, amiért rábízta Harry-t – felelte hidegen Sirius. – Egyértelmű volt, hogy Dung az első adandó alkalommal lelép, hogy az üstjeivel foglalkozzon.

– Kevesen vagyunk – szólt közbe békítően Remus. – Dumbledore-nak bizonyára nem volt más választása.

– Na persze! – Sirius a szemét forgatta. – Eredmény: a gyereket ki akarják csapni az iskolából. Bezzeg ha a közelben lehettem volna...!

– Te jó ég – szaladt ki Tonks száján –, Dumbledore már nem is tagja a Wizengamotnak! Nem szólhat bele a döntéshozatalba. Mi van, ha elítélik?

– Kit érdekel, hogy mit makognak azok a hosszú szakállú barmok a bársonyszékükben?! – fortyant fel Sirius. – Harry közvetlen veszélyben van! Ki kell hoznunk onnét...

– Nem véletlenül lakik a nagynénjééknél – emlékeztette Remus. – Törhetetlen varázslat védi.

– ...ami olyannyira törhetetlen, hogy fényes nappal dementorok támadták meg! Ha egyszer rátaláltak, máskor sem lesz nehéz.

– Nyugalom! – szögezte le Remus. – Idehozzuk Harry-t, és a tárgyaláson sem lesz baj. Nem létezik, hogy Dumbledore-nak ne lenne valami terve.

Tonks azonban – a Főnix Rendjébe való belépése óta először – kénytelen volt beismerni, hogy tökéletesen megérti, sőt, osztja unokabátyja aggodalmát. A kétely érzése éles volt, szúró, és sehogy sem akart megszűnni. Végig vele maradt, míg a Rend tagjai a sötét konyhában vitatkoztak, egyezkedtek és alkudoztak; míg Rémszem századszorra is lefestette neki a sötét jövő képét, ami azokra vár, akik hozzá, Tonkshoz hasonlóan a farzsebükben tartják a pálcájukat; míg a társaság feloszlott, és csak Sirius ült tovább némán az egyik sarokban.

Tonks vagy öt percig vacakolt a másnapra befejezendő minisztériumi jelentésével, hogy kettesben maradhasson vele. Addig simítgatta, tekergette és csavargatta a pergamen szélét, míg végre Mrs. Weasley is megértette a célzást, és kioldalazott a szobából; a boszorkány agyából azonban ezzel egyidőben kiszöktek a szavak. Fogalma sem volt, mit mondhatna unokabátyjának – sajnálom? megértelek? szar ügy? –, vagy hogy jó ötlet-e egyáltalán bármit is mondania.

Ekkor döbbent csak rá, hogy a gyomrát mardosó kétség nem újkeletű dolog; már jó ideje hordozta magával. Hamarabb is észrevehette volna, ez kétségtelen... de ha egy titkos kémszervezet tagja az ember, akkor általában nem könnyű bevallania magának, ha még sosem tapasztalta, hogy az illető kémszervezet bármi hasznosat csinált volna.

Túl sokat habozunk, ismerte be Tonks. Hetekig tervezünk mindenfélét, aztán az utolsó pillanatban visszariadunk tőle, mert mindenki félti a munkáját. Fél, hogy lebukik, és hogy Caramel ellehetetleníti az életét...

Olyasvalakire lett volna szüksége, aki nem beszél, hanem cselekszik; de a Rend tagjai között – a fogságra ítélt Siriuson kívül –, nem igazán akadt ilyen ember.

Vagy mégis?

*

– Elfoglalt – közölte tömören a főkönyvvezető kobold, amikor Tonks negyedszer is megközelítette az asztalát. – Ahogy húsz perccel ezelőtt is az volt, sőt, valószínűség-számításon alapuló predikcióim szerint további húsz perc múlva is elfoglalt lesz. Nem tudom, maguknál mi a szokás, de mi itt a Gringottsban dolgozunk.

– Hiszen ismeri őt! Tudja, hogy képtelen húsz percnél tovább koncentrálni bármire is – dohogott Tonks. – Próbálja újra, és mondja meg neki, hogy hoztam egy doboz arany Malbit.

– Kérdés, mennyi arany van benne – felelte faarccal a kobold, és eltűnt a fülkéje mögötti folyosón.

Tonks már jó ideje várakozott, mire felvetődött benne a lehetőség, hogy viccelhetett.

Gondolatainak folyamát halk kattanás szakította félbe; az ajtó ismét kinyílt, a főkönyvvezető pedig bedugta rajta a fejét, és megeresztett egy kelletlen bólintást Tonks felé. A boszorkány elégedetten elvigyorodott, és követte a koboldot a Gringotts hátsó régióiba vezető folyosón. Többször is járt már itt az elmúlt hetekben; nem bámulta többé szájtátva a mesteri kőfaragványokkal díszített falakat, sem a kerek, kupolás csarnokot, melybe a kényelmetlenül szűk járat belefutott.

A csarnokból lépcsők vezettek a négy égtáj irányába; a kobold és kísérője északnak indult. A lépcsőfokokat süppedős, vörös szőnyeg takarta, és Tonksnak az volt a benyomása, mintha az anyag minden lépését akadályozná, a bokájánál fogva húzva őt lefelé.

– Úgy látom, nem szívesen adogatja el a cigarettáját! – mondta kárörvendően a kobold.

Tonks összerezzent. – Tessék?

– Fajunk összes tudása beleivódott ebbe az épületbe – felelte kísérője lustán. – Az emberek igen egyszerű szabályok szerint gondolkodnak, és legalább ennyire egyszerű olvasni bennük: ahogy most magában is. A Gringotts érzi, hogy veszélyes és meggondolatlan tettre készül. Mit gondol, miért nem tudta még soha senki kirabolni?

– Mindketten ismerünk valakit, akinek sikerült – szaladt ki Tonks száján.

– A széf, amelyet Miss Dawlish kiürített, a sajátja volt! – vágott vissza felháborodva a kobold. – A másikban tárolt pénz jog szerint volt az övé, a harmadikat pedig a tulajdonos kifejezett kérésére nyitotta fel. Nem volt lopás, amit tett.

Erre a végszóra megérkeztek egy díszes, kétszárnyú ajtó elé, melyen a SIKKASZTÁS felirat díszelgett szépen kalligrafált betűkkel. A főkönyvvezető kobold csupán egy lemondó sóhajjal reagált Tonks vigyorára; pattintott egyet az ujjával, mire a betűk a már ismert TANÁCSADÁS és ÁRFOLYAMKALKULÁCIÓ formáiba rendeződtek vissza.

– Parancsoljon! – mondta gúnyosan. – Sok sikert.

– Kösz – motyogta Tonks, és lenyomta a kilincset.

Az irodában a Lucy környezetében megszokott őskáosz fogadta: a széles íróasztalon egymást érték a pizzásdobozok, üres teáscsészék és a Szombati boszorkány lejárt lapszámai. Ez a látvány, és a könyvespolcokon felhalmozódott ujjnyi vastag porréteg már ismerős volt Tonksnak, az asztal alatt heverő üres üvegek azonban kissé megpiszkálták az igazságérzetét. Ha őt kapják rajta, hogy a munkahelyén alkoholizál, még aznap új állás után kell néznie...

Barátnője olyan arccal pillantott fel a jegyzőkönyvből, amelyet addig lapozgatott, mintha hallotta volna a gondolatát – talán így is volt, hiszen kiválóan értett a legillimenciához.

– Az arany Malbi egy kalap szar – mondta köszönés helyett. – Alig van benne dohány. Legalább utánanézhetnél a világ dolgainak, mielőtt nekiállsz munkaidőben zaklatni!

– Nyilván kötelességednek érzed, hogy még egy órán keresztül úgy tegyél, mintha nem akarnád, hogy itt legyek – felelte Tonks. – Tök szívesen belemennék a játékba, hidd el... de nem ma. Ma nincs rá időm.

Lucy hátradőlt, és újfajta érdeklődéssel mérte őt végig.

– Történt valami?

– Kétlem, hogy ne hallottad volna – sóhajtott Tonks.

– Tudod, hogy nem járok a Rend üléseire.

– Akkor is. Tele volt vele a hétvégi sajtó...

– Egyetlen józan percem sem volt az egész rohadt hétvégén – felelte metszően Lucy. – Énfelőlem aztán mantikórok is potyoghatnának az égből... Szóval vagy kinyögöd szépen, hogy mit akarsz, vagy kinyitok még egy gint.

Tonks bizonytalan pillantást vetett rá.

– Remusszal voltam szolgálatban – kezdte. – Tudod, őriztük a...

– Ezt ne itt! – csattant fel Lucy. – A falnak is füle van. Azt akarod, hogy Caramel rólad is elterjessze, hogy közveszélyes őrült vagy?

A boszorkány indulatát persze – ahogy azzal Tonks tökéletesen tisztában volt –, sokkal inkább Remus nevének említése szülte, mint holmi titoktartási kötelezettség.

– ...lényeg a lényeg – folytatta rendíthetetlen nyugalommal –, gáz van. Két dementor elszabadult, és rátámadtak Harry Potterre meg a mugli kuzinjára. A srác észnél volt, és elkergette őket, de Caramel a nyakára küldte a fél varázshasználati főosztályt, most meg ki akarja rúgatni az iskolából.

– Csak a szája jár – vont vállat Lucy. – Emlékszel, mikor Billre szálltak rá? Megúszta egy fegyelmivel meg egy ejnyebejnyével. Charlie-val felrobbantottuk a vécét, hogy a szüleik meg ne hallják a Rivallót.

Tonksot megmosolyogtatta az emlék. – Ez más tészta – szögezte le. – Caramel mindent el fog követni, hogy szétszívassa azt a szegény fiút!

– Az biztos. Lesz egy undi háromórás tárgyalása, ami alatt vécére se mehet ki, Caramel ömleng egy sort a kiskorúak bűbájgyakorlási törvényéről, amiről ezek szerint fogalma sincs, aztán felmentik a gyereket a picsába, mert a „Tisztelt Bíróság, nem akartam, hogy kiszívják a lelkemet a számon keresztül" úgy nagyjából kimeríti az önvédelem kategóriát. Hogy jövök én a képbe? Gondolom, nem azért jöttél, hogy sírj egyet a vállamon, és a vécédeszka fölött térdelve értekezzünk a világ igazságtalanságáról.

– Hát... izé. – Tonks lehajtotta a fejét. – Hol az a gin?

Lucy rábámult. – Nem úgy volt, hogy Miss Feddhetetlen Feketemágus-vadász sosem iszik szolgálatban?

– Szükségünk van rád, a franc egye meg! Valahogyan el kell érned, hogy a Potter srácot ne csapják ki az iskolából.

– És mégis hogyan?

– A Wizengamotban egy rendtag sem maradt – sóhajtott Tonks. – A halálfalók közül ellenben többen is ülnek azokban a székekben, Caramel embereivel együtt. Viszonylag gyakran találkozol velük...

– Ja, és nagyjából annyira vagyok befolyásos tényező az életükben, mint az a ronda váza a bejárati csarnokban.

– De te mindig mindent megoldasz! – erősködött Tonks. – Olyan dolgokat csinálsz, amik elsőre lehetetlennek tűnnek. Minden kutyaszorítóból kivágod magad: akkora kérés, hogy most ne magadat vágd ki, hanem Harry-t? Tudom, hogy meg tudnád oldani; vagy ha nem te, akkor a kobold haverod. Kampó, vagy hogy hívják...

Lucy fáradt pillantást vetett rá.

– Ne tévesszen meg a giccses iroda – mondta. – Nincs annyi mozgásterem, mint hinnéd. A koboldok nem házimanók... az nem úgy van, hogy csettintesz egyet, ők meg már rohannak is, hogy a kedvedre tegyenek! A bizalmukat ki kell érdemelni; és azok után, amit az elmúlt három évben összehoztam, elég szarul állok.

Tonks már nyitotta a száját, hogy közbevágjon, de Lucy felemelte a kezét.

– ...na de tegyük fel, hogy nem így van! Mondjuk, hogy én vagyok a koboldok önjelölt védőszentje és legjobb haverja, esténként együtt szövögetjük a varázsvilág leigázásáról szóló terveinket, meg minden, amit akarsz. Ebben az esetben a helyzet a következő: van egy alibimelóm, ahol hetente nagyjából három órát kell valódi munkával töltenem, miközben minden irányból dől a lé a széfembe. Minden hétvégén más ország tengerpartján iszom hülyére magam, és öt különböző mugli igazolványom van. Ha azt hiszed, kockára tenném mindezt, tévedsz. A nyáron századjára is megtanultam, hogy az ember csak saját magára számíthat a szarban...

– Igenis kockára tennéd – felelte szúrósan Tonks. – Sirius miatt.

– Mi a Merlin valagáért érdekelne engem Sirius?

– Mert jössz neki eggyel!

Lucy öntudatosan elfordította a fejét. – De nem ekkorával...!

– Megőrül abban a házban! – csattant fel Tonks. – Napról napra jobban kiakad, egyszerűen rossz nézni.

– Megmondtam, hogy ez fog történni – felelte Lucy. – De persze pofázhatok én neki... teljesen belemerült a Hányatott Sorsú Mártír szerepébe, Akibe A Végzet Belerúgott Még Egyet.

– Szerinted milyen érzés neki, hogy még a keresztfiát sem tudhatja biztonságban?

– A Potter srác tizenegy éves kora óta egy napot sem töltött biztonságban – vágott vissza Lucy. – Gondolom, volt ideje megszokni.

– Ha valaha is fontos volt neked, tedd meg, hogy legalább megpróbálod! – csattant fel Tonks.

Barátnője úgy bámult rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna.

– Állj. Te azt hiszed, lefeküdtem az unokabátyáddal?

– Arra céloztam, hogy talán érzel valamit egy másik emberi lény iránt – felelte rendíthetetlen türelemmel Tonks. – Ami tudom, hiú ábránd, de...

Lucy most már nyíltan nevetett rajta. – Azt hiszed, lefeküdtem vele!

– Ez az egyetlen logikus magyarázat! – csattant fel Tonks. – Mi másért ne akartál volna beszélni róla? És mi másért lett volna Remus olyan éktelenül dühös? Nyilván féltékeny volt!

Remus nevének említésére Lucy arcáról úgy hervadt le a mosoly, mintha pofon vágták volna.

– Annak semmi köze Siriushoz – felelte furcsa, zárkózott hangon.

– Akkor mégis mihez van köze?

– Nem mindegy?! – csattant fel Lucy. – Összevesztünk, és kész – az meg egyszer kurvára biztos, hogy sem érte, sem Sirius Blackért nem fogom vásárra vinni a bőröm! Amúgy sem tehetek semmit a Potter srácért.

Tonks érezte, ahogy kiül az arcára a megbántottság, Lucy pedig mérgesen fújt egyet.

– ...egyáltalán, mit vagy úgy oda? Dumbledore csettint egyet, és megoldja az egészet. Mindig mindent megold.

– Egymás után csúsznak ki a szálak a kezéből – sóhajtott Tonks. – Sehol sem talál SVK-tanárt, kirakták a Wizengamotból, a sajtó folyamatosan hazugságokat terjeszt róla... ha most közbelépne, az lenne az utolsó csepp a pohárban. Nem teheti meg, hogy bármi olyasmivel próbálkozik, amit a koboldok vagy a halálfalók tennének, pedig nincs más megoldás!

Egy darabig csend volt. Lucy a pálcáját forgatta az ujjai között, és láthatólag ádáz csatát vívott saját magával; végül mégis kibökte:

– Pont ezen vesztünk össze Siriusszal. Mármint... ezen is.

Tonks meghökkenve nézett rá. – Dumbledore-on?

– Megmondtam neki, hogy ez lesz: hogy Dumbledore be fogja zárni valahová, és a szokásos megmentési kényszerétől vezérelve elindul a saját feje után. Papol itt a becsületességről, meg a szeretetről, meg arról, hogy nem ölünk meg senkit, de közben dróton rángatja az embereit, mintha bábuk lennének; és ebben bizony nem sokban különbözik a koboldoktól. – Lucy hirtelen Tonks szemébe nézett. – Háború van – mondta. – Ha nem is nyíltan, de itt van a nyakunkon, és én aztán nem fogok finomkodni az ellenségeimmel! Ha Dumbledore azzá válik, akkor vele sem.

Tonks agyán átfutott, hogy Lucy egy percig sem maradna talpon egy komolyabb varázslópárbajban; ennek ellenére azonban érezte, hogy barátnőjének igaza van.

– ...az öreg engem is el akart suvasztani a Grimmauld térre – folytatta Lucy –, de nem hagytam. Persze ez sem tetszett Siriusnak, de nem érdekel. Majd én eldöntöm, mennyi rizikót vállalok, és hogyan teszem kockára az életemet; aki pedig érzelmileg bele akar zsarolni bármibe is, az nyaljon szart...! – Hirtelen elnémult, mint aki túl sokat mondott. – Ami Harry Pottert illeti – folytatta megváltozott hangon –, én tényleg nem aggódnék. Dumbledore csak addig marad a becsület lovagja, míg valaki keresztbe nem tesz neki. Akkor aztán nincs kegyelem! Meg fogja oldani, hogy ne csukják le.

– Remélem – sóhajtott Tonks. – Alig egy hónapja ismerem, de Sirius mégiscsak a rokonom... nem szeretném, ha elindulna valami önjelölt küldetésre, hogy kiszabadítsa a keresztfiát az Azkabanból.

Lucy ásított egyet. – Elég átlátszóan csinálod – mondta –, de azért sem fogod belőlem kiszedni a könnyfakasztó szerelmi vallomást, amire vágysz. Minden értelmes ember azért aggódna, hogy mihez kezd egy tizenöt éves gyerek az Azkabanban, nem azért, hogy szeegény ex-auror, ex-fegyenc keresztapuci, aki két ujjal kivégez egy osztag halálfalót, vajon hogyan fogja kiheverni az ezzel járó érzelmi sokkot! Szerintem egyébként még jót is tenne neki. Van valami abban a házban, Dora... átlépi az ember a küszöböt, és elmegy az életkedve. És nem csak attól a hányásszínű tapétától.

– Vannak ilyen helyek – felelte Tonks az államtitkár Dolores Umbridge irodájára gondolva. – Hát... kösz a lekoptatást, akkor megyek is.

Lucy átható pillantást vetett rá. Egy pillanatig úgy tűnt, mondani akar még valamit; de ebben a pillanatban kopogtak az ajtón, és búcsúzkodásukat egy kobold megjelenése szakította félbe. Nem a főkönyvvezető tért vissza: ez a kobold valamivel magasabb volt, az arca intelligens és ravasz, a szemei csillogó feketék.

– Dawlish! – sziszegte. – Vége a biznisznek: itt a főnök!

Lucy felvonta a szemöldökét. – Megbeszéltem Ragnukkal, hogy...

– Nem az igazgató úr – a főnök!

Tonks homlokráncolva figyelte a körülötte kibontakozó jelenetet. Nem hallott még olyan munkahelyről, ahol „a főnök" az igazgató fölött állt volna, Lucy azonban bizonyára értette, mire céloz a kobold; végignézett ugyanis a kaotikus irodán, és csak annyit mondott:

– Akkor húzz innen, Ampók, de rohadt gyorsan!

* * *

* "But inside your sob-sodden Kleenex
and your Saturday night panics,
under your hair done this way and that way,
behind what looked like rebounds
and the cascade of cries diminuendo,
you were undeflected.
You were gold-jacketed, solid silver,
nickel-tipped. Trajectory perfect,
as through ether."
(Ted Hughes: The Shot ~ részlet; saját fordításban)

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) . Rendszeresen posztolok apróságokat, érdekességeket és update-eket a sorozattal kapcsolatban.

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)