Kényszerpihenő

Hoseok pov

Hihetetlen ez a srác, de komolyan! Mégis mi a francot csinál? Jimin az útra szegezi a tekintetét és látszólag teljes nyugalommal vezet tovább.

- Lefokozták, főnök úr? - kárörvendve felnevetek, annyira vicces. Megáll egy piros lámpánál, kihúzza magát, de ezen kívül nem reagál semmit. - Csak nem elvitte a cica a nyelved? - továbbra sem vesz tudomást rólam, milyen kitartó! Közben átvált a lámpa zöldre és megyünk tovább. - Szóval, hogy is van ez? A hoteletekben még az igazgató helyettesnek is sofőrködnie kell a megélhetésért? - tovább vigyorgok rá, látom ahogy megfeszül az állkapcsa. Nincs is annál jobb egy hosszú, borzalmas nap után, mint őt idegesíteni. Még csak azt sem tudom miért esik ilyen jól, de ha más emberrel tenném ugyanezt az egyáltalán nem szórakoztatna. - Azért van jogsid? Nem akarok felcsavarodni egy fára. - amint a mondat elhagyja a számat hirtelen fékez a kocsi, aminek következtében beesek a két ülés közé, a váltó egyenesen a gyomromba fúródik, de mivel Jimin keze is rajta van annyira nem fáj.

- Normális vagy? Ha felhúztalak szólj vissza valamit, de ne akarj mindkettőnket megölni! - ordítom a képébe. Elfehéredett arccal mered az útra. Vissza mászok az eredeti ülésemre, vagyis az ő ülése mögé és belerúgok mérgemben. Az út további részében egyikünk sem szólal meg, figyelem az elsuhanó tájat. Bekanyarodik a parkolóba és már száll is ki az autóból. Azt hiszi elmenekülhet előlem? Majdnem kinyírt!

- Hé! Ezért már duplán panaszt tehetnék, sőt a rendőrségen is feljelenthetnélek, mert veszélyeztetted az életem! - kiáltom utána, de úgy döntök most nem követem, nem vagyok a pincsikutyája és nem akarom, hogy megfojtson vagy hasonlók. Egy halálközeli élmény bőven elég volt mára, habár annyira nem volt halálközeli. A förtelmes vezetése ellenére a hét további részében is őt kérem sofőrnek, persze elutasítanak. „ Az igazgató helyettes úr ma nincs bent." holott láttam őt reggel. Nagyon vicces a kis védelmi rendszere. Pénteken viszont - gondolom belefáradtak a recepciósok a sok hazugságba és már nem tudnak mást kitalálni - biztosítanak róla, hogy a főnök lesz a sofőröm. És íme a bizonyíték, hogy sok nyafogással mindent elérhet az ember. Már alig várom a forgatás végét! Olyan aranyos mikor a dühtől kipirul az arca, nagyrészt ezért szeretem idegesíteni. Este már messziről kiszúrom a kocsit, tényleg Jimin jött. Fejét a kormányra hajtja, fogalmam sincs mit csinál, de egyszerre felismerem. Mosolyogva ülök be ezúttal az anyósülésre. Amint nyitódik az ajtó felkapja a fejét és lesimítja borzas haját természetesen sikertelenül, mert még mindig kócos. Valahogy annyira kisgyerekes hatást kölcsönöz neki. Az egész úton, olyan mintha teljesen máshol járna. Majdnem áthajt egy piros lámpán is, nekem kell szólnom, hogy álljon meg. Valahogy sikerül sértetlenül megérkeznünk.

- Figyelj, minden oké? - nem reagál semmit, zsebre teszi a slusszkulcsot. Felkarjára fogok, enyhén megszorítva, hogy rám figyeljen. Értetlenül fordul felém.

- Mi az? - most már biztos, hogy valami baja van és kezd megijeszteni.

- Minden oké?

- Persze. - kiszáll és elindul a bejárat felé, megszaporázva a lépteimet, követem.

- Biztos? Mert elég szarul nézel ki. - csak most látom, hogy hatalmas karikák vannak a szeme alatt, amit a fény hiánya miatt nem láttam eddig. Gondterhelten felsóhajt és felém fordulva megáll.

- Tudod, valószínűleg közre játszik benne az, hogy baromira nem érnék rá sofőrködni, de muszáj, mert valaki már teljesen kiakasztotta a recepciósaimat azzal, hogy állandóan értem nyafogott! - egyre jobban felemeli a hangját, a végét szinte már üvölti. Ejha! Ennyire nem biztos, hogy fel akartam húzni. - És még perrel is fenyegetsz meg a rendőrséggel! Mondtam már, ha valami nem tetszik keress másik szállást! Csak hagyj békén, mert sokkal fontosabb dolgom van, mint a te baromságaiddal foglalkozni! És nem, nem akartalak kinyírni a múltkor, hanem valami hülye ment előttem, aki hirtelen lefékezett és nem akartam belemenni! - az emberek már kezdenek bámulni a hirtelen támadt hangzavar miatt. De szerencsére megkímél a további üvöltözéstől és tovább megy. Most már tényleg teljesen kiborult. Olyan hülye vagyok és még a múltkori miatt sem kértem bocsánatot. Azt hiszem itt az ideje. Utána futok és még épp időben lépek be a lift ajtaján. A falnak dől, lehunyt szemmel. Nem igazán szoktam bocsánatot kérni, nem tudom, hogyan kéne elkezdenem. Jiminre pillantok, még mindig csukott szemmel áll, az arca kipirult. Addig bámulom, míg fel nem érünk a 4.-re. Kinyitja a szemét, én pedig rögtön elfordulok. Szemem sarkából látom, ahogy ellöki magát a faltól, de pár lépés után kezével megtámaszkodik és pár pillanatig úgy is marad. Tényleg valami baja van! Meglepetten fordul felém, gondolom most vette csak észre, hogy én is a liftben vagyok. Elindul a folyosón, azonnal követem.

- Ide fel sem jöhetnél! Mi az most rám akarsz panaszt tenni? - erőtlennek tűnik a hangja, nem is fordul felém.

- Ha jobban belegondolok, a múltkor is rád tettem panaszt. - vigyorgok, bár nem láthatja. - Igen, mehetünk is az irodádba.

- Na idefigyelj te arrogáns fasz. - fordul felém nagy hévvel és hitetlenül megrázza a fejét. Felém lép egyet.

- Hű, ezzel a szájjal csókolod meg anyádat? - megtántorodik, már épp összeesne, de gyorsan elé lépek és derekánál fogva megtartom. Francba, tudtam, hogy valami baja van! Erőtlenül kapaszkodik a vállamba.

- Semmi baj. Hívok orvost. - megrázza a fejét, majd elfintorodik.

- Nem kell, jól vagyok csak kell egy gyógyszer. - ezt komolyan gondolja? Akkor egész nap gyógyszerekkel tömte magát, ahelyett hogy orvoshoz ment volna?

- Te tényleg nem vagy normális! Komolyan mi a franc bajod van? Állni sem tudsz egyedül, így nem dolgozhatsz tovább! - kiáltom, megrázogatva, hogy észhez térjen végre, már ha egyáltalán van neki olyan. Mivel nem akarom, hogy lehányjon - mert ugye ki tudja mi baja van - inkább abbahagyom a rázogatását és eltámogatom a liftig.

- Hová akarsz vinni?

- Csak fogd be! - de látom, hogy megint szólásra nyitja a száját. - Komolyan mondtam. Fogd be vagy felhívom az anyádat! Biztos nem lenne valami boldog, ha megtudná, hogy kórházba kerültél, mert rosszul lettél a sok munkától. - előszedem a kulcsom és kinyitom az ajtót.

- Nem kerültem kórházba! - úgy néz rám mintha most szabadultam volna az elmegyógyintézetből.

- Majd fogsz, ha tovább dolgozol. - leültetem a kanapémra és átmegyek a hálóba gyógyszert keresni neki. Hyejin sosem enged el gyógyszer és lázmérő nélkül, pár perc után meg is találom őket. Elég piros az arca, szerintem láza van, ezért magammal viszem a lázmérőt is. Győzedelmes mosollyal megyek vissza a nappaliba, ahol vendégem még mindig ugyanúgy ül, ahogy ott hagytam.

- Feküdj el, helyezd magad kényelembe! Vagy hívom anyádat! - teszem hozzá gyorsan a fenyegetést is, mert nem akar szót fogadni. Olyan, mint egy rossz gyerek! Elgondolkodik, még mindig nem hallgat rám. Biztos nem hiszi el, hogy képes vagyok felhívni. Zsebemből előhúzom a mobilom és kikeresem Minah számát.

- Mi lenne, ha a saját dolgoddal törődnél és békén hagynál? - nagy nehezen sikerül talpra küzdenie magát, de olyan instabil, hogy nem kell mást tennem, csak lökni rajta egy kisebbet és már vissza is esik a párnázott bútorra. Talán ha máshogy próbálkoznék... De azt nem akarom, olyan megalázó. Hatalmas sóhajjal leguggolok elé és a szemébe nézek. El sem hiszem, hogy képes vagyok erre!

- Most nagyon szépen meg... - gyerünk, ki tudom mondani! - megkérlek - igen, ez az fogcsikorgatva, de sikerült! - hogy feküdj le és pihenj! Tudod, ha tényleg kórházba kerülnél a kimerültség miatt Aera nagyon szomorú lenne és a munkádat is később folytathatnád.

Megpróbálok észérvekkel hatni rá, egy lángelme vagyok!

- Figyelj! Nem muszáj itt maradnod, ha akarod átmehetsz a saját lakosztályodba.

- Oké.