𝙺𝚘𝚛𝚘𝚕𝚓𝚘𝚟

- Mégis mi lenne akkor, ha nem lenne neked ennyi paréd?- tett, vagyis inkább dobott le egy újabb cserepes növényt új lakásomban a bátyám, majd hátát fogta, miközben kiegyenesedett- És amúgy is fáj tőle a derekam, hogy cipeljem ezeket.

- Itt a paré egyedül te vagy, derekad pedig még véletlenül sincsen, az a családban maximum apának van, de még ő sem nyafogott, amikor tegnap segített nekem felpakolni.

- Mert csak egy tányér süteményt kellett neki felhozni!- háborodott azonnal fel testvérem.

- Nyilván majd a fél bútorzatot ő pakolja fel, nem?! Na mozdulj, majd én, ha már ennyire fáj a derekad.- fogtam meg a könyvespolcot, amit a bátyám az előbb a halál szélén állva, és hatalmas kínok között jutott vele csak el a szoba közepéig. 

- Ki vagy te, és hol a húgom, akinek autóbalesete volt?- tette fel a kérdést, miközben leereszkedett egy fotelbe valóban derekára szorítva a kezét. 

- Nem tesz neked jót a sok ülő munka. Nekem viszont annálinkáb jót tett az a gyógytorna, amit kiírtak, és Mick is segített izomerősítő gyakorlatokkal, amikor éppen nem voltam rehabilitáción.- vontam vállat, majd el is kezdtem bepakolni a könyveimet a polcokra.

A lakásba már első látásra beleszerettem, mintha valaki nekem szánta volna, és innen már el sem szeretnék menni, mivel elég nagy ez a lakás még akkor is, ha majd egyszer családalapításra szánom magam. Karen és Tristen a világon mindenben segítettek, amiben csak tudtak, hiszen Karen szerint ez mindennél többet tud majd nekem segíteni. Mick már az online neki nyújtott túra során is olyan lelekes volt, hogy végre megléptem ezt. Yukival azóta is legalább naponta egyszer beszélek, valamilyen formában az online téren. Pierre pedig... Pierre azóta is minden nap keres valamilyen formában. Sőt mi több, minden nap küldet nekem valamit, amivel állítása, és levelei szerint a napjaimat, vagy az estéimet szeretné megkönnyíteni. Kézműves szappan, muffin, virágok, teaválogatás...

A szokásos időben csengettek is az ajtón, így a könyvet összecsukva álltam fel a kanapéról, majd léptem a telefonhoz.

- Hozza fel kérem a másodikra. Köszönöm!- ezzel le is tettem azt, és egy köntöst vettem magamra, habár mint megtudtam, a pilóta külön kérése, hogy a vírus miatt ne érintkezzenek velem a futárok. 

Visszalépkedtem a nappaliba, majd elkapcsoltam a TV-t, és a könyvet is a kisasztalra tettem a kanapé mellé, hogy ezek után már csak magamra szánjak időt. Valóban bár nem volt voltam beteg, mégsem teszi könnyebbé az sem a mindennapjaimat. 

Az ajtón kopogás hallatszott, így összevont szemöldökkel néztem a bejárat felé, ahol ismét hármat kopogott a kívül álló személy. Kíváncsian nyitottam ki az ajtót, ami mögött a francia férfi állt, kezén kesztyűkkel, benne pedig egy-egy papírpohárral.

- Hozza fel kérem a másodikra? Ennyi? Semmi kér-e esetleg kávét, vagy süteményt?- vonta fel szemöldökét a férfi, és invitálása sem várva lépett be a lakásba a nő mellett.

- Engedd csak be magad Pierre. Nyugodtan.- vonta meg a vállait a nő- Ha jól tudom, akkor te magad tiltottad el tőlem az embereket. 

- A vírus miatt, hogy ne legyen semmi bajod, az után, hogy baleseted volt. Jól tudom, hogy még mindig gyógytornára jársz?- a férfi még véletlenül sem hagyta, hogy válaszoljak neki- Van egy ötletem amúgy Yukinek amúgyis meg akartam mutatni az európai karácsonyi vásárokat, mi lenne, ha te is velünk jönnél? Többen jobban éreznénk magunkat. Ez a tiéd.- nyújtotta felém mosolyogva az egyik poharat, amiben forrócsoli gőzölgött.

- Köszönöm.- léptem elé, és vettem el tőle mosolyogva a poharat- De nem hinném, hogy én lennék a megfelelő ember, akinek veletek kellene mennie. Csak hátráltatnálak benne benneteket.- ingattam meg a fejemet, és ezzel egyidőben megsítottam a férfi felkarját, aki azonnal el is kapta kezemet, és ajkaihoz emelve nyomott csókot tenyerembe.

- Szerintem pedig igenis ki kellene kapcsolódnod, és ez talán segíthetne is neked ebben. De ha nem szeretnél, akkor nem foglak kényszeríteni nyilván.- ingatta meg a fejét velem szemben Pierre, de szemei még csak megközelítve sem tükrözték szavait, mintha nem is ugyan az az ember lenne az, aki beszél, és az akinek a szemeiben el tudnék veszni. 

- Pierre Gasly, nem fogok bedőlni a kis pszichológiai játszmáidnak.-ingatta meg lassan fejem összeszorított ajkakkal, hogy ne nevessem elmagam.

- Nekem talán nem,- éretett egyet velem a férfi is, és pohara felett egy mindentudó mosollyal figyelte a nőt- de nem tudsz mindenkinek ilyen könnyen nemet mondani, nincs igazam?

- Gasly, mégis mit csináltál?- tettem fel neki a kérdést döbbenten, mivel nagyon jól tudja, hogy igaza van.

A francia férfi még ha akart volna sem tudott volna válaszolni nekem, mivel a kapucsengő ismételten megszólalt, amivel minden figyelmemet ismét magára volna. Kétkedve lépkedtem a telefon felé, miközben végig a férfi tekintetét érezte megán, így a még minden csengő tárgy elé érve megfordultam, és mélyen szemébe nézve vettem fel azt.

- Ah, hála a jó Istennek, már azt hittem soha senki sem veszi fel a telefont, és nem fog beengedni engem, itt nagyon, de nagyon hideg van, és még valami macska is itt kőricál körülöttem, mintha potenciális gyilkossági forrás lennék, mármint az, aki elszenvedi a gyilkosságot, nem pedig az, aki elköveti azt, szóval kezdem azt hinni, hogy mégsem valami elit negyedbe költöztél Manon, főleg ha ilyen gyilkos macskák bújnak elő, hogy a gyanútlan és ártatlan járókelőket támadjonak meg.- darálta le egyhuzamban az egészet a japán férfi, és talán még levegőt sem vett a szavak között- Na akkor beengedsz?- érkezett meg a kérdés, ami az első monológ alapján inkább lehetett volna paracs- Komolyan hideg van itt, és ha nem lenne ez elég, akkor a macska még el is kezdett nyifogni, és szerzett magának egy csomó társat. Szerintem ezek sorozatgyilkosok! Engedj be!- kiáltotta el magát Yuki, habár ez már sokkalinkább hangott nyüszítésnek.

- Yuki!- szóltem bele erélyesen a készülékbe, mivel féltem, hogy soha nem fejezi be a saját mondókáját- Gyere fel drágám.- szólaltam meg ismét, majd megnyomva a gombot léptem el a készüléktől, és indultam meg az egyedül maradt francia férfi felé- A világon nincs mégegy olyan szemét alak, mint te Pierre Gasly.

- Mit tettem már megint?- nézett fel rám a férfi, elfordulva a TV-től, amit a japán hosszas fecsgése alatt kapcsolt fel, és őszintén nem hibáztatom érte.

- Yuki?

- A nehéztüzérség megérkezett.- nevette el magát a francia, majd kinyújtva magát nyúlt el az ágyon, így keze nyakam mögé került, és finoman simogatni kezdte tarkómat.

- Mehetsz is azonnal ki vele.- morogtam az orrom alatt, amikor valaki kopogni kezdett a bejárati ajtón.

- Nyitva van Yuki, gyere be.- kiáltotta el magát a francia férfi, így a bejárati ajtó azonnal nyílt is, és a japán férfi már a belépésétől kezdve beszélt tovább. 

- ...komolyan, az a macskakommandó ott kint, nem is értem hogy lehet az, hogy nem félelemben élsz itt.- lépet be a nappaliba a japán pilóta. 

- Neked is szia Yuki.- intettem hátrafelé, miközben a TV-t csapkodtam, hogy végre a francia férfi által preferált box meccs szolgáljon háttérzajként.

- Szia Manon, mi lenne, ha mondjuk helyet szorítanátok a hátsómnak mondjuk, úgy itt.- lépett elénk a férfi, majd minden szó nélkül ledobta magát közénk, és mocorogni kezdett, hogy kényelmes helyet csonáljon a hátsó felének. 

- Nem azért hívtalak én ide, hogy segíts nekem?- tette fel a kérdést a francia, majd az asztalon pihenő bora felé nyúlt. 

- Az nem az enyém?- fordult kiskutya szemekkel a francia felé a japán, de az csak megingatta a fejét.

- Nem, kicsi vagy még hozzá, és még csak hasznom sincsen belőled.- forgatta meg szemeit Pierre, mire a férfi hirtelen mozdulattal fordult felém.

- Te ugye veszel majd nekem forralt bort amikor a karácsonyi vásárban leszünk?- nézett rám lebiggyesztett ajkakkal a japán. Ha nem tudnám pontosan, hogy mire megy ki a játék, akkor talán be is dőlnék neki.

- Vennék én neked drágám, ha mennék, de mivel nem megyek, így nem tudok venni neked.- simítottam végig arcán haasonló arckifejezéssel, mint ami az ő arcán ül. 

- Miért ne jönnél?- tette fel a kérdést teljesen ledöbbent arccal a japán pilóta, és azonnal a mellette ülő francia társa felé fordult- Azt mondtad, hogy Manon jönni fog velünk.- a férfi mellettem szinte már nyüszítve beszélt. 

- Nem azt mondtam, hogy biztosan jön, csak hogy nagyon-nagyon remélem, hogy neki is les kedve hozzá. De ha nem szeretne, akkor hagyjuk pihenni, végülis mindennél fontosabb, hogy mielőbb meggyógyuljon.- vont vállat a francia férfi.

- Kérlek.- ölelte át nyakam a japán pilóta fejét pedig a mellkasomon pihentette. 

- Néha úgy érzem magam, mintha lenne egy csapatra való kis óvodásom.- simogattam meg a férfi fejét.

- És most merd ezek után azt mondani, hogy nem hiányoztunk.- kapta fel fejét a férfi, és hatalams szemekkel nézett rám, olyan közelről, hogy az apró pöttyöket is kitűnően ki tudtam venni íriszeiben- Vagy nem hiányoznánk, ha elemnnénk nélküled.- biggyesztette le ajkait a férfi.

- Miért is nem utazol te haza a családodhoz?- tettem fel a kérdést a japán pilóta irányába.

- Haza megyek,- vont vállat a férfi- de amíg van dolgunk a gyárban, addig nem mehetek el Európából, de a kontinensen való utazás az nincs megtiltva.

- De az nincs megszabva,, hogy legalább egy női kísérőtök is legyen, ha jól értem.- néztem át a Yuki háta mögött, hogy a francia férfi arcát vizsgálhassam meg, aki csak felvont szemöldökkel nézett rám.

- Össze szeretnéd törni egy ilyen aranyos kis gyerek álmait?- tette a férfi vállára a kezét, aki hatalams szemeket meresztve nézett a francia nőre.

- Na jó, sokak vagytok ti nekem így ketten este.- álltam fel egy hatalams sóhaj kíséretében, és a derekamat támasztva.

- Manon, minden rendben?- tette fel szinte azonnal a kérdsét a francia férfi, a japán pedig aggódó tekintettel vizslatta arcomat. 

- Persze, nem vagyok nyolcvan éves.- szólaltam meg mogorván- És amúgy sem e miatt hagynám ki a közös kiruccanásunkat. De nem is fogok közétek állni, nektek kell a kapcsolatotokat erősíteni, nem nekem.- legyintettem egyet, majd el is indultam a konyha felé- Valaki kér csokis sütit?- tettem fel a kérdést, mielőtt még teljesen elvesztem volna a hatalmas konyha falai között.

𝙶𝚊𝚜𝚕𝚢

- Uh, én igen.- csillantak fel mellettem a japán szemei a süti szó hallatán, mire oldalba ütöttem, hiszen nem ezt beszéltük meg. Yuki hang nélkül kiáltott fel, és hatalmasra nyílt szemekkel nézett rám.

- Nem azért vagy itt, hogy nekekm segíts?- kértem számon azonnal suttogva a japánt. 

- És mit tudnák tenni?- tette fel a kérdést sziszegve nekem, és még mindig az oldalát masszírozta, ahol megütöttem.

- Azt mondtad, hogy meg tudod oldani!

- Azt hittem, de nem akar jönni! - mutat a konyha felé a férfi.

- Ennyit rólad, és a híres segítségedről.- forgattam meg szemeimet, amikor vissz is ért hozzánk a nő kezében egy hatalmas tányér süteménnyel, amit le is tett az asztalra. 

- Mi lett az oldaladdal?- nézett a francia nő öszehúzott szemöldökkel a japánra, aki még mindig az oldalát masszírozta. 

- Lehet én is elmegyek veled a gyógytornára.- szisszent fel a japán, mire Manon nevetni kezdett.

- Hová mentek amúgy el, melyik városokba?- foglalt helyet a velünk szemben lévő fotelben, és felváltva figyelte bennünekt. 

- Bécsbe mindenképpen, utána onnan talán Salzburga is, németországban Münchenbe megyünk be,  és még utána esetleg egy Brüsszel is belefér majd?

- És csak külfüldön lehetnek szép vásárok? Belföldön nem is?- tette fel a kérdsét a francia nő felvont szemöldökkel.

Tekintem a megnyugtató arcról a mögötte elhelyezkedő hatlmas csokorra vezettem, és az én arcomra is mosly ült ki. Talán háborút még nem, de csatát azt már sikeresen nyertem...

•🌼•

Sajnálom, hogy eddig nem értem ide, de ezentúl megpróbálok itt is minél gyakrabban mutatkozni, hogy lassan az utolsó pont is a helyére kerülhessen a történetben...❤