𝙺𝚘𝚛𝚘𝚕𝚓𝚘𝚟

Egy nagy sóhajjal léptem be a pszichológusomhoz, ahonnan szánt szándékkal késtem, hogy még véletlenül se fussak össze a francia férfival, és szerencsére Párizs nem olyan kicsi, hogy véletlenül összefussak vele.

- Szép napot! Elnézést a - a mondat másik fele bennem ragadt, amikor megláttam, hogy ki ül az egyik bőr fotelben, szemben a pszichológussal.

- Azt hiszem, lenne mit megbeszéljünk.- vonta fel szemöldökét a francia felém fordulva, én azonban úgy éreztem ott esem össze az ajtóban.

- Nem versenyed volt?- lehelem a szavakat, a torkomon viszont mintha ismét éreztem volna a velem szemben ülő férfi edzőjének ujjait. A francia pilóta komótosan előre fordult, és kárba tette a kezét, aminek köszönhetően láttam ujjain, vagyis azoknak bügykein a lila, kék vagy zöld zúzódásokat.

- De, és egész jól ment.- bólintott, és hangja dacos volt, már-már gyermekien.

- Kérem, foglaljon helyet kisasszony.- intett a másik, még üres szék felé az idősebb nő.

- Igen, csak előtte még kimennék a mosdóba.- ejtettem le a táskámat, majd hátra nyúltam a kilincsért, hiszen valóban nem voltam a legjobban.

- Elkísérem.- hallottam meg a férfi hangját, amikor már éppen csuktam volna be az ajtót, majd meg is jelent mögöttem, miközben én már a mosdó felé haladtam. 

Lábaim, mintha nem tartottak volna stabilan, mintha bármelyik pillanatban a padlón köthettem volna ki. De sem ez, sem az nem történt meg, hogy beérhettem volna a mosdóba, mivel egy kar óvatosan csípőm köré csúszott, majd elhúzva engem eredeti utamról nyomott neki a falnak, de ügyelve, hogy még véletlenül se érezzem annak semmi jelét. 

A férfi végigvezette rajtam tekintetét, majd kezét, amellyel nem csímőmet fogta végigvezette, a más sokkal jobban kinéző, de még mindig zúzódásokkal teli nyakamon, aminek hatására a levegő, mintha a tüdőmben ragadt volna, és soha nem szeretne onnan távozni.

- Gyűlöllek.- ingatja meg a fejét lassan a férfi, aminek hatására egy mély levegőt véve csuktam le szemeimet, majd ezek után ajkait óvatosan enyéim ellen nyomta, és másik kezét arcomra vezette. Nekem pedig ez a rövid csók úgy hatott, mint a méz, amely mint a selyem csorog végig az ember torkán és melengeti az egész bensőjét- De mindennél jobban szeretlek is.

- Eressz.- lehelem ezt az egy szót, mire a férfi úgy vált el tőlem, mintha valami megégette volna.

Mellkasomra szorítva kezem léptem el a faltól, mintha egy tonnánál is nagyobb súly szakadt volna le a mellkasomról, de ezzel egy időben helyet foglalt rajta egy szomorú bébielefánt, hogy hivatott legyen megmutatni nekem, hogy bár már nincsenek titkok a múltam felé, a jövőm akkor sem tiszta, sőt...

- Jól vagy?- fogta meg felkaromat a francia férfi, mire olyan hirtelen kaptam felé a fejem, mintha a halálos ítéletemet mondta volna éppen ki.

- Nem.- lehelem ezt az egy szót, de még ez is nehezen csúszik ki ajkaim közül- Meg kell mosdanom!

Ezzel egy időben el is indultam a mosdó felé, ahol valóban először arcomat mostam meg, hogy ne érezzem úgy, mintha egy sütő belsejébe kerültem volna.

A férfi megjelent mögöttem, é vállamra tette kezét, mintha ezzel is támogatni próbálna, csakhogy talán jelen pillanatban ezzel éppen az ellenkezőjét érte el. Összerezzentem érintése miatt, majd lassan felé fordultam.

- Jól vagy? 

- Leszek.- suttogtam, majd beléptem a beljebb épített mosdóhoz.

- Ugye tudod, hogy a legnagyobb jóindulattal sem maradhatsz bent ott örökké?- hallottam meg a férfi hangját, aki ezek szerint nem hagyta el a helyiséget.

- Lehet, hogy nem vagyok jól, és egy éve nem láttalak, de hülye azért még nem vagyok, vagy lettem ennyi idő elteltével sem.- morogtam, de amikor a férfi felnevetett tudatosult bennem, hogy ő is hallotta minden egyes szavamat.

- Tudom. Ha máshogy lenne, akkor már rég tudnám, hogy élsz.

- Szeretnéd.- sziszegtem, majd ismét kiléptem a helyiségbe, ahol a férfi éppen az ajtó előtt állt, így szorosan elé léptem ki, de azonnel el is léptem előle, és már sokkal stabilabb lábakon elindultam vissza, a rendelő felé, ahogy a pszichológus nő még mindig türelmesen figyelt bennünket.

Kényelmesen helyet foglaltam az előzőleg üresen állt székben, majd kisvártatva a francia pilóta is megérkezett és helyet foglalt mellettem, de egyikünk sem szólt egy szót sem. A teremben síri csend és halotti nyugalom uralkodott, még a város zajai is fülsüketítően hangosnak hatottak.

- Esetleg valamelyikük nem szólalna meg?

A kérdés, mint meleg kés a vajon szántotta át a levegőt, és ragadt a levegőben, mintha fojtogatni akarna bennünket azzal, hogy egyikünk sem tudja megválaszolni a feltett kérdést, vagy talán ami még rosszabb egyikünk sem akarja megválaszolni azt.

- Oké, ugye tudják, hogy ha itt ülnek csendben, és kifizetik nekem a nem kis számlát, akkor maguknak nem lesz jobb?- sóhajt fel a pszichológus miközben ismét kényelmesen hátradől a székében.

Lassan a férfi felé fordítom a fejem, aki ugyan ezt teszi, csak az én irányomba, és szinte látom, ahogy elpattan benne valami, éppen, amikor bennem is.

- Lefeküdt velem csak egy fogadás miatt, hogy megnyerje azt!- visítottam fel, mileőtt a francia akár szóhoz is juthatott volna.

- Több mint egy évig azt hitette el velem hogy halott!

- Hagyott elmenni reggel! E miatt belehajszolt egy olyan balestbe, ami derékba törte a karrierem.

- Mikor már itt volt, és ismert, akkor sem mondta meg, hogy hé én Manon vagyok, hanem csakis Lia arcát mutatta felém!- na jó, ez úgy hangzott, mintha legalább öt személyigénem lenne még...

- Végig tudta ki az apám, de nem mondta el!

- Oké! Oké!- szólalt fel a pszichológus is, amikor már éppen kezdtünk belemelegedni a vitába- Azt hiszem, megtaláltuk a probléma gyökerét, többet is, mint kellett volna...

Magam előtt összefonva karjaimat néztem durcásan a velem szemben ülő nőre, aki csak a fejét ingatva figyelt felváltva bennünket, míg a férfi addig helyezkedett, míg térde az enyémhez nem ért, mire ismét összerezzentem.

- Mi lenne, ha elmondanák jelenleg mit éreznek, amikor a másikra gondolnak? Mondjuk kezdje maga Pierre, hiszen maga volt a kezdeményezőbb szellemű.- mutatott a francia férfi felé, akinek erre eltorzult az arca.

- Nem tudom. Gyűlöletet vagy éppen szeretetet, mintha a kettőt egyszerre érezném.- ingatta meg a fejét a férfi, és mintha maga sem tudna eligazodni tulajdon érzései között.

- Ebben az esetben nagyon remélem, hogy én majd segíteni tudok önnek abban, hogy megtudja, melyik is az erősebb érzelem, hiszen az egyik a másik nélkül nem létezik, de ami a legfontosabb kérdés, hogy mit érez jelenleg Thalia iránt, akiben most éppen milyen érzések is kavarognak?- fordul felém egy negédes mosollyal, mire én is kikényszerítek egy mosolyt arcomra. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy engem majd elfelejtenek...

- Én..- ejtem ki ezt az egy szót, és mintha itt elvágták volna a filmet- Én, félek.- mondtam ki a lehető leghalkabban annak reményében, hogy senki sem hallja meg a kiejtett szót, de legnagyobb balszerencsémre, nyilván mindkét, a helyiségben tartózkodó személy, felém kapta tekintetét, mire lejjebb csúsztam székemben, és ujjaimmal kezdtem el babrálni.

- Hogy érti ezt Thalia?- hajolt előrébb az asztalon a velünk szemben ülő nő, de én még véletlenül sem néztem a velem szemébe ülő szemébe.

- Félek, egyszerűen csak félek, a szó legszorosabb értelmében.- vontam vállat- Attól, ami most történik körülöttem, attól, amit a körülöttem élők e miatt éreznek, és talán attól is, amit én érzek.

- És nem érzi úgy, hogy valaki segíthetne ezen, ha ön mellett lenne, nap mint nap?- tett fel a nő egy újabb kérdést, miközben a tollát pattogtatta, mintha önmagában a helyzet nem lenne már így is elég feszélyezett.

- Maga szerint így lenne? Ha valaki mindig mellettem lenne, akkor nem félnék, attól, hogy valaki ismét átver,- fordultam a férfi felé, aki szomorú arccal figyel engem- vagy abban, hogy ne higyjem azt, hogy még a családom sem szeret, hiszen képes volt az apám elhagyni engem, egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetek, vagy esetleg nem lenne előttem ekkora kételkedés a jövőm iránt, hiszen nem tánclohatok többé, így minden reggel fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy miért keltem fel?- folyt végig az arcomon az első könnycsepp, és pottyant a kezemre, majd ezt az egyet a többi is követte- Vagy nem gondolnék minden áldott nap arra, hogy csak teher vagyok azok számára, akiket szeretek, és akik mellettem vannak? Nem hinném, hogy el tudom bármikor és bárkinek is hinni ezek után, hogy valóban elvárások és feltételek nélkül tudna engem szeretni.- törtöltem le egy hirtelen és durva mozdulattam az arcomat, majd azonnal fel is pattantam eddigi helyemről, és míg a két másik személy döbbenten figyelt engem el is hagytam a helyiséget.

Összeomlottam, teljesen és ismét...

•🌼•

Sajnos, ismét csúsztam, nem is kicsit, de az elmúlt hét, hát örültem ha láttam az ágyam... És sajnos ez már csak rosszabb lesz, de mindent meg fogok próbálni, hogy hozzátok is ide érjek, minimum hetente egyszer. Remélem a rész elnyerte a tetszéseteket, ennyi kihagyás után is!

Legyen további szép hetetek!❤