𝙺𝚘𝚛𝚘𝚕𝚓𝚘𝚟

- Egy, és kettő, és három, és négy. Egy, és kettő, és három, és négy. És fordulunk, majd egy, és kettő, és három, és négy.

Három hete hagyta el a házat a két szőkeség, így én pontosan két hete álltam munkába, ami szerencsére segített elterelni a gondolataim, mind a két férfi hiányáról, mind arról a bizonyos telefonhívásról, amit olyan gyorsan szakítottam meg a részemről, ahogyan arra csak ember képes lehet.

- Álljunk meg öt percre lányok.- fordulok a kis tütüben gyakorlatokat végző kis tündéri lánykák felé.

- Igen Koroljov kisasszony.- hallottam az egységesen felhangzó választ, majd kis csoportokba ülve kezdtek el beszélgetni, én pedig a terem ajtaja felé vettem az irányt, ahol egy alak engem várt.

- Koroljov kisasszony, a napokban csupa jót hallottam önről, ennek pedig elmondhatatlanul örülök.- bólintott felé hatalmas mosollyal Lazor, ezek után azonban teljesen komoly arccal nézett rám, ez már most nem kezdődik jól- Figyeljen rám kisasszony, lenne egy kérésem a magam és a társulat nevében is. Szeretnénk, ha elvégezne egy pedagógiai képzést, majd egyet, hogy hivatásos tánctanár lehessen.

- Szóval, menjek ismét egyetemre.- bólintok egyet, mire a férfi azonnal lecsap erre az egy félmondatra.

- Akár így is lehet értelmezni, azonban mindek költséget magunkra vállalunk, amennyiben utána itt maradt tanítani nálunk.

- Nézze, tudja, nekem már van egy diplomám, és

- Kisasszony, tudom, irodalom és újságírás szakon. De soha nem használta, ha jól értesültem, azonban azzal is tisztában vagyok, hogy tudja, hogy ezzel nem taníthatna, és azzal is mindketten tisztában vagyunk, hogy önnek nem okozna gondot, hogy elvégezze ezt az iskolát.- nyújt felém egy papírt, amit sóhajtva át is veszek tőle- Akár itt, akár valahol máshol...- néz le a kezemben tartott fehér lapra, így én is arra vezetem tekintetemet, és már a címsoron megakad a szemem.

- És ha nem vállalom?

- Akkor sajnos nem alkalmazhatom Koroljov kisasszony, a kiváló referenciái és az eddigi tökéletes munkájának ellenére sem.- ingatta lassan a fejét- Holnapig kérem döntse el, hogy mit szeretne tenni kisasszony.-simít végig mosolyogva a felkaromon, majd a csörgő telefonját felvéve hagyott ott engem, és pedig sóhajtva léptem vissza a táncterembe.

- Álljunk vissza a sorba lányok.- varázsoltam mosolyt ajkaimra, majd a nyomatékosság miatt összecsaptam a tenyereimet, az apró talpak pedig tipegve foglalták el a nekik már reggel kiosztott helyeket.

Este vagy inkább délután hatok egyedül sétáltam Moszkva utcáin, amik bár nem voltak kihaltak, azért még tömöttek sem voltak mondhatóak. A megszokottól eltérően azonban most nem a Mazepin birtok felé vettem az irányt, hanem a Koroljov rezidecia felé indultam el. 

- Kisasszony.- nyitott nekem ajtót a családi komornyik, akivel eddig kölcsönösen nem sikerült megtanulnunk egymás nevét- Csak a nagyanyja van itthon.- lépett el az ajtóból, ezzel beengedve engem.

- Köszönöm, gondolom a szalonban találom?

- Igen kisasszony. Kérem a kabátját.

- Nem maradok addig, köszönöm.- mosolyogtam a férfira, majd úgy, ahogy voltam le is indultam a szalon felé, hogy minél előbb felvegyem, amiért jöttem- Szép napot.- léptem be a helyiségbe, ahol a nagymamám ült, és éppen olvasott valamit.

- Thalia?- nézett fel rám- Miért nem vedkőztél le?- állt fel az idős nő, és a kis szekrényre csúsztatta a könyvét- Nyikolaj, miért nem vette el az unokám kabátját?!

- Asszonyom,- jelent meg hirtelen a férfi az ajtóban- a kisasszony jelezte, hogy nem szándékozik olyan sokáig maradjon, hogy ne lenne szüksége a kabátjára.

- Nem érdekel mit mondott! Az unokám megiszik velem egy teát, vagy egy kávét. Vegye el a kabátját, és mondja meg Kamilanak, hogy főzzön egy teát, és kekszet is kérünk mellé.

Pár másodperccel később, már egy-egy tával magunk előtt ültünk a társalgóban, és próbáltam nem meghalni a nagymamám nézésétől, valljuk be nem ez a legegyszerűbb dolog a világon, de valahogy csak kivitelezhető lesz majd.

- Hogy haladsz a felépüléssel Thalia?- dobott egy kockacukrot a csészéjébe az idős nő.

- Jól, eddig a fizioterapeutám meg van velem elégedve, és az orovosaim is, a megfelelő ütemben halad minden, és a fejlődé is megfelelő, minden szempontból, és a növekedés is.

- Az rád is fér, olyan vékony vagy, mint- itt abba is hagyta a mondatot, majd a szemembe nézve várta, hogy befejezzem helyette, ha nem is hangosan, akkor legalább gondolatban.

- Mint az anyám. Valójában miatta is jöttem.- jelentettem ki, majd letettem a csészémet magam elé, a nagymamám pedig várta, hogy befejezzem a mondatot- Kaptam egy állás ajánlatot, és nem tudom, hogy mint tegyek, és Christian,- a név hallatán a velem szemben ülő nő láthatóan megfeszült- szóval ő egyszer említette, hogy az anyám vezetett naplót, ami vissza került magukhoz, miután- itt magam is megakadtam, mert nem tudtam hogyan is kellene folytatnom- nos miután én megszülettem. Esetleg lenne módom, hogy belelapozzak?

- Oda is adom neked kedves, ha az segít valamiben.

- Azt megköszönném.

- Azt megkérdezhetem esetleg, hogy milyen munkáról lenne szó?

- Ballettot tanítanék, itt Moszkvában, természetesen.

- Ez csodálatosan hangzik.

- Igen, valóban csodásan, csakhogy el kellene hozzá végeznem még egy egyetemet, és utána még egy másik tanfolyamot is, de nem tudom, hogy ehhez lenne e most energiám, vagy bele kellen e vágnom ebbe az egészbe, ilyen állapotban.

Lassan battyogtam végig a hatalmas és üres házon, majd dobom le az összes magammal hozott dolgot a konyhapultra, és magamat is az egyik bárszékre, és tudom, hogy mindkét dolog miatt kapnék, ha Nina itthon lenne, de amiről nem tud, az... 

Lustán emelem ujjaim közé telefonomat, majd tárcsázom az egyetlen számot, ami még eszembe jutott a napló előtt. Egy szaggatott sóhaj kíséretében csuktam le szemeimet, majd hajtottam fejemet egyik kezembe...

A legszarabb dolgok egyike, amikor az ember monoton csipogásra ébred, egy vakító fehér helyen, aminek csakis tisztító szaga van, és semmi más... Egy ápoló jelent meg előtte, és azt mutogatta nekem, hogy ne pánikoljak, és azt hiszem, hogy maradjak itt? De hol az az itt? Hagyjon már...

A torkomat végig egy cső marta, kezemet szúrta az infúzió oda csatlakozó része, a lábam, sőt mindkét lában rögzítve volt, ahogy az arcomon is voltak nem oda való dolgok, azt hiszem, láttam már ettől jobb állapotban magam, főleg, hogy az oldalam is hasogatott, vagyis valami ott sincsen teljesen rendben azt hiszem...

- Szép napot!- lépett be egy újabb idegen a helyre, ami még mindig nem tudom, hogy mi, és hol, habár kinézetem alapján a kórházzal nem lövök nagyon mellé- Tudja ki maga? Mondjuk beszélni nem tud még, szóval elmondom én, hogy mit tudok.- lépkedett közelebb a férfi az ágyamhoz, majd leült annak a szélére- Csak előtte ez borzasztóan kellemetlen lesz kishölgy.- nyúl a számban lévő csőhöz a férfi, majd lassan elkezdte azt kihúzni, ami valóban nem kicsit volt kellemetlen, majd mikor végzett saját műveletsorával elém tartott egy pohár vizet szívószállal- Csak egy korty.- emelte fel egyik ujját, mire csak lassan bólintottam, vagyis megpróbálkoztam vele, mert még ez se ment, majd lassan ittam egy hatalmas kortyot, és még ez is megerőltette szinte egész testemet, a férfi pedig elvette előlem a poharat, hogy még véletlenül se jusson eszembe inni egy újabb kortyot, nem mintha a mindenütt rám találó fájdalomtól ez akár csak fel is merült volna bennem.

Amikor ezzel a folyamattal végeztünk a férfi segített teljesen visszafeküdni az ágyra, hogy ismét csak a plafont lássam, majd kiment, hogy telefonáljon párat, én pedig pihenjek addig, de meddig?

- Szóval, akkor vegyük át, mi történ magával.- ült le mellém a férfi, akinek hangjára kinyitottam szemeimet- Sajnos elütötte önt egy kisteherautó kisasszony,...- itt mintha elvágták volna a filmet, elütöttek. 

Elütöttek?

Mikor?

Engem?

Hát persze!- most homlokon csapnám magam, ha nem érzeném úgy, hogy valaki kétszázas szögekkel, és minimum egy öt kilós kalapáccsal még mindig szögelné kezeimet a korházi ágy vázához.

Egy hosszú éjszaka Pierre-vel a megnyert versenye után, Max reggeli látogatása, és véletlen elszólása a fogadásról- az a férfi mindig kotyog-, majd az apám hirtelen megjelenése, ami nem is volt olyan hirtelen, mégis váratlanul ért, éppen aznap reggel...

Az apám. Christian Horner az apám. 

- Két választása van kisasszony,- figyeltem fel ismét az orvos dallamos hangjára, és gondolataim ismét cserben hagytak- vagy segít bennünket, és mi is önt, és a nehéz úton haladunk, de együtt, vagy nem segít magán, és akkor mi sem tudunk önön, és bár az a könnyebb út, nem hinném, hogy önnek ez lenne a célja.

- Kincsem?- szólt bele a telefonba az anyám dallamos és mindig vidám hangán, azon a ahngon, ami még azokban az időkben sem hagyott cserben.

Egyszer már kerültem ilyen helyzetbe, vagy legalábbis hasonlóba, és akkor is döntöttem, még ha nem is az volt életem egyik legkönnyebb időszaka, de akkor is döntöttem, és azt hiszen jól, ahogy most is jól kell döntenem, és jól is fogok.

Lassan a vérszerinti anyám naplójának fedőlapjára simítottam ujjaimat, és végighúztam annak bőrlenyomatán kezemet.

- Anyu? Azt hiszem, vissza kell mennem Franciaországba.- pecsételtem meg egyetlen mondattal a közeli, és akár még a távoli jövőmet is, a vonal végén pedig ugyan ekkor csend honolt, majd egy nagy sóhaj után szólalt meg ismét a nő, aki az életemet jelentette amikor kicsi voltam, sőt még mindig azt jelenti...

- De mégis miért? Vagy miért pont most?

- Egyetemre kell mennem,- jelentettem ki határozottan- és közben a balattben kell tanítanom a kis balerinákat.

- Kincsem, ez nagyszerűen hangzik, de készen állsz te már most erre?

Nos ez egy nagyon jó kérdés, a válasz pedig az, hogy nem, de ez nem szabad, hogy szemben álljon azzal, hogy a későbbiekben ezzel szeretnék foglalkozni, még ha most nehéz is, és ki tudja mikor adódik a következő ilyen lehetőség...

Persze a mérleg másik oldalán ott van az, hogyha most hazamegyek Franciaországba, akkor adott a lehetőség, hogy bármikor összefussak a múlttal, akiről a napokban egyre többet esett szó a pszichológusomnál egy bizonyos telefonhívás miatt, ami valljuk be, jobb esetben meg sem történik, de a sors velem valahogy soha nem ilyen kegyes, miért is lenne... De ezen is át kell lépnem, még ha nem is lesz olyan egyszerű, egy új fejezetet kell nyitnom, egy teljesen üres lapra kell feljegyeznem a címet, és csakis arra szabad figyelnem, hogy a helyes úton induljak el kifelé saját érzelmi útvesztőmből, és ha ezt Franciaországban kell elkezdenem, akkor oda fogok menni.

Lehet jót is fog tenni, hogy ismét visszarázódom kicsit az életembe, az úgynevezett előző életembe...

- Az egyetemet is itt el tudod éppen úgy végezni!- jött utánam folyamatosan Nyikita, még mindig a fülemet rágva a döntésem miatt.

- Igen, de az orosz nem az anyanyelvem, és igaz, hogy mostmár belejöttem, de félek, hogy nem tudnám úgy használni, ahogy az az egyetemen elvárt, így inkább csak egy államvizsgát teszek majd itt.- hadartam el neki újra, amit már annyiszor átrágtam vele az elmúlt pár napban.

- És Gasly? Ő is ott van Franciaországban.

- Hacsak nem szeretne a hatévesekkel balett órákat venni, akkor nem hinném, hogy találkozni fogok vele.- cipzároltam össze az utolsó táskámat, amit majd Nina küld utánam postán, hogy ne kelljen mindent cipelnem a reptérre, és onnan haza. Így könnyebb lesz.

- Biztos nem lesz ebből baj?- fordít maga felé a férfi, én pedig készen állok arra, hogy a kérdése miatt, melyet ma már nem először tesz fel kiabálni kezdejek vele, de arca valóban arról tanúskodik, hogy fél, fél attól, hogy mi lesz velem Franciaországban, és az igazat megvallva, ettől én is félek, nem is kicsit, de előbb vagy utóbb, meg kell lépnem, ahogy azt Mick is mondta.

- Nem lesz baj, ígérem.- vettem kezeim közé arcát, majd pipiskedve egy puszit nyomtam a homlokára- Ha meg mégis, akkor itt vagy nekem te, és ott van Tristen is.

- Nála élsz majd, igaz?- hajolt le a táskámért az orosz, majd utánam elhagyva a már szinte üres szobát csukja be annak ajtaját.

- Igen, nála, amíg nem találok ott is magamnak orvosokat, meg olyan helyet, ahol nem leszek teljesen egyedül, és nem kell sokat sétáljon.

- És így ott lesz Sansa is.

- És így ott lesz Sansa is...

𝙶𝚊𝚜𝚕𝚢

- Juliette! Ne szaladj el!- futott a kislány után unokahúgom, fel az emeletre, hogy még az előtt elcsípje, mielőtt az végleg eltűnik szobájában.

Megígértem, hogy ma én viszem őt a Balett Akadémiára, hiszen ez az első napja ott, és így, látva a régi helyeket, talán nekem is könnyebb lesz elengednem a múltam, a múltam, ami még mindig Manonhoz köt.

Még virágot is kell vennem ma...

A kis szőke tornádó éppen a lépcsőn rohant lefelé, így kezemet kitárva kaptam őt el, hogy ne tudjon ismét elszaladni az anyja elől vagy akár előlem, hiszen még komolyan kell virágot is vennem ma!

- Majd jövünk Mar!- kiabáltam fel a nőnek, majd a kislány dolgait azonnal magamhoz véve indultam el vele a kocsim felé, aminek műszerfalán villogott a telefonom képernyője.

14:50 - elvinni Juliettet a balettbe
15:50 - hazavinni
16:20 - elmenni a virágüzletbe a heti csokorért, és azt elvinni
18:00 - pszichológiai értekezlet
19:20 - Yuki

Nagyszerű! Már most késünk...

- Gyere tündérke.- kötöttem be teljesen a kislányt, majd ráadtam a cipőjeit, majd végre én is helyet foglaltam a volán mögött, és el is indultam a már ismerős épületek felé a kislánnyal.

Sóhajtva kerestem egy üres parkolót, majd mint mindig most is a krományra döntöttem a fejem. Egy újabb vezetés őrült sofőr nélkül.

Unokahúgom kivéve a gyerekülésből indultam el vele a megadott hely felé, miközben apró kezét fogtam az én hatalmas kezemmel, hogy el ne vesszen mellőlem, amíg a nyüzsgő utcán szlalomozunk az emberek között.

- Pierre.- szólal meg halkan a kislány, így azonnal megtorpanok, és felé fordítom szemeim- Nagy kutyus.- mutat előre, ahol valóban egy nagy termetű kutya foglalt helyet gazdája mellett, ezért felvettem a kislányt, hiszen tudom, hogy fél a nagy kutyáktól. Sansa és ő viszont szinte biztos vagyok benne, hogy jó barátok lettek volna...

Az utolsó pár métert szinte futva tettük meg, hogy még éppen időben elcsípjük a mai órakezdését a lánynak, hiszen ez lenne az első napja itt.

Amint a helyiségbe értünk egy idősebb nő be is terelt bennünket az öltözőbe, így a vállamról lekerült az unokahúgom rózsaszín edzőtáskája, amiből azonnal kis is vette a kis cipőjit, és felém tartotta, hogy segítsek neki felvenni a rózsaszín darabokat, így féltérdre ereszkedve előtte segítettem neki a lábára varázsolni a szalagos lábbeliket.

A terem oldalára ültettek, a többi anyuka közé, hogy én is nézzem végig a mai próbát. A termen végigvezetve tekintetemet akadt meg a szemem a helyiség egyik sarában gyülekező fiatal egyenmelegítős lányokon, akik talán a lányok tanárai lehetnek a mai napra.

Az egyik ilyen egyenmelegítős lány mellett megált egy talán Juliettetel egy idős barna kislány, és megrángatta a lány pulóverét, így a szőke lány azonnal le is guggolt elé, hogy meghallgassa mi a panasza a kislányka, majd őt kézen fogva vezette a mellettem lévő gimnasztikai gerendához vezette, és egy grimasz kíséretében ugyan, de fel is ültette arra.

A párost figyelve, olyan érzés fog el, mintha már láttam volna valahol a nőt, aki éppen a barna hajú kislány cipőjét kötötte, olyan ismerős volt a lány, a mozdulat sor, mégis annyira idegen.

•🌼•