November 1

Kinek mit mond ez a dátum? Nekem azt, hogy elvesztettem valakit az életemből. De természetesen mindenkinek más és más érzést vált ki a november 1. Belőlem végtelen szomorúságot. Az igazgató nagyon jófej. Kihirdette, hogy ma nem lesz tanítás. Bár ennek nagyon örvendtem, tudtam, hogy egy órát az elhunyt szeretteimre kell szánjak. Kinga is ezt teszi, úgy ahogy Flóra, Domi illetve Máté is. Elhatároztuk, hogy nyomban reggeli után elmegyünk gyertyát illetve virágot venni. Nem kellet buszra szálljunk. Elég volt három utcányit menjünk és máris Florida's virágos üzletben találtuk magunkat. Egyforma cserepes virágokat vettünk. Majd a gyertyákat is. Az üzlet elé kiérve, Domi megszólalt :

-Ki merre kell menjen? - néz felváltva mindenkire.

-Én a Gellérthegyi Református Temetőbe - mondom. Még a tegnap este kérdeztem meg apától, hogy merre kell menni. A Gellérthegy mellet egy kicsivel van a temető. Vagyis apa ezt mondta. :)

-Én katolikus vagyok, úgyhogy csak a délutáni misére ülök be. - mondja Flóra. Eddig sose tudtam, hogy mi az a mise, hisz nálunk nem nagyon tulajdonítanak nagy figyelmet az ilyesmire. De itt a suliba rá vagyunk kényszerítve, hogy elmenjünk.

-Na jól van srácok, akkor a felállás a következő :Kinga és Flóra ti mentek a misére ha jól értettem. Én a nagyihoz, ti ketten - itt mutat rám és Mátéra - a Gellérthegyhez.

Mindenki egyet bólint, majd elindultunk.

-Te is kell menjél valahova vagy csak jössz velem? - nézek rá a fiúra. Egy kicsit habozik, majd rám néz.

-Nekem is kell menjek. - tudom, hogy mennyire rossz ez a téma. Én se szerettem soha ha ilyesmiről beszélünk.

-Mi a kedvenc filmed? - kérdem tőle. Meghökken a kérdésemen. Egy darabig gondolkodik majd megfontoltan válaszol:

-Talán a Karib - tenger kalózai.-mondja a fiú-Neked?

Gondolkodok egy kicsit de végül valahogy eszembe jut :

-Korlátok nélkül. - válaszolom. A fiú egyet bólint. Szótlanul megyünk tovább. Lassan a temetőnél járunk. Emberek százai sétálnak a sírok között. Gyertyát gyújtanak majd hangosan zokognak. Átkarolják egymást, elmondanak egy imát.

-Először hova megyünk? - néz rám. Most egy kicsit jobban megtudom figyelni. Haja szerteszét áll, szemei csillognak. Nincs annyira sportosan öltözve, de mégis elegáns.

-Ahogy mondod. - nézek már én is rá. Egyet bólint majd tolni kezdi a székemet. Elmegyünk a templom előtt is, egy kicsi lejtőn lemegyünk. Máté megáll egy sírnál Jobban szemügyre veszem az írást ami rajta van.

Itt nyugszik :

Balogh Hunor 1975-2012

Balogh Katalin 1977- - -

Emlékük legyen áldott.

Ezt írta a kövön. A fiúra nézek, egy könnycsepp folyik le arcán. Nem szólok hozzá, tudom milyen elveszíteni egy fontos személyt az életből. Átérzem. Egyszer említette a családját és akkor nem tudtam, hogy mégis mennyi jelentősége van ennek az egésznek. És mostmár tudom. Az ahogy ott állt a sír mellet, láttam a sebezhető pontját. Láttam már a menő srácot azt az énjét akit mindenkinek mutat. De itt a temetőben láttam azt a fiút aki megtört. Akinek igenis van gondja.

Néztem őt, ahogy egy gyertyát gyújt majd a virágot is a sírra rakja. Letörli a szemét.

-Menjünk. - néz rám. Nem mozdulok. Odalép hozzám, majd elkezdi a széket tolni. Mind a ketten a saját gondolatainkba vagyunk merülve.

-Itt le kell térni. - mondom egy letérőnél

Letérünk, majd egy romos sír mellett megállunk. Nézem a kopott sírt, majd kitör belőlem minden.

Onnantól kezdve, hogy egy hatalmasnagy balesete volt, egészen odáig, hogy nagybácsim meghalt.

Éreztem azt a sok érzelmet, ami eddig bennem volt. Londonban amikor volt a balesetem, minden este sírva aludtam el. Minden áldott nap azt láttam, ahogy az emberek járnak, futnak képesek bármire. De én nem. Már nem. Akkor éreztem, hogy elvesztem. Barátaim nem nagyon voltak, műtéteken mentem keresztül. Rehabokon. De már elveszett a remény ami még régebb bennem volt. Sírtam. Fejemet a kezembe temetem, rázkódó vállakkal sírtam.

-Tara, kérlek egy percre figyelj rám. - guggol le elém Máté. Kezemet megfogja, kénytelen vagyok a szemébe nézni.

-Mond el, hogy mi történt. - mondja. Egy hatalmasat nyelek, majd belekezdek.

-A síron azt írja, hogy Blau. Fülöp Blau. Apukámnak a testvére, alig voltam 10 éves. Autó baleset volt, apukámmal egy autóba ülltek, éppen vásárolni indultak. De egy kocsi beléjük hajtott. Apukámnak nem lett semmi baja, de Fülöp ő még a helyszínen meghalt. Imádtam vele lenni. Valahogy a család része volt. - mondom, Máté még mindig előttem guggol, a kezemet nem engedte el.

-Részvétem! - mondja majd megölel. Illata orromba kúszik, akaratlanul is elmosolyodok.

-Thank you (köszönöm) - mondom elcsukló hangon. Meggyújtottunk egy gyertyát.

Valamikor kettő körül indultunk el a suli felé.

-Máté, nekem még be kell menjek az orvoshoz, rehabom lesz. - mondom.

-Oké, akkor arra térünk. - mondja. - Esetleg én is ott lehetnék? - néz re rám.

Hosszasan gondolkodok. Eddig senkise látott még rehabon, csak Kinga. Nem szeretem amikor azt lássák, hogy szenvedek. Ahogy küszködök a saját gátlásaimmal. De ezt ő nem láthassa azt, ahogy szinte már a könnyeimmel küszködök.

-Ezt nem tőlem kell kérdezni. - mondom feltartott kezekkel. A fiú egyet bólint, a rendelőhöz érünk. A kicsi épület mellet egy nagyobb kórház szerűség állt, itt a lesérült diákok pihenhettek. Vagy akik lesérültek azok itt gyógyulgatnak.

Máté kinyitja az ajtót, majd begurulok. Tudom merre kell menni, hisz már jártam itt párszor. Közben már Máté kezdett el tolni. Betolt a rehabos terembe. Ott már Krisztina állt. Ő az orvosom egyben is.

-Szia Tara- mondja majd megölel. - Krisztina vagyok. - nyújtja a kezét Máté felé.

-Máté - fogja meg a kezét.

Én ez idő alatt levettem a kabátom.

-Jó is, hogy jöttél Máté, legalább van egy kis motiváció. - húzza széles mosolyra a száját. Máté leveti a kabátját majd a székre rakja. Cipőt is le kell húzzuk, én még a zoknimat is.

-A mai feladat egyszerű, felállsz és sétálni fogsz. - mondja olyannyira könnyedén Krisztina mintha ez egy bénultnak annyira könnyű lenne. Bár a napokban már próbáltam lábra állni úgy, hogy kapaszkodok de még sose indultam el.

-Segítsek átöltözni? - néz rám Krisztina. Egyet rázok a fejemen jelezve, hogy már nem kell segítség. Nagyon könnyen megtudtam már oldani. Begurultam az öltözőbe majd levetem a pólóm és kivettem a szekrényből a rehabos szettemet. Ami igazából egy egyszerű rövid nadrágból és egy pólóból áll. Felvettem majd kigördültem. Krisztina már elő is készítette a korlátot.

Elé gördültem, úgy ahogy mindig. Lábaimat levettem a székről majd a földre helyeztem. Mindig egy nagyon furcsa érzés kerített ilyenkor hatalmába. Olyan varázslatos.

-Máté kérlek állj a másik végére szembe Taraval. - adja ki az utasítást Krisztina. A fiú odamegy majd szemeit az enyémbe fúrja. Bizalmat sugároz.

-A feladat a következő, sétálj el Mátéig. - mondja rámnézve.

Kezeimet a korlátra helyeztem, majd felhúztam magam. Álltam. Lábaim meg-meg inogtak alattam. Egy lépést tettem előre. Karjaim megfeszültek, egy verejtékcsepp indult útnak a homlokomon. Egyik lábamat tetem a másik után. Nem néztem fel. Már a közepén jártam amikor Krisztina hangja hasított a levegőbe:

-Emeld fel a fejed, ne a földet nézd. Néz a fiú szemébe. - mondja ki.

Okkal néztem a földet. Nem akartam, hogy Máté lássa a gyengeséget a szemembe, azt ahogy minden lépésnél megtelik könnyel.

A szemébe néztem. Egy percig a barna íriszeit bámultam. De ő nem nézet a szemembe. A lábamat nézte.

Nem csodálom, hisz olyan más lett. Látszik rajta a sok műtét nyoma.

Egyet megint előre léptem, a szemeim a fiút nézték. Már ő is engem nézet. Így még tudtam figyelni minden apró kis részletét.

Próbáltam odafigyelni arra, hogy minél egyenesebben rakjam a lábaimat. Már két lépés választott el a fiútól. Léptem, majd ott álltam előtte. Magas fiú, nála egy fél fejjel nagyobb ha nem többel. Csak álltam előtte. Fejemet hátra fordítottam, hogy megnézzem mekkora utat tettem meg. Két méter körül lehet. Krisztina boldogan figyelt, szemei csillogtak, akárcsak az enyémek is.

-Jöhet a mankó. - mondja ki Krisztina a végítéletet. A fiú arcára nézek, barna szemeiben büszkeség van.

-Mi? Tudok járni? - nézek rá Krisztinára.

-Lassan de menni fog, ügyes vagy. Meg persze van motiváció is. - mondja mosolyogva. Két mankót hoz oda hozzám, majd a kezembe adja. Megfogtam majd rá támaszkodva próbáltam lépkedni. Egészen az öltözőig mentem, majd leültem.

Teljesen más érzés volt. Leírhatatlan csodálatos.

********************

-ügyes voltál - szólal meg mellettem lépkedve Máté. Kezét zsebre dugta, lassan mentünk. Nem volt ahova siessünk.

-Köszönöm. - mondom kissé elpirulva. - Megyünk vacsorázni? Hátha ott vannak a többiek is. - mondom reménykedve.

A kipiskótázott úton jártunk, a lámpák bevilágították az egész környéket. Belépünk az étkező ajtaján. Lassan sántikálok. Egy asztalnál hangos kacagás tör ki. Egyből oda kapom a fejem. Három személy ül az amúgy hatszemélyes asztalnál. Ez a mi társaságunk. Lassan közelítünk feléjük, majd mikor észre vesznek mintha hallanám, ahogy Dominak az álla hangos koppanással a földet súrolja.

-Domi, már innentől hallatszik, hogy az állad a földön hever. - mondom. Erre mindenki elkacagja magát.

-Te jársz. - mondja Domi úgy mint aki szellemet látott.

-Ahogy látod-mutatók végig magamon.

És ekkor megfigyelem barátnőmet, Kinga szemébe könny szökött, de Flóra már ott is terem mellettem és szoros ölelésbe fon.

-Tara! - szólít meg egy mélyebb hang. Egyből felismerem a tulajdonosát. Nem csoda hisz életem eddigi részét vele töltöttem el. Will felém lépked, megáll előttem majd megszólal :

--Wow, you're walking. Tara, I'm so glad you're finally healed. (-Wow, te jársz. Tara annyira örvendek, végre meggyogyultál.) - ölel magához, megérzem az illatát azt amivel egész életében idegesítettem.

-Yes, it was a hard way. But he understood. Being here now among those I love is damn a lot. I have had friends, I have had a life and now I can walk.(igen végre bár kemény út volt. De megérte. Az, hogy most itt állok azok körében akiket szeretek baromira sokat jelent. Lettek barátaim, lett életem és mostmár tudok járni.) - mondom. Ő még mindig ölel.

-Anyáék tudják? - néz rám, miután elengedett.

-Még nem, nekem is friss a dolog. De meglepetés lesz, karácsonyra. - mondom elhatározottan.

A fiú egyet bólint, majd valamilyen oknál fogva leül az asztalunkhoz. Pulcsija úját feltűri, majd ledermed. Pár pillanat az egész, a legtöbbünknek fel se tűnt. De én nyomban kiszúrtam. A jobb kézen a kötést. Ahogy észre veszi, hogy figyelem egyből lehúzza az ujját. Nem kérdek rá, hogy mi a helyzet vele. Közben a többiek hatalmas sztorizgatásba kezdenek. Lassan hátra dölök a széken, végig nézek a társaságon.

Flórán aki már szinte törzstag a csapatnál. A szemüveges lány annyira boldognak tűnik. Sikerült barátokra találnia, egy olyan társaságra ahol szeretik és elfogadják őt. Tovább siklik a tekintetem Kingára. Ő is hangosan kacag Domi egy - egy viccén. Ekkor biztos valami olyasmit mondott mert egy hatalmas sallert kapott a fiú.

Domi még mindig kacag, majd megérzi az ütés helyét és máris Kingát kezdi fárasztani a hülyeségeivel. Willre nézek aki mosolyogva figyeli a társaságot közben Mátéval beszélget valamiről. Egyet összemosolyognak. Majd Mátéra nézek. Ő volt az aki egy nagyon fontos pillanatokban ott volt mellettem úgyhogy ha egyszer valami baja lesz én leszek az első aki mellette fog lenni.

Még egyszer végig nézek a társaságon és megállapítom :elindultam a boldogságom útján.