Már vagy 3 napja üldöztük azokat a rohadt empuszákat. Komolyan tele volt a hócipőm azokkal a ribancokkal! Nem is értem, hogy miért nem tudtuk őket megölni, amikor kétballábasak! (Ez szó szerint értendő.)
Amikor közel kerültünk hozzájuk mindig lángrakapott a hajuk és azzal fenyegetőztek, hogy aszott mazsolává szívnak minket. A nyílvesszőink pedig mimdig lepattantak róluk, mert a hátukat valamiféle bőrpáncél védte. Ha pedig szembe akartunk kerülni, akkor mindig körbe álltak, mint amikor a meccseken megbeszélik a taktikát. Így teljesen védettek voltak.
- Szóval Phoebe, Natasa és Leia ti bal oldalról messziről megközelítitek őket. Lassan haladjatok, a fákon. Michel, Hannah és Izabell ti a jobb oldalon. Ti is a fákon! Nem érdekel, hogy megint beállnak e abba a hülye "páncélkörbe" akkor is megöljük őket! Natasa, te a Köddel, valahogy próbáld meg elnyomni a lépetitek zaját és erősítsd fel a fák susogását. Így biztosan nem fognak titeket észrevenni. A többiek velem jönnek. Kérdés? - mindenki hallgatott. Láttam az elszántságot és a haragot a szemükben.
- Megöljük azokat a dögöket! - jelentette ki villogó szemekkel Phoebe.
- Rendben. Ez a beszéd. Akkor indulás, Artemiszért!
Elindult mindenki a neki kitűzött irányba. Én elöl mentem. Nem bújtunk el, egyenesen az empuszák felé sétáltunk. Az egyik égett pompomszerkós felnézett és fellángolt a haja. Nagy nehezen, nyikorgó lábbal felállt mind a három.
- Nem voltunk elég világosak? Vagy netán mazsolák akartok lenni? - kérdezte szemöldökét ráncolva a pompomos.
- Hagyjad csak Kelli! Legalább ma nem állatokat kell ennünk, hanem fincsi félvérhúst. Igaz, igaz az első harapásomat annak a Jacksonnak tartogattam, de hát a szükség törvény. - vigyorgott gonoszan a (ezek szerint) Kelli mögött álló empusza.
A szemem sarkából láttam, ahogy a fák lombajai között haladtak a többiek. Én felhúztam az íjjam és egy kis áramot vezettem a nyilamba.
- Adjátok meg magatokat most, és akkor nem fogtok annyit szenvedni! - soroltam gyorsan a betanult szövegem. Erre a leghátsó empusza fémes röhögésben tört ki. Abban a pillanatban leugrottak a fákról a többiek. Egy nyílvesszől a röhögő torkán ment át, ráfagyott az arcára a vigyor és kikerekedett szemekkel állt ott pár másodpercig.
- Vinny! - fogta meg a Kelli a társának a vállát. Amint hozzáért, az arany porként szétfoszlott.
- Ezért még drágán megfizettek! - vicsorgott.
- Ó, azt majd meglátjuk! - azzal a mondattal el is engedtem a nyílvesszőm, ami (nem meglepő módón) átfúrta a nyakát. Kettő kiiktatva, amint felajzottam az íjjam, hogy a másikat is megöljem, valaki hátulról a nyakába ugrott az empuszának, és a tőrével nyakon szúrta.
- Szia Thália! - köszönt elégedett vigyorral Annabeth a szörnyporban állva. Elképedve néztem.
- Te meg hogyan kerültél ide?
- Hát...kellett egy kis friss levegő, úgyhogy  kijöttem egy esti sétára. Ha már itt vagytok nem jöttök el a Táborba? - kérdezte. Már hajnalodott. Megjelentek a nap első sugarai. Ránéztem a többiekre. Phoebe fintorgott. Emlékszem egyszer a Hermész bungalóból valaki vagy valakik (na vajon kik) kentaurvért kentek a pólójába, és mint köztudott az nagyon mar. Ezért néhány napig a gyengélkedőn feküdt.
- Megyünk. - jelnetettem ki.
- Egyébként is már nagyon hiányzik Jason. Olyan régen láttam.
- Ö...nem lesz neked kicsit fura, hogy te 16 vagy ő meg már 18? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Ne aggódj emiatt Annabeth, ő mindig az én kisöcsém marad. - vigyorogtam kegyetlenül. (Jó, tudom, de nekem ilyen morbid a humorom. Ha meg valami nem tetszik akkor gyere ki velem a hóra!)
A vadászok ijedten néztek rám. (Jól van na, még ők se nagyon ismerik a punk-os énem.)
- Akkor irány a Tábor! - jelentettem ki.