Repültem. Gyönyörű kék volt az ég. Egy felhő sem rondított bele a tájba. Tűzött a nap. Egy pajkos kis fuvallat mecirógatta az arcom. Hirtelen nagy fekete viharfelhők gyűltek a távolban. Nagyon gyorsan közeledtek. Ahogy egyre közelebb értek, összeálltak egy hatalmas, izmos testté. Aztán odaért elém. Villámok csaptak ki a testéből. Az egész ég fekete lett. Csak a furcsa felhőóriás testéből kicsapó villámok adtak némi fényt. Feldobtam az érmémet és ott tartottam a kezemben a kardomat. A szelek segítségével odarepültem és kettévágtam a relytéjes embert. A felhők kettéváltak a kardom előtt majd úrja egybeolvadtak. Az óriás felnevetett.
- Próbálkozz csak Jason Grace, Jupiter fia! - mennydörögte.
- Engem úgysem tudsz megölni! Állj át hozzám, mielőtt nem keső! Segíts és akkor én is segítek. Nem akarod, hogy ezek a fájdalmas emlékek eltűnjenek? - kérdezte.
Elkezdett kavarogni a hatalmas homloka. Képek jelentek meg előttem. Piper apja a Diablo-hegyen. Piper sírva próbálta kiszabadítani. Változott a kép. Annabeth és Percy lógtak a hatalmas szakadék szélén, aztán egy velőtrázó sikollyal elnyelte őket a mély. Megint új helyszín. Gaia arca rajzolódott ki a földben. Csukott szeme hirtelen kinyílt, és egy hosszú csík volt a pupillája helyén. Gaia helyén egy hatalmas teknős úszott az Argó II. mellett. A pupillája szintén csak egy vékony csíkból állt es csak úgy sütött belőle a gyűlölet. Megint változott a kép. Az anyám lebegett előttem, és kérlelt, hogy maradjak vele. Elnehezült szívvel néztem...
- Ezt én mind el tudom tűntetni Jason. - szólalt meg a felhőember anyám hangján
- Nem kellett volna ezt a sok szörnyűséget elviselned. Ez mind az istenek hibája. Ők ölték meg édesanyádat. Ők választottak el a nővéredtől. MINDEN AZ Ő HIBÁJUK! Segíts nekem! Segíts! SEGÍTS!!!
- Jason! Jason! Ébredj! - lassan kinyílt a szemem. Thália állt előttem. Semmit sem változott. Fekete, tépett haj. Fekete póló, és a homlokán csillogó dísz.
- Szia! Hát te meg mit keresel itt. - azzal elkezdtem tapogatni a mellettem  álló éjjeliszekrényem.
- Csak nem ezt keresed? - kérdezte öntelt vigyorral a képén Thália, az ujjai között forgatva a szemüvegem.
- De. Kérlek add ide! - nyújtottam a kezem.
- Oké, tessék. - azzal feldobta. Már éppen keesett volna a földre amikor elkaptam.
- Mikor lettek neked szemüveggyilkos hajlamaid? - kérdeztem felháborodva.
- Nem tudom, de gyere ha nem akarod lekésni a reggelit. - azzal elsétált az étkező felé. Hogy ez már mennyire hiányzott! Ilyen boldog hangulatban indultam utána. Akkor még nem tudtam, hogy valószínüleg nem ez lesz életem legjobb napja...