Kezdek egyre jobban unatkozni Taehyung ágyában. Bármennyire is vetítettem le előre, hogy mi fog ebben a szobában történni, azért arra nem számítottam, hogy az ágyhoz kötve maradok, ráadásul akkor, amikor az anyja éppen itt van. Próbálom kihallgatni a beszélgetésüket, de csak akkor hallok belőle valamit, mikor szinte már vészesen közel van a nő ehhez a szobához, és nem úgy tűnik, aki mostanában szeretné elhagyni fia házát, hiába próbálja finomat érzékeltetni, hogy most már jó lenne. Vajon Taehyung tudja, hogy itt vagyok vagy tényleg figyelmen kívül hagyott, akkor amikor kisietett innen? Már azt is feladtam, hogy sikerül kiszabadítanom a kezemet,  így már nagyon szeretném azt, hogy az az ajtó kinyíljon és lehetőleg Taehyung tegye be a lábát ide, pedig még arra is felkészültem, mi lesz, ha számomra teljesen idegen személy lép ide be. Talán olyankor jobb, ha meg sem szólalok, ezt kimagyarázni valóban lehetetlen. Kissé ijedten kapom a fejemet az ajtó felé, próbálok mozdulatlan maradni, mintha így nem látna meg bárki is. Tisztán lehet hallani a megkönnyebbült sóhajomat, amit produkálok, amint meglátom azt a személyt, akit szerettem volna is. Egészen értetlenül néz végig rajtam, úgy látszik, nem érti, miért vagyok itt, pedig teljesen egyértelmű.

-Azt hittem elmentél. - csukja be maga után az ajtót ismételten. - Olyan csendben voltál. Miért vagy még itt? 

-Ággyal együtt nem tudtam kiugrani az ablakon. - emelem fel a fejemet. - Meghaladta a képességeimet. Ráadásul a nadrág, ami rajtad van, az enyém. 

Halvány mosollyal az arcán telepszik az ágyra, hogy végre szabadon is engedjen. Egyáltalán nem ismerem őt, de még nekem is feltűnik a hirtelen hangulatváltozása és a kamu mosolya, ami az arcán van. Így még kifejezetten élvezni sem tudom, amikor leveszi magáról a nadrágomat és felém dobja, ahhoz jelenleg nincs szívem, hogy közöljem vele, a póló is az enyém. Nem hiszem, hogy én lennék az a férfi az életében, akinek gondolkodás nélkül elmondja a problémáit, emiatt nem is tudom pontosan, meg kéne kérdeznem mi tette be nála ennyire a kaput vagy hagyni egyedül szomorkodni, valószínűleg ha nem lennék itt, ezt tenné. 

-Kérsz valamit inni? - fordul felém, az ajtó felé lépve. - Vagy enni? Én most rengeteg csokit fogok magamba tömni a kanapémon. Csatlakozhatsz, egyedül kicsi rosszul érezném magam.

-Szóval inkább megkérsz egy idegent? - csúszok le az ágyról. - Egyszer voltunk egy rögtönzött randin. - követem a nappali felé. 

-Akkor majd egyszer olyan randira is elmegyünk, ami nem rögtönzött. Így jobb? - pillant hátra rám. - Egyébként miben más ez, mintha azért maradnál estére, mert összefekszünk? Akkor is ki tudsz rabolni vagy éppen megkéselni, ha ehhez van kedved. Csak mást csinálunk.

Be kell vallanom, ezzel nem tudok vitatkozni, emiatt sem mondok semmit sem. Más lehetséges, hogy kihasználná azt a helyzetet, hogy Taehyung mászkál előtte egy szál pólóban, de engem túlságosan is idegesít az a tény, érezhetően valami baj van vele és én nem tudom mi az, valószínűleg nem is fogom, mivel biztos nem fogja megosztani velem. Mondjuk teljesen érthető, így csak lehuppanok a kanapéra, amíg azt várom, hogy visszatérjen. Így még csak előre sem merek gondolni, vajon milyen lesz az estém, amíg nem köt ki újra valahova, biztos jó. 

-Egyébként miért nincs rajtad póló? - ül le mellém egy adag csokival a kezében. - Bár nem bánom, mert dob a kedvemen. Még mindig nem értem miért edzel. - böködi meg mellkasomat. - Látod, ez itt pont olyan, amin kényelmes aludni, valaki kényelmét veszed éppen el. Gonosz személy vagy. 

-Ki hagyta a másikat az ágyhoz kötve? - vonom fel a szemöldökömet. - Még, hogy én vagyok a gonosz. Amúgy meg adj fél évet és nem fogsz panaszkodni.

-Mégis mihez kérsz te fél évet? Addig akarod keseríteni az életemet és követni a munkahelyemre? - ül közelebb hozzám. - Addig félteni kell a hátsómat tőled? 

-Arra, hogy jól nézzek ki. - csapok gyengén combjára. - Egyébként meg te néztél azon a helyen, nem az én hibám, hogy Yoongi hozzád fizetett be, az én pénzemből. 

Szem forgatva szenteli a figyelmét inkább a tévére, mintsem rám. Látszik rajta, hogy nem hiszi el, hogy nem azért mentem oda, hogy sztriptízt nézzek, vagyis nem pont ő szerepelt az elképzeléseimben. Unottan kapcsolgatja az adásokat, ugyanolyan szomorúsággal, mióta elment az anyja. Fogalmam sincs arról, milyen ő valójában, igazából eddig csak töredékét láttam a személyiségéből, azok is igen ellentétesek egymással, akkor, amikor elengedi a napot és hidegen hagyja, mégis mit gondolnak mások, ki tudja milyen. Lehet ugyanolyan tüzes vágy van a tekintetében, mint azon a helyen vagy csak olyan emberi, tele minden hibával, viszont abban biztos vagyok, hogy valami megváltozott vele kapcsolatban. Talán mondott valamit az anyja neki, ami miatt inkább szomorú, mintsem olyan, aki elengedte a napot mára. Még csak rám sem néz, ahogy felém nyújtja a csokit, észre sem veszi, hogy nem azt figyelem, hanem őt. Tökéletesen tudja, sok embernek megakad rajta a szeme, mégis hányan akarhatták megismerni őt, jelenleg is, mennyire lehet azon emberek sora, akik csak áhítoznak utána és nekem vajon megéri ebbe a sorba állnom? Akár azért, hogy a múlt okozta kis sebeket is begyógyítsa kapcsolatok terén, akár azért, mert valóban nincs semmi hátsó szándékom, egyszerűen hajt a kíváncsiság, milyen ő. Ha újabb tagja leszek egy sornak, ha nem, azt már nem tudom eljátszani, hogy érdektelen vagyok vele szemben, hiába próbálnám meg.

-Jungkook, te egy igazán hülye férfi vagy. - fordul felém komolyan, mire csak összevont szemöldökkel nézek rá. - Egyrészt, feltűnő, hogy bámulsz. - húzza mosolyra ajkait, végre nem egy olyan erőltetett vigyor, hanem egy igazi. - Tudod te, miért néztelek annyira ott? - dönti oldalra a fejét. - Meglepődtem, hogy látlak.

-Akkor találkoztunk először, nem lehettem annyira meglepő, mint mondod. 

-Reménytelen vagy. - sóhajtja. - Látod, ezért hagytalak ott, kikötve, legközelebb veszek valamit, amivel értelmet verek beléd. Most annyira nézel engem, egészen addig a napig, pedig észre sem vettél. 

-Lehet tényleg hülye vagyok, mert nem értem, mit mondasz nekem. 

-Megeshet, én sem vagyok éppen okos, és reménytelennek fogok tűnni. - tör le egy újabb adag csokit. - De ma nem érdekel. Azt már tudom, hogy te akkor láttál először, de én nem. Olyan sokszor láttalak a templomban téged, bevallom, még akkor is helyes voltál, pedig láttam rajtad, el vagy varázsolva valami miatt, csoda, hogy felfogtad, egyáltalán merre vagy. Rengetegszer láttalak abban a templomban, még el is sétáltál mellettem, nem is egyszer, de te folyton a telefonodat nyomkodtad, vagy éppen telefonáltál. - fintorog. - A templomban senkit nem tudtam megkérdezni, ki vagy te, főleg azok után, hogy bejöttél az Axxessnity-be, mivel onnan senki nem jár ilyen helyekre, ott meg akkor jártál először, szóval addig meghagytalak annak a helyes srácnak, aki nem vesz észre. Azért néztelek annyira, mert megleptél, hogy ott vagy. Persze, ott se vettél észre, szerintem, ha a haverod nem szól, a mai napig nem tudod, hogy létezem és ez tetszett. - pillant rám, ahogy ajkéba harap. - Olyan sokszor hallom a bókokat, szerintük mennyire nézek ki jól, mindig ugyanaz, de te meg sem szólaltál, sőt nagyon elveszett fejed volt, egész cuki. Csak néztél, úgy, hogy csodáltam, rajtam van még a ruhám, zavarba ejtő volt, mégis jó érzés volt. Hiába nem mondtál semmit, mégis tőled kaptam a legjobb bókot. Azzal, ahogy néztél. Utána meg a templomban is, észrevettél, nem nyomkodtad a telefonod és még csak nem is telefonáltál, hanem rám akaszkodtál. 

Először nem mondok semmit sem, mert próbálom felfogni, hogy miről beszél jelenleg. Ennyire nem lehettem másik világba, hogy ne vegyek észre egy olyan személyt, aki elmegy mellettem és jól néz ki, vagyis azt hittem, azért ennyire nem járok rózsaszín ködben, de úgy látszik mégis. Bár azt is nehéz elhinni, hogy pont én hozom zavarba őt. Előbb hiszem el, hogy csak kitaláltam Taehyung létezését a szakítás okozta sokk miatt, mint azt, hogy én valaha is zavarba hozom őt.

-Nem figyeltem rám, mert jártam valakivel. Oda meg azért mentem, mert már nem járok senkivel sem. 

-Szereted még? Azt, akiről beszéltél egyszer. 

-Nem tudom, nem állok készen arra, hogy találkozzak vele, szóval lehet még érzek iránta valamit. - dőlök hátra a kanapén. - De te nagyon bejössz nekem. Nem azért, mert fura mód jól áll a tanga és a magassarkú, hanem, mert szokatlan vagy. Kíváncsi vagyok, milyen vagy.

-Te is tetszel, nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy helyes vagy és emlékeznék rád. - vonja fel szemöldökét. - Viszont tényleg nehéz randiznom, főleg a családom miatt, igen. Ezért nem is teszem, emiatt nem is jövök össze senkivel sem.

-Én sem terveztem még összejönni senkivel sem. 

Szeretném megcsókolni őt. Kifejezetten vágyom arra, hogy megcsókolhassam őt, de az ilyen kijelentések után teljesen máshogy hatna, úgy, ahogy egyikünk sem akarja. Mégsem fordulok el, de ő sem, valahogy nem tudjuk eldönteni melyik lenne a kedvezőbb eset, megcsókolni egymás vagy úgy tenni, mintha ez a sóvárgás nem is létezne, az érezhető feszültség csak a fejünkben lenne. Ez egy igazán elcseszett helyzet, éppen bevallottuk, hogy valamilyen szinten vonzódunk egymáshoz, mégis vacillálunk egy csókon, csak azért, mert ennek lenne valami súlya. Talán addig kéne haza mennem, amíg nem történik semmi és nem ostorozom magam a későbbiekben, mégsem szeretnék és ő sem küld el. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy mellkasa egyre gyorsabban emelkedik, lehetséges, még tovább gondolta azt az egyszerű csókot.

-Te mire gondolsz?

-Arra Tae, hogy jó lenne megcsókolni. 

-Akkor ugyanarra gondolunk. - fordul vissza a tévé felé. - Az sem segít, hogy már megcsókoltál. - piszkálja pólója alját. - Fura lenne megkérdezni, hogy maradsz estére? 

-Azt akarod, hogy maradjak?

Bólogatva kel fel a kanapéról és a csuklóm után nyúlva húz maga után, szóval nem lett volna más választásom, mint maradni. Tudom, hogy azért vezet a szobája felé, hogy lehetőleg aludjunk és nem azért, mert folytatni akarja ott, ahol éppen abba hagytuk, mégis olyan büszkén húzom ki magam, mintha így lenne. Most kivételesen remélem, hogy nem fog az ágyhoz kötni és hagy ott, elfelejtve még a létezésemet is. Alig érünk be a szobába, a pólójától is megválik és bármennyire is szeretném látni őt jelenleg, a sötétség nem engedi, maximum a körvonalait látom, ahogy a szekrényhez lép, hogy kutasson benne. Nem tudnám megmondani, hogy hányszor került rólam le a mai nap folyamán ez a nadrág, de azt hiszem rekordot döntöttem, ráadásul már másodjára is ebben az ágyban kötök ki. Még, hogy nem eléggé izgalmas az életem kapcsolatok terén... 

-Kook... - áll meg az ágy mellett. - Tudom, hogy ma sok a kérésem, de oda bújhatok? - mutat mellém. 

Mosolyogva csúszok az ágy közepére, hogy mellém férjen. Ő számomra lehet bármennyire ismeretlen, kifejezetten jól esik, ahogy rám tapad, hogy ölelgessem, magányosabb vagyok, mint gondoltam. Lassan kezdem el simogatni a hátát, vagyis csak simogatnám, ha nem fészkelődne minden egyes másodpercben, ezzel bármit is lehetetlenné téve. Némán ülök fel az ágyban, emiatt őt is erre kényszerítem, próbálok komolyan ránézni, bár nem hiszem, hogy látja. Vacillálok, vajon meg kéne kérdeznem vagy csak hagyni azt, addig forgolódjon, ameddig akar és csak néma támogatást nyújtsak neki, esetleg kérdezzek rá és hallgassam meg, bármit is mondd. 

-Van valami baj? - kérdezem végül meg. - Mióta beszéltél anyukáddal, szomorúnak tűnsz. 

-Dehogy, csak nem tudok aludni. Túl sokat gondolkodom. - húzza fel a lábait. - Anyu szerzett nekem egy randit, egy lánnyal, akit a templomból ismer. Ennyire elkeseredettnek nem hihet, volt már barátnőm, még akkor is, ha csak alibiből voltunk együtt. Néha szívesen elmondanám neki, hogy meleg vagyok, de azt hiszi az valami ördögtől való dolog. Inkább megyek el ilyenekre és hazudok életem végéig, eddig egészen jól ment, bármennyire is fura, de nem akarok őket elveszíteni, ha úgy vesszük, kedves személyek. Akkor is, ha kinyírnának, ha megtudnák, hogy hol dolgozom, meg mit. 

-Nem tudom milyen lehet magadat megtagadni, a családom elfogad így is. Tényleg sajnálom, kicsi esélyt sem látsz arra, hogy ez rendben lenne nekik? Elvégre a fiúk vagy. 

-Nem, ha olyan lennék, amilyen szeretnék, nem lenne többé családom. - rázza a fejét. - Nehéz elmagyarázni ezt neked, de fogalmazhatunk úgy is, hogy anya tulajdonképpen tudja, hogy meleg vagyok. - hajtja vállamra a fejét. - Csak nem úgy, mint te vagy a barátaim. Így, hogy nem ismersz, ez elég hülyén hangzik, de nem akarok ebbe bele menni. Azért mondtam, bonyolult ilyen téren az életem, ezért nem is randizok, azt nehéz lenne titkolni. Ha tehetném, hajtanék rád.

-Ha ezt megtennéd, hagynám. - dőlők el újra az ágyban és hagyom, hogy a mellkasomra feküdjön. - Még csak tanácsot sem tudok adni, igaz, nem is kérted, de ez valahol elkeserítő és ijesztő. Én is féltem nekik ezt elmondani, pedig előtte is már nyitottak voltak elég sok mindenre, ironikus, ha meleg vagy, azt hiszed automatikusan megérted a másikat, de nem, nem tudom milyen lehet ez az egész. 

-Ne emészd magad emiatt. - emeli fel a fejét, hogy rám tudjon nézni. - Ezen nem lehet változtatni, maximum együtt élni vele, egészen hozzá lehet szokni ahhoz, hogy titokban tartod... saját magad, még ahhoz a pici félelemhez is, amit érzek. Nem vicceltem, tényleg inkább élek saját magamat letagadva, csak legyen családom. Számomra te vagy az, aki most ezt nehezebbé teszi, tényleg bejössz, nagyon is, valamennyire rossz, hogy még csak be sem próbálkozhatok nálad, ha csoda folytán össze is jönne veled bármi, nem tartana sokáig. Nem akarnálak titkolni, nem lenne igazságos veled szemben. 

-Csoda nem kéne ahhoz, hogy felszedj. Simán sikerülne neked, ezt te is tudod. - biccentek határozottan. - A kisugárzásod teszi, leveszed az embereket a lábáról. 

Kuncogva hajtja vissza fejét mellkasomra, egyik lábát átveti a derekamon, igaz én nem fogok tudni egész éjjel mozdulni, de úgy érzem a jelenlegi érzelmi állapotát ezzel tudom a legjobban segíteni. Sokszor féltem én is elmondani a szüleinek, többször is elhalasztottam azt a bizonyos beszélgetést, végül pedig a nővérem támogatásával nehezen kinyögtem nekik, még abban a pillanatban is rettegtem, amikor közölték, nekik ez teljesen rendben van. De ettől még nem fogom megérteni Taehyungot. Ennyire félni valamitől, hogy képes lenne egész életében hazudni még saját magának is, számomra elképzelhetetlen, a szülei már most antipatikusak, a fiúk miattuk kényszerül olyan randikba, amit sose fog élvezni, csak azért, hogy elfogadják. Tisztában vagyok vele, nem töltöm be semmilyen megváltó szerepét sem az életében, de elviselhetőbbé akarom neki ezt az egészet tenni, és nem azért, hogy valóra váltsam azt a képzelgést, hogy együtt legyünk, mert van esélyem nála. Legalábbis nem ez a fő cél, az csupán csak hasznos utóhatás lenne. Még mindig nehezen hiszem el, hogy kimondta nekem, van esélyem, erre meg még csak meg sem próbálhatjuk néhány olyan személy miatt, aki elítélendőnek tartja az emberi érzéseket. Néha utálom ezt a világot.

El sem hiszem, hogy már egy hónapja nem volt rész 😅 bocsii ❤️ de ezentúl rendszeresen lesznek ❤️