Sietve lépek ki a kapun, eléggé késében vagyok, de mentségemre legyen, hogy a főnököm még mindig úgy érzi, akkor hatékony egy munka, ha vasárnap hajnalig fent van ez ember és azon a munkán dolgozik, amit neki kellene megcsinálnia. Várom már azon pillanatokat, amikor a cég is visszavesz egy kicsit a szokásos rohanásából és hagy két levegő vételnyi időt mindenki számára. Szomorkáson nyomom el az utca sarkon a cigit, majd egy rágóval gazdagítom a reggelimet, nem szeretnék reggel egy alapos kioktatást, úgy érzem, bármenyire is leszek idős, a nagymamák mindig kioktatnak, hogy nem egészséges ez a dolog, miközben sütivel tömnek meg. Ez az élet rendje. Mosolyogva nyitom ki a kaput, amint oda érek, már hallom, ahogy a kutya szokásosan ugat, be sem teszem rendesen a lábam, már rám ugrik, hogy az elmaradhatatlan szeretetáradatot megkapja, többiek csatlakozására sem kell sokat várni, úgy néz ki, megint én voltam késében. Nagymamám egyből úgy dönt, hogy ő most belém karol és úgy megyünk tovább, ezt főleg azért teszi szerintem, mert így képtelen vagyok rágyújtani. Pedig ennek a kibírásához nem csupán egy szál kéne, hanem egy doboz is. Vajon a gondolataimat meg kéne gyónnom? Ha igen, biztos vagyok benne, hogy egészen estig ott hajlondoznék és annyi imát el kéne mondanom, amennyit még a pap sem ismer. A hét közepén történtek nem mindig járnak a fejemben, de azért hazugság lenne azt állítani, hogy nem gondoltam rá egy nehezebb napon, hogy visszamegyek, hiszen akkor ellazultam. Mégsem tettem meg, nem volt arra semmilyen bizonyíték, őt is ott találom. Már pedig nekem ő kellene, ha betévednék újra. Mintha még mindig magamon érezném a nyomást, amit azoktól a barna szempároktól kapok, van bennük valami sötétség, amiért alapból is felkelti mások figyelmét, kíváncsiak lesznek az emberek, hogy mit rejt az a titokzatosság. Főleg a hozzá tartozó félmosoly, minden titkodat kideríti csak egy nézéséből, már csak azért is, mert késztetést érzel rá, hogy elmond neki. Előttem van a kép, amikor megjelent az ajtóban, ami egyre nyugtalanítóbb tekintve arra, hogy egyre közelebb kerülünk a templomhoz. Elfoglaljuk a helyünket és szerencsére az orgona hangja van olyan hangos, hogy elnyomja minden ide nem illő gondolatomat, már csak az hiányzik, hogy kifelé menet elégjek, amiért jobban leköt egy idegen férfi segge, mint a pap monológja, mégis milyen nehézségeken ment keresztül szeretett személyünk.

-Olyan fáradtnak nézel ki. - hajol felém nővérem. - Alszol te eleget? Mostanában még csak nem is beszélünk sokat. - suttogja nagy beleéléssel. - Azt ne mondd, hogy a munka miatt. Merre jártál a héten? Kerestelek is, mert hiányzik az öcsikém, de ő ignorál. Csak akkor bocsájtom meg, ha valakivel voltál.

Teljesen hirtelen szakítanak ki az elmém csatájából, először fel sem fogom mégis miket hadar nekem itt össze - vissza, pedig még az előttünk ülő úr szúrós pillantásokkal is illet, amiért megzavartuk a szent éneket. Azt hiszem azt, nem túlzottan értek hozzá, sőt nem is figyelek. Nővérem félre tűri arcából a hosszú tincseket, megmutatja, hogy ő bizony aggódik, viszont a mosoly valami mást sejtett. Mintha tudná, hogy mégis miért nem írtam vissza neki, fogalmam sincs, miért hiszem azt, hogy bárki, aki rám néz, teljesen tisztában van azzal, meglátogattam azt a helyet, sőt önként mentem bele egy külön előadásba is, minek a vége egészen jól zárult. Mindig azt hiszem az arcom árulkodik ezen tevékenységemről, pedig még csak egyetlen egy jelét sem látják ennek.

-Dolgoztam, a főnököm szerint többet kell dolgozni, szóval túlórák voltak, amit annyira nem bánok, mert dob a fizetésen. - vonok vállat, végtére is igaz. - Ezt csináltam egész héten. Még mindig nincs senkim és egy ideig nem is tervezem, hogy lesz, jelenleg elég a kapcsolatokból. Nincs két hónapja, hogy szakítottam, ne akarj ennyire kapcsolatba kényszeríteni.

-De igen! Mivel azóta szét vagy esve! - mutat rám teljes meggyőződéssel.

Szem forgatva szentelem minden figyelmemet a prédikáló papra, inkább az, minthogy velem megbeszéljem azt, ami kifejezetten nincs is. Szerintem teljesen normális dolog, ha éppen meggyászolom a régi kapcsolatomat, aminek épp csak vége szakadt, az már más kérdés milyen módon teszem azt, de ez az idő jár nekem és nem is szeretnék újra belebonyolódni valamibe. Érzem magamon azt a pillantást, ami azt sejteti velem, nincs vége a beszélgetésünknek és még komolyabban is bele fogunk ebbe bonyolódni. Sajnos ismerem őt és így fog történni, túlságosa is a szívén viseli az életemet, főleg azóta, hogy megtudta, egész életem során csak férfiak társaságát fogom keresni, mintha emiatt különösebb bánásmód kéne nekem. Meg vagyok elégedve az elfogadásukkal, nem kell nekem több figyelem csak emiatt, de testvérem szerintem mindig sajátjaként fogja tekinteni az én életemet. Hirtelen ráz ki a hideg, amikor oldalra fordítom a fejemet, ismerős az a srác, aki minden féle dolgot hord az asztalhoz, legalábbis olyan, mintha ismerős lenne. Talán láttam valahol az utcán ezeket a barna fürtöket, esetleg máskor is itt van, túlzottan sose figyelem a személyeket itt, de most mégis meg akadt rajta a szemem. Majdnem a saját lábamba bukom fel, mikor közelebb érek hozzá és már látom az arcát is. Szerintem képzelődőm, nem hiszem, hogy az a sztriptíztáncos járna egy templomba, esetleg csak hasonlít rá, lehet van egy ikertestvére, mondjuk akkor elég különböző életet élhetnek, az sem biztos, hogy jól kijönnek egymással. Anya megfogja a csuklómat, hogy lehúzzon a földre, persze, pont akkor kell meghajolni, amikor vélhetőleg egy ismerős személyt látok egy olyan helyen, ahol nem is kéne lennie. Lehajtom a fejemet, látszólag nagyon leköt engem az imádság, pedig csak az ját a fejemben, vajon két külön személyt látok vagy éppen ugyanazt, csupán csak különböző szerepekben. Szinte elsőként emelem fel a fejemet, meg akarom nézni magamnak, ki az a srác, végre rám is néz, a szemében az enyhe meglepődés elég árulkodó, azt mutatja számomra, jól gondoltam, hogy ő az. Elég szokatlan így látni, semmi olyan testrésze nincs kint, aminek nem lenne szabad, sőt szemeiben sem azt a titokzatos csillogást lehet látni, úgy néz, mint aki még azt is megveti, akik egymás kezét fogják. Nem a legjobb hely arra, hogy minden emlékemet elhozza, amit ő teremtett nekem, még egy félmosolyt is elengedek, mire csak enyhén megrázza a fejét, még el is kapja rólam szemeit, bezzeg most játssza az ártatlant. Legnagyobb sajnálatomra ez a ruha semmit sem emel ki rajta, hosszú nadrág és még az ing is hosszú, mereven áll a helyén, pontosan tudja mikor mit kell csinálnia. Eddig is értetlen volt számomra az ő személye, ezek után meg főleg. Mit keres egy templomban, ha máskor meg egy sztriptízbárban melegszik vagy lehetséges azt kéne kérdeznem, mit keresett egy olyan helyen. Inkább ott tudnám elképzelni, mint itt és nem azért, mert szinte ruha nélkül táncikál előttem, hanem azért, mert akkor van a tekintetében egyfajta tűz, ami már - már tökéletessé teszi, itt viszont nincs semmi ebből jelen. Tényleg más személynek lehetne mondani őket, de már lebukott, felismert engem! Ezek szerint nézek ki számára annyira jól, hogy tényleg megjegyezze miképp is nézek ki.

-Ismered? - bök oldalba Boram, mire oda kapom a fejemet, még csak annak feltételezést is el szeretném kerülni, hogy ismerem őt. Ami igaz is, nem ismerem őt, egyszer láttam őt, meg a seggét. Ennyi nem elég arra, hogy ismerjem. - Nagyon néztétek egymást, ő az, aki miatt nem írtál nekem? Helyes és rendesnek néz ki, mamának biztosan tetszene, ha megtudná templomba jár, akkor nem keresi a bajt.

Ha tudná mégis mekkora bajt keres ő, nem akarna ennyire összeboronálni minket kedves testvérem, még messzebb is tartana engem tőle, miután elképedt azon, mégis mi volt az a hely, ahol először megakadt rajta a szemem. Most először adok hálát az égieknek a mai nap folyamán, azt is amiatt, mert megszólal az orgona szó, ami a mise végét jelenti, direkt a helyemen maradok, ugyanúgy felmegy a helyére és elpakolja a dolgokat, amiket nem sokkal ezelőtt hordott elénk, képtelen vagyok elégszer meggyőződni arról, egy és ugyanaz a személy áll előttem, aki az ölemben is mozgott pár napja. Hiába van olyan ruhában, ami még csak a fantáziákat sem indítja be, egyszer sem néz felém azokkal az igéző szemekkel, sőt egy olyan tette sincs, ami erotikusabb, mondjuk ez egy templomban érthető is, mégis el tudom képzelni ahogy a ruhája alatt valami dögös tanga van. Elég helytelen gondolataim támadtak, amit esetleg a hátsó helyiségben tudnánk csinálni, ezek után nem csak én égek fel, de még a templom is, benne minden szent dologgal. Két lábra tornázom magam, ki akarom magam innen űzni, mielőtt még rosszabbnál rosszabb gondolatok jelennek meg előttem.

-Nem ismerem, Boram. - fordulok nővérem felé, aki szinte úgy rohan utánam. - Szimplán csak rá néztem, nem fogom titkolni, helyes, de nem tudom ki ő. Tényleg csak a munka miatt nem írtam neked, majd szólok, ha úgy döntök, randizni fogok, de nekem tényleg elég jó sok időre belőlük. Ne akarj belekényszeríteni bármiféle kapcsolatban, nem is vagyok szét esve, ez tejesen normális egy kapcsolat után, főleg ha tökre szeretted az illetőt, én pedig szerettem őt. Nem fogok könnyen túllépni, jelenleg nem is szeretnék.

-Jó, Kookie, nem foglak belekényszeríteni semmibe sem, csak aggódom miattad. - lép mellém. - Sajnálom, az elmúlt két hónapban folyamatosan romlott a kedved, nem akartam, hogy teljesen magad alatt legyél egyetlen személy miatt, annyit senki sem ér.

-Megígérem neked, hogy nem leszek teljesen a padlón, jó? Kicsit többet koncentráltam a munkára, mint magamra, ezt bevallom, de nem kell mindig aggódni. Rosszabb vagy, mint anya.

Anya, valamint még a mama is szokásosan tovább maradnak, mint mi ketten. Kettesével szedem lefelé a lépcsőfokokat, hogy jóval messzebb tudjak sétálni a templomtól, az egyik fa takarásába sietek, engem pedig nővérem követ. Innen teljesen jól rálátok a bejáratra, onnan mégis nehezebben látnak meg, mind a kijelölt helyeken. Valamennyi reményt még ahhoz is fűzök, hogy esetleg őt is meglátom, tudni akarok, mit keres itt vagy mit keresett ott. Egy biztos, valamelyik helyre nem illik bele, ez a kettő elég ellentétes dolog. Amíg várok, rutin szerűen veszem elő a cigarettás dobozomat, hogy egy szálat ajkaim közé vegyek, meggyújtom a végét, erre is mondjuk az elmúlt két hónapban szoktam jobban rá, lehet testvéremnek valamennyire igaza volt és kezdek szétcsúszni úgy, hogy még csak észre sem veszem. Épp csak vele tudok szívni a cigimbe, már valaki kikapja a kezemből, jelezve felém, hogy nekem nincs arra szükségem, már fordulnék nővérem felé, hogy akár vissza is adhatja, de megakad a szemem azon, aki éppen kifelé tart. A mosolya kicsit sem abból a félmosolyból áll, amivel folyamatosan megajándékozott, hanem most tényleg vigyorog. Sőt nevet, még hallom is, ahogy felkacag, azon amit valaki mond neki, lehet pont azt próbálja mutatni ő a világ legnagyobb Szentje, jól áll neki, vagyis ez a mosoly igen, őszinte és nem mesterkélt, a tekintete is élettel telibb, mint bent. A lépcsőn olyan érzékiséggel lépked le, mintha csak abban a magassarkúban tipegne lefelé, magabiztosan húzza ki magát, ahogy előre veti pillanatását a távolba, az az apró mosoly is visszatér arra a pár másodpercre, amíg rám néz. Ez az ember egyszerűen csak levett a lábamról, a megjelenése nem hagyja, hogy ne őt csodáljam, erős kisugárzása van, mellette könnyű értéktelennek érezni magadat. Hozzá képest az is vagyok. Nem veszem le a szemem róla, mi láthatólag zavarja, folyamatosan egyik lábáról a másikra áll, hajába feltűnően sokszor túr és még az inget is többször igazítja meg a kelleténél. Két lehetősége van, esetleg kényelmetlen számára az, amit visel vagy zavarban van az édes. Az utóbbira tippelek abból, hogy rám néz, utána egyenesen a földre, mintha cipője orra olyan érdekes lenne, tud ilyen is lenni, ezek szerint. Megeshet, hogy amiatt van zavarba, hogy előbb néztem meg a seggét, mint a szemét.

-Nem hiszek neked. - támaszkodik nekem nővérem. - Hazudhatsz is, szóval nem hiszek neked, ki tudja, nem ismered őt. Vagy de. - szív bele cigimbe. - Ez igazából mindegy is, mert megakadt rajta a szemed, ma már többször is. Pedig ennél konzervatívabb ruha nem létezik, ami rajta van, még a mama is lazábban öltözködik. Munka miatt, mi? Esetleg ő feküdt az asztalon? - bök a távolba. - Valamiért azt érzem, van valami köztetek és nem is annyira akarod már gyászolni a régi kapcsolatod. Ami nem baj, egyszer túl kell lenned rajta.

-Senki nem feküdt az asztalomon. - forgatom a szemeimet, miközben előveszek egy újabb szálat. - Az agyadra ment a mise, biztos azért néz ide, mert már többször látott a templomba, sokat járhat ide.

-Ami azt illeti, igen. De egyszer sem szemeztetek. - vonja fel szemöldökét egy mosoly társaságában. - Miért csak most veszitek észre egymást, amikor már azóta itt van, amióta ide járunk.

-Talán azért, mert eddig volt valakim. - sóhajtom. - Bocsi, hogy nem nézegettem más dögös faszikat.

-Az ausztrál pasik is dögösek, de csak a baj van velük.

És még én vagyok megszállottja a volt kapcsolatoknak. Sóhajtja nyomom el a cigimet, amikor anyu is megjelenik a lépcső tetején, mind a ketten megindulumk felé és már most tudom, hogy nekem el kell mennem az a srác mellett, valahogy nem mozdul onnan, igaz már felém sem néz, mióta a nővérem közbe avatkozott. Egyre közelebb kerülök hozzá, sőt szinte mellette vagyok már, amikor valaki úgy dönt, teljesen jó ötlet az, ha neki lök. Egyből keze után nyúlok, nem szeretném, ha elesne és utána még én kérhetek bocsánatot a semmi miatt. Itt vagyok előtte és fogdosom, bár nem ott, ahol igazán szeretném, mégis élvezem. Ilyen közelről legalább újra megfigyelhetem az arcát. Semmi smink nincs rajta, a száját sem fedi rúzs és még csak a szemét sem húzta ki, bár a tekintete még így is hatással lehet bárkire. Képtelen vagyok leplezni önelégült mosolyomat, lehet azt hitte életében többet nem lát, de szerencsém volt. Nem értem magamat, eddig miért nem fordítottam nagyobb figyelmet arra, hogy az arcát is megnézzem, ami egy kicsit borostás is, kifejezetten jól áll neki.

-Bocsi. - rázom meg a fejem, amikor rájövök, hogy meg is kéne szólalnom. - Jól vagy?

-Aha. - húzza el a kezét. - Igazából nem a te hibád volt. - pillant hátra a nővérem felé. - Te jól vagy?

-Most már igen, bár az itt léted teljesen összezavar. - dugom zsebre a kezeimet. - Mielőtt megszólalnál, hogy nincs közöm hozzá, igazad van. Látom a szemeidben, hogy totál nem akarsz itt látni, de attól még kíváncsi lehetek, hogy mit keresel itt. Vagy mit kerestél ott.

-Ezt én is kérdezhetném. Mit keresel itt vagy mit kerestél ott? Nem tűnsz olyan fajtának, aki rendszeresen jár ilyen helyekre. Mind a kettőre értem.

Elgondolkodom nővérem kérdésén, mégis miért nem vettük eddig észre egymást, elmondás alapján, többször is egy helyen voltunk, kicsit számomra érdekes, hogy csak akkor figyelek fel rá, ha megmutatja a seggét. Ennyire elkeseredett nem lehetek! Kérdéseire nem vár választ, mivel már indulna is meg, hogy faképnél hagy, de nem fogom veszni ezt a dolgot, mivel felkeltette érdeklődésemet ez a személy, nekem egyszerűen tudnom kell, melyik helyen van igazán otthon. Mellé lépek, talán még egy kicsit elé is, hogy éreztessem vele, én tőle még akarok valamit. Nagy szemekkel néz rám, majd a mellettem lévő testvéremre, amit nem értek miért van itt, felvont szemöldökkel fordulok felé, úgy érzem azt hiszi ő győzött, pedig még mindig nem ismerem őt, de így soha nem is fogom, mert elűzi. Bár lehet nála ilyen elv, hogy aki előbb látta a formás fenekét, mint a szeme színét, nem ér fel ahhoz, hogy járjon vele.

-Tudtam, hogy ismeritek egymást. Van köztetek valami?

-Nem ismerem. - tagadja egyből. - És még csak a férfiak sem az eseteim.

Önkéntelenül is felhorkantok ezen, mire mind a ketten egyből rám kapják kíváncsiságtól csöpögő tekinteteikből. Nem hiszek neki, biztos vagyok benne, hogy ő teljesen meleg, már csak abból kiindulva, hogy teljesen önként elégített ki egy szobában. Nem csak meleg, de még az esetei közé is tartozom, ami miatt még képzeletben vállon is veregetem magam. Ha így tetszem neki, hogy mások szerint szét vagyok esve, akkor már belém is fog szeretni, ha összeszedem magam.

-Bocs, nem rajtad nevetek, hanem rajta. - mutatok nővéremre. - Én mondtam neki, hogy nem ismerlek, de szerinte meg igen. Legalább te is hallottad, nem ismerem, egyszer láttam csak és ennyi. Hiszel végre?

-Nem.

Olyan egyszerűséggel mondja ki ezt az egy szót, hogy még én is meglepődöm, nem még a srác, akinek sajnos még csak a nevét sem tudom. Nővérem távolodó alakjáról el veszem a pillantásomat, hogy ez előttem állóra figyeljek, csak hogy ő már nincs itt. Párszor körbe kell fordulnom, mire meglátom annál a fánál, ahol én álltam az előbb, gyorsan szelem át a távot kettőnk közt, tudom, hogy nem örül nekem, de nem baj, még az unott pillantás is maradásra késztet, ő sem próbál elszökni most tőlem, szóval annyira nem zavarom. Megint megigazítja azt az inget, itt már tudom, hogy kifejezetten kényelmetlen számára, nem csoda, ha egyszer ahhoz szokott, hogy nincs rajta semmi.

-Miért zaklatsz?

-Én ugyan nem zaklatlak. - lépek távolabb tőle. - Én csak kíváncsi vagyok. Teljesen ellentétes vagy magaddal, érdekel hogy inkább itt vagy ott, tudod a rúdon - suttogom. - érzed úgy igazán jól magad. Illetve az is érdekel, mi a neved? Ha már így össze akarnak hozni minket.

-Ezért nem jó azzal találkozni, aki már látott ruha nélkül, mert ez lesz belőle. Nem dugok veled, ne zaklass, a nevem sem rád tartozik. Hagyj békén.

-Szóval emlékszel rám. Akkor jól nézek ki?

-Hagyj békén! - bök mellkason. - Ha végre elengedsz, mennék. Ott van a családom.

Félre lépek az útjából, hogy el tudjon tőlem menni. Ha nem itt árulja el nekem, mi a neve, akkor majd azon a helyen, elkerülhetetlen ott a találkozás. Nem mondanám azt, hogy rákattantam erre az emberre, de jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint az átlag, ami így szakítás után szokatlan érzés, még egy kicsit bűntudatom is van miatta, pedig teljesen normális ez is. Lehet csak tudni akarom a kérdésemre a választ, két teljesen ellentétet láttam belőle, egyszerűen csak megöl a kíváncsiság, mégis melyik fele az, amelyiket szereti is. Ösztönösen érdeklődöm az iránt, amit nem értek, addig kutatok, amíg meg nem lesz a válasz. Őt pedig nem értem.