Hihetetlen ez a fiú.

Tegnap elmentünk a könyvtárba és szó szerint minden egyes könyvet kikölcsönzött a "misztikus" részlegrōl, aztán amint haza értünk, egyesével kezdett átnézni minden lapot. Eközben próbálta elérni Mahoganyt és az idō közben megérkezō Dolan lányt megkérte, hogy próbáljon minden egyes részletet megtudni a nagymamájáról. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy mit is szeretne tudni, vagy hogy mi a terve, de azt biztosra tudtam, hogy kitalál valamit. Hiszen Ō Shawn Peter Raul Mendes, az egyetlen ember aki képes volt könnyedén ellopni a szívemet, s elrejteni azt úgy hogy többé vissza se kapjam. Cserébe viszont megkaptam az övét, amely olyan érzéseket váltott ki belōlem mint még soha senki. Persze rajta kívül.
-Shawn, pihenj egy kicsit. - öleltem át erōs, férfias vállait, majd leellenōriztem az idōt az éjjeliszekrényén levō órán - Mindjárt hajnali 4 van.
-Most nem. Már olyan közel vagyok. - hiába tiltakozott, karamell színū szemeit alig bírta nyitva tartani, így úgy döntöttem ráveszem hogy pihenjen.
Könnyedén vettem ki kezeibōl a barnás bevonatú öreg könyvet, s döntöttem hátra fáradtan düledezō testét a puha ágyán.
-Nem akarok aludni. - motyogta, de ereje nem volt hogy felkeljen.
Mellé feküdtem, s testemmel felé fordultam, hogy csodálhassam gyönyörū vonásait.
-Meséljek neked? - mosolyodtam el. Shawn bólintott, s én ajkamat rágcsálva kezdtem kigondolni a megfelelō történetet.
-Volt egy fiú, Shawn. - kezdtem.
-Az én vagyok. - vágott közbe meglepetten.
-Szóval...Shawn átlagos életet élt. Iskolába járt, a barátaival volt és a házit is megcsinálta.
-Utálom a házit. - susogta félálomban. Arcomra egy levakarhatatlan mosoly ült ki ahogy hallgattam a gyerekes hozzászólásait.
-De Shawn tehetséges volt és többet szeretett volna elérni. Énekelt. Szívbōl énekelt és emberek életét tette szebbé a gyönyörū hangjával és felfoghatatlanul csodás személyiségével. Oda voltak érte a lányok. - kezemet képtelen voltam irányítani, így végigsimítottam arcélén, miközben visszagondoltam az alkalmakra, amikor arról beszélt, hogy egyszer énekelni fog embereknek. Olyan embereknek, akik szeretni fogják a zenéjét.
-De Ō csak egyet szeretett. A hercegnōt. - csukta le szemeit, így nem láthatta csodálkozó arckifejezésemet.
-Shawn, hagyd hogy végigmondjam. - kuncogtam, majd mikor egyenletes szuszogást hallottam csak, abba hagytam még a lélegzést is. Nem akarom felébreszteni.
-És a hercegnō is szerette ōt. - suttogtam a lehetō leghalkabban, majd lehunytam szemeimet.
-Hallottam. - nyomott édes csókot arcomra puha, rózsaszínes ajkaival, amelybe rögtön bele is pirultam, majd nem sokkal késōbb én is elaludtam.

Ilyen az amikor valaki viszonozza az érzéseidet?

6 nap az egyezség beteljesüléséig

A hosszú éjszakai fennmaradás után csak dél elōtt pár perccel sikerült felébrednem. Shawn résnyire nyitott szájjal szuszogott mellettem, amely hihetetlen megnyugvással töltött el, s pár perces pihenésre késztetett. Lenyūgözve néztem végig tökéletes alakján, s lassan szemeim megakadtak fenekén. Még mielōtt fura gondolatok szállták volna meg fejemet, gyorsan elhagytam a szobát és lesiettem a lépcsōn.
-Hello Cammy. - huppantam le a fiú mellé a kanapéra.
-Cammy? - nevetett fel Matt, mire Dallas fenyegetō pillantást küldött felé és meglengette öklét egy amolyan "Gyere csak, megverlek." stílusban.
-Mondtam, hogy ne hívj Cammynek. - suttogta morcosan, mire szemeimet  forgatva hagytam ott és öleltem át a rég látott Neelsemet.

"-Dove, ki ez a srác? - jött oda hozzám az akkoriban 16 éves nōvérem, aki már akkoriban is gyönyörū és sikeres volt. Mármint akkor még nem dolgozott modellként, de úgy formálta a saját életét, ahogy szerette volna. Felnéztem rá.
-Ō Neels, a kísérletezō társam...és osztálytársam. - mutattam be a fiút. Alissa rögtön összebarátkozott a 14 éves szōke kissráccal és onnantól kezdve folyton egymáson lógtak. Mintha tesók lettünk volna mindhárman, csak én kis antiszociális fejecskémmel képtelen voltam a saját családommal is kommunikálni, így  hát kakukktojás lettem.
Mégis szerettek. Jobban, mint bárki akkoriban."

Elgondolkodva ültem a fehér márványpult szélénél, figyelve ahogy Aaron megint valami borzalmasan büdös ebédet készített magának. Mostanság rendszeresen ki kell nyitni az ablakot, olyan fura szagokat kreál. De hiányozna, ha nem lenne így. Ez is egy azokból a dolgokból, amik a szívemhez nōttek és éles karmokkal kapaszkodnak abba, ezzel egy képzeletbeli sebet ejtve rajta.
Ilyen az amikor "vérzik a szíved". Nem akarod elengedni a mindennapi dolgokat, amelyek olyan sokáig az életed részét képezték, mert ha megtennéd, nem lenne többé visszaút. A remény meghalna, s a sötétség magával ragadna az örökkévalóságig. Egyedül lennél. Egyedül lennék. Egyedül leszek.
Hacsak nem harcolok a bennem rejlō szörnyeteg ellen. Mindössze annyit kell tennem, hogy megszabadulok tōle hat napon belül és akkor egyikünk sem hal meg.
Meghalni. Milyen lehet a halál? Sötét? Üres? Hideg? Vagy talán az ellenkezōje? Világos és tündöklō, tele találkozásokkal régi ismerōsökkel? Esetleg reinkarnálódhatok? Vagy semmi sincs. Se sötétség, se világosság, se boldogság, se fájdalom, semmi.
-Kérsz? - rángatott ki Aaron csámcsogó hangja a gondolatmenetembōl.
-Nem tudom. Mi ez? - szugeráltam a tányérat, ami elōtte hevert.
-Aaron féle Mac n' cheese. - mondta büszkén.
-Nem köszi. - mosolyogva utasítottam el, mégha legszívesebben fintorogtam volna is.
Csak maradjunk pozitívak, nem igaz?

Lassan felbattyogtam a barnás lépcsōfokokon, miután úgy döntöttem, hogy nem vagyok éhes. Átöltöztem egy kényelmes ruhába, majd felhívtam anyát. Itt az idō, hogy bocsánatot kérjek tōle, amiért csalódást okozok annyi évnyi "jógyerekség" után.
-Dove? Mi van veled? - vette fel anya a telfont.
-Szeretlek.
Pár percnyi beszélgetés után letettük a telefont, mivel anyának dolgoznia kellett mennie. Bárcsak több idōt töltöttem volna vele, amikor még volt rá esélyem. Most már csak hat napom van arra hogy elmondjam neki mennyire fontos is Ō számomra. Még belegondolni is rossz, hogy sok ember nem is búcsúzhat el a szüleitōl mielōtt valami borzasztó dolog történik velük. Se bocsánatkérések, se szeretlekek, se viszlátok.
-Holla madárkám. - rontott be a szobaajtón Shawn, akinek valami borzasztó nagy mosoly ült az arcán. Elpirultam hallva a becenevemet, amelyet gyönyörū korall ajkain ejtett ki.
-Szia. - mosolyogtam vissza rá, majd végig néztem ahogy magas alakja végigmasírozik a szōnyegen és ráugrik a félig bevetett ágyra - Mire ez a nagy boldogság? - söpörtem ki haját az arcából miután átfordult hátára.
-Két hírem van. Egy jó és egy rossz. Várj nem, mindkettō jó. - mosolygott.
-Kezdd a jó hírrel. - kuncogtam.
-Találd ki ki jön vissza Long Beachre és hoz "segítséget". - mosolygott erōteljesen.
-Nem tudom. Alissa?
-Neeem. Ki égette le a házát? - tette fel a kérdést, amibōl rögtön rájöttem, hogy a vörös szépség visszautazik ebbe a csodás an rejtelmes városba.
-Mahogany? - kerekedtek ki szemeim - Oké. Mondd a másik jó hírt is.
-Megyünk Chino Hillsbe az én családomhoz és Cameron családjához, úgyhogy készülj. - mosolygott ōrülten a helyzetünk ellenére, ami nekem is akaratlanul is boldoggá tett. Lehetetlenül, hihetetlenül, határtalanul boldoggá.

***

Fél óra múlva a félig kész fejemmel együtt beültem a sötét színū autó hátsó ülèsére Shawnnal, míg az anyósülésen Aaron és a vezetōülésen Cammy ült.
Mindenki ízlésének megfelelōen különbözō dalokat hallgattunk, amíg kicsit több mint egy óra utazás és leglább négy hosszú dugó után meg nem érkeztünk egy közepes méretū házhoz. Míg a háttérben a Cartoon On&On-ja szólt, Cam FaceTimeon felhívta az anyukáját és beleordította a készülékbe, hogy "Meglepi mamacita, a fiad haza repült.".
Szóval eltöltöttük egy órát Ginával és Sierrával, majd Shawn úgy döntött, hogy már nagyon hiányzik neki a húga és a szülei, úgyhogy nagy bocsánat kérések közt kézen ragadott és kivezetett a házból.
-Neee. Sierra olyan aranyos volt. - tettettem szomorúságot egy pillanatra, de mikor Shawn ismét megfogta kezemet, kissé meglepōdötten pillantottam fel rá.
-Aaliyah aranyosabb lesz, ígérem. - mosolygott édesen - Oh és anya muffinjai nagyon jók. Apa meg a legjobb apuka a világon. - mesélte.
"Hát biztos jobb, mint az én apám, akit nem is ismerek és megátkozott születésemkor." - gondoltam.
-Alig várom, hogy találkozzak velük. - mondtam, miközben cipōm orrát figyeltem.
-Nem kell sokat várnod már. Az utca végén laknak. - mutatott a távolba mutatóujjával.
Pár perc és találkozok a családjával... Ez most elōre lépés a kapcsolatunkban? Kapcsolatban vagyunk egyáltalán? Úgy értem...mi most barát és barátnō vagyunk? Vagy ezt ki kell mondani hivatalosan? Annyi kérdés és oly kevés idō a válaszok megszerzésére. De talán belesūríthetek néhányat ebbe a pár percbe.
-Shawn? - emeltem fel fejemet, s gyönyörū karamell szemeibe néztem.
-Hm?
-Mi most...együtt vagyunk? - ejtettem ki a szavakat kissé félve.
-Én...Nem tudom. Te mit szeretnél? - állt meg egy pillanatra, így én is követtem példáját.
Mit szeretnék? Ōt. Ōt és több idōt. De a kérdésre válszolva. Szeretnék vele együtt lenni, de nem tudom hogy mūködik egy párkapcsolat és biztosan jobban is fájna ha tényleg nem lesz megoldás a helyzetünkre és valamelyikünk meghal. Biztosan ezt akarjuk?
-Igen. Mármint - javítottam ki magam - szeretnék Veled lenni, de nem tudom hogy jó ötlet lenne-e az.
-Azzal ne foglalkozz, hogy jó ötlet-e. Ha tényleg szeretnéd, akkor igen, együtt vagyunk. - mosolygott le rám, majd tovább indult, s egy pillanat múlva ismét megállt egy barnás épület elōtt.

Hát itt vagyunk. A Mendes háznál.