A padló iszonyatosan kényelmetlen fekvōhelyet nyújtott, így nem voltam képes sokáig aludni ott. Persze nem haragudtam a fiúkra, hiszem ōk is kimerültek voltak.
Következō lehetōségként tehát fent maradtam egész éjjel és a fekete-fehér tévén néztem egy bugyuta gyilkolászós filmet, ami meglehetōsen ijesztō volt. Más mūsorkínálat híján viszont nem volt mit nézni. Egy régi poros párna mögül figyeltem az eseményeket, s néha elbújtam, hogy ne kelljen végig néznem semmi elborzasztót.
Aztán egy olyan jelenet következett, amiben a férfi egy nō testét húzta végig a földön. Emlékek lepték el a fejem.

A fejemben lepörög egy lista olyan személyekrōl, akik ártottak nekem. Oh, dehogyis nekem. Enchantressnek.
Az elsō személy Grace, akirōl nem tudok semmit, de ez nem is számít. Nem én irányítok. Rajta kívūl még legalább három név villan be.

Bosszú.

Mögöttem egy hang megkérdezi mi ez, s mikor megfordulok Shawnt látom. Shawnt és az Ō tökéletesen formált porcelánszerū arcát. Kérlek, Ōt ne.
Gonosz gondolatok gyūlnek a fejemben. Hogy hány féle képpen lehetne megölni Ōt. Végül egy kéznyújtásba kerül, hogy leterítsem a földre, majd ott hagyom Ōt és az erdōn keresztül a Grace nevū személyhez igyekszek. Nevadába.
Te jó ég, mit teszek.
Pár másodperc múlva egy házban állok, a nappaliban. Oldalra pillantok, ahol egy tükör lóg és meglepetten tapasztolom, hogy már nem is én vagyok a tükörképben, hanem Enchantress.

Aztán egy nōt hurcolok úgy mint a férfi a tévében és a kis viskóban vagyunk mindketten pár pillanaton belül. Nem tudom milyen nyelven beszélek, de gondolom valamilyen hatással van a körülöttem levō dolgokra. A nō, azaz Grace eltūnik és én ott állok már Doveként a viskóban.

Visszatérek a jelenbe.
A rohadt életbe. Milyen ereje van ennek a varázslónōnek még? Az emlékeim szerint helyet változtat, érintés nélkül lökte el Shawnt és "elvarázsolta" a Grace nevū nōt. Következō alkalommal talán az Antarktiszon kötök ki. De ha úgy vesszük annyi jó van a dologban, hogy nem öltem meg senkit. Bár nem tudom hova tūnt Grace, biztos hogy nem ugrottam neki és gyilkoltam meg.
-Dove. - a dörmögō hangra ijedten kaptam fel a fejemet, majd kissé megnyugodtam, mikor Cam állt elōttem.
-Mi a baj? - kérdezte.
-Álmos vagyok, de elfoglaltátok az ágyat.
-Nem. Mi a baj veletek? Összeilletek, mégse történik semmi.
Szememet forgatva ültem fel rendesen és néztem Camre. Jellemzō, hogy inkább terel, ahelyett hogy bocsánatot kérne.
-Hagyjuk ezt a témát. - hajtottam le fejemet.
-Nem, amíg nem mondasz semmit. - dugta ki a nyelvét mint egy óvodás.
Oké, imádom Cammyt, de legalább annyira kotnyeles, mint Scooby-Doo.
Úgy látszik akkor én vagyok a fōgonosz, aki próbálja lerázni a "kotnyeles kölyköket".
-Megint megcsókolt, eltūntem, hazudott, haragszok rá, álmos vagyok, aludni akarok, mostmár hagyj békén. - váltam kissé bunkóvá, mivel mellōzni akartam ezt a témát.
-Tudom, hogy megcsókolt. De te miért nem kezdeményezel?
Elgondolkodtam azon amit mondott és a következōre jutottam: mert beszari vagyok. Sosem volt dolgom fiúkkal és már attól nyomorultul érzem magam, ha rámnéz egy hímnemū. Fōleg ha Shawnról van szó. De ōszintén...kinek ne lenne légzési problémája egy Shawnie mosolytól? Meg aztán ott van az is, hogy nem akarok semmi problémát sem okozni neki.
-Mert félek.
-Attól, hogy elutasít?
-Nem. Attól, hogy nem lesz elég idōm szeretni Ōt. Vagy hogy bántom Ōt. - letöröltem a kósza könnycseppet a szemem sarkából, aztán megöleltem Camet. - De ne hidd, hogy téged nem szeretlek. Hálás vagyok amiért mindig itt vagy nekem.

***

Három órányi kimerítō utazás után végre a Caniff rezidencián található szobámban merültem álomba, mivel senki sem volt otthon. Még a Dolanek sem. Talán aggódnom kellett volna a hollétük miatt, de a saját problémáim sokkal jobban foglalkoztattak. Remélem csak házat nézni mentek, ha már iskolába biztosan nem. Nem bocsájtom meg magamnak, ha valami rossz történik velük.

Apró ráncok jelentek meg a homlokomon, ahogy félálomban hallgattam az egyre közeledō cipōtalp kopogásokat. Csak én, Cam és Shawn vagyunk itthon, de szerintem mindenki a szobájában van.
A kintrōl hallatszó esō kopogása kis mértékben nyomta csak el a személy lépteinek hangját, s ezzel még rejtélyesebbé tette azt. Az agyam azt súgta, hogy rohannom kéne, de a lábaim mintha az ágyhoz nōttek volna, meg sem mozdultak. Ellentétbe vele - szemeim hihetetlen gyorsasággal nyitódtak fel, de senkit sem láttam a szobámban.
Nehezen lélegeztem be a fülledt levegōt, amely a fehérre mázolt szobában terjengett, majd szemeim a nyitott ajtóra irányultak. Becsuktam, mikor bejöttem.
Ismét hallottam a kopogást, de most már távolodott. A lehetō leghalkabban ültem fel az ágyban, majd tettem le lábaimat a jéghideg padlóra és álltam fel.
A hozzám legközelebb levō vázát felkapva osontam el az ajtóig, s óvatosan körül néztem a folyosó irányába, mikor megláttam Shawnt az ajtajában állni. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, s bár haragudtam rá amiért hazudott nekem, muszáj volt oda mennem hozzá. Furán viselkedik. Egy helyben állt és befelé bámult a szobájába, mintha szellemet látott volna.
-Shawn. - szólítottam meg mindhiába - Shawn! - érintettem meg vállát, mire ijedten rám nézett - Mi a baj?
-S-semmi.

Miért hazudsz mindig?

-Csak most az egyszer mondj igazat. - fordultam el.
Nem láthatja mekkora fájdalmat tud okozni azzal, hogy nem bízik meg bennem.
-De...
-Kérlek.
-De nem akarom, hogy azt hidd...
-Nem hiszek semmit, amit nem akarsz. - vágtam közbe ismét.
-Itt volt. Ríos. El akart vinni téged és én...egyezséget kötöttem vele. Egy hetem van, hogy találjak valamilyen módot, hogy a varázslónōt kiūzzem, vagy megöljelek. Ha nem teszem meg, akkor én halok meg. - szemeivel minden felé nézett, csak éppen nem az én szemeimbe.
Szíven ütött annak a tudata, hogy igazából milyen sokat is tesz értem. Saját maga életét is képes kockára tenni egy ilyen szerencsétlenség miatt, mint én.
-Miért nem ölsz meg egyszerūen? - vontam meg a vállam, bár legszívesebben hisztérikusan kiabáltam volna vele, hogy hogy volt képes ilyen hülyeséget csinálni.
-Nem tehetem. - rázta a fejét.
-Dehogynem.
-Nem. Hogy ölhetnélek meg, ha szeretlek? Nem adhatom fel az álmaimat.
Meglepetten pillantottam könnyes szemeibe. Tényleg ennyit jelentek neki?

-Szeretlek. - öleltem át mellkasát a lehetō legszeretetteljesebben. Kimondtam. Azt akarom, hogy tudja: bármit is kell megtennie a túlélés érdekében, nem fogok haragudni rá. Sōt, lehet klisének hangzik, de meghalnék azért, hogy ez a csodálatos fiú újra normális életet éljen. Hiszen az én hibámból került ilyen helyzetbe.
Egy hirtelen ötlettōl vezérelve megragadtam férfias arcát és közelebb hajolva hozzá összeérintettem ajkainkat, majd lágyan megcsókoltam.
Legalább erre a kis idōre legyen az enyém.

Visszaszámlálás indul.