Nem tudom mit keresek ezen a helyen. Egy romos épületben forgolódok percek óta, de semmi kedvem kimenni innen, mivel kintrōl is csak sötétség és a Hold fénye szūrōdik be. A házban se szobák, se falak, se bútorok nincsenek ahogy látom. Talán egy garázs lehet. Csak egy kis égō helyezkedik el majdnem teljesen a fejem felett. Meghúztam a kis madzagot, amely felkapcsolta a villanyt, s ezzel együtt felfedte a hely rejtett kis titkait.

Ijedten fogtam be számat, hogy vissza fogjam a kitörō sikításomat.

Körbe fordultam, hogy szemügyre vegyem a fehér falakon lévō feliratokat. Némelyik vörös volt, mások pedig vésve voltak. Legtöbbjük befejezetlen maradt, s volt néhány koszos kéznyom is, amely elmosódva húzódott el egészen a padlóig, ahol a fū kis csomókban jelent meg a repedésekben.

"SEGÍTSÉG"

"Halál vár rád is."

"Eljött"

"Vigyázz!"

"Itt járt."

Elrettenve olvastam el a vésetteket, s rögtön egy ajtó után kezdtem kutatni a szememmel. Sajnálatosan csak egy apró ablakocska volt mellkasommal egy vonalban a falban. Az a kis ablak, ahol beszūrōdött a Hold fénye.

Akkor hogy jöttem ide be?

-Gondolj, gondolj, gondolj. - hisztérikussá kezdtem válni, ahogy az egyetlen lehetōségem az maradt, hogy puszta kézzel kitöröm az üveget és kimászok.
Megteszem.
Letéptem egy darabot a pólóm aljából és az öklöm köré tekertem, hogy egy kis védelmet adjon. De nem eleget. Amint beleütöttem az ablaküvegbe, egy szilánk belevályódott a gyūrūsujjamba, s fájdalmasan szisszentem fel.
Folytatnom kell. Muszáj.
A kézfejem oldalával letördeltem a párkányon maradt üvegdarabokat és lesöpörtem azokat, hogy fájdalommentesebb legyen a kimászás legalább.
Néhány kihullott tèglát odahordtam, s azokra felálltam, majd egyik lábamat a másik után kidugva kimásztam, bele az éjszaka sötétjébe.
Csoda, hogy nem vágtam meg magam mégegyszer.

-Most merre? - gondoltam magamban, ahogy szétnéztem a "tájon". Elōttem szinte semmi sem volt poron és végtelenségbe nyúló sivatagos téren kívül.
Balra pillantottam, ahol a távolban észrevettem néhány kisebb fényt. Oda fogok menni azt hiszem.
Abban biztos vagyok, hogy ez már nem Long Beach. Sōt talán elég messze is lehetek onnan.

Végre rászántam magam, hogy elinduljak a mérföldekre lévō fényforrás felé. Nem sokkal késōbb kiértem egy fōútra, s magam mögött hagytam a rémisztōen kicsi, romos viskót.
-Lássuk csak mi van a zsebemben... - nyúltam farmernadrágom hátsó zsebébe, amelyben egy kis papír, 50cent és egy elszáradt virág hevert. Remek. Ezzel sokra megyek. Se telefon, se kés, se semmi amivel megvédhetném magam, vagy segítséget kérhetnék.
De legalább a Nap már kezd elōbújni.
Belegondolva...azt sem tudom hol vagyok. Hiába hívnék segítséget, ha annyit nem tudnék megmondani, hogy körülbelül merre vagyok jelenleg.
Ahogy ezt végig gondoltam, látótávolságon belül megjelent egy tábla, s hamarosan el is tudtam olvasni azt.

"Üdvözöljük a Nevada Állam beli Austinban!

Lakosság:196 fō"

Nos, ez az a pillanat, amikor eljut az agyamig, hogy mekkora nagy pácban is vagyok és, hogy legalább 500 mérföldre lehetek "otthontól". Szívás az élet, nem igaz?
Fáradtan léptem át a kis város kapuját, amelyre óriási betūkkel volt felvésve a neve, azaz "AUSTIN".
Rögtön a magas óratoronyra vetettem pillantásomat, amely 5:47-et mutatott. Nem messze attól egy telefonfülke állt a városháza elōtt. Odafutottam, s megálltam egy pillanatra gondolkozni. Kinek tudom a telefonszámát fejbōl?
Anyáét - Ōt viszont nem lenne a legjobb azzal zavarni, hogy a lánya valahogy Nevadába teleportált. Meg amúgy se venném hasznát annak, ha Ō tudja.
Alissáét - Elvileg még Hollywoodban van, bár azt se tudom milyen nap van. De ha Ō megtudja, elmondja anyának és akkor én nagy bajban leszek. Na nem nagyobban, mint amekkorában most vagyok.
Neelsét - Tökéletes. Felhívom Ōt és megkérem, hogy jöjjön értem.

Bedobtam az egyik 25centesemet, majd tárcsáztam a számot.
-Haló? - szólt bele a mély hang, amelyet már megszoktam az évek során.
-Neels? Dove vagyok. - elsírtam magam a hangja hallatán. Nem is tudom mikor hallottam utoljára.
-Dove, hol vagy? Aggódunk érted. Shawn és Came-
-Austinban vagyok, Nevada Államban. - vágtam közbe - Kérlek gyere értem. Kérlek mondd, hogy el tudsz jönni értem. - sírtam fel.

Shawn szemszöge
//tegnap//

-Gyere be. - leheltem apró csókot arcára.
-Én inkább kint maradok és kisikítozom magam. - motyogta.
Imádom a humorát. Megráztam fejem, hogy elhessegessem a nevetést, majd bementem a házba, ahol Matt rögtön neki lökött a falnak és mélyen a szemembe nézve, drámaian elsuttogta, hogy "Down létezik", aztán ugyan olyan drámaian távozott. Azaz lábait szinte a nyakáig felhúzva futott el, engem pedig egy értetlen arckifejezéssel hagyott ott.
-Oké. - mondtam miközben a többi engem figyelō barátomra néztem - Mivan?
Hirtelen mindenki elfordult, mintha dolga lenne, s bevonultak egy-egy random helyre, mint például a spájz és az elōszobai nagyszekrény.
Fura emberekkel élek együtt.
Végül visszafordultam az üvegajtó felé, s azon keresztül néztem, ahogy Dove egy ideig az eget figyeli, majd feláll, de ahelyett, hogy bejönne, az erdō irányába indul el. Most mit csinál?
Kezét a fatörzsre teszi, s minden gond nélkül, belevés valamit a keze mozgatása nélkül. Valami itt nincs rendben. Meggondolatlanul vágom ki az ajtót és meg sem állok, míg el nem tudom olvasni a "bosszú" szócskát.
-Dove, mi ez? - kérdem halkan.
Az elōbb még annyira örültem a csókunk miatt, most viszont elég fura érzésem van.
Megfordul, nekem pedig megfagy a vér az ereimben. A szemei feketések, de a közepén aranyan világít. Félmosolyra húzza ajkait, aztán elōre nyújtja bal kezét, s a testem egy pillanat múlva végigcsúszik a talajon, felhorzsolva alkarjaimat. Aztán mikor felnézek már sehol sincs.
Csak a fába vésett szót és kérdéseket hagy maga után.

***

-Shawn! Shawn! - kiáltott rám Dallas, de én csak még mélyebbre mentem az erdōben és közben kikapcsoltam a zseblámpát, mert kezdett hajnalodni.
-SHAWN!
-MIVAN? - fordultam a fiú felé ingerülten.
-Neels írt. Dove felhívta. - neve hallatára nagyot dobbant a szívem.
-Hol van?
-Nevadában.
-Gyere menjünk! - fogtam meg csuklóját és vissza indultam vele Taylor háza felé, hogy minél elōbb elindulhassunk.

Keresztül vágtunk a farengetegen, majd nem pocsékolva az idōt rögtön felszaladtam a szobámba, hogy pakoljak néhány dolgot magamnak és Neki is. Nevada túl messze van és nem hiszem, hogy Cam képes lesz oda-vissza vezetni egy napon belül.
Eszeveszetten rohantam le a lépcsōn, s azonnal elfoglaltam az anyósülést Cam járgányában és már úton is voltunk.
Jó ötlet ez? Mármint, tegnap egy kéznyújtásba telt neki, hogy megsebezzen. Igaz nem Ō volt, de ki tudja mikor szállja meg újra a varázslónō.
Nem is érdekel. Csak az számít, hogy most önmaga legyen. Mindent meg fogok tenni, hogy végre biztonságos életet éljen.

Ne aggódj Dove, hamarosan ott leszek.

Dove szemszöge

A városháza elōtti lépcsōn ülök több, mint öt órája. A helyiek furán néznek rám és nem mernek idejönni hozzám. Biztosan azért mert nem láttak még a városban. Mindenki elōvigyázatos és legalább tíz méteres körben elkerülnek.
Kivéve egy idōs férfit, aki majdnem dél körül megáll elōttem.
-Miért erre jöttél? - szegezi nekem az elsō kérdését én meg hirtelen el is felejtem hogyan kell beszélni - Kiszabadultál, igaz? Mind kiszabadulnak. De még soha senki nem jött a fény felé.
-Bocsánat, nem tudom mirōl beszél. - néztem a nagyjából hetven éves idōs úrra.
-A viskó. Nincs ajtaja, mégis mindig bejutnak. Kiabálások hallatszanak. Aztán egyszer csak elmúlnak. Aztán sötét szemū teremtések mászkálnak és tūnnek el a pusztában.

"Sötét szemū teremtések". Mint Enchantress.