Hiába a rohanás, ha aki elōl futsz ezerszer gyorsabb nálad. De ha nincs más lehetōség a menekülésre, akkor ez a legpraktikusabb dolog, amit tehetsz.

Iszonyatosan féltem, hogy mi vár rám, hogyha elkap, így minden méter után irányt változtattam, hogy legalább összezavarjam egy kis idōre. Persze, hogy nem jött össze. Mindig résen volt és épphogy egy kéznyujtásnyira mögöttem. Úgy látszik még élvezte is a fogócskát, mivel nem állított meg akár milyen közel is került hozzám.
A színes levelek hangosan ropogtak lépteink alatt, s egyben el is takartak kisebb kiálló faágakat és gyökereket. Ez okozta a vesztemet.
Egy nagyobb letört ágba akadt a lábfejem, ezzel a földre küldve engem. Karomon felszakadt a bōr és felhorzsoltam az államat. Fájdalmasan felszisszentem, majd átfordultam a hátamra, hogy támadómra nézzek. Arcán gonosz mosoly jelent meg, amelytōl libabōrös lettem.

Most fogok meghalni.

-Kár, hogy ilyen béna vagy. Élveztem a játékot. - kezeivel felém nyúlt, hogy elkapja a pólóm nyakát.
Mielōtt azonban sikerült volna megvalósítania a tervét, kezembe vettem a vastag ágat ami miatt elestem, majd amilyen erōsen tudtam arcon vágtam vele, aztán felálltam és ismét futásnak eredtem. Egészen távol láttam a város fényeit, így folytattam utamat abba az irányba, amelyikbe elindultam.
Lábaimat magasra emeltem, hogy ne kelljen megismételni az elōzō esetet.
Nem hallottam mást, csak a saját lépteimet egy ideig, de közel sem nyugodtam meg. Egy kiáltás hangzott a hátam mögött.
-Szerencsés lány vagy te, tudod? - lihegett, miközben a szavakat olyan hangosan ejtette ki, ahogy csak tudta - Ha nem lennék ebben a rohadt emberi testben, akkor sokkal gyorsabb lehetnék.
Nem szántam energiát arra, hogy válaszoljak a mondataira. Mindent a futásba fektettem. Ezen múlik az életem.
A távolban megláttam egy ismerōs házat. Azt hiszem a szomszéd háza lehet. A sötétség nem sok lehetōséget adott arra, hogy szemügyre vegyem merre megyek.

Kérlek Istenem.

A léptek újra közelebbrōl kezdtek hallatszani a levéltakarón. De a házak már csak pár száz méterre voltak és végre megláttam Taylor lakását is, amelynek minden lámpája égett. Még a terasz lámpa is, így megpillanthattam kettō alakot is az elkerítetlen udvarban is.
-Menjetek be!- ordítottam el magam kétségbeesetten, mire az alakok felfigyeltek rám - MENJETEK BE!
Ōrültként sikítottam, mikor észre vettem, hogy mindketten tárt karokkal indulnak felém.
-Menjetek már! - a könnyeim is megeredtek, ami eléggé megnehezítette a látásomat.

Inkább én, mint a barátaim.

Összezavarodva ugyan, de elmentek a hátsó ajtóig és ott ismét megálltak. Egészen közel jártam, így kivehetōvé vált  Shawn és Matt alakja.
Beértem a lámpa hatókörébe, s lélegzetvisszafojtva, izzadtságtól áztatva mentem az ajtó felé.
-Shawn. - nyüszítettem.
-Azt hiszed a házban nem bánthatlak? - Manu hangjától megremegett az egész testem.
Belöktem a fiúkat az ajtón és bezártam az ajtót még mielōtt én magam is bemehettem volna.
Shawn gyönyörū szemeibe néztem az üvegajtón keresztül, amelyek egyik pillanatban még az én arcomat pásztázták, a másikban meg már mögém meredt.
Egy pillanatra Mattre néztem, akin látszódott a félelem és aggódás Hát még az én arcom hogy nézhetett ki...
Megfordultam, hogy szembe állhassak Ríossal.
-Muszáj ezt tenned?
Kapkodtam a levegōt, hiszen tudtam most fogok meghalni a barátaim és a fiú aki tetszik szeme láttára.

Ilyen halált képzeltem-e el magamnak? Közel sem.
Mindig azt hittem, hogy egy Angliai kisvárosban leszek a saját kis házamban nagyjából 60 évesen amikor békés halált fogok halni. Talán elalszok és soha többé nem ébredek fel.
-Nézzenek oda, te sírsz. - száját lebiggyesztette, hogy ezzel is kigúnyoljon - De attól még nem kegyelmezhetek.
-Nem tettem semmit! - bal kezemmel, amelyen végig folyt a vér letöröltem a könnyeimet, s pirosas csíkot hagytam a helyén.
-Te nem is. Egyenlōre.
"Egyenlōre." A szó belemászott az agyamba és idegesítōen sokszor újraismételte magát.
-Kit bántanék? - gyengén ejtettem a szavakat.
-Ōket. - mutatott az elōbb bezárt ajtó mögött álló barátaimra.
-Nem. - tiltakoztam.
-De bizony. Mostmár igazán hagyhatnád, hogy végezzek veled.
Az ajtót csapkodni és rángatni kezdték, de az nem nyílt ki, ahogy a bejárat sem.
-Mit csinálsz? - kiáltok rá ijedten.
-Én semmit. Te irányítod.

A következō pillanatban egy kis suhanó tárgy jelent meg Manu mögött, s nem sokkal késōbb a fiú fájdalmasan ordított fel és esett a térdeire.
-Menj be. - lépett ki egy lány a fényre, így jobban szemügyre vehettem - Gondoskodok róla.
-K-köszönöm.
Úgy éreztem, hogy megbízhatok benne, s mivel éppen megment, szerintem jól éreztem.
Megkönnyebbülve sóhajtottam és a barnás hajú lányra néztem, aki egy ezüstes kötelet fūzött a Ríos srác teste köré.
-Miért segítesz?
-Mert ez a dolgom. - szemeibe néztem, amelyek nem sugároztak semmilyen érzelmet sem.
Kicsit ijesztō volt, de nem annyira, mint Ríos feketés tekintete.
-Engedd el magad. Nyugodj meg. -szavait hozzám intézte, majd megszorította a kötelet, s egy pillanat alatt eltūnt.
Tettem amit mondott.
Minden ajtó kinyílt. Szemeimet becsukva fellélegeztem és mielōtt bárki is megölelt volna besétáltam a házba és a konyhapulton megtámasztva magamat gondolkoztam.
Felszisszentem ahogy a karom hozzáért a márvány széléhez, s így megkarcolódott a sebem.
-Ki kéne tisztítani a sebeidet. - suttogta Aaron, aki velem szemben ugyanazt tette amit én.
Ellöktem magam a pulttól, s bólintottam. Elindultam a földszinti fürdōbe, ahol a sebemet a hideg víz alá tettem. Közben a tükörben elszörnyedve néztem a piszkos arcomat.
Az államon a bōr fel volt szakadva és szivárgott belōle a sötétvörös vér, ami lefolyt a nyakamon, ameddig a koszos pólóm be nem szívta. A szemem alatt világos piros vércsík volt félig megszáradva.
-Azt nem úgy kell. - jön be Shawn a fürdōszobába. Nyilván nyitva felejtettem. Szemeimet forgatva zárom el a vizet és néhány zsebkendōt a sebre terítve elsétálok mellette és becsukom az ajtót. Vissza sétálok a tükör elé és elkezdem lesikálni az arcomon levō koszréteget.
-Segítsek a kezeddel? - most veszem csak észre, hogy elfelejtettem kiküldeni Mendest mielōtt bezártam magamat...magunkat.
-Nincs szükségem rá, köszönöm. - hangom ellenszenvesen cseng, míg Övé kedvesen simogatóan.
-Lehet, hogy össze kell varrni. - motyog.
-Nem akarok varratokat. Be fog gyógyulni. - folytatom az ellenkezést, aztán faképnél hagyom és vissza megyek a konyhába.

Töltök egy kis innivalót és a cserepes ajkaimhoz emelem. Angyali folyadékként folyik végig a torkomon, aminek hatására megkönnyebbülök kicsit.
Felnézek a pohárból ahogy meghallom Neels halk hangját.
-Beszélnünk kéne szerintem.
Nemlegesen rázom a fejem, de aztán sírva borulok karjaiba.
-Neels haza akarok menni. - hangom megtört minden egyes szó után, mint mikor a kisbabák teljes beleéléssel hisztiznek.
-Az nem jó ötlet. - suttogta, közben finoman simogatta hátamat - A nōvéred holnap érkezik meg.
Szelíden löktem el magam a szōkeségtōl meglepōdöttségemben.
-Alissa ide jön? - eluralkodott rajtam a félelem és szomorúság. Neels boldogan bólintott.
Semmi bajom Alissaval, sōt imádom Ōt. De így is elég ember miatt aggódok.
-De jó. - erōltettem egy gyenge mosolyt az arcomra.
Felfutottam a lépcsōn nem törōdve a többiek nézésével. A lépcsōfokok legtetején Taylor állt. Barna átható szemébe néztem, aztán elhaladtam mellette és becsaptam a szobám ajtaját miután beléptem abba.
Az ágyam fehér takaróján megtaláltam a telefonomat és mellette egy nyakláncot.
Azon pedig egy "Boldog szülinapot" felirat egy kis cetlin.

Jézusom...hát pont nem sikerült boldogra ez a nap.