2016.09.14.
A nap mint mindig, most is beragyogott az ablakon, egyenesen bele a szemembe.
-Kéne már egy függöny. - nyöszörögtem kelletlenül, majd felkeltem és ittam pár korty almalevet.
Az ébresztōm még nem szólt, de gondoltam jó lenne a mai napot egy hosszú zuhannyal indítani. Össze is szedtem a zuhanyzáshoz szükséges kellékeket és néhány ruhadarabot és elindultam a zuhanyok felé.
Jó sok idōt eltöltöttem azzal, hogy csak folyattam a langyos vizet, aztán megtörölköztem és felvettem minden ruhát.

Lassan sétáltam vissza a nyomasztó szobába, amely egyhangúvá teszi amúgy is unalmas napjaimat. Najó nem is annyira unalmas. Sokkal inkább különös, vagy mondhatni példátlan.
Neels felöltözve ült az ágyán egy kölcsönvett fizika könyvet szorongatva.
A fizika eszembe juttatta a tizenhárom éves énemet, ahogy Neelssel próbáljuk azt a nyomorult krumplit töltésre bírni.
Alissa akkor 16 éves volt és messzirōl elkerülte az akkor még fogszabályzós Neelst. Az igazat megvallva én is azt tettem volna, ha az akkori fizika tanár nem Ōt adta volna kísérletezō társnak. Végül kiderült, hogy jófej és vicces srác, s én voltam kettōnk közül a szótlan és fura.

-Elmegyek fogat mosni, aztán indulhatunk. - Neels már az ajtóban állt mikor feleszméltem. Nem is vettem észre, hogy idō közben én is leültem az ágyamra. Bólintottam, majd mikor távozott felhívtam anyát. Brightonban most 16:07 van, tehát valószínūleg már otthon van.
Néhány perc elteltével, miután beszéltem anyával és Alissával is elköszöntem és letettem a telefont. Elhagytuk a szobát és pontosan 08:20-kor a kollégium elōtt találkoztunk Aaronnal, Shawnnal, Cameronnal, Mattel, Alexissel, Taylorral és Johnsonnal.
-Mi lesz az elsō óránk? - Matt a táskájában kutatott, s idegesen trappolt mellettem. Majdnem minden reggel eljátssza ugyanezt. Mindig otthon hagy valamit, és az a valami általában az órarendje, vagy a tolltartója. Túlaggódik kis dolgokat, pedig tudja, hogy ugyanolyan óráink vannak és tollat bárki tud neki adni.
-Tesi az egész évfolyamnak. - szemem sarkából Shawnra pillantottam válaszom közben. Igaz, hogy minden nap látom Ōt, sōt beszélünk is, de mégis izgalmasabb az iskolában egy helyen lenni vele.
-Köszi. - sóhajtott Matt mostmár kicsit nyugodtabban. Még mindig Mendest figyeltem, aki lehajtott fejjel lépkedett a jòkedvū barátai közt.
Napok óta így viselkedik, van már talán egy hete is. Folyton lehangolt és sokat gondolkozik, ezzel kizárva minket az életébōl. Nem merem megkérdezni. Hiába volt ott nekem, mikor szükségem volt arra, hogy beszéljek valakivel, most hogy nekem kéne segítséget nyújtanom, megfutamodok. Nem azért, mert nem akarom tudni lelombozottságának okát. Sokkal inkább mert rossz elōérzetem támad már ha csak arra gondolok mi baja lehet.

Testnevelés óra, a halálom. Az osztályaink össze vannak vonva, de a fiúk és a lányok két csoportra vannak választva. Mégcsak Hayleyt Jazminet és Daisyt sem látom sehol. Senki sincs így a mi csapatunkban akit legalább annyira ismernék, mint Mattet, Shawnt, Aaront és Neelst. Sajnálatosan Ōk most az udvar másik felében fociztak, míg mi lányok a bejárathoz közelebbi pályán kosaraztunk és röplabdáztunk.
"A röpi megfelelō lesz." - gondoltam, s beálltam a többi lány közé.

Negyed óra. Ennyit tudtam eltölteni azzal az istenverte vihogó lánycsapattal, akik a rövid gatyácskáikban ugráltak és közben fiúkról beszéltek. Neelsrōl és Shawnról fōleg, de volt szó Mattrōl és Aaronról, valamilyen Patrickrōl és Mitchellrōl és néhány felsōbb évfolyamos fiúról is. Aztán az egyik okoskának eszébe jutott, hogy engem szoktak velük látni. Meg persze Alexist, de Ō egyel fiatalabb nálunk, így nincs alkalmuk megkérni Ōt, hogy beszéljen a fiúkkal.
Ígyhát én maradtam.
-Kérd meg Shawnt hogy randizzon velem. - mondta kiskutya szemekkel az egyik barna hajú lány, akinek nem tudtam a nevét, mivel a másik osztályba járt. A kérés hallatán a szívem kihagyott egy ütemet. Miért pont Shawn?
-Bocs, de nem tehetem.

Összevesztünk.

-Megbánod még, hogy nem vagy hajlandó segíteni. - mondta a lány indulatosan, én pedig elsétáltam. Hogy jutottam idáig?
Összeveszek buta lányokkal, csak mert féltékeny lennék, ha összejönne Shawnnal.

Három óra múlva az igazgatóiba hivattak azzal az indokkal, hogy bántottam egy bizonyos Leah Nortont. Egy óra elzárást kaptam iskola utánra, hiába magyaráztam, hogy én nem is ismerek semmilyen Leah Nortont. Aztán leesett, hogy Ō az a lány, aki Shawnnal akart randizni.
"Megbánod még, hogy nem vagy hajlandó segíteni."

Most meg itt ülök két másik emberrel összezárva egy aprócska teremben délután négykor. Már nem sok van vissza a büntetésbōl. Komolyan ez a nagy bosszú? Egy órával tovább kell koptatnom egy agyonhasznált, teleírkált padot és közben papírokat rendeznem. Nem nagy dolog.
Ráadásul néhányan a "bandából" megvárnak majd az osztály elōtt, úgyhogy nincs miért aggódnom.
Vagyis igazából mindig van miért aggódni, nem igaz?

-Mehettek. - engedett végre utunkra a tanár, s miután elhagyta a termet, elindultak a többiek is kifelé. Esküszöm Mr. Ives a világ leggorombább tanárja. Persze megértem, hogy azért viselkedik így, mert úgy tudja mindhárman verekedtünk, de lehetne kicsit elnézōbbnek kéne lennie. Fōleg hogy órákon át próbáltam megértetni vele és az igazgatóval, hogy semmit sem tettem.
Ilyenek a tanárok, nem igaz?
Gyorsan leraktam a papírkupacot a tanári asztalra, majd utolsóként hagytam el a termet. Az ajtó túloldalán Alexis, Shawn és Matt állt.
-Tényleg verekedtél? - kérdezte a lány izgatottan. Nemlegesen ráztam a fejem.
-Nem. Mondtam már Neelsnek is. Tényleg nem csináltam semmit. Mégcsak a csaj közelében sem voltam, mikor állítólagosan megvertem. - sóhajtottam.
-És miért akart akkor bemártani? - szállt be Matt is a kérdezgetésbe.
-Öhm...-elgondolkodtam egy pillanatra, hogy belevonjam-e a Shawn részt a magyarázatomba, de végül úgy döntöttem, hogy túl szembevágó lenne akkor, hogy tetszik nekem Shawn - elōtte összevesztünk valamin.
-Min? - kérdezte pont Shawn. Jaj ne!
-Hát...- Gyerünk csak mondd el hogy mi volt. - Azt akarta, hogy kérjelek meg, hogy randizz vele. De azt mondtam, hogy nem akarlak megkérni.
Fejemet lehajtva fedtem el arcom pirosságát. Alexis csak nevetett.
-Uuu Shawn tetszik egy pszichopatának.

Most rólam beszél, vagy Leahról?

Ahogy ezt kimondta, az iskola folyosóját sötétség lepte el. A következō pillanatban pedig két sikoly visszhangzott. Alexisé és az enyém.
-Ne sikítsatok. - mondta Matt.
Shawn arcára néztem, s láttam rajta, hogy Ō is kétségbe van esve.
-Menjünk már ki innen. - suttogta a lány, közben szinte reszketett.
Mindannyian egy emberként indultunk meg az óriás ajtó felé, de az kattant. Most Mendes kapta fel a fejét a zajra és rohant a bejárathoz. Rángatta, de semmi.
-Nem hiszem el. - Alexis már sírt, míg én csak lefagyva álltam -Ez olyan, mint egy rossz horror sztori.
-Valaki! - üvöltött Shawn, de ettōl még rosszabb érzés töltött el.
-Nee - nyújtottam el a szócskát.
-Mit ne? - fordult felém, így észrevettem a szemében lévō apró könnyeket.
-N-ne kiabálj kérlek. Rossz érzésem van. - nagyot nyeltem, ahogy belenéztem a könnyes barnás szemekbe.
-Ki kell jutnunk. - mondta szorongva. Légzése is megváltozott.
-Klusztrofóbiás vagy? - suttogtam. Újra lepillantott rám és megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem találtam el.
-Pánikrohamaim vannak. - suttogta alig hallhatóan.
Még sosem láttam fiút sírni. Apám nem volt, Neels pedig sosem sírt elōttem. Mit tegyek? Jobb kérdés, hogy hogy jutunk ki és hogy hogyan tudnám csillapítani a pánikrohamát.

Hirtelen ötlettōl vezérelve zártam karjaim köré magas testét. Pár pillanatig nem reagált, de aztán visszaölelt. Mellkasának döntöttem a fejem és úgy hallgattam a még mindig zakatoló szívét és Alexis sírását.
Ahogy Shawn légzése lelassult, úgy gyorsult az én szívverésem.
Shawn Peter Raul Mendes, mit teszel velem?
-Ki kell jutnunk. - ismételte meg egyik ezelōtti mondatát, én pedig helyeslōen bólintottam miközben elengedtük egymást.

Milyen romantikus lehetne ez a pillanat egy normális helyen.

Egyik percrōl a másikra a tūzjelzō hangja ütötte meg a fülünket, így azokat betapasztva rogytunk a földre.
Alexis még mindig sírt és Matthew próbálta nyugtatni, de látszólag nem segített.
Aztán pàr másodperc múlva Matt újra megszólalt, de ezúttal szavait mindannyiónkhoz intézte.
-A tūzjelzō csak akkor szólal meg, ha valaki megnyomja.
A hideg végigfutott a hátamon. Most fogunk meghalni?

Felálltunk és mintha egymás fejében olvastunk volna elindultunk a másik ajtóhoz. Hiába. Az is zárva volt. Nem akartunk zajt csinálni, így nem kiabáltunk.
-Srácok. - szólalt meg Alexis váratlanul. Már azt hittem baj van, de ahogy a felragyogó arcára néztem, biztos voltam benne hogy szó sincsen rossz dologról.
-Kinél van telefon? - a felismerés fejbevágott. Hívhattunk volna segítséget is.
Matt már tárcsázta is Cameront. Végül mikor felvette, semmit sem hallott a tūzjelzō miatt, így Matt üzent neki. Alexis okos. Bár lehet, hogy nekünk is eszünkbe jutott volna, ha nem lettünk volna ekkora nyomás alatt.
Ám a tény, hogy valaki még az épületbem van velünk nem hagyott nyugodni. Ki lehet az? Leah akar bosszút állni? Vagy Manu Ríos visszatért?

Az ajtó kattant Shawn keze mellett, ezért arrébb áltunk. De az ajtó mögött nem Cameron volt. Neki nem is lett volna kulcsa. Mondjuk az illetōnek sem tudom hogy honnan volt kulcsa az iskolához. De ahogy rá pillantottam, rájöttem, hogy valami vagy valaki sokkal ijesztōbb személlyel voltunk összezárva.

Leah állt elōttünk és egy másik lány. Mindkettejük füstölgō fejjel nézett rám és készültek lekiabálni a fejünket.
De akkor egy hangos puffanás hallatszott. Mint egy doboz, amit a földhöz vágtak.
Nem sokkal késōbb pedig egy sikoly és egy ördögi nevetés egyidōben.