Amióta Boka meglátta a Zöld Macska pincéjének porában fekvő Nemecseket, aki éppen elvesztette az eszméletét, amikor odaért mellé, nem talált magára. Nemecsek haja a padlóra hullott, szőkesége összekoszolódott, a homlokából félig rászáradt vér futott a tincsek közé, és Bokának eszébe jutott egy régi álma, amikor Nemecsek a vonatsínek mellett feküdt, holtan. Remegő kézzel oldozta el Nemecsek köteleit, vizsgálta végig a testét, hogy megbizonyosodjon, dobog a szíve és lélegzik. Aztán Nemecsek koszos tincseit simogatva várta, hogy a Csele által hívott mentő megérkezzen. Éppen a hordágyra tették fel Nemecseket, amikor befutott a rendőri erősítés.

– Menj Nemecsekkel, majd én elintézem – szorított Boka vállára Csónakos, és ez az apró fájdalom elég volt, hogy a gondolatait elborító düh felszívódjon. Beugrott Nemecsek mellé a mentőautóba és a kezét szorongatva figyelte, ahogyan intubálják.

Míg Nemecseket műtötték, Boka felhívta Nemecsek édesanyját. Kevés nehezebb beszélgetésben volt része eddigi élete alatt. Az egyik az volt, amikor Geréb apja meglátogatta a fia halála után. Az ősz hajú férfi fáradt szeme folyton Gerébet juttatta eszébe, minden második szónál elfulladt, mert égették a torkát az el nem sírt könnyek.

Magányosnak érezte magát a folyosón ülve. Hiába érkezett meg mellé az egész Undergrund csapata, sőt még a Vörös utcai részlegről is megjelent Áts Feri, Wendauer meg a Pásztorok, Boka nem tudott senkivel sem beszélni. Legszívesebben lenyúzta volna a saját bőrét, mert égették a többiek kutató pillantásai.

És akkor jelent meg Nemecsekné, aki zokogva hibáztatta Bokát, majd a padlóra roskadva sírt a lábánál, és közben olyanokat hüppögött, hogy megbízott Bokában, hogy vigyáz a fiára, mert a társaként ez a dolga, meg hogy a férje után nem halhat meg Nemecsek is. Boka nem bírta tovább, kirohant a kórházból, körbe sem nézett, bolyongott a hatalmas parkban, a hámló vakolatú épületek között, majd lerogyott egy padra.

Csónakos éveknek tűnő idő múlva ült le mellé.

– Visszajöhetsz. Csele és Áts Feri lenyugtatták Nemecsek anyukáját. Mikor eljöttem, épp azt mondta, mennyire szégyelli magát.

Boka halkan szusszantott. Nemecsek édesanyjának nem volt miért szégyenkeznie. Neki annál inkább.

– Tudom, hogy hiába mondom, de nem a te hibád.

Boka megrázta a fejét.

– Nemecsek az én felelősségem. Én vagyok a társa.

– A saját elhatározásából, egyedül ment oda. Senkinek sem volt fogalma róla, hogy Horváth Gyula lehet a tettes.

Boka hallgatott. Neki volt fogalma róla, és ő volt az, aki megmutatta Nemecseknek az ujjlenyomatvizsgálat eredményét, ezután pedig egyedül hagyta Nemecseket. Ha Nemecsek meghal, az is az ő lelkén szárad majd. De nem szólt semmit Csónakosnak. Nem árulhatta el Áts Ferit.

Percekkel később, amikor Kolnay felhívta, hogy Nemecseket kihozták a műtőből, Boka lélekszakadva rohant vissza a váróterembe. Molnár doktornő épp Nemecsek édesanyjával beszélt, Boka, mit sem törődve az illemmel, közéjük rontott.

– Jól van? Felgyógyul? – ragadta meg a doktornő kezét, aki segítséget kérve nézett Nemecseknére.

– A fiam kollégája – felelte szárazon Nemecsek édesanyja. Boka szívébe tüskeként fúródtak a kimondott szavak.

A doktornő óvatos hangon folytatta.

– Felvilágosítást csak a családtagoknak adhatok, sajnálom.

Boka lerogyott egy piros műanyag székre, úgy nézte Molnár doktornőt és Nemecseknét, akik távolabb húzódva beszéltek. Barabás Boka mellé húzódott, szemével a doktornőt figyelte.

– ...kell maradnia két hétig. Miután hazamegy sem javaslom, hogy azonnal munkába álljon. A nagy fizikai megterhelés...

Boka Barabásra bámult, aki monoton hangon darálta mindazt, amit leolvasott Molnár doktornő szájáról. Boka körbenézett. A másik oldalán Csónakos ült, aki Csele kezét szorongatta, összefűzött ujjaik vége fehér volt, úgy kapaszkodtak egymásba. Barabás másik oldalán ott ült Kolnay, aki a tabletjén gépelt. Megérezhette magán Boka tekintetét, mert hozzá fordult.

– Feltörtem a rendszert. Nemecsek egyszemélyes szobát kap a három fős helyett, ahová tenni akarták. Az alaprajzot néztem, a keleti fekvésű 211-est választottam. Sajnos klíma nincs, de legalább nem délután süt be majd hozzá a nap, hanem délelőtt.

Boka bólintott, nem volt ereje megköszönni semmit, csak Csónakos nyakába fúrta a fejét és elsírta magát.

– Nyugalom, Papuskám – kócolta össze Csónakos a haját. – Minden a legnagyobb rendben lesz.

*

Másnap reggel Boka már egyes egyedül ült a váróterem kényelmetlen piros székén. A megfelelő pillanatra várt. A fiúkat hazaküldte aludni, miután Nemecseket tegnap este áttolták az egyszemélyes kórterembe.
Amikor kinyílt az ajtó, Boka megugrott. Nemecsekné lehajtott fejjel sietett ki. Boka megvárta, amíg a léptei elhalnak a folyosó végén, majd felpattant, óvatosan az ajtóhoz osont, és bement Nemecsekhez. Becsukta maga mögött az ajtót.

A szoba rendes volt és tiszta, saját zuhanyzóval és vécével rendelkezett, és a hatalmas keleti ablakokon beáradt a nyárreggeli napfény. Nemecsek a terem közepén lévő ágyban feküdt sápadtan, szőke haja ismét szőke volt, szétterült körülötte a párnán, mint a pávák tolla. Boka belsejében szúrt a féltékenység, szerette volna ő kimosni onnan Nemecsek vérét és közben százszor és ezerszer is végigsimítani a hajszálakon. Nemecsek arcának jobb oldalán lila zúzódás simult, a homloka bal oldalán a leragasztott fejseb enyhén átvérezte a kötést.

Nemecsek szája halványlila volt. Talán túl sok vért vesztett. Boka szerette volna odaadni most rögtön a saját vérét, hogy újra cseresznyepirossá varázsolja őket. Közelebb lépett és egyetlen ujjal óvatosan végigsimított Nemecsek arcélén. Felbizsergett az ujja, mintha égő parázsba dugta volna. Nemecsek fájdalmasan szép volt a hófehér ágyon fekve.

Boka leült a fotelbe, és onnan tartotta szemmel Nemecseket. Azt tervezte, csak pár pillanatig marad, hogy megnézze magának, hogy lássa, minden rendben van vele, de most képtelen volt kimenni az ajtón és egyedül hagyni Nemecseket. Pedig tudta, nem lenne jó, ha Nemecsek édesanyja itt találná.

Boka felhúzta a térdét a fotelba és hátradőlt. Nemecsek ritmusos szuszogása bejárta a termet, úgy zümmögött a fülébe, mint egy altatódal, és Boka lehunyta a szemét. Fogalma sem volt, hány percet vagy órát aludt, de amikor legközelebb kinyitotta a szemét, Nemecsek az ágyból őt figyelte.

– Felkeltél – pattant fel Boka, és Nemecsek ágyához sietett. – Hogy érzed magad? Szólok a doktornőnek, hogy...

Amikor Nemecsek érintése a kezére siklott, Boka megugrott. Nemecsek összefűzte az ujjaikat. Boka képtelen volt megszólalni, annyi érzés szakadt rá hirtelen.

– Még egy kicsit. Nem maradhatnánk így ketten?

Nemecsek hangja olyan óvatosan lopakodott elő a torkából, mint egy őzike, és Boka inkább az ágyára ült, nehogy megijessze. Nemecsek lehunyta a szemét, és azonnal vissza is aludt. Boka biztos volt benne, hogy Nemecsek minderre emlékezni sem fog, az is lehet, hogy azzal sem volt tisztában, hogy ki áll mellette, Boka mégsem tudta elengedni a kezét.

Hosszú percekig szorongatta Nemecsek ujjait, tenyere a tenyeréhez simult és már majdnem elhitte, hogy minden rendben lesz, bármilyen probléma jön, azt meg fogják tudni oldani, már majdnem elöntötte a béke, de belépett az ajtón Nemecsek édesanyja.

Boka későn kapcsolt, és mire kihámozta Nemecsek ujjait a sajátjai közül és felpattant, Nemecsekné már becsukta maga mögött az ajtót és összevont szemöldökkel nézett rá.

– Megtenné, hogy békén hagyja a fiamat? – Nemecsekné hangja remegve tört elő a torkából. – Ezek után biztos vagyok benne, hogy ki fog lépni és nem fog ilyen veszélyes munkát választani.

Boka torka összeszorult a gondolatra, hogy Nemecsek elhagyja az Undegrund csapatát. És őt is.

– Kérem, hagyja békén a fiamat – ismételte Nemecsekné.

– Higgye el, én a legjobbat szeretném Nemecseknek, de...

– Akkor mégis hogyan engedhette oda egyedül? Hol volt, amikor Ernőt leszúrták és... – Nemecsekné hangja elcsuklott.

– Sajnálom – hajtotta le Boka a fejét, és kisomfordált az ajtón. Nem volt ereje most megvívni ezt a csatát, de azért nem ment el messzire. Kisétált a közeli pékségbe és vásárolt pár fánkot, majd visszaült a műanyag székbe. Tudta, Nemecsekné egyszer el kell, hogy menjen dolgozni.

*

Amikor Boka egy héttel később kilépett az irodájából délelőtt tíz órakor, Csónakos felüvöltött.

– Új ügy!

Mindenki Bokára fordította a tekintetét, Kolnay is levette a fejéről a fülhallgatót és Barabás is leült a székére. Csütörtök volt és a héten egyetlen ügy sem futott be hozzájuk. Boka ezt utálta a nyárban a  legjobban: mindenki nyaralt, nem volt idő elveszteni a kiskutyákat, megcsalni a feleséget.

Boka megállt a lépcső tetején. Csónakos füttyszava megzengette az ablakokat.

– Ne örülj, Csónakos. Ez egy 209-es ügy.

– Meghalt rokon felkutatása? – rikkantott Barabás lelkesen.

– Az a 902, te diszkalkuliás ökör – rázta a fejét lemondóan Kolnay.

– Az te vagy. Nem tudtad kiszámolni tegnap a hatszor kilencet.

– Azért van a gép, hogy ne nekem kelljen dolgoznom.

– És ha egy lakatlan szigeten lennél, a kütyüid nélkül?

– Ott minek számolnám ki a hatszor kilencet, he?

– Akkora lenne az építendő kunyhód alapterülete. Hatszor kilenc méter.

Kolnay egy pillanatra elhallgatott, aztán felhúzott orral hátat fordított Barabásnak.

– Mindenki tudja, hogy a kilences szorzótábla a legnehezebb – motyogta.

Boka lefagyott aggyal figyelte Kolnay és Barabás értelmetlen vitáját. Az eseménytelen napok számlájára írta, hogy most még ezt is izgalmasnak találta.

– Elmondanád, mi a szart kell megtalálni, Papuskám? Mi az a 09?

– 209: Elveszett ritkaság megtalálása.
Boka sóhaja végigszállt a termen.

– Ú, Az elveszett ereklyék fosztogatói! – kurjantott Barabás még lelkesebben. – Te leszel Nigel! – csapta hátba Kolnayt, aki erre majdnem lefejelte az asztalt. Félrecsúszott szemüvegét igazgatva az orrán válaszolt.

– Ne már, ő olyan béna. Én Sydney Fox akarok lenni. Olyan menő bőrrucijai voltak.

Csónakos felröhögött.

– Az elveszett tárgy egy képregény – kiabálta a zajba Boka. – Egy 1962-es kiadás, amiben először jelent meg...

– Pókember? – sóhajtotta Kolnay.

Egy pillanatig csend ült az irodára, majd Csónakos feltápászkodott. Csele követte a példáját.

– Na, asszem mi ezt passzoljuk, ugye, Csabika? – fordult Csónakos Csele felé.

– Aha, nekünk amúgy is folytatnuk kéne a munkát a bizonyítékraktárban...

– Hogy haladtok? – fordult feléjük Boka.

– Ne is kérdezd, Papuskám. Lepakoltunk a polcokról, de minden tiszta por és szutyok. Mennünk is kell vissza, hogy Csabikával tisztára... keféljük a polcokat.

– Te hülye! – csapott Csónakos felé Csele vigyorogva, teljesen vörös képpel.

Kolnay közben kiguglizta az említett 1962-es képregényt és sóhajtozva bámulta a monitoron.

– Áruld már el, miért ilyen nagy szám ez? – sétált le mellé Boka a lépcsőről.

– Pókember első megjelenése.

– És?

Kolnay segélykérően bámult Barabásra.

– Most a geek mellett vagyok. Az első pókemberes képregény epic, én is szívesen tartanám a kezemben.

– Ha megtaláljuk, megfoghatod! – vigyorgott fel Kolnay Barabásra, aki felnevetett.

Ma mindenki csak kétértelmű utalásokban tudott kommunikálni?

– Átküldöm a tulaj adatait emailben – mondta Boka, de Barabás és Kolnay meg sem hallották. Egymáshoz közel hajolva susmorogtak. Boka megfordult, hogy visszasétáljon az irodájába, de a lépcsőn még hallotta, ahogy Barabás felmorrant.

– Na, szedd a lábad, Kolnay! A vesztes lesz Nigel.

Kolnay felnevetett és futásnak eredt. Barabás utána rohant.

Boka megrázta a fejét. Egyedül maradt az irodában. Megfordult és végre szemügyre vette Nemecsek asztalát. Az ott álló cserepes növény kókadozva lógatta a leveleit. Boka visszament az irodájába, majd a poharába vizet engedett, és inni adott az anyósnyelvnek.

Nemecsek asztalán szanaszét hevert minden, és Boka nem értette, hogyan lehetnek képesek mások átlátni a káoszt. Nemecsek íróasztalán a csokipapírtól kezdve a mandalás színezőig minden megtalálható volt. Boka megsimította a Nemecsek gépéhez tartozó fekete-piros egeret a mutatóujja hegyével, aztán visszaindult az irodájába.

Boka R. ügynök irodájának ajtaja felé sandított. Nyomta a lelkét a Nemecsektől kapott, napok óta őrzött kérés, miszerint vizsgálják át a Zöld Macska lépcsőit. Legszívesebben maga ment volna oda, hogy puszta kézzel feszegesse szét a fa deszkalapokat, de nem kockáztathatta, hogy tönkre tesz egy tetthelyet. R. ügynöktől ilyet kérni azonban nem volt veszélytelen. Boka várt, amíg lehetett, de Nemecsek minden nap megkérdezte, Boka intézkedett-e már, és a szeme könyörgően csillogott.

Boka megpróbálta félresöpörni minden félelmét, nagy lendülettel felsétált a lépcsőn, és bekopogott R. ügynök irodájának ajtaján. Miután belépett, R. ügynököt a szoba végében álló könyvespolc mellett találta. Éppen egy könyvet csúsztatott a helyére, majd Boka felé fordult.

– Jó is, hogy jön, Boka. Beszélnünk kellene Nemecsekről.

Boka szíve a gyomrába döccent.

– Igen, uram?

– Üljön csak le – mutatott R. ügynök a székre és Boka szó nélkül engedelmeskedett. R. ügynök szintén helyet foglalt az íróasztal másik végén.

Boka tekintete végigsuhant az asztalon, de nem látott semmi szokatlant. Amikor a férfira nézett, összeszorult a torka. Tudta, hogy a férfi miről fog beszélni: Nemecsek titkos küldetéséről.

Boka óvatosan méregette az öreget. Lehetséges, hogy valóban R. ügynök van minden mögött? A kiképzője, a mentora, aki ott állt mellette az elmúlt hat év megpróbáltatásai alatt. R. ügynök mindig is támogatta. Amikor Boka a húgai eltűnése után a saját szakállára nyomozni kezdett, R. ügynök, aki akkor még a rendőrségnél dolgozott, bátorította. Boka így került be a programba, így lett magánnyomozó és ügynök is. R. ügynök még ösztöndíjat is kerített neki.

Boka fejében rengeteg kérdés zúgott és kavargott.

R. ügynök megköszörülte a torkát. A hang visszarántotta Bokát a jelenbe.

– Utasítást kaptunk az évek óta kötelező, mégis sosem kivett nyári szabadságunk felhasználására. – Boka megütközve bámult R. ügynökre. A férfi folytatta. – Azt javasolták, az egész iroda tartson kéthetes szünetet. Nemecseknek a jövőheti kórházból való távozása után egyébként is pihenésre lenne szüksége, így arra gondoltam, időzíthetnénk a szabadság kezdetét jövő hétfőre, augusztus ötödikére.

Boka zsigerei zsibbadtan tekergőztek a belsőjében.

– És mi lesz, ha ezidő alatt új ügyet kapunk?

– Ha sürgős, átküldhetjük a Vörös utcába, a többi pedig várhat két hetet.

– Nem tudom, uram...

– Odafentről ezt szorgalmazzák felém. Paulits ügynök sorban minden egyes részleget pihenőidőre szeretne küldeni. Elkészült egy új kutatás, azzal az eredménnyel, hogy az évi kötelezően kivett két hét szabadság meglendíti a munkamorált. Mi eddig mindig kihagytuk ezt, pedig az ügynökségnek saját nyaralója van a görög tengerparton.

Boka hallgatott. Az olyan embereknek, akiknek nem a munka volt az egyetlen fontos dolog az életükben, biztosan segített a pihenés. De rá két hét dögunalom várt. Kivéve, ha közösen mennek nyaralni. A gondolatra megmoccant a belsejében a vágy. Boka képzelete meglendült, és már látta maga előtt, ahogy Nemecsek térdig gázol a tengerparton a vízbe, kéklő szemében vidámság táncol, ahogy hátra nevet Bokára és hófehér bőrén világítanak a szeplők.

Boka megköszörülte a torkát.

– Ha ez az utasítás, természetesen betartjuk. De ha jól értelmezem, akkor még a következő hétben maradunk.

– Így van. – R. ügynök olyan nyílt és őszinte tekintettel nézett rá, hogy Boka megint képtelen volt elhinni, hogy a mentora képes lenne bármi törvénybe ütköző dolgot tenni.

Boka mérlegelt. Eszébe jutott a levél, amiről teljesen megfeledkezett a Horáczky ügy hajrájában. „Ne bízz senkiben, még önmagadban sem.” Megpróbálta összeszedni a gondolatait. A megválaszolatlan kérdések döngő darázsrajként kavarogtak a fejében. Vajon miért lett olyan fontos most hirtelen kivenni a szabadságot? Boka Nemecsekre gondolt. Vajon mit tenne a társa a helyében? Úgy döntött, kockázatot vállal.

– Uram, ez esetben szeretném, ha a Zöld Macskát újra átvizsgálnánk – kezdte óvatosan.

– Mégis miért? A nyomozók átnézték a tetthelyet és nem találtak semmit. – R. ügynök hangja nyugodtan csengett.

– Nemecsek szeretné, uram. Azt hiszem, jobban érezné magát tőle. Azt kérte, én magam is legyek jelen, amikor mindent újra átvizsgálunk.
R. ügynök pár pillanatig hallgatott, majd bólintott.

– Kezdjen ott holnap reggel. Kiküldök egy nyömrögzítő csapatot reggel nyolcra, rendben?

– Köszönöm, uram.

– Ugyan, hiszen egyikünk sem szeretné, ha a remek N. ügynök ne tudna teljes lelki nyugalommal visszatérni közénk.

R. ügynök mosolya őszintének tűnt, de Boka nem mert hinni neki. Azért ő is viszonozta a gesztust.

Boka visszafelé az irodájába azt remélte, nem találnak semmit, és akkor a két hetes nyaraláson elfelejthetik az egész ügyet.

*

Aznap este Boka alig köszönt el Nemecsektől, amikor telefonhívást kapott. Boros nyomozó azt kérdezte, lenne-e kedve Bokának csatlakozni a holnap reggeli kihallgatáshoz, mert Horváth Gyula magához tért. Boka nemet mondott, aztán autóba pattant, és a kórházhoz hajtott. Beszélnie kellett Horváth Gyulával még a többiek előtt, teljesen egyedül.

A kórházszoba ajtaja előtt nem volt őr. Boka kifújta a benntartott levegőt. Tartott tőle, hogy nem sikerül majd bejutnia a férfihoz, de ahogy közelebb lépdelt az ajtóhoz, felbuzgott benne a magabiztosság.

A szobában félhomály derengett. Az ágyban fekvő alak moccanatlanul bámult a plafonra, még csak nem is pislogott. Tüdejéből szaggatott hangon szakadt ki a levegő. Boka megborzongott.

– Emlékszik rám? – Boka léptei halkan koppantak a kőpadlón, ahogy Horváth Gyula ágya mellé sétált. – Majdnem megölte a társamat.

Horváth Gyula továbbra is a plafont nézte. Boka a férfi arcának vonásait vizsgálta. A férfi állkapcsa lila és zöld foltokkal volt tele. Boka folytatta.

– Azt mondták, holnap kihallgatják, de szerettem volna előtte beszélni magával. A társamnak van egy ötlete... azt javasolja, nézzük meg a Zöld Macska lépcsőjét.

Horváth Gyula keze megrezzent. Boka megkapta a választ.

Nagy volt a kísértés, hogy megkérdezze a férfit a húgairól, de elvetette az ötletet. Félt. Mi lesz vele, ha tényleg kiderül, hogy megölték őket? És mi lesz az apjával, ha kiderül, hogy Bokán kívül mindenkit elveszített?

Boka végül szó nélkül fordult meg, és sétált az ajtóhoz, de ekkor Horváth Gyula rekedt, sípoló hangja megtörte a csendet.

– Sok sikert, Nyomozó úr. Csak nehogy olyat találj, amire a legvadabb rémálmaidban sem számítasz.

Boka megpördült, de Horváth Gyula ugyanúgy a plafont bámulta.

– Ezt hogy érti? – lépett vissza mellé Boka. – Ha elmondja, segíthetek.

De Horváth Gyula már nem szólalt meg többet, mozdulatlanul, pislogás nélkül bámulta a hófehér mennyezetet.

Boka feladta és kilépett az ajtón. Félelem szorongatta a mellkasát, és azt súgta, rossz ötlet volt egyedül meglátogatnia a férfit. Most már mindegy, legalább a választ megkapta. Időközben az ajtó elé került egy hadnagy, aki csodálkozva bámult a kilépő Bokára.

– További szép estét – bólintott Boka, majd elsétált a folyóson.

*

Boka vezetés közben Nemecseken gondolkodott. Amikor tegnap este elmondta neki, hogy végre megkapta az engedélyt a Zöld Macska átnézésére, Nemecsek könyörögött, hogy hadd legyen ott a helyszínen. Boka természetesen visszautasította. A kék szemek csillogtak a dühtől, Nemecsek lebiggyesztette az ajkát, és Bokát hirtelen elkapta a vágy, hogy megcsókolja.

Boka befordult a Corvinnál és közben a közös nyaraláson rágódott. Azzal győzködte magát, hogy az ügynökség félévente kötelező csapatépítését egyébként sem tartották meg. Ez tökéletes alkalom lehetne, már persze, ha a többiek is akarják.

Amikor leparkolt az Üllői út árnyas fái alatt, azt remélte, hogy R. ügynök majd egy rendőrségi nyomrögzítő egységet küld mellé. Amikor meglátta a csapatot, majdnem elejtette a nehéz, fekete sporttáskát, amit a csomagtartóból szedett elő. A Zöld Macska előtt azonban Áts és a két Pásztor testvér állt. Áts Feri éppen telefonált, a Pásztorok zsebre tett kézzel az épület falának dőlve cigiztek.

Boka felsóhajtott. Nem értette R. ügynököt. Miért nem a képzetlenebb rendőr kollégákat intézte mellé a feladatra? Vagy pont azt reméli, hogy összeugranak Átscsal és a közös munka sikertelen lesz?

– Szervusz, Boka – bólintott Áts, aki azonnal megszakította a hívást, amint meglátta a közeledő Bokát.

A két Pásztor szinkronban lökte el magát a faltól. Feszültség vibrált a levegőben. Boka nem akart bajt, szeretett volna minél hamarabb túl lenni az egészen, hogy aztán beugorhasson Nemecsekhez a kórházba a hírekkel.

A Zöld Macska ajtaja nyikorogva tárult fel. Talpuk alatt dübörgött a lépcső, ahogyan egymás után lesorjáztak a pincehelyiségbe. A Pásztorok lepakolták a táskákat a pultra, gumikesztyűs kezük derengett a sápadt lámpák fényében.

– Mit keresünk? – kérdezte komolyan Áts.

– Nézzük meg a lépcsőt.

– A lépcsőt? – kérdezett vissza a nagyobbik Pásztor.

– Igen. Nemecsek szerint Horváth Gyula a lépcsőre tett utalást.

Boka tegnap éjjel átböngészte a Zöld Macskáról készült régi felvételeket, amiket Kolnay szerzett meg. Hét évvel ezelőtt még egy fém csigalépcső vezetett az emeletre, amit azóta lecseréltek.

– A lépcsőt vizsgálták már korábban?

Áts tekintete izgatottan csillogott a félhomályban.

– Nem és Nemecsek sem említette ezt a vallomásában. – Csend feszült közéjük. Boka Átsot figyelte, aki óvatosan bólintott. Boka folytatta. – Nemecsek azt kérte, bontsuk szét.

A fiatalabbik Pásztor felhördült.

– Van erre engedélyünk? A lépcső felbontása kívül esik az előír...

– Csak csináljuk – mondta Áts, és Boka hálás volt neki.  Megint Áts Ferenc adósává vált.

A Pásztor fiúk erősek voltak, a lépcsősor tetején meglazult harmadik foknál csavarozták ki az első deszkát, aztán szépen sorban haladtak lefelé. A lépcsőfokok alatt hevenyészett módon öntött betonréteget találtak. Szótlanul dolgoztak és minden fokkal lejjebb érve Bokában egyre gyűlt a feszültség.

Még mielőtt az összes léc a falnak támasztva sorakozott volna, Boka tudta, hogy Nemecseknek igaza volt. A rosszul, utólag beöntött beton alól több helyen is egy sárga, műanyag zsák széle lógott elő. Valaminek lennie kellett benne.

Áts Boka mellett állva előkereste az egyik táskából a kamerát, és miután a Pásztorok végeztek, végigfényképezte a kibontott lépcsőt és az ott talált betontömböt.

– Szedjétek szét a betont – fordult Boka a Pásztorokhoz.

Áts Feri lerakta a kamerát az asztalra, és felé fordult.

– Boka, mit szólnál hozzá, ha bemennék a Grundra és közölném Csónakossal, hogy fénymásoljon le nekem kétszáz oldalt? – Boka Áts Ferire bámult. Áts folytatta. – Csak azért mondom, mert örülnék, ha nem ugráltatnád a fiúkat.

A Pásztorok összemosolyogtak.

– Bocsánat – sóhajtott Boka.

Áts bólintott, majd a Pásztorok felé fordult.

– Ettől függetlenül igaza van, szedjük szét a betont.

– De mivel? Nincsen felszerelésünk!

Az idősebbik Pásztor a szétbontott lépcsőt bámulta kétségbeesetten.
Boka kicipzározta a táskát, amit magával hozott. Véső, kalapács, fúró, minden falbontáshoz szükséges szerszám ott volt benne.

– Hű, valaki készült.

Az idősebbik Pásztor kézbe kapta az egyik vésőt, meg a nagyobbik kalapácsot és nekiesett a munkának. Az öccse követte, aztán beszállt Boka és Áts is.

Negyvenkilenc percnyi szótlan kopácsolás múlva a zsák ott feküdt a terem közepén. A citromsárga vastag nejlonon még foltokban ott ült a beton. Bokát, Áts Ferit és a Pásztorokat is fehér por borította, ami ráragadt a bőrükre és a hajukra.

Áts a kibontott zsákot is lefényképezte. Boka eközben betelefonált a Grundra egy rendőrségi nyomrögzítő csapatért, és külön igazságügyi szakértőt is kért. Nem akart hibát véteni, nehogy ezen bukjon meg Horváth Gyula életfogytiglani börtönbüntetése.

Harminckettő perc múlva leengedtek egy létrát, lemásztak a rendőrök és Boka végignézte, ahogy a citromsárga zsákban megtalálják Horáczky Emília meztelen holttestét.

– Valamilyen formában tartósíthatta, mert a tetem nagyon jó állapotban van – mondta a helyszínelő orvos. – De ennél többet itt nem tudok mondani. Majd Dr. Brúnó megnézi a boncolásnál.

Boka bólintott. A zsákból kilógott Emília hosszú haja, és Boka gyomra öklömnyire zsugorodott a fiatal lány testét látva.

Boka végignézte, ahogyan a zsákból Emíliát a hófehér vászonra fektették, majd fekete zsákba helyezték, hogy beküldhessék Dr. Brúnónak, a boncorvosnak. Boka felmászott a létrán Emília holtteste után, beült az autóba és a kórházba hajtott. Jelen akart lenni a boncolásnál.

*

Boka mellett a folyosón állva ott várakozott Boros és Nagy nyomozó is, és mindkettőjük dühösnek látszott. Boka meg is értette a haragjukat, ő sem örülne, ha az évek óta álló nyomozásában más aratná le a babérokat. Kivéve a húga esetét, ott azt remélte, élve megtalálják őket, de a Horáczky lány halála arra utalt, Anna és Dóri már nincsenek életben. Boka nem akart gondolkodni.

Dr. Brúnó délután négykor kezdett neki a boncolásnak. Boka őt kedvelte a legkevésbé a rendőrségi boncnokok közül. Olyan volt, mint egy nagy medve, harsány, nagydarab és szőrös is, így Boka azt képzelte, hogy az orvos durván bánik a hullákkal is.

De Boka meglepődött, mert Dr. Brúnó mozdultai határozottak és erősek voltak, de egyáltalán nem durvák. Lényéből sütött a törődés és Boka szíve összefacsarodott a gondolatra, hogy Emília végre jó kezekben van. Dr. Brúnó mozdulatai mentén zizegett a védőköpeny, és Boka hálát adott, amiért Nemecsek nincsen itt mellette. Ehelyett ott állt Boros és Nagy rendőrnyomozó, akik szótlanul meredtek az előttük fekvő fiatal lány holttestére.

– Először a testüregek átvizsgálását kezdem meg – szólt Dr. Brúnó, az asszisztense pedig a kezébe adott egy hosszú fém csipeszt. Brúnó kitátotta Emília száját és először a kék gumikesztyűs ujjával simította körbe a szájüregét, majd a csipesszel a lány torkába nyúlt. – Itt van valami.

Boros őrnagy előre lépett, Boka válla megfeszült.

Dr. Brúnó egy átlátszó nejlontasakot húzott elő Emília torkából, majd az egyik tiszta vesetálra rakta. Boka egyszerre mozdult a rendőrökkel. Boros őrnagy kapta fel leggyorsabban a tasakot és szedte ki a tartalmát.

Boka remegő gyomorral várta, hogy megtudja, mi van a hófehér papíron, amit Boros ügynök széthajtogatott.

„Emília. Visszaadlak. Elvettek tőlem. Most már tudom, nekem sincs maradásom, csak azt remélem, a másvilágon találkozhatunk.”

– Ennyi? – kérdezte Nagy nyomozó.
Boros őrnagy bólintott.

Boka kirontott a boncterem ajtaján és azonnal Kolnayt hívta. Három csengés után hallotta is a hangját a túloldalon.

– Jó, hogy hívsz, Boka, mert éppen a...

– Küldj azonnal egy egységet Horváth Gyulához a kórházba! És a kórházat is hívd fel. Azt hiszem, meg akarja magát ölni. Talán még nem késő.

Ebben a pillanatban lépett ki az ajtón Boros ügynök. Bokára bámult, aki lerakta a telefont és a folyosó hideg falának döntötte a fejét.

– Mi volt ez az egész, B. ügynök? Miért gondolja, hogy Horváth...

– Tegnap este beszéltem Horváth Gyulával. Említettem neki a lépcsőt.

– A picsába. Reggel, amikor még beszéltünk vele, rendben volt. A kérdéseinkre is nyugodtan válaszolt.

Boka a falhoz csapta az öklét.

– Hozzám nem szólt egy szót sem  – hazudott Boka.

Boros ügynök szitkozódva feltépte a boncterem ajtaját és berontott a műtőbe. Pár pillanat múlva újra megjelent, letépte magáról a köpenyt és Bokához fordult.

– Ha elcseszte nekünk az ügyet, ha Horváth.... tudni fognak róla a felettesei.

Boka bólintott. Boros elviharzott, a nyomában Nagy nyomozó loholt. Boka újra a falnak csapta az öklét. Ha Horváth bepánikolt és megölte magát...

De nem tudta befejezni a gondolatot, mert kinyílt a boncterem ajtaja és Dr. Brúnó asszisztense dugta ki rajta a fejét.

– Találtunk valamit, azt hiszem, ezt látnia kéne.

Boka berontott az ajtón. Dr. Brúnó éppen Emília lábai között matatott a csipesszel. Boka torkán felfutott a hányásíz, amikor meglátta, hogy Dr. Brúnó egy fekete nejlonnal fedett csomagot húz elő a lány hüvelyéből.
Boka remegve lépett a vesetálhoz. A fekete nejlonon vörös fehér nedvek csillogtak és Boka nem akart rágondolni, honnan származnak. Végigfutott a hátán a hideg, ha arra gondolt, hozzá kell érnie a csomaghoz, de kénytelen volt megtenni. Látni akarta, mi van benne.

A gumikesztyűje alatt zizegett a csomagolás, ahogyan felvágta egy a kezébe adott ollóval. A fekete nejlonból tizenkét pár fülbevaló potyogott hangos koppanással zacskóból a vesetálba. Bokának a tizenkettőből kettő fájdalmasan ismerős volt.

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek ezzel a nem túl békés, boldog fejezettel. 🎄🎁