Nemecsek Boros és Nagy rendőrtisztekkel szemben ült egy irodai tárgyalóban. Műanyagpohárban kapott kávét, összeismerkedett mindenkivel és fél óra múlva már rá is térhetett az esetre és az azzal kapcsolatosan végzett nyomozásukra. Legszívesebben elhadart volna mindent, de tartotta magát ahhoz, mit Boka kért, így nem hagyott ki semmit. A legelső perctől kezdve, onnan, hogy beléptek a Zöld Macskába, mindent elmesélt, ami az ügyhöz tartozott, saját benyomásokat és észrevételeket osztott meg, persze csak azokat, amiket a rendőröknek tudnia kellett.

A két férfi feszülten figyelte Nemecseket, Boros rendőrtiszt közben néha jegyzetelt, Nagy pedig kérdezett. Tizenhat éve voltak társak, és Nemecsek látta összehangolt gondolkodásukat és mozdulataikat. Évek múlva ő is ennyire egy hullámhosszon lesz Bokával?

Amikor a mobiltelefon megtalálásához ért, Boros szó nélkül ment lekérni a vizsgálat eredményét, de két perccel később egy apró fejrázással jelezte a társának, hogy még nincs meg a válasz. Nemecsek óvatosan fújta ki a tüdejébe szorult levegőt.

– Tegnap sikeresen lefolytattam egy telefonbeszélgetést Varga Nikolettel, akinek eszébe jutott néhány emlék Emília titokzatos csetpartnerével kapcsolatban – adta át az utolsó információkat is Nemecsek.

Az Emília mobilján talált ujjlenyomat tulajdonosáról nem mondott semmit. A nagy falióra az irodában fél tizenegyet mutatott. Nemecsek szeretett volna elköszönni, és az Üllői útra jutni, amíg még van ideje. Idegesen mozgatta a lábát az asztal alatt. A rendőrök végre szedelőzködni kezdtek, a letartóztatási parancs kiadatásáról vitáztak, Kolláricsék címét ellenőrizték, Nemecsek pedig szó nélkül surrant ki a teremből.

*

A rendőrség bizonyítékraktárának vastag, fém ajtaját nem volt könnyű kinyitni, Boka nagyokat szusszantott, amikor végre belépett a terembe. Ismerősen köszöntötte a látvány és a műanyag padló, a fém polcok és a papír dobozok szaga is fájó emlékeket mocorgatott meg benne. Boka legutóbb akkor járt itt, miután eltemették Gerébet. A terem hasonlóan nézett ki, mint az ő raktáruk az iroda mellett, csak ötször akkora volt.

Bokát erős karok fogták szoros ölelésbe. Árpi bácsi hiába volt már túl az ötvenen, semmit sem vesztett erejéből.

– János, örülök, hogy jöttél!

– Én is, Árpi bácsi – mosolygott Boka a férfira. Bízott benne, hogy Árpi bácsi tényleg megbízható. Tegnap este Boka felületesen beavatta az ügybe, amikor meghívta egy finom sörre a Finomítóba. Árpi bácsi pedig beleegyezett, hogy előkeresi számára a kért aktákat. És azt mondta, a biztonsági kamerák miatt sem kell aggódnia.

– Képzeld, János! Ma reggelre beérve az összes biztonsági kamera meghibásodott. Volt valami áramszünet az éjjel, ami összezavarta őket, micsoda furcsaság ez a modern technika – sóhajtozott és közben Boka elé tolta az előre kért aktákat.

– Elképesztő, és mit csinált az ügyben, Árpi bácsi? Jöttek már a karbantartók és nekiálltak megszerezni őket?

Boka, miközben kérdezett, a kezébe vette a legfelső mappát. Ez volt Horáczky Emília aktája. Olyan sokszor átnézte már a megbízójától, Horáczky Emiltől kapott jelentéseket, iratmásolatokat, hogy kívülről is meg tudta volna írni őket újra, ha elvesznek. Most két dolgot akart ellenőrizni, azt hogy van-e bármi különbség aközött két mappa között, ami nála és ami a rendőrségen volt, valamint hogy bárki kikérte-e az aktát vagy a tárgyi bizonyítékokat azóta, hogy Boka és Nemecsek megkapta az ügyet.

– Á, fiam. Tudod, hogy megy ez. Már telefonáltam a biztonsági cégnek, ahol azt mondták, nyolc és öt között kiküldenek valakit, aki ránéz. Egyelőre sehol senki.

– Értem, értem – bólogatott Boka. – És mondja csak Árpi bácsi, mi újság Erikával? Férjhez ment végre?

– Á, én már feladtam – legyintett Árpi bácsi. – Azt mondta, a mai világban önmegvalósítani kell először, hiába mondom neki, hogy a mi időnkben ez máshogy volt.

Miközben Árpi bácsival beszélgettek, Boka sorra ellenőrizte az adatokat.
A Horáczky mappában egyelten eltérést talált. A Zöld Macska tulajdonosának, Horváthnak egy hiányzó vallomását. Boka átolvasta kétszer is, de nem vett észre benne semmi különlegeset. Ha tapasztalatlan lett volna, akár azt is feltételezhette volna, hogy ez a vallomás véletlenül elkeveredett a Horáczky Emiltől kapott mappából. Nyomozó ösztöne, ami mostanában olyan rútul cserbenhagyta, azonban zsibongva jelezte, nem erről volt szó.

Az aktát egyszer kérték ki azóta, hogy Bokáék elvállalták az ügyet. Boka Árpi bácsi elé tolta a feljegyzést és megkopgatta az üres rubrikát a mutatóujjával, a kikérés dátuma szerepelt rajta, de a kikérő személy neve helyén egy kód volt látható: Z56E

Árpi bácsi éppen a felesége fantasztikus rakott káposztájáról áradozott, de közben egy üres cetlire felírta. „Ötös vagy annál nagyobb fokozatú nyomozó.” Boka négyes szintű volt. Összeugrottak a gyomrában a zsigerei, és görcsös örvénylésbe kezdtek. Boka nem akarta, hogy a nyomok a felsőbb körökbe vezessenek.

Mi a francba tenyereltek Nemecsekkel együtt?

Boka félretette az aktát és a húgai mappájáért nyúlt. Nem volt benne semmi változás és nem is kérte ki senki. Boka zsibongó szervei elkushadtak.

A nyaralási tervek témája közben Boka előkereste a mellényzsebében lapuló fehér papírt, nem azt, amit Áts adott neki, hanem egy másikat. Kolnaytól kapta, aki a rendőri adatbázist feltörve összegyűjtötte neki az összes emberrablási ügyet, ami kapcsolódhatott a húga esetéhez. Boka tátott szájjal leste az ügyeket, amikor megkapta a listát. Rácz ügynök Bokát öt hasonló ügyről tájékoztatta, Kolnay papírján azonban tizenhárom név szerepelt.

A cetlire felírta:

„Hátramehetek megnézni pár aktát, tényleg rosszak a kamerák?”

Árpi bácsi bólintott és folytatta a témát, hogy mennyit drágult a Balaton az utóbbi pár évben. Már ki sem mozdulnak a szőlőhegyről, pedig régebben az unokákkal minden nap kijártak a strandra.

Boka beleveszett a kutatásba, sorra nyitotta ki az aktákat és nyálazta át őket. Néha egy-egy lapot ki is fényképezett, végignézte a kikérést. Mindegyiknél szerepelt ugyanaz a kód. Boka félelme egyre erősebben szorongatta a mellkasát.

Miután végzett, visszasétált Árpi bácsi mellé, de alig ült le és fújta ki magát, kopogás hallatszott. Boka riadtan pillantott a férfire, aki megrázta a fejét, komótos mozdulatokkal felkászálódott a székről, a markába gyűrte a cetliket és az ajtóhoz lépett.

– Jó napot! Az Őrszem Bt.-től jöttünk ellenőrizni a kamerákat.

Boka felsóhajtott. Kezdte elhinni, hogy megúszta és feltűnés nélkül maradhat a látogatása.

Az órájára nézett. Fél tizenkettő. Nemecsek nem kereste, pedig azt beszélték meg, ha végez, felhívja Bokát. A telefonja nem csengett. Árpi bácsi a karbantartóval egyezkedett, aki éppen arról beszélt, mindegyik kamerának elvágták valamivel a vezetékét.

– Ez csak valami csíny lehet – somolygott Árpi bácsi Bokára. – Mész, János? – kérdezte, amikor látta, hogy Boka feláll a székről.

– Igen, Árpi bácsi, meg kell keresnem a társam, aki éppen jelentést tesz odafent.

– Rendben, örülök, hogy benéztél – ölelte át Árpi bácsi, majd közben a hátára csapott párszor Bokának.
Boka megdermedve figyelte a gyors morzekód jeleket érintések formájában. Rövid hosszú rövid rövid hosszú hosszú rövid hosszú rövid hosszú hosszú rövid rövid. Árpi bácsinak nem volt ideje szünetet hagyni a betűk között, így Boka tudta, el fog tartani egy darabig, mire megfejti. De ez is több volt, mint a semmi. De vajon miért nem írta le Árpi bácsi egy postitre mindazt, amit el akart mondani.

Boka amikor kilépett, a telefonja jegyzettömbjébe felírta a kódot. Még szerencse, hogy a kiképzésen volt hasonló morzekód memorizálás, így remélhetőleg nem zavarta össze a kódot. De most nem tudott foglalkozni vele, inkább felhívta Nemecseket. A mobil kicsengett, de a társa nem vette fel.

Boka karján és tarkóján égnek meredt a szőr. Nyomozói ösztöne egyértelműen feléledt és azt súgta neki, Nemecsek éppen valami nagy hülyeséget csinál. Felrohant az alagsorból, percekig toporgott a lift előtt, aztán inkább a lépcsőn szaladt fel a negyedik emeletre, ahol a nyüzsgésben Nemecseknek nyomát sem látta.

– Bocsánat, Boros és Nagy... – állított meg egy szőke rendőrnőt Boka.
– Helyszínre mentek, a hat éve álló nyomozásukban most lett előrelépés.

– És a magánnyomozó, aki jelentést tett nekik? – kérdezte Boka egyre gyűlő rettegéssel a rendőrnőt.

– Úgy egy órája lelépett.

Boka megköszönte, kirohant az ajtón, és miközben futva ledöccent a lépcsőfokokon, magát szidta. Hogy lehetett ekkora hülye, hogy megmutatta az ujjlenyomat-vizsgálat eredményét Nemecseknek? Gondolhatta volna, hogy ha látja, nem fog tudni távol maradni. Túlságosan is belevonta magát az ügybe.

Nem szabadott volna rábízni, hogy egyedül tegyen jelentést. Árpi bácsival később is beszélhetett volna. Ha Nemecsek is meghal, az csakis az ő hibája lesz!

*

Nemecsek idegesen téblábolt a Zöld Macska pincehelyiségének közepén. Útközben felhívta a hely tulajdonosát, Horváth Gyulát, aki azt mondta, éppen ráér, szívesen a rendelkezésére bocsájtja a helyet egy újabb helyszíni szemle idejére.

Nemecsek gyomrában kavargott az izgalom. Most, hogy újra ott volt, ahonnan a nyomozás indult, elfogta a bizonytalanság. Ahogyan körbenézett a fehérre meszelt falakon, a leplekkel leborított bútorokon, a várakozásteljes arccal őt méregető Horváth Gyulán, úgy érezte, hatalmas ostobaságot csinált, hogy idejött egyedül. De már nem volt visszaút. Nem hibázhat el semmit, mert ha sikerrel jár, Boka biztos, hogy végre teljes értékű társaként kezeli majd, elfelejti Gerébet és olyan nagy összhang lesz köztük, mint Boros és Nagy nyomozók között. Vagy még nagyobb, bizsergett végig rajta a reménykedés.

Horváth Gyula ott állt mellette és vizslató szemmel figyelte Nemecseket, aki mindent újra tüzetesen megvizsgált. Fogalma sem volt, mit mondjon vagy mit tegyen, de a szeme előtt ott lebegett a cél, tudta, miért jött ide. Mindenképpen le fogja tartoztatni a férfit, aki Emília eltűnéséért felelős.

– Hol hagyta a társát? – kérdezte Horváth Gyula, még mielőtt Nemecsek bármit is kérdezhetett volna.

– Különváltunk, más elintéznivalója akadt – válaszolta röviden Nemecsek. – Elmesélné nekem még egyszer, mi történt Emília eltűnésének estéjén? Ön hol volt az idő alatt, amíg az emberrablás történt?

– A helyemen, éppen bezáráshoz készültünk, már minden vendég elhagyta a helyet. Elmondtam mindezt a legutóbb is.

Nemecsek bólintott.

– Mit gondolt Emíliáról, amikor látta?

– Természetesen azt, hogy ilyen fiatalon milyen felelőtlen, hogy éjszaka kint mászkál a városban a barátaival. Bármikor megtörténhet a baj.

Nemecsek hümmögött. Ki kellett ugrasztania a nyulat a bokorból.

– Akkor látta őt először? Sosem járt itt azelőtt?

Horváth Gyula elhúzta a száját.

– De, korábban is járt már nálunk párszor a barátaival.

Nemecsek körbejárta a pultot és közben tovább kérdezett úgy, hogy nem nézett Horváthra.

– Azt nem gondolta esetleg, hogy mennyire szép, jó lenne esetleg megsimítani, hozzáérni, vagy például...

– Mire céloz? – Horváth Gyula nem háborodott fel a feltételezés miatt, nyugodt hangjára Nemecsek hátán felállt a szőr. Nem talált a férfin fogást, mégis úgy döntött, itt az idő.

– Megtaláltuk Horáczky Emília mobilját eldobva a Duna parton, és a maga ujjlenyomata volt rajta – mondta Nemecsek, mindent kockára téve. Továbbsétált, így szembekerült a férfivel, csak a pult állt közéjük. Dübörgő szívvel várta a választ. Megpróbált a legkevésbé sem ellenségesnek látszani, hogy a férfi nehogy menekülőre fogja. Nemecsek ahogy látta az arcán átfutó őszinte félelmet, arra gondolt, még az is lehet, hogy ártatlan.

– Ez tévedés lesz – mondta Horváth. Elhátrált az egyik letakart asztalig, kezét zsebre dugta és idegesen kotorászott benne. Pénzérmék és kulcsok csörrentek össze. Nemecsek figyelte a férfi minden mozdulatát. Most jött rá, hogy túl messze van tőle. Ráadásul azt is tudta már, hogy amatőr hiba volt a fegyverét a bokájára csatolnia, az övén lógva egyből a keze ügyében lenne. Megremegett, de magabiztosnak kellett látszania.

– Az elemzés nagyon ritka esetben téved. Úgy gondolom, hogy magának köze van Horáczky Emília eltűnéséhez. Ha most beszélni kezd, még lehet, hogy megoldhatjuk, hogy megússza, biztos vagyok benne...

Horváth a korához képest fürgén mozdult, megragadta a háta mögött álló asztalt letakaró fehér leplet, áthajította a pulton és Nemecsek fejére dobta az anyagot. Nemecsek orrát betöltötte a porszag. A tőle telhető leggyorsabban próbált megszabadulni a lepeltől. Hallotta a férfi közeledő lépteit, ahogyan megkerüli a pultot. Mire végre kihámozta magát a lepelből, Horváth Gyula ott termett mellette, a falnak lökte, ujjait Nemecsek torkára kulcsolta.

Nemecsek tüdejéből riasztó gyorsasággal fogyott a levegő. A torka égett, összefolyt szeme előtt a világ, és úgy érezte, a bőre átlyukad, olyan erővel mélyedtek a nyakába Horváth Gyula erős ujjai. Nemecsek a legegyszerűbb trükkhöz folyamodott, amit Csele a legelső órán tanított: teljes erejéből felrúgta a térdét.

Horváth Gyula felkiáltott, szorítása enyhült, Nemecsek nagy és fájdalmas kortyokban itta a levegőt, és közben a fegyveréért mozdult. Horváth Gyula ekkor öklelt a gyomrába. Nemecsek esés közben magával rántotta a férfit, így mindketten elvágódtak a földön.
Nemecsek fülében dobogott a szíve, gondolatai helyét kitöltötte az adrenalin által irányított elemi ösztön. Védd magad! A padló koszos porában megpróbált Horváth Gyula fölé kerekedni, de a férfi gyors és szívós volt. Ütések záporoztak rá, térd vágódott a bordái közé, és ököl csattant az állkapcsán. Nemecsek kezdett kifáradni, neki csak minden második ütése ért célt. Csípős, sós izzadság csorgott a szemébe.

A fegyvere a dulakodás közben kiesett a tokból és messzire gurult a padlón, be egészen a pult alá. Nemecsek háromszor próbált meg utána iramodni, de Horváth Gyula minden egyszer kigáncsolta a lábát.

– Tetszik a kergetőzés, fiacskám? – vicsorogta felé a férfi, amikor a pillanatnyi tűzszünetben mindketten feltápászkodtak és zihálva meredtek egymára. Nemecseknek nem volt ereje beszélni, inkább előre ugrott és megiramodott a pincefeljáró felé.

Horváth még azelőtt elkapta Nemecsek bokáját, hogy felért volna a lépcső tetejére. Szorosan rákulcsolta mindkét kezét és megrántotta. Nemecsek hason csúszva bucskázott le a lépcsőről, Horváth Gyulát is magával rántva a lépcső aljába a hideg betonpadlóra.

Nemecseknek zúgott a feje, irtózatosan fájt az oldala, a térde és a könyöke is, ahogy a csigalépcsőn legurulva nekiütődött a fokoknak. Horváth Gyula fölé hajolt, és recsegő hangon Nemecsek képébe zihált.

– Meguntam a fogócskát.

Nemecsek meglepődött a furcsa nyomásra, amit a gyomránál érzett. Ahogy lenézett a hasából kiálló fekete markolatra, egyszerre végigsöpört rajta a fájdalom. Oldalra bucskázott, a fejét a legalsó lépcsőfokba ütötte. Elsötétült előtte a világ.

*

Az autóban kibírhatatlanná nőtt a hőség, Boka szája kiszáradt, amint bevetette magát az ülésre. Miközben gázt adott, felhívta a külön rendőrségi vonalat, amin a magánnyomozók kérhettek segítséget. Azt ígérték, küldenek valakit, amint tudnak. Boka tudta, ez mit jelent.

Miközben kikanyarodott a parkolóházból, felhívta inkább Csónakost.

– Üllői út 95, gyertek, Nemecsek bajban van – ennyit mondott, aztán a telefon kinyomásával sem törődött. A Hungária Körúton nagy volt a forgalom, Boka idegesen dobolt ujjaival a kormányon, miközben arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson. Fél óra alatt Nemecsekkel bármi megtörténhet!

Boka tüdejéből kiszorult a forró levegő a gondolatra, hogy Nemecseket is elveszíti, mit Gerébet. Geréb emléke még mindig ott ült a nyakában, cipelte magával, de Nemecsek néha képes volt elfeledtetni vele a kilátástalan életét. Néha jól szórakozott, mint mikor filmet néztek a moziban, vagy sorozatot a kanapéján, vagy amikor kiképezték Nemecseket, aki napról napra ügyesebb lett, öröm volt látni szemében a büszke csillogást, amikor megkapta a fegyverét. A kihallgatások során is Nemecseket figyelte, hogy milyen profin helytáll, és az az ölelés! Nem beszélték meg azóta sem, de Boka nem tudta kiverni a fejéből Nemecsek hozzá simuló mellkasát, nyárillatú szőke haját.

Boka néha elhitte, hogy boldog is lehet.

Megrázta magát és kikerült egy totojázó piros Fordot, aztán a maximum megengedett sebességgel áthajtott a zöldön. Ha tudná, hogy senkinek nem esik bántódása, jelzés nélkül menne át a piroson, de mi van, ha elüt egy babakocsis anyukát, vagy egy biciklist vagy bárkit. Nem veszélyeztethet emberéleteket.
Boka betartotta a szabályokat, és remélte, hogy a kiképzés, amit Nemecsek kapott, elég lesz a túléléshez és a társa kitart addig, amíg megérkeznek.

*

Nemecsek vállába fájdalom hasított, ahogy megpróbálta megmozdítani a karját. Egyszer tört már el a könyöke gyerekkorában, amikor leesett a mászókáról, akkor érzett hasonlóan kibírhatatlan fájdalmat. Még szerencse, hogy most ült, mert kifutott volna alóla a talaj. Minden sötét volt. Ahogyan sikerült fókuszálni az érzékeit, egyre több mindent érzett maga körül.

Enyhe füst szag. Csuklóján kötél szaladt körbe. A bokáját is a szék lábához rögzítettek, de az legalább nem fájt, csak elzsibbadt. Apró cseppek koppantak a háta mögött a poros földre. Dohszag kígyózott az orrába. A szeme egyre jobban hozzászokott a sötéthez, mégsem látott semmit. Homlokán alvadt vér húzta a bőrét. És valaki a háta mögött egyenletesen lélegzett.

Nemecsek gyomrából elviselhetetlen fájdalom sugárzott szét a testébe, alig tudott fókuszáltan gondolkodni, majdnem újra elragadta az ájulás. Tüdejéből hörögve áradt ki és be a levegő, valami nem volt rendben odabent. Megrázta a fejét, de a mozdulatra majdnem szétrepedt a koponyája. Aztán felkapcsolták a villanyt, és Nemecsek a szemébe tűző éles fénytől felkiáltott.

– Felébredtünk, madárkám? – lihegte a fülébe a hang, ami haloványan emlékeztette Horváth Gyulára, és most rekedten gurgulázott mögötte.
Nemecsek nem szólalt meg.

– Amikor először megláttalak a társaddal az épület előtt, sosem hittem volna, hogy idáig jutunk. Azt hittem, a ti irodátok is azok között lesz, akik egyszer megkeresnek, aztán feladják az egész ügyet a fenébe. Lebecsültelek, és ezért elnézést kérek. Megöregedtem már, elfelejtettem, hogy a legrusnyább hernyó gubója is rejthet csodaszép pillangót.

Nemecsek hátán végigfutott a borzongás. Horváth Gyula hangja rémületet gereblyézett az érzékeibe, minden porcikája megfeszült, amikor Nemecsek beszélni hallotta a férfit.

– Tudod, mi a legszebb, bogaram? Hogy fogalmatok sincsen, mibe tenyereltetek bele. Emília csak egy apró kitérő volt a többi lány között, akiket megbízásból kaptam. Olyan szép volt, gyakran járt ide, megrészegített a hatalom... Tudod, amikor már többször lehelik ki a kezed között csodaszép lányok a lelküket, azt hiszed, mindenre képes vagy. Nem tudtam ellenállni neki.

Nemecsek szédült, forgott vele a világ és a szék is, amihez hozzákötötték. Torkában felfelé nyomult a hányinger, de visszanyelte. Azt szajkózta magának, hogy figyelnie kell. Ha túléli, Horváth Gyula vallomását ő hallja először. Túl kell élnie! Ha még több lányról is szó van, túl kell élnie és megkeresni mindet. Meg kell oldania az ügyet, hogy Boka is büszke legyen rá és...

Boka... Boka már keresi, már jönnek, már biztosan tudja, hogy Nemecsek mekkora hülyeséget csinált.

– ... mert hallottam őket, amikor itt megtervezték a rablást. Egy vele egykorú fiúval üldögélt az asztalnál, megilletődötten szorongatták egymás kezét, még csak meg sem csókolták egymást, pedig úgy tűnt, végtelenül nagy a szerelem – Horváth Gyula ocsmány hangon röhögött fel. – Először arra gondoltam, hogy a fiút ölöm meg, de rájöttem, új fiúk jönnek majd, mások, akik Emíliát akarják majd. Haja illatát, combja puhaságát – Horváth Gyula hangja elfulladt. Megköszörülte a torkát és folytatta. – Túl sokat beszélek, még a végén elvérzel itt nekem, Nyomozó úr!

– Találjuk ki valamit – krákogta nehezen Nemecsek. Keserű, fémes, vérízű nyál ült a szájában.

– Tessék? Nem hallom, mit szeretnél.

Nemecsek megköszörülte a torkát, de ettől a gyomrába hasító fájdalom elszédítette és majdnem újra elveszítette az eszméletét. Pár nagy kortyban vett levegő után szólalt meg újra.

– Kitalálhatunk valamit. Ha megmutatja a többi lány és Emília holttestét, akkor talán...

Horváth Gyula hangos kacagása visszaverődött a pince falairól.

– Azt hiszed, bedőlök ennek? Ez csak a legócskább filmekben működik. Különben is, mondtam, megbízásból kaptam a munkát, megölnének, mielőtt beszélek.

– Akkor nekem, mondja el őket nekem.

– Mi értelme, te úgyis meghalsz?

A férfi ekkor Nemecsek elé sétált, kezében Nemecsek fegyverével, amit a mutatóujja körül forgatott. Nemecsek szemét csípték a könnyek, de elpislogta őket. Húznia kellett az időt, nem eshetett pánikba.

– Nem akarja elmondani valakinek? Biztosan remek munkát végzett. Én meghalok, úgyis magammal viszem a sírba a tudást, de végre elmesélhetné az egészet...

Horváth Gyula elgondolkodott, Nemecsek pedig egy hosszú pillanatra elfelejtkezett a fájdalmáról, olyan magasra szökött a vérében az adrenalin. Horváth szólásra nyitotta a száját.

– Mit szeretnél tudni? Emília apró halacska volt a tengerben. Szépen merült álomba, dobogó léptek ütötték neki a ritmust éveken át...

Nemecseknek eszébe jutott a legelső látogatása, amikor a lépcső tetején álló nagy tükörben meglátta Emília alakját egy furcsa pillanatra.

– Hogyan kapta el? – hörögte.

– Ó, nem volt nehéz. A limonádéjába kapott egy kis finomságot, amitől kezesbáránnyá változott. Szerintem azt hitte, az a nyápic fiúcska vagyok, egészen úgy tűnt, élvezi.

Nemecsek feje zúgott, ahogyan megpróbálta elfojtani a kitörni készülő hányingerét. Koncentrálj!

– Biztosan gyönyörű volt – susogta.

– Legkevésbé sem. Azt szeretem, ha küzdenem kell, egy rongybabával nem élvezet a játék. Sajnos Emília nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.

– De a többiek, ők biztosan... – kezdte mohón Nemecsek, de amint elfúlt a hangja, tudta, hogy elrontotta.

– Inkább a sírba viszem magammal a titkot a többi lányról. Most pedig, szalad az idő, Nyomozó úr, jobb lesz, ha felkészülsz – Horváth Gyula Nemecsekre szegezte a fegyvert. – Háromra meghúzom a ravaszt.

Nemecsek lehunyta a szemét. Hát vége, ennyi volt. Édesanyjára gondolt, aki tényleg jól látta, hogy nem okos dolog fegyverrel szaladgálni. Az Undergrund csapatát látta maga előtt, Csele szép arcát, Kolnayt, ahogy a szemüvegét az orrára tolja, Barabást, ahogy a szabályzatot magyarázza, R. ügynököt, aki utasította Bokát, hogy képezze ki. És Csónakost, az ideiglenes társát, ahogy a falnak dőlve nevet mellette a napsütésben...

– Egy.

Aztán Bokára gondolt, aki a második társát is el fogja veszíteni és soha nem teszi túl magát a veszteségen. Barna hajára gondolt, csillogó szemére az utcai lámpafényben, hosszúujjú ingjeire, a mozi fényeiben fürdő arcára, a kósza tincsére és a hangjára az éjszakai telefonálások után, meg arra az egyetlen, forró ölelésre.

– Kettő.

Nemecsek visszafogta a lélegzetét, megfeszítette a lábát, hogy háromkor elrúgja a székét a földről. Talán, ha hátra zuhan, túléli.

Fent, a bejárati ajtót berúgta valaki, dübörgő léptek hallatszottak a lépcsőről. Horváth Gyula meghúzta a ravaszt, pedig még nem járt háromnál. Nemecsek minden erejét latba vetette, hogy képes legyen elborulni a székkel, mielőtt eléri a golyó.

Nemecsek hátravágódott, feje ismét fájdalmasan koppant a betonpadlón. A lövés hangja fülsiketítően visszhangzott a pincehelyiség falai között. Csónakos felüvöltött, dulakodás zaja halasztódott, de Nemecsek nem látott semmit, zúgott körülötte a világ. Aztán rémesen nagy csend lett, és Boka odatérdelt a feje mellé.

– Ernő, Ernő, jól vagy?

Nemecsek nem tudott megszólalni. Úgy érezte, a világban nem maradt más, csak fájdalom. Felköhögött a földről a tüdejébe szökő portól. Mielőtt magával ragadta a fekete semmi, arra gondolt, milyen gyönyörű barna szeme van Bokának. Igazán szerencsésnek érezte magát, amiért Boka arca az utolsó, amit halála előtt láthat.

*

Nemecsek szemébe könnyek gyűltek a világosságtól, amikor felnézett. Kórházi ágyban feküdt. Orrába fertőtlenítőszag mászott a poros pince dohszaga után. A reggeli nap ragyogó sávokat vetített a padlóra, kettő nagy folt a takarójára esett. Nemecseket rázta a hideg a nyári harminc fokban.

Bokán állapodott meg a tekintete, aki az ágya mellett álló apró fotelban aludt összegömbölyödve, mint egy kismacska. Még mindig gyönyörű volt és Nemecsek arra gondolt, ő a legszerencsésebb ember a földön, hogy a majdnem halála utáni első dolog, akit lát, az a békésen alvó, csodaszép Boka.

Feldübörgött a szívverése, a fülében ütötte a ritmust, és ettől Nemecseknek megfájdult a feje, de nem vette le a szemét Bokáról. Csak nézte, és kiélvezte a fájdalmat, ami egy új, mélyebb és erősebb érzéshez tartozott.

Boka percek múlva kezdett ébredezni, először a hosszú szempillája rezzent meg, majd az arcába logó hajtincse alatt vakarta meg az orra tövét. Nemecseknek eszébe jutott az a nap, amikor levest vitt Bokának, és Boka elaludt mellette a kanapén. Mintha évekkel ezelőtt történt volna, pedig csak három hónap telt el.

Boka kinyitotta a szemét és Nemecsekre bámult.

– Felkeltél – ült fel azonnal, majd felugrott és Nemecsek mellé pattant. – Hogy érzed magad? Szólok a doktornőnek, hogy...

Nemecsek kinyúlt, és habár a mozdulattól minden porcikája úgy sajgott, mintha üveggel lett volna töltve a bőre alatt, megragadta Boka kezét.

– Még egy kicsit. Nem maradhatnánk így ketten?

Boka megtorpant. Lenézett a kezét fogó Nemecsek kezére, sápadt ujjakra a barna bőrön, majd bólintott és Nemecsek mellé ült az ágyra. Hallgattak. Nemecsek nem tudta, mire gondolhat Boka, de ő arra gondolt, hogy hálás ezekért az utolsó nyugodt pillanatokért. Ha Horváth Gyulának igaza volt, az életük csak még jobban fel fog fordulni ezután.

Örök hála dagdrivare-nek, aki segített rájönnöm, hogy a Bud Spencer filmekben látott akciójelenetek Nemecsek esetében nem működőképesek. Soha többet nem akarok verekedést írni! 😂