Nemecsek szobájában sötétség honolt. A nyári forróságnak hála az ablakot tárva hagyta, mégsem moccant még a függöny sem. Odakint a ferencvárosi utcát megvilágító lámpa fénye köröket rótt a sötétségbe. Nemecsek az ágyban feküdt, csend vette körül és tikkasztó meleg. Arra ébredt, hogy száraz a szája. A lassan gyógyuló bordatörése miatt minden egyes mozdulat sajgott, de legalább már képes volt gyógyszerek nélkül, fekve aludni.

Először csak megnedvesítette az ajkát, hátha elégnek bizonyul a saját nyála is, és vissza tud aludni, abba a néhol fájdalmas, néhol rémisztő álomba, amelyben újra és újra hasba szúrták. R. ügynök persze azonnal felajánlotta a terápiát, amit Nemecsek el is fogadott, de a tegnapi találkozó után mintha minden rosszabbá vált volna.

Az íróasztala mellett álló ősrégi szék halkan megreccsent. Nemecsek szerette ezt a hangot, otthonosnak érezte, mert eszébe jutott a gyerekkorában a nagy, fából készült, ódon szekrény, még a régi lakásban, a dédanyjáról maradt rájuk. Az a barnára lakkozott, nehéz kulccsal nyílódó szekrény minden este nagyokat recsegett, néha ez ringatta álomba Nemecseket. Amikor elköltöztek, nem hozták magukkal. Nemecseket keblére ölelte a nosztalgia. Az ébrenlét és álom határán arra gondolt, kisgyerek szeretne lenni, kisfiú, akinek a játék az élete, és nem kell a nagyok dolgába avatkoznia, nem kell halállal és gyilkossággal találkoznia, sem pedig késsel és fegyverekkel. Aztán eszébe jutott, hogy a kisfiúk nem szerelmesek. Fogalma sem volt, hogy ő szerelmes-e Bokába, csak azt akarta, hogy a társa boldog legyen, hogy biztonságban legyen és elfogadja őt egyenrangú félnek.

Az a két héttel ezelőtti nap, amikor Nemecsek az első kórházi ébredése után Boka kezét szorongatva aludt el, már réginek tűnt, az ágyában fekve mégis ez jutott eszébe. Az eltelt tizennégy napban annyi rengeteg látogatója volt, Nemecsek fel sem tudta mindegyiküket idézni.

Amikor a szúrás utáni első nap legközelebb felébredt, az édesanyja ült a fotelben, és a mellkasa előtt összefűzött karjából, szigorú kontyából Nemecsek azonnal tudta, hogy az anyja dühös rá. Gyorsan visszacsukta a szemét, de hiába.

- Örülök, hogy felébredtél, Ernő - sóhajtotta az édesanyja, aki az egész fotelt kitöltötte kerekded valójával.

- Szia, anya - nyögte fáradtan Nemecsek. Nem érzett magában elég erőt a kapuban álló vitához.

- Fáj valamid? Szóljak a doktornőnek?

- Nem kell. Minden oké.

- Akkor jó. - Nemecsekné sóhaja végigfutott a kórtermen. Teátrális mozdulattal kinézett az ablakon. Vékonyra préselt ajkait Nemecsek túl jól ismerte.

- Ne haragudj - kérte halkan, úgy mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

Az édesanyja megrázta a fejét, de nem nézett rá, továbbra is a függönyön túli világot vizslatta.

Nemecsek feljebb fészkelődött az ágyban, mire azonnal a gyomrába és a bordáiba vágott a fájdalom. Felszisszent. Nemecsekné erre végre felé fordult.

- Szúrt alhasi seb, három borda eltörése, egy megrepedt csukló, kificamodott könyökizület, agyrázkódás, varrt fejseb a homlokodon... több tucatnyi zúzódás. Miért, kisfiam, miért?

- Ez a munkám, anya.

- Bah - felelte Nemecsekné és újra a függöny felé kapta a fejét.

- Anya, kérlek, ne légy rám mérges, hiszen jól vagyok.

- Majdnem meghaltál, Ernő! Már eltemettük apádat! Amikor a társad telefonált, olyan rémült volt a hangja, biztos voltam benne, hogy te is... - Nemecsekné elsírta magát. Nemecsek szótlanul nézte a könnyeket, ahogy végigfolytak az arcán. Utoljára akkor látta sírni az anyját, amikor az apja temetését tartották. Azóta már eltelt majdnem tízenöt év. Nemecsek tehetetlennek érezte magát.

- Anyukám... - susogta bágyadtan. - Nem haltam meg, itt vagyok, élek, és elfogtunk egy bűnözőt. Legalábbis azt hiszem...

Nemecseken végigfutott a vágy, hogy azonnal megtudja, mi lett Horváth Gyula sorsa. De előtte meg kellett békítenie az édesanyját.

- Ha felépülsz, szeretném megbeszélni veled ezt az egészet - kezdte Nemecsek édesanyja. Szavait olyan óvatosan fogalmazta meg, mintha törött üvegszilánkokon járna. Nemecsek egyből gyanút fogott.

- Arra akarsz kérni, hogy lépjek ki? - dühösebben hangzott a hangja, mint szerette volna.

- Ha meggyógyultál...

- Anya, te ezt nem érted! - Nemecsek feljebb mozdult a párnák között. Most nem számított a fájdalom. Egy ilyen komoly témát nem lehetett félig fekve megbeszélni. - Mindig is valami érdekeset akartam kezdeni magammal. Szerinted miért hagytam ott az ITK-t? Fogalmam sem volt semmiről, de amikor a Szőke Marci bátyja bejött a gimiben az osztályba és olyanokat mondott, hogy az ITK mennyire szuper, mert olyan mobilt terveznek, amivel vakok tudnak telefonálni, akkor azt éreztem, ezt én is ki akarom próbálni. Aztán amikor felvettek, jöttem rá, hogy nem kapjuk meg első évben az ilyen projekteket, fizika, kémia, matek... semmit se tudtam egyikből sem. Nem voltam odavaló. De itt, itt úgy érzem, jó helyen vagyok. Amikor jelentkeztem arra a fura álláshirdetésre, nem hittem, hogy ide jutok, de szeretem ezt csinálni, és habár néha kicsit veszélyes...

- Kicsit veszélyes?

-... azért még imádom. És a többiek is mind szeretnek. Végre tartozom egy közösségbe, barátaim vannak és...

- ...sokra mész velük, ha közben leszúrnak!

- ...és ott van Boka, aki... - Nemecsek elhallgatott.

Nemecsekné felsóhajtott.

- Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogyan nézel rá, kisfiam.

- Nem tudom, miről beszélsz - nyikkant Nemecsek.

Nemecsekné lehunyta a szemét és a fejét ingatta. Nemecsek szívét szorongatta a fájdalom. Vajon az édesanyja most arra gondol, hogy bárcsak az ő fia is olyan lenne, mint bárki más?

- Én csak azt szeretném, ha gondolkodnál rajta, mert van más lehetőséged is.

- Nem akarok másik lehetőséget.

- De ez veszélyes, Ernő.

- Tudom.

- Megsérültél.

- Tudom, bárkivel megeshet, a legjobbakkal is.

- De te nem vagy a legjobb. - Ez fájt volna, ha nem lett volna igaz. - Most kezdtél nekik dolgozni, és máris...

Nemecsek megrázta a fejét, szőke haja a szemébe hullott.

- Mert hibát követtem el, meg kellett volna várnom Bokát, de... mindegy, nem fogok kilépni.

- Ernő.

- Sajnálom, anya. Ez az én életem, meg kell értened.

Nemecsekné újra a függöny felé fordult, és hallgatott. Nemecsek visszacsúszott a párnájára. Égett a szúrás helye a hasfala közepén, zúgott a feje, sajgott a bordája, fájt minden levegővétel. De hallgatott, mert imázsromboló lett volna most arra kérni az anyját, szóljon az orvosnak új fájdalomcsillapítóért. Így hát csendben tűrt, lehunyta a szemét és hallgatott, mígnem elsodorta az álom.

Amikor legközelebb felébredt, egyedül volt. A napfény sem sütött be az óriási ablakokon. Odakint bágyatagon ragyogott a délután. Az édesanyja már nem volt vele, mert délutáni műszakban dolgozott azon a héten.

17:23-at mutatott a telefonja, amikor Boka belépett az ajtón. Nemecsek megugrott, de egyből meg is bánta, megint hozzásimult a fájdalom és kiült a szája szegletébe.

- Hoztam fánkot - szedte elő Boka a háta mögül a dobozt. Nemecsek elmosolyodott.

Az ágyán ülve ették a színes cukormázzal borított vagy porcukorral meghintett fánkokat, és Boka elmesélte, hogy az egész Undergrund be akart hozzá jönni, de lebeszélte őket, hogy várjanak legalább holnapig. Aztán elmondta, hogy elkapták Horváth Gyulát, akit Csónakos és Csele elég rendesen elintézett, egyelőre kórházban ápolják - nem, nem ebben, egy másikban - és ha felébred, ki fogják hallgatni.

- Haragszol? - Nemesekből úgy buggyant elő a kérdés, mint elfertőződött sebből a genny.

Boka visszatette a dobozba a kezében tartott fánkot és féloldalasan Nemecsek felé fordult az ágyán ülve.

- Igen.

- Sajnálom - hajtotta le Nemecsek a fejét. A szőke fürtök a szemébe lógtak és eltakarták előle Bokát.

- De leginkább magamra haragszom.

- Tessék? - Nemecsek úgy kapta fel a fejét, hogy megreccsent belé a nyaka.

- Magamra haragszom, mert nem voltam veled őszinte. Ha elmondtam volna mindent, nem lennénk itt, nem szúrtak volna meg, és...

Boka arcán fájdalmas ráncokba szaladt az önvád.

- Hé, hé. Nem védhetsz meg mindenkit. Tudod, mindenki a saját hibáiból tanul.

Boka hallgatott. Nemecsek tudta, hogy ez nem volt elég, de fogalma sem volt, mit mondhatna még. A „Hé, én legalább élek, nem mint Geréb!" nem tűnt jó választásnak.

- Azért sajnálom, hogy hősködtem. Hülye voltam.

- Ebben egyetértünk. Én meg sajnálom, hogy nem mondtam el mindent részletesen.

Nemecsek Boka arcát fürkészte. Kisfiús mosolya most nem volt sehol, de a szemében csillogó barnaság miatt Nemecsek tudta, nem haragszik rá igazán. Ennyi elég volt, hogy feloldozást kapjon.

- Lehetne egy olyan megállapodást kötnünk, hogy mostantól nincs több titok?

- Lehetne. De nem mostantól.

- Miért?

- Mert itt a falnak is füle van. Majd ha felépültél, akkor elmondok mindent. Rendben?

Nemecsek sóhajtott. Beletörődött már, hogy Boka bogaraival kár harcolni. Most különben is örült, hogy ennyit elért.

- Rendben - bólintott.

Boka újra a kezébe fogta a fánkot és beleharapott. Mosoly kuporodott a szája szegletébe, arcán kiserkent a halovány, másnapi borosta. Nemecsek elkapta a tekintetét és beleharapott az epres fánkba. Ez volt a kedvence, mini vattacukor ült a tetején a rózsaszín mázba ragasztva.

Nemecsek hirtelen határozta el magát a fánk rágása közben. Talán ő lehetne az, aki elkezdi az őszinteséget. Még ha most hülyeségeket fog mondani, akkor is, mert mi van ha...

- Nem is figyelsz rám, épp azt kezdtem mondani, hogy még Áts Feri is... - dohogott mellette Boka, de nem volt valójában mérges.

- Sajnálom, csak... mielőtt a kórházban felébredtem, volt egy furcsa... izé, hát látomásom.

Boka felvont szemöldöke mögül nézett rá, miközben nyalta a porcukrot az ujjáról. Be kéne tiltani a fánkot, mert Nemecsek tüdejében Boka látványára bennrekedt a levegő és ez törött bordával rohadtul fájdalmas volt.

- Látomás?

- Álom? Nemtom, nevezd aminek szeretnéd.

- Oké - mondta óvatosan Boka. Kézfejét az ölébe ejtette, elfogyott róla a porcukor. Nemecsek a hosszú ujjaknak vallott.

- Horáczky Emília szerepelt benne, a Zöld Macska lépcsőjén ült. Ennyi.

- Ennyi? - Boka hangja furcsán szólt.

- Aha.

Boka nem beszélt. Udvarias csendje elárulta Nemecseknek, hogy komplett idiótának gondolja.

- Szerintem - kezdte Nemecsek óvatosan - át kéne kutatni újra a Zöld Macskát. Főleg a lépcsőre gondolok.

- Már mindent átnéztünk, többször is voltak kint nyomozók. Tegnap is végigfényképezte egy csapat a helyszínt az akciód után.

Nemecsek elvörösödött, de azért folytatta.

- Szedesd fel a lépcsőt! Kérlek! A legelső látogatásunkkor Horváth azt mondta, amikor megbotlottam ott, hogy ki kellene már cserélni. Vajon miért nem csinálták meg eddig?

- Mert bezárt a hely?

- Kérlek, Boka. Érzem, hogy lesz ott valami.

Boka elhúzta Nemecsek elől az üres fánkos dobozt, leszállt az ágyról és kidobta a kukába. A fehér műanyag tető hosszan billegett a csendben.

- Jó. Rendben, legyen. Megpróbálom elintézni.

- Még mielőtt Horváth Gyula kijön a kórházból?

Boka bólintott.

- Köszönöm.

- Vissza kell mennem, irtózatosan sok papírmunkát hagytál - mosolygott Boka. Megmosta a kezét a mosdóban, majd a fotel hátára dobott zakójáért nyúlt. Megtorpant a mozdulat közben. Nemecsek ismerte már annyira, hogy tudja, tétovázik.

- Figyelj, ha esetleg időközben megkeresne valaki, hogy...

Az ajtó kinyílt, Boka elhallgatott. R. ügynök, kezében egy virágmintás papírtáskával kukkantott be a nyíláson.

- Nem zavarok?

Nemecsek megrázta a fejét. Szívét elöntötte a hála, hogy R. ügynök személyesen jött be hozzá.

- Örülök, hogy itt találom, B. ügynök. Látom, indulni készül. Menjen nyugodtan.

Boka tétovázott.

- Rendben, uram. - Biccentett, majd magukra hagyta őket.

R. ügynök helyet foglalt a fotelban. Őszes hajában végigfuttatta az ujjait. Nemecsek eddig sosem látta tőle ezt a mozdulatot. Bordáiba mászott a sajgás, ahogy feljebb fészkelődött az ágyán.

- Örülök, hogy minden a legnagyobb rendben magával, kedves N. ügynök.

- Sajnálom a kavarodást, amit okoztam.

R. ügynök bólintott, hogy tudomásul vette, pár pillanatig hallgatott, majd felpattant és a kezében szorongatott táskát a Nemecsek ágya mellett álló éjjeliszekrényre tette.

- Hoztam egy kis gyümölcsöt, de nem is ez az érdekes, hanem ez. - R. ügynök úgy mosolygott, mint az éhes macska, aki végre megtalálja az órák óta űzött egeret a sarokban. Kezében egy világoszöld aktát tartott. Nemecsek nyelt egyet, tudta, mit jelent a világoszöld.

R. ügynök visszaült a fotelbe és fellapozta az aktát. A mappa teteje hangosan csattant a combján.

- Uram - kezdte Nemecsek -, nem igazán értem, mi történik. - R. ügynök becsukta az aktát és elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem. Nemecsek érezte a tekintetében a bátorítást, így folytatta. - Amit tettem az nem szabályellenes? Nem kellene büntetést kapnom?

- Valóban nem a legtökéletesebb professzióval lett kezelve az eset, ez igaz. De ez volt az első ügye, ahol ráadásául szabad kezet kapott, ahogyan B. ügynöktől hallottam, így nem róhatok fel semmilyen hibát. A feltételezett elkövetőt elkapták, olyan közel került az eset a megoldáshoz, mint előtte senki. Ez a maga érdeme.

Nemecsek elpirult a dicséretre. Azt gondolta, mindenki haragudni fog rá és kiabálnak vele vagy kirúgják. Na de hogy egy új ügyet kapjon, egy igazi, titkos küldetést, azt álmában sem hitte volna.

- Szeretne részt venni az első titkos akcióján?

- Persze - felelte gondolkodás nélkül.

R. ügynök bólintott.

- Természetesen csak azután, hogy felgyógyult. Egyetlen apró feladata lesz. Van egy négy éve megfigyelt emberkereskedő csoport, akik közé több ügynökünk is sikeresen beépült. A maga dolga csupán egy apró szállítmány kézbesítése. El kell vinnie egy csomagot egy címre, és közben mindent a lehető legrészletesebben megfigyelni. A részleteket megbeszéljük, amint készen áll visszatérni a munkába.

Nemecsek végtelen hálát érzett R. ügynök iránt. Végre valaki bízott benne, hitt a képességeiben. Nemecsek legszívesebben megölelte volna a főnökét, de ez a jelenlegi helyzetben lehetetlen volt, és amúgy is furcsán nézett volna ki.

Nemecsek meglepődött, amikor másnap reggel Boka már nyolckor, a látogatási idő kezdetén megjelent az ajtóban.

- Miért jött R. ügynök? - Boka hangja semlegesen hangzott, de a kérdés máris riadót fújt Nemecsek gondolatai között.

- Jobbulást kívánt.

Boka bólogatott. Egész testéből feszült fegyelem sugárzott. Nemecsek úgy döntött, nem mondd többet. Ráér akkor elmondani Bokának, hogy mire kérték fel, ha többet tud az ügyről. Különben is, Boka maga mondta, hogy itt a falnak is füle van.

Boka leült mellé az ágyra.
Nemecseken végigfutott a borzongás. Két hét múlva, a saját ágyban fekve is elpirult, ahogyan visszagondolt Bokára, aki annyira közel hajolt hozzá, hogy Nemecsek hátrarezzent előle.

- Nézd, Nemecsek... Szeretnélek megkérni, hogy ha esetleg R. ügynök megkeresne azzal, hogy fogadj el egy ügyet...

Nemecsek tüdejébe beszorult a levegő, forró tüskeként égette a torkát. Boka elhallgatott. Nyilván minden Nemecsek arcára volt írva.

- Én...

- Nemecsek? - Nemecsek lehunyta a szemét. Fogalma sem volt, mit csináljon most. Annyira nagyon vágyott egy igazi titkos küldetésre, de ha most Boka azt mondja, ez nem jó ötlet, az nyilván azt jelenti, valami gáz van. Nagy gáz, aminek a feléről sem tud, mert Boka nem avatta be korábban. - Elkéstem? - Boka elsuttogott kérdése fájdalmasan szomorúan hangzott.

Nemecsek bólintott.

Boka két tenyerét Nemecsek arcának két oldalára szorította. Meleg bőre égette Nemecseket, aki kinyitotta a szemét. A barna íriszek mélyén aggodalom fészkelt. Nemecsek egész teste zizegő hangyabollyá változott.

- Oké, megoldjuk. Van egy olyan érzésem, hogy nem biztonságos, ha most itt...

- Jó reggelt, Papuskám! - rontott be az ajtón Csónakos, mögötte egy emberként tolakodtak a szobába a többiek, csak hogy döbbenten torpanjanak meg a küszöbön, és bámulják Boka és Nemecsek kettősét.

- Nyilván rosszkor jöttünk - vigyorodott el Barabás.

- Mondtam, hogy kopogjál - rázta a fejét Csele, lemondó sóhaja visszhangot vert a folyosón.

Aztán Boka magához tért és elengedte Nemecsek arcát. Felpattant az ágyról.

- Nem, nem. Csak Nemecsek fejsebét néztem meg közelebbről.

- Aha, hát persze - bólogatott Kolnay, majd feltolta az orrára csúszott szemüvegét.

- Mit kerestek itt? - Boka a szigorú hangjával vonta őket felelősségre.

- Hát nem téged, az biztos - veregette Bokát hátba Csónakos, majd kikerülte és Nemecsek ágyához ment. Rádobta a táskáját és pakolni kezdett belőle. A műanyag dobozok rövidesen betöltötték Nemecsek ágyának negyedét.

- Ö... mik ezek?

- A mamám főzött neked SOS kaját tegnap. Mindenki tudja, hogy a kórházi kaja mennyire szar.

Nemecsek csak bámult. Soha az életben nem látta még Csónakos nagymamáját, nem is ismerte, de ellágyult a kedves gesztustól.

- Köszönöm.

Csónakos vállat vont, de Csele olyan büszkén vigyorgott mögötte, mintha ő főzött volna. Nemecsek elmosolyodott.

A fiúk ezután kényelembe helyezték magukat, és Nemecseket egy órán át szórakoztatták. Nem engedték az ügyről beszélni és gondolkodni, helyette régi eseteket meséltek. Csónakos előadásában még az is vicces volt, amikor egyszer őt is megszúrták, sőt még Kolnayt sem szakította félbe senki, így végre beszélhetett arról, hogyan töri fel az internetet. Nemecsek és valószínűleg senki más sem értett az egészből egyetlen szót sem. Persze aztán Barabás nem bírta, és Kolnayval két pillanat alatt összevesztek, Boka ekkor parancsolta ki a csapatot. Nemecsek örült volna, ha még maradnak.

- Valakinek dolgozni is kell, Papuskám, amíg te a lábadat lógatod - köszönt el Csónakos, aztán magára hagyták. Nemecsek feje zsongott, de fülig ért a szája. Szerette őket, a barátai és a társai voltak. Megmentették az életét és végre tényleg közéjük tartozott. Tudta, nem adná fel sem a munkáját, sem őket semmi pénzért. Kérjen az édesanyja bármit, nem fogja otthagyni az ügynökséget!

Nemecsek emlékezetében nyúlós masszává folytak össze a következő napok. Kiemelkedett belőle az, amikor Boros és Nagy rendőrnyomozók jöttek felvenni a vallomását Horváth Gyulával kapcsolatosan.

- Itt a mi kis hősünk. - Boros nyomozó hangja gúnyosan hangzott és ez nem segített Nemecsek kedélyállapotán, főleg mert délben Molnár doktornő közölte, hogy aznap már nem kaphat több fájdalomcsillapítót. Ezért sem tudott őszintén örülni a nyomozóknak, akik összerakták, hogy Nemecsek visszatartotta az információkat.

- Hogy vagyunk? - kedélyeskedett Nagy nyomozó.

- Jobban. - Nemecsek kihúzta magát, akkor is, ha közben megszédült a fájdalomtól. - Miben segíthetek?

- Hallod, Józsi, azt kérdi miben segíthet.

- Micsoda kis vicces kedvében van a fiatal úr.

- Nyomozó vagyok, mint ti, szeretném, ha ennek megfelelő hangon beszélgetnénk, vagy nem mondok semmit a társam jelenléte nélkül.

Nemecsek remélte, ez elég lesz, hogy végre ő is válaszokat kapjon a kérdéseire, és közben emberként bánjanak vele. Bezzeg amikor arról beszélt a két férfinak, hogyan oldotta meg majdnem az ügyüket, akkor nem voltak ilyen nagyra magukkal. Nemecsek felszuszogott mérgében, de visszanyelte a haragját. Emberi módon kellett viselkednie.

- Rendben - felelte morcosan Boros nyomozó és leült a fotelbe, Nagy nyomozó pedig a fotel mögé állva figyelte Nemecseket.

- Szóval, mit szeretnétek tudni? - kérdezte Nemecsek, amikor megunta a szótlan bámulást.

- Mi történt pontosan Horváth Gyula és közötted?

- Elmondom, de csak akkor, ha elmondjátok, mi volt Kolláricsék kihallgatásán.

Nagy nyomozó felszisszent. Boros nyomozó hallgatott pár pillanatig, majd bólintott.

- Nemecsek belekezdett, és elmesélte, mi történt Horváth Gyula és közte a Zöld Macska pincehelyiségében, aztán beszélt a megmentéséről is. Arról azonban, hogy a lépcsőt meg kellene bolygatni, nem szólt nekik egy szót sem.

Boros nyomozó folyamatosan jegyzetelt a térdére támasztott fehér, csíkos jegyzetfüzetbe. Bajsza néha-néha komikusan megrezzent írás közben.

- Köszönjük - csukta össze Boros nyomozó a füzetet, a tollat pedig az ingzsebébe tűzte.

- Mi történt Kolláricsék kihallgatásán?

- Leültettük a családot a nappaliban - vette át a szót Nagy nyomozó. - Mindenki olyan ideges volt, leginkább Kollárics Zsolt, az apa. Elsőre azt hittem, ő a hunyó. Nem ő lett volna az első negyvenes pasas, aki szemet vet a fiai barátnőjére. Aztán azt gondoltam, Kollárics Ákos az, akivel ugye ti már beszéltetek, mert remegett, mint a nyárfalevél. Nehezen nyíltak meg és alig haladtunk, de amikor elmondtam, hogy megtaláltuk a Horáczky lány telefonját, Ádám, a legfiatalabb fiú megkérdezte: De Mimit nem?

Nemecsek elmosolyodott.

- Szóval Ádám volt, aki csetelt Emíliával?

- Igen. Kitalálták az idióta szökést, csakhogy félrecsúsztak a dolgok, amikor Horváth Gyula közbelépett.

Nemecsek bólogatott. Nem mert megszólalni, tudta, hogy kényes talajon járnak.

- Visszatartottad az infót, igaz? - nézett rá nyílt tekintettel Boros nyomozó. Nemecsek egy pillanatig őszinte akart lenni, de ebben az ügyben senki sem játszott tisztán.

- Dehogy. Viszont, ahogy elmeséltem nektek mindent, támadt egy olyan érzésem, valamit elfelejtettem Horváth Gyulával kapcsolatban. Ezért mentem el hozzá újra.

- Aha. Micsoda véletlen.

- Nyomozói megérzés.

- Hát persze.

Nemecsek ezután újra magára maradt. Boka minden nap bejárt hozzá, ahogyan az édesanyja is. Nemecsek erősödött és gyógyult. Az utolsó előtti nap azt hitte, már semmi sem lepheti meg, de megjelent az ajtóban Balázs.

Nemecsek ijedtségében félrenyelte a nyálát és ezért Balázs egy hatalmas köhögőroham közepén sétált be hozzá. Nemecsek nem így képzelte az újratalálkozást, sőt, nem képzelte sehogy.

- Szia. - Balázs hangja mélyebb volt, karcossága régi sebeket szakított fel.

- Szia.

- Hallottam, hogy beteg vagy, én meg éppen meglátogattam a mamit, és gondoltam benézek.

- Aha. - Nemecsek agyából kiröppentek a gondolatok. Csak bámulta Balázst, mint régi jelenést a múltból. Balázs ugyanolyan frizurát viselt, mint kilenc évvel ezelőtt, és ahogy Nemecsek ránézett, eszébe jutott az érzés, milyen volt végigsimítani azon a nagyon rövidre nyírt hajon. Tenyere alatt futkosott az érintés emléke.

- Örülök, ha jól vagy. - Balázs egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát.

- Elmondtad Marika néninek, hogy hozzám jössz?

Balázs tétovázott, mielőtt megszólalt.

- Igazából... hát, pelenkáért kellett leugranom a boltba...

Nemecsek gondolatai még mindig mellékvágányon utaztak, ezért csak pár pillanatnyi késéssel fogta fel, miről beszél Balázs. Elhúzta a száját.

- Gratulálok. - Hiába próbálódott, nem tudott kedvesnek hangzani. - Kérlek, most menj el.

- Nézd, Ernő... én sajnálom.

- Mit sajnálsz? - kérdezte Nemecsek a józan esze sugallata ellenére. Csak csendben kellene maradnia, becsukni a szemét és alvást tettetni. Akkor Balázs elmenne.

- Mindent. Én... vissza akartam jönni.

- Aha. Persze.

- Igen! Vissza akartam jönni hozzád, hogy bocsánatot kérjek, hogy megbeszéljük...

Nemecsek keze ökölbe szorult.

- Azt mondtad, én másztam rád! Azt mondtad, te nem is akartál tőlem semmit, hogy megfélemlítettelek. Én, a nyeszlett, másfél fejjel alacsonyabb... kérlek, komolyan mondom, menj innen.

Balázs riadtan lépett közelebb. Talán félt, hogy Nemecsek dühös hangja felhívja rá a figyelmet.

- Megijedtem. Tudtam, hogy nem értenék meg. Miután hazamentem, elvették a telefonom, a gépemet, átírattak katolikus iskolába, minden vasárnap templomba kellett mennem, és mindenhonnan azt hallottam, mennyire bűnös vagyok, a Pokolba fogok kerülni.

Nemecsek lehunyta a szemét. Nem akarta tovább nézni Balázs kipirult arcát, legszívesebben a fülét is becsukta volna, ha tudja, hogy ne hallja a férfi remegő hangját.

- Arra gondoltam, hogy talán... én azóta senkivel sem... és te... te voltál az első és...

Nemecsek gyomra felkavarodott, megkeseredett a nyála, ahogy visszanyelte a hányás ízét.

- Gyereked van. Feleséged van.

- Tudom... tudom, én csak...

- Balázs, utoljára mondom, légyszíves, menj innen.

Nemecsek elszánt tekintettel nézett a fiúból vált férfire. Utoljára talán egy évvel ezelőtt kereste meg a profilját a közösségi médiában, akkor látta az eljegyzési képet, és azt, hogy Balázs nem sokat változott. Nemecsek legbelül talán vágyott rá, az érintésére, arra hogy megváltoztassák a múltat, de nem ilyen áron. Balázs idegen volt, akihez pár régi emlék láncolta, de itt volt az ideje összezúzni azokat a láncokat, és elengedni Balázs csókjának és érintésének emlékét.

- Ha meggondolnád magad, ezen a számon elérsz. - Balázs egy cetlit csúsztatott Nemecsek szekrényére, majd sarkon fordult és kisétált az ajtón.

Nemecsek az ágyában fekve újra érezte a keserű ízt a szájában, ahogy az emlék felbizsergett a sejtjeiben. Balázs cetlije ott lapult az íróasztala fiókjában.

Nemecsek tudta, hogy nem fog tudni visszaaludni anélkül, hogy inna pár korty vizet. Szerencsére, már lefekvés előtt az éjjeliszekrényére készítette a poharat, így csak ülésbe kellett tornásznia magát. Az oldala és a sebhely is felsajdult, de Nemecsek nem törődött vele, túl akart már lenni a lábadozáson, hogy visszamehessen a munkába Boka mellé.

Ahogy felült, az ősrégi szék újra megreccsent, és Nemecsek amikor odakapta a fejét, egy koromfekete alakot látott ülni a székben. A sötétség miatt nem volt biztos semmiben. Talán csak káprázik a szeme, vagy otthagyta a ruháit, vagy az édesanyja pakolta oda le a frissen mosott... Míg kifogásokat keresett, jobb kezét hangtalanul próbálta a párnája alá tolni, hogy kihúzza a fegyverét, de a csendben minden moccanása hangosnak hallatszott.

- Ha meg akartalak volna ölni, már rég megtettem volna - súgta a hang. Nemecsek sosem hallotta ezelőtt. Kezével végre rámarkolt a fegyverére, előrántotta a párnája alól, és a betolakodóra szegezte.

- Halottakat nem lehet megölni, Nemecsek.

Nemecsek végre megtalálta az éjjeliszekrényen álló lámpa kapcsolóját és felkattintotta. A szobát elöntő hirtelen sárgás fényben Geréb alakja ősöregnek és megtörtnek látszott, ahogyan a széken gubbasztott.

- Boka azt mondta, meghaltál.

- Nyilvánvalóan tévedett. Feleslegesen emészti magát, nem gyilkolt meg senkit.

Geréb elhallgatott. Nemecsek is csendben várt, de úgy tűnt, Geréb nem akar mást mondani.

- Miért jöttél? - Nemecsek még mindig Gerébre szegezte a fegyvert.

- Figyelmeztetés. Tartsd nyitva a szemed és ne fogadj el egyetlen titkos küldetést sem.

Nemecsek torkában gombóc lüktetett.

- Már elfogadtam.

Geréb dühösen a karfára csapott és felszisszent.

- Akkor azért jöttem, hogy elmondjam, írd meg a végrendeletedet.