Az őszinteség a bátrak erénye, és mint ilyen, kevesek kiváltsága.

/The Witcher c. videójáték/

- Azt hiszem, elsiettük a dolgot – piszkáltam a kezemet, majd félve felpillantottam Hunterre.

Miközben a válaszára vártam, vagy épp a reakciójára úgy éreztem, órák teltek el, azok is hosszú, fájdalmasan lassan ütemben. De valószínűleg ezek csak percek voltak vagy másodpercek, melyet a kínzó rettegés tett ilyen terjedeleművé.

Hunter végül szólásra nyitotta a száját és csak négy kis szócskát mondott.

- Én is így gondolom.

*Fél órával korábban*

- Te is hiányoztál nekem – bújtam még közelebb Chase-hez. – Nagyon, nagyon.

- Olyan más lettél – suttogta a hajamba.

- Hogy értve más?

- Gyönyörű vagy.

- Nem gondoltad, hogy szép leszek? – csaptam meg a vállát játékosan.

- Nem hittem volna, hogy ennyire – vallotta be őszintén.

- Te galád!

- Amikor megláttalak a Sunnyban, a bárpultnál ülve, arra gondoltam, milyen ismerős is vagy. Mintha találkoztunk volna már. Azt azonban álmomban is hittem volna, hogy egyenesen Avery Melone-t látom ott ücsörögve – mesélte, kicsit elhúzódva tőlem.

- Be akartad gyűjteni a számomat – nevettem, hitetlenkedve rázva a fejemet.

- Épp versenyeztünk a fiúkkal! – tárta szét a karját mentegetőzve.

Eszembe jutott, hogy vajon Hunter felismert e abban a pillanatban, mikor meglátott. Valahogy biztos voltam benne, hogy igen.

- Volt egy olyan érzésem, hogy te vagy az – szólalt meg végül halkan Chase.

- Az előbb még nem ezt mondtad – löktem meg a vállát sajátommal.

- Nem akartam elhinni, hogy te lehetsz. Lehetetlennek tűnt, annyi év után. Odamentem hát. Azt mondtad, Sherylnek hívnak – idézte fel a történteket Chase. Előre meredt, még véletlenül sem nézett rám.

- Egy picit megijedtem és nyerni akartam még egy kis időt magamnak – ismertem el.

- Borzasztóan fájt. Egy pillanatra, mintha kitépték és összefacsarták volna a szívemet. Titokban annyira reméltem, hogy te lehetsz az, hogy szinte... - nyelt egy nagyot és sóhajtott. – Mitől ijedtél meg?

- Olyan más voltál, Chase. Lányok számait kérted el, hogy aztán egyiküket se hívd fel. Csak mert épp versenyeztetek – biggyesztettem le a szám sarkát.

Legnagyobb meglepetésemre Chase jóízűen felnevetett.

- Ideje visszamennünk – állt fel és meg is indult, én pedig utána eredtem.

Az járt a fejemben, hogy miért nem reagált arra, amit mondtam. Talán nem akarta elmondani. Vagy arra gondolt, hogy nem lenne most ilyen, ha itt maradtam volna.

Chase belépett a házba és a nappaliban ácsorgó fiúkhoz lépett.

- Na, mi a helyzet? – érdeklődött Beau.

- Minden pöpec – ölelte át a vállamat Chase és észrevettem, ahogy tekintete Hunterre siklik, az ujjai pedig szorosabban fogták a vállamat.

Mit próbált bizonyítani? Féltékeny lenne? Olyan laza volt, mikor rajtakapott minket csókolózni. Utána pedig eldurrant az agya. Lehet, hogy...

- Avery, van egy perced? – intézte hozzám kérdését Hunter.

- Persze – bólintottam és a következőpillanatban már egy üres szobában álldogáltunk, egymással szemben.

*Jelen*

- Azt hiszem, elsiettük a dolgot – piszkáltam a kezemet, eleinte kerülve a szemkontaktust, majd végül félve felpillantottam Hunterre.

Miközben a válaszára vártam, vagy épp a reakciójára úgy éreztem, órák teltek el, azok is hosszú, fájdalmasan lassan ütemben. De valószínűleg ezek csak percek voltak vagy másodpercek, melyet a kínzó rettegés tett ilyen terjedeleművé.

Hunter végül szólásra nyitotta a száját és csak négy kis szócskát mondott.

- Én is így gondolom.