„Vannak hegek, amelyek sosem tűnnek el. De most, itt, ebben a pillanatban, úgy érzem, egyetlen heg sincs rajtam."

/Nina Laurin/

- Mi van? – nevetett harsányan Hunter a fotelemben ülve. Azóta nem láttam ilyen fesztelenül nevetni, hogy visszatértem, most pedig itt trónolt a szobámban. És nevetett.

- Pedig nem vicc – ráztam a fejem jól mulatva. - Il pleut comme vache qui pisse – ismétlem meg.

- Szóval, Franciaországban úgy esik az eső, ahogyan a tehén pisil – szórakozott Hunter továbbra is a mondáson.

- De csak bizonyos esetekben – tartom fel az ujjam komoly arccal.

- Hogyne. Ha csak csepeg az eső, akkor nyilván nem – bólogatott, amolyan „mindent értek" képpel.

- Látom, egészen belejöttél – mosolyogtam elégedetten.

Mióta beállított és elmondta, hogy hiányoztam neki, úgy éreztem magam, mintha a fellegekben járnék. Valójában eddig is jól sejtettem, hogy így érez, hiszen ez a nem törődöm színjátéka elég átlátszónak bizonyult. Mégis most, hogy elismerte, rettentően megérintett. Szinte éreztem, ahogyan egy láthatatlan kéz leemeli azt a bizonyos követ a szívemről.

- Mikor indulunk? – kíváncsiskodtam.

- Ennyire szeretnél bulizni? – szaladt fel a szemöldöke.

- Nagyon sokáig voltam távol, Hunter – néztem mélyen a szemébe. – Minden percét ki akarom élvezni, mikor veletek lehetek.

- Menjünk – bólintott a telefonjának kijelzőjére pillantva. Az eszköz folyamatosan rezgett a kezében. Chase hív. Beau hív. Jace hív. – Úgy fest, a srácok nem akarják, hogy kisajátítsalak.

Jólesően felnevettem.

- Hát itt vagy, Avy! – kapott el Chase abban a pillanatban, hogy Hunterrel beléptünk a buli ajtaján.

- Gyere, Ambs. Szerzünk neked egy italt – ragadott meg a másik oldalról Jace, majd elvonszoltak a konyha irányába.

Még visszapillantottam Hunterre, aki épp Beauval nevetett össze valamin.

- Nem is tudom, adhatunk e valami alkoholt a kicsi Avynek – töprengett egy söröspohárral a kezében Chase.

- Megjegyezném, hogy már betöltöttem a 18-at – fintorogtam, mire elnevették magunkat.

- A mi szemünkben, mindig kislány maradsz – kacsintott rám gonoszul Jace.

- Egyébként, ha jól emlékszem, Chase, te még alaposan tizenhét vagy – pillantottam a megszólítottra, aki ártatlan képpel meredt vissza rám.

- Miről beszélsz, Avy? Hát nem emlékszel a szülinapomra? – pislogott értetlent tettetve.

- Ó, dehogynem. Nagyon jól emlékszem, hogy két hónappal fiatalabb vagy nálam – bólogattam elégedetten, mellettem Jace jót derült a jeleneten.

- Jaj, ugyan már! Mit számít már az az egy hónap? – feleselt Chase, mint egy rossz kisgyerek.

- Csak ennyit – vettem el a poharat a kezéből egy színpadias mozdulat kíséretében.

- Anélkül is jófej vagyok – törődött végül bele Chase, mondván, hogy majd lop magának másikat, ha nem figyelek.

- Ave! – került elő valahonnan Cam és ismételten felkapott, hogy megforgasson.

- Cameron Blake – csapkodtam meg a vállát, hogy letegyen. – Igazán felhagyhatnál ezzel az emelgetéssel – kuncogtam.

- Ja, Blake. Kis híján kilátszott Avy bugyija – bólogatott hevesen Chase.

- Csak az álmaidban, Lewis! – vágott vissza Cam vigyorogva.

- Már megint mi van a kezedben, Chase? – ripakodtam rá szórakozottan, merthogy újfent iszogatni kezdett.

- Csak almalé – válaszolta rögvest Chase, a biztonság kedvéért hátrébb lépve egyet.

- Milyen engedetlen vagy – ingattam a fejem, igyekezve szigorú pillantással díjazni a tettét.

- Miért nem hívsz már Chasynek? – biggyesztette le a száját szomorúan. – Régen mi voltunk Avy és Chasy.

- Ez is csak a te fejedben történt meg, Lewis – paskolta meg Chase hátát Cam.

- A fenéket! Mondd meg nekik, Avy!

- Chasy nem hazudik. A Chavy újra él – tartottam fel az öklöm és minden igyekezettem azon voltam, nehogy elröhögjem magam.

- Éljen a Chavy! – utánozta a mozdulatom Chase és összeöklöztünk a levegőben.