Mindent rágcsált, nemcsak a kiflijét.

Tarack ámulattal vegyes hitetlenséggel bámult asztalszomszédjára, ahogy ő lassan elrágcsálta a műanyagkanál végét. Közben a jégkrém a kelyhében az erős neonfény alatt kásás állagúra olvadt, a karamellás öntet az alján polipkarokat növesztve tört a felszín felé.

A srác kétszer is meghányta-vetetette magában, hogy tényleg a Meki-e a legjobb randihelyszín. Elég rég csajozott már, meg Szamóca olyan tehetősebből lecsúszottnak tűnt, mondjuk megesküdött volna rá, hogy a hajában a műanyag masnis csatokat utoljára a közeli Tesco akciós polcán látta utoljára. Szintén a Meki mellett szólt, hogy a sok rokker, deszkás, hipszter, meg még egyéb más irányzatos leharcolt tini között még ő se tűnt kirívóan toprongyosnak. Meg hát persze egyszer rajtakapta Szamócát, hogy a kiflijeit egy mcdonald'sos zacskóból húzta elő.

– És mivel tartod épp el magad?

Tarackot annyira megbabonázta a rojtosra cakkozott kanál és a táncot lejtő szirup kettőse, hogy kínos másodpercek teltek el, mire ráébredt, Szamóca kérdést intézett hozzá.

– Idénymunkákkal. – Nem hazudott nagyot. A Blahán vágott dohányt árulni valahol idénymunka, a fakabátok távoztával kezdődik és érkezésével zárul.

– Nehezen hiszik el, mennyire telített a piac – sóhajtott a lány színpadiasan. Taracknak felrémlett, hogy Szamócának volt végzettsége, valami bölcsész, de ha ütötték volna, akkor sem dereng neki, pontosan milyen. Meg albérlete is, öt másik lánnyal. Még belegondolva is mesésen hangzott.

– El kell árulnom egy titkot – hajolt Szamóca előre. Tépett, lilás tincsei már a jégkrém tetejét cirógatták. Tarack kicsit megélénkült, és kihúzta magát ültében. – Én igazából nem gyűjtök semmit!

Ennél azért valami hasba akasztóbb titokra számított, de annyira nem csalódott.

– Igazából én sem.

Válaszképp a lány összecsapta a tenyerét izgalmában.

– Tudtam, hogy van bennünk valami közös! Mondjuk általánosban volt matricaalbumom, de a harmadik oldalnál meguntam.

– Én eladtam a bélyeggyűjteményem. Még általánosban. – Igazából az apjáét adta el és szakközépben.

– Őszintén, csak a társaság miatt járok a klubba – folytatta Szamóca.

– Szintén. – Igazából csak Szamóca miatt járt oda, a legtöbb tag még az ő edzett idegeit is borzolta.

– Valami elképesztően fura alakok járnak oda! – bólogatott a lány vehemensen, tudtán kívül is megerősítve Tarack véleményét.

A hajléktalanszállón, no meg halovány alvilági kapcsolatai miatt, találkozott már pár kemény taggal, ezért szentül hitte, hogy őt igazán semmi nem lepheti meg. Tévedett. A fekete napszemüveges, esernyős figura, akiről nem tudta eldönteni, hogy vak-e vagy sem, meg a fogkefével fésülködős, ruhacsipesz-fülbevalós hölgy még nála is leverte a biztosítékot.

– Ott van például Ganaj, tudod, az öreg a sáskáival. – Ja, igen, meg a sáskaevő vénember, aki így tartotta be rendkívül szigorú fehérjediétáját, hogy megvalósíthassa az álmát: senior testépítő bajnok lehessen.

Ezek után viszont végképp nem állt szándékában bevallani a lánynak, hogy a széken ottfelejtett kiflicsücskét még mindig a táskája aljában őrizgette gondosan becsomagolva. Ezt a titkot valószínűleg a sírba is viszi.

– Annyi közös dolog van bennünk! – Tarack egyre kevésbé értette, milyen forrásból merítette a lány a lelkesedéséhez az energiát. – A horoszkópom is megmondta, hogy a héten megtalálom a lelki társam.

– Jahm, enyém is hasonlót mondott. – Soha életében nem olvasott még horoszkópot. Szamóca szeme viszont úgy csillogott a leplezetlen rajongástól, hogy barnulni lehetett volna a fényében.

Meglepően jól alakult a randi a körülményekhez képest. Tarack ezért sem örült igazán, amikor megcsörrent a zsebében az ősöreg Nokia.

– Ez meg ki a franc...

– Nem is tudtam, hogy van telefonod – csipogta Szamóca.

– Jah, az idénymunkához. – Valamin keresztül csesztetnie kellett a főnöknek. Meg se lepődött, hogy amikor elővakarászta a zsebéből a mobilt, a hívószám tényleg „A Főnök"-höz tartozott. – A franc, bocs, de ezt fel kell vennem.

– Csak nyugodtan.

Vehemensen benyomta a már agyonnyomkodott zöld gombot, és füléhez kapta a telefont. Kis recsegés-ropogás után kapcsolta is a vonalat a készülék.

– Hell... – kezdett volna bele, de a jól ismert rekedtes hang beléfojtott minden további reakciót.

– III. Ulászló köz 4/B, 15-ös lakás, kapucsengő: Horváthné, jelszó: Meghoztam az újságot. – hörögte a főnök a telefonba. – De azonnal told ide a beledet, különben szét...! – Azt már nem tudta meg Tarack, hogy pontosan mit tervezett vele a Főnök, mert szétkapcsolt a vonal, de a hangsúlyából érezte, hogy nem várakoztathatja meg. És a randit se fogadta volna el kifogásnak.

Elsápadt, és ezt Szamóca is észrevette, mert újra megmártogatta a fürjeit a karamellában, ahogy felé hajolt.

– Valami baj van?

– Mennem kell – válaszolta Tarack magyarázkodás helyett, és felugrott az ülőhelyükről.

– Ki hívott?

– Az anyám, valami elromlott otthon, meg kell szerelni.

– Nem azt mondtad a bemutatkozáson, hogy az anyád vidéken lakik?

Tarack rájött, hogy rajtakapták, és egy pillanatra elmerengett rajta, kétségbeessen-e emiatt, vagy megmelengesse a lelkét, hogy Szamóca ilyen apró-cseprő információt is megjegyzett róla. Kimagyarázni magát most viszont nem tudta, ezért felkapta a kabátját, és a bejárat felé iramodott.

– Bocs! – kiáltotta még hátra a válla fölött, de látva a lány egyre savanyúbb képét, már kapizsgálta, hogy épp most szúrta el az eddig egész bakimentes randit.

De még mindig inkább ez, minthogy a főnök verőemberi aztán másnap utcakövekkel törjék fel a vesekövét.

Fejére kapta a kapucnit, és kocogva folytatta útját a forgalmas utcán a közeli, régi építésű házblokkok közé. Mi a franc ütött a főnökbe? A nemzeti dohányboltok megtízszerezték az árat, vagy mi a halálért kellett neki kedd este haladéktalanul a színe elé járulnia? Főleg azok után, hogy csak a legbennfentesebb emberei tudhatták a címét. Tarack meg nem tartozott közéjük.

De akár előléptetés is jelenthetett, mi mással lehetett volna magyarázni a főnök hirtelen kedélyállapot-változását? Tarack amúgy is túlkvalifikáltnak tartotta magát dörzsöltségben és élelmességben a jelenlegi munkájához. Ha a főnök tudta volna, hogy régi lakhelyén hányféleképpen hamisította meg a vízóra és gázóra állását, vagy hány szomszédjától szedte össze az áramot, egész biztos komolyabb feladatokat is bíz rá. Talán végre meglátta benne a rejtett potenciát.

Zuhogott az eső, az autók pedig hullámokban verték fel a vizet a járdákra. Tarack cipője két szökkenés után átázott, ő pedig szitkozódva ugrándozott tovább néha a régi mobilra sandítva, hátha a főnök azóta még egyszer kereste. A főútról kisutcába tért le, a kisutcából pedig sikátorba. Olyan utakra, ahol már névtábla se nagyon szerepelt, mert vagy leesett, vagy leszerelték. Nem is gondolta volna, hogy a főnöke ekkora putriban lakik, egy villa jobban illett volna hozzá. Az egyik belsőgangos, régies házhoz érve, rátenyerelt a kapucsengő Horváthné neve melletti gombjára.

– Meghoztam az újságot – kiáltotta bele a kaputelefonba a kapott kódot, mire az ajtó azonnal felkerregett mellette. Vajon a néni hány éve várhatta már hiába az újságát?

Tarack körbepillantott, majd besunnyogott az ajtón, aztán keresztül a gangon, fel a lépcsőn. Végigslattyogott az elsőn, másodikon, de nem talált horváthnés ajtót, ezért fellépcsőzött a harmadikra. Nem is kellett tovább keresnie, azonnal megsejtette, melyik lehet a tizenötös lakás.

Tűzifává szabdalt ajtót, helyéről kiszakadt ajtókeretet, és sötéten ásító előszobát talált a valahai lakás helyén. Tarack véges bátorsága azon nyomban elillant, és a srác egészen az erkély korlátjáig hátrált vissza. Kétségbeesetten tekintett körbe, de egy lelket sem látott, leszámítva a két cigiző négert a legfelső emeleten, de őket annyira érdekelte a körülöttük folyó élet, mint egy lámpaoszlopot.

Első ösztönös és legépeszűbb gondolata a menekülés volt. Lassan araszolt a korlát mentén egyre távolabb a jobb napokat látott bejárat elől. De akkor egyetlen elvékonyodott, kétségbeesett nyávintás mégis megállította.

Ez minden bizonnyal Priszcilla, A Főnök furafülű macskája volt, amit mindig mindenhová magával hurcolt. Tarack nem tartotta magát állatbarátnak, de a kétségbeesetten elnyújtott sikoly még az ő szívét is megérintette. A lelkének addig számára is ismeretlen mélységeit rezgette meg, ami egy új tulajdonságot váltott ki belőle: hősiességet.

Tarack megacélozta az idegeit, és remegő térdekkel a bejárathoz sétált, majd átbotladozott az ajtó maradványain. A villany után tapogatózott, utána pedig ösztönösen kapta félre a fejét, amikor egy pillanatra elvakította a felvillanó körte, majd hunyorogva szoktatta a szemét a megváltozott fényviszonyokhoz.

A főnök a második helyiség közepén feküdt, az előszoba izzója és a boltíves ajtó úgy világította meg, mint egy színházi kelléket. Első pillantásra látszott, hogy nem úri kedvéből heveredett a földre: természetellenesen szétvetett karokkal meredt a plafonra, és takaros vörös folt ölelte már körbe. Priszcilla a mellkasán ült, amúgy is állandóan kétségbeesett képe most még elkeseredettebbnek tűnt.

– Baszki... – nyögte ki Tarack pár percnyi néma hápogás után. Zombiként támolygott a főnöke holtteste mellé. Priszcilla röviden nyávogott, és egy elegáns szökkenéssel a lábánál termett, majd körülötte kezdett el sündörögni. Tarack csak egy pillantásra méltatta, mert a figyelmét erőszakosan követelte a három késszúrás.

Ideje lesz innen elpucolni – futott át az agyán.

Már tett egy lépést hátra, de aztán mégis meggondolta magát, és előbb még visszaszökkent a halott mellé. Lepillantott jobb kezére, amiben még mindig ott szorongatta az óriási iPhone-ját. Tarack egyhamar morális dilemmában találta magát.

Az első sokk már lepergett róla, így inkább csak megrendültnek érezte magát, mint szomorúnak. A főnök alapvetően egy tetű alak volt, és őt sosem gondolta többnek egy kis szarcsimbóknál, a nehezen megszerzett pénzének meg több mint felét rendszerint lenyúlta. Még azzal sem egyenlíthette volna ki felé a számlát, ha minden nála tartott ingósságától megszabadítja. Halottól lopni... ez még Tarack laza erkölcsébe is nehezen fért bele. Na de egy iPhone?

Döntött, és öt keserves perc alatt sikerült is lefeszegetnie a főnök megmerevedett ujjait a készülékről. A legnehezebb az volt, hogy közben kerülje az öreg üveges szemeit. A telefonnak szerencsére kutya baja se lett, a híváselőzmények között is még mindig látszott, hogy őt, „Kispöcs"-t, hívta utoljára. Diadalma hevében végül a zakója zsebéből a vaskos pénztárcát is elemelte.

Valamivel jobb hangulatban mélyesztette farzsebébe a méretes készüléket, és indult el a kijárat felé. Két lépéssel később viszont csaknem orra esett a lábai között tekergő Priszcillában. Előretántorodott, mire a macska újabb keserves nyávintást hallatott, és még vehemensebben dörgölőzött hozzá.

– Sicc innen! – mordult rá Tarack.

Priszcilla jelentőségteljesen feltekintett rá.

Ekkora kerek, borostyánszínű és a világ minden fájdalmát összegyűjtő szempárt Tarack még életében nem látott, amire a lógó fülek csak még egy lapáttal rátettek. Majdnem elbőgte magát.

Hosszú percekig szemeztek egymással, de Tarack már az első pillanattól érezte, hogy vége, olyan lelki kötelék jött létre közöttük, amit legfeljebb a halál tud feloldani.

– Oké, jól van, megértettem! – kapta hóna alá a macskát, amit az egy nyekkenéssel kommentált.

Tarack már akkor sejtette, hogy ez nem volt jó ötlet.