– Nincs még egy pézséd? – kérdezte Tarack orrhangon, a papírgalacsint szorosan az arcához nyomva. Szamóca türelmetlen szusszantást hallatott, majd a kézitáskájába túrva újabb papír zsebkendőt nyomott a srác kinyújtott tenyerébe. – Kösz. Asszem, el fogok vérezni.

– Megérdemelnéd.

– Inkább ne, minden emberre szükségünk lesz – vetette hátra az esernyős fazon sereghajtóként, miközben töretlenül vezette előre a fiatalokat Budapest egyre sötétedő betondzsungelében.

– Egyébként pont az ilyen esetekre találták ki a rendőrséget, meg a katasztrófavédelmet – jegyezte meg Tarack mintegy félvállról. – Leadjuk a drótot, és utána mindenki a vendégem egy körre... vagy kettőre.

– Nem érnének ki időre.

– Egy próbát azért tehetnénk...

– Én még mindig nehezen hiszem el, hogy pokolgép fog robbanni Újpest alatt még ma este – tűnődött Szamóca hangosan.

– Látod, ezért nem értesítjük a katasztrófavédelmet.

– Mert mi hárman mind tűzszerészetből szereztünk diplomát, ugye? – horkant fel Tarack. – És különben is, miért állt az érdekében ennek a két tagnak, hogy épp a hármas metrót robbantsa fel? Komolyan, abban az alagútban még egy robbanás se lenne feltűnő...

– Van pár elméletem, de nem állíthatok semmit biztosra, míg oda nem érünk – válaszolta az esernyős a tipikus titkolózós modorában, Tarack azóta viszont már rádöbbent, hogy inkább információhiányból eredt.

Inkább nem állt le kötekedni, helyette keményebben markolta meg Priszcilla hordozójának fogantyúját, és tovább ügetett a ballonkabátos alak mögött. Szamóca a veszély és sértődöttsége ellenére sem kopott le róluk, ezért továbbra is lebiggyesztett szájjal baktatott mellette, és Tarack valahányszor magyarázattal akart szolgálni a kialakult helyzetre, elfordította a fejét.

– Na de azért álljunk meg egy pillanatra – szólt türelmét vesztve. – Azért te sem csacsogtál róla, hogy amúgy miből tartod fenn azt az albérletet.

– Ha figyeltél volna, elmondtam, hogy a rúdtánc a hobbim.

– Tuti biztosra nem említetted.

– De igen! Épp a múltkori HBK ülésen.

Tarack megerőltette az emlékezőképességét, és akkor – sajnos – felrémlett neki, hogy mintha tényleg valami sportolásról beszéltek volna, és mintha Szamóca tényleg megemlítette volna akrobata ambícióit.

– A kettő azért nem ugyanaz!

– Nem mintha te meséltél volna róla, hogy fusiban maffiavezér vagy!

– Mondtam már, hogy nem tehetek róla! Nem az én ötletem volt, csak rosszkor voltam rossz helyen!

– Megérkeztünk – jegyezte meg az esernyős, mire Tarack levette a tekintetét Szamócáról. A hármas metró bejárata előtt álltak, egész pontosan egy automatánál. Az esernyős alak jelentőségteljesen a berendezés felé bökött a fejével.

– Egek, még sosem vettem BKV-jegyet... – morogta Tarack az orra alatt, ahogy odalépett a készülék elé. – Azt a rohadt, de drága...

– Nem érünk rá, fiam.

Tarack néhány keresetlen szót morogva az orra alatt kikérte a három jegyet, majd fennhangon szentségelt, amikor egy ellenőrt se láttak a mozgólépcsőnél. Utána már némán, magában dohogva ereszkedett le a többiekkel a föld alá, a járművön pedig a zúgástól amúgy se sokat beszélhettek volna. Egy-két sértődött pillantást azért ő is vetett Szamóca felé.

A végállomáson a tömeggel együtt leszálltak, majd az esernyős alak hirtelen fordulattal az egyik szervizajtó felé vette az irányt.

– Én egyetlen bombát sem látok – állapította meg Szamóca tűnődve, miközben az esernyős alak meggyőződött róla, hogy zárva az ajtó, amit egyetlen erélyes rúgással orvosolt. Tarack magában egész kemény figurának könyvelte el az ipsét, bár ezt a világért se mondta volna ki hangosan.

Az ajtón túl sötét terem várta őket, ami persze az esernyős embert egy cseppet sem zavarta, esernyőjét maga előtt tartva kopogtatta végig az utat és szépen lassan bemasírozott az ajtón túl tátongó sötétségbe. Tarack és Szamóca összenéztek, illetve Tarack egyszer lenézett Priszcillára is, majd némán követték a figurát.

Beljebb már volt némi fényforrás, a plafonról kiégőfélben lévő izzók jelezték az irányt. A szervizjáratot telehányták cserealkatrészekkel, amiktől csak nehezen lehetett előrejutni. Tarack arra eszmélt pár lépés után, hogy Szamóca a karjára kulcsolta a kezét. Előttük az esernyős figura egészen otthonosan törtetett előre.

– Olyan, mint a magyar Chuck Norris – súgta Szamóca a srác fülébe, és Tarack valahol egyetértett vele. Tovább botladoztak előre a sötétben.

– Nincs itt semmi, csak szemét – jegyezte meg hangosan, amikor harmadszorra fojtott el magában egy kiáltást, mert a lábfeje valami kemény és nehézzel találkozott. – Csak kacatok.

Az esernyős fazon csak feltartotta az ujját, mire Tarackban rekedt a szó. A félhomályban ismét felhangzott a halk, csilingelő kopogás, ahogy esernyőjével végigtapogatta a fém alkatrészeket, majd egy tompa puffanás hallatszott. Egyszer, kétszer és háromszor is.

– Megérkeztünk – állapította meg az esernyős. Lehajolt, majd nyikordulva nyitotta fel egy csapóajtó fedelét. Abból valósággal ömlött a világosság.

– Ez meg... – kezdte Tarack elakadó lélegzettel, Szamóca pedig rászorított a karjára. Az esernyős egyetlen megjegyzés nélkül leereszkedett az aknába. Tarack is a nyíláshoz sietett, és akkor látta, hogy takaros lépcső vezetett alá egy másik, jól kivilágított, tiszta alagútba.

– Régóta sejtettük már ennek a létezését – kezdett bele az esernyős figura, amikor először Szamóca majd Tarack is leereszkedett mellé az alagútba.

– Sejtettük? – kérdezett vissza Tarack, de szokás szerint a férfi megint nem válaszolt az információi forrását érintő kérdésre.

– Ez a hármas metró alatt húzódik? – kérdezte Szamóca körbepillantva.

– Nem – válaszolta Tarack összeszűkülő szemmel. – Ez a metró folytatása.

A majd három méter magas illetve széles alagút nyílegyenesen tartott észak felé, mintegy a metró meghosszabbításaként.

– Mi ennek a célja?

– Árucsempészet, főleg keleti – válaszolta az esernyős, és lassan megindult előre. – A Bakuza klán így képes megkerülni a vámot és alacsonyan tartani az árait, ami módfelett dühíti a Viperákat és a Férgeket. Nem csoda, hogy örülnének, ha ez a járat megsemmisülne.

– Ez egészen a határon túlig tart? – kérdezte Szamóca döbbenten, mire egy jelentőségteljes bólintás volt a válasz.

Tarack is csak hüledezve tekintett körbe, és most már egész megértette Anakonda lelkesedését. Ettől függetlenül igazán választhatták volna az alagútnak egy olyan szakaszát is, ami nem Újpest alatt fut...

– Meg is érkeztünk – jegyezte meg az esernyős fazon alig pár percnyi séta után, majd mielőtt bármelyik fiatal kérdőre vonhatta volna, a mennyezet felé bökött esernyőjével. Szamóca szájából meglepetésében kiesett a rágó, és Tarack is csaknem elejtette Priszcillát, amikor a mennyezeten megpillantotta azt a hatalmas dróthalmazt. De a filmekkel ellentétben ledes visszaszámláló nem akadt rajta.

– Hajrá! – szólt sürgetően az esernyős figura, mire Tarack rákapta a tekintetét. A férfi már szétvetett lábakkal, térdrogyasztva tartotta a bakot. – Nincs sok időnk.

– Na, álljon meg a menet, én nem értek a bombákhoz!

– Valakinek hatástalanítania kell – válaszolta az esernyős ember, mintha ettől Tarack rögtön bombaszakértővé vált volna.

– Ezért mondtam, hogy hívjuk a tűzszerészeket!

– Biztos van valami tutorial a neten vagy ilyesmi... – jegyezte meg a háttérben Szamóca. – Nekem lemerült a mobilom, itt van az iPhone-od?

– Ennél nagyobb hülyeséget még nem hallottam! – állapította meg Tarack, de Szamócát nem nagyon érdekelte, inkább kihalászta a táskájából a mobilt.

– Fiam, meg kell tenned, mert alig tíz perc múlva egész Újpest a levegőbe repül – sürgette az esernyős figura is.

– Ezért mondtam, hogy kellene hívni valakit, aki ért is hozzá! – könyörgött Tarack lassan a könnyeivel küszködve. – Itt állunk egy bomba alatt, már csak elhiszik nekünk!

– Egy egész értékelhető videót is találtam – vetette közbe Szamóca, mire Tarack döbbenten fordult felé.

– Mi van? – bukott ki belőle, mellőzve minden udvariasságot. Válaszképp a lány melléaraszolt, és az orra elé nyomta a mobilt.

– Látod, a felépítése tök ugyanolyan. Igaz angol, de tudok neked tolmácsolni.

Tarack továbbra is hitetlenkedve meredt a képernyőre, ahogy a pasi valóban egy hajszálra ugyanolyan bombának a fedelét csavarta le éppen.

– Nincsenek szerszámaink – jegyezte meg halkan.

– De vannak – válaszolta az esernyős, és a ballonkabátjából egy sorozat csavarhúzót, drótvágót és imbuszkulcsot húzott elő. Tarack egyre nehezebben hitte el, hogy nem álmodik.

– Én majd irányítalak, jó? – biztatta Szamóca, Tarack meg rádöbbent, hogy önhibáján kívül másodízben is meg kell mentenie az emberiséget aznap.

Felkapaszkodott az esernyős nyakába, aki szilárdan tartotta a súlyát. Izzadt a tenyere a félelemtől, de Szamóca magabiztosan vezette a kezét. Lekerült a fedőlap, ami további ezer vezetéket rejtett, Szamóca viszont nem bizonytalanodott el, úgy instruálta alulról, mintha második hobbija a tűzszerészet lenne.

– Na és aztán azt a vezetéket zárod ott a jobb oldalival, amellett a bütyök mellett – folytatta rendületlenül. Tarack nyaka már beállt a felfele nézéstől, és örült neki, hogy a bomba mégse tartalmazott kijelzőt, csak felesleges izgalomforrás lett volna.

– Megvagyok és most?

– Most elvághatod a vezetéket, amit félrehajtottál.

– Biztos?

– Jack Loren szerint igen – hivatkozott a videó feltöltőjére, Tarack pedig magában megfogadta, hogy nyom neki egy like-ot a videójára, ha ezt túlélik. Beakasztotta a vezetékbe a csipeszt, magában elszámolt háromig, és elvágta a zsinórt.

Nem történt semmi.

– Most mi van? – kérdezte, mint aki a Happy Meal menüjéhez nem kapott játékot.

– Hát már nem fog robbanni – válaszolta Szamóca, és mintha az ő hangjába is egy kis csalódottság vegyült volna. – Most már leemelheted az egészet. Ott az a négy csavar tartja.

– Oké...

– Csak nem hagyhatjuk fenn, gondolom, nem nehéz újra működésbe hozni.

Ezzel Tarack is egyetértett, bár még nem tudta, milyen médián keresztül tesz majd túl pár kiló robbanóanyagon.

– Cuccold ki a táskám, meg Priszcilla ketrecét, az elég lesz – zihálta, miközben az arcáról már lassan leégették a halogéncsövek a bőrt, és másrészről épp egy jó pár kilós bomba tartócsavarjait tekerte ki. Az esernyős alak persze meg se mukkant, olyan rendületlenül állt alatta, hogy azt bármelyik praktikeres létra megirigyelte volna.

– Ez mi? – hallotta maga alatt Szamóca hitetlenkedő hangját Tarack, lepillantva pedig épp elkapta, ahogy a lány kiemelte a táskájából a megrágott és már alaposan összelapult, de a műanyagzacskóba még mindig gondosan becsomagolt kiflivéget. Nem szívesen állt volna neki magyarázkodni, de szerencséjére nem is kellett, mert Priszcilla dühödt fújással irányította át a figyelmüket a gyorsuló léptek zajára és a tompa kiabálásra.

– Ajjaj – nyögte Szamóca.

– Gondolom, ez épp elég félreérthető helyzet, hogy ne tudjuk magunkat kimagyarázni – állapította meg Tarack az utolsó csavarba belekapva.

– Igyekezz! – sürgette az esernyős figura és akkor először megremegett a lába alatt. Tarack se teketóriázott tovább, az utolsó csavar pedig koppanva hullt a csatorna aljára. A bombát szerencsére valami ragasztóval is rögzítették, ezért nem esett azonnal Tarack nyakába. Egy rántással letépte a plafonról és lenyújtotta Szamócának, de hiába sietett, már felsejlett néhány figura alakja a hosszú alagút túlsó végéről.

– Menjetek, én feltartom őket! – kiáltotta az esernyős előrelépve, amint Tarack lemászott a nyakából.

Szamóca már testvériesen elosztotta a robbanóanyagot a táska és Priszcilla háza között, amit a macska kétségbeesett kifejezéssel fogadott. Tarack hóna alá csapta a macskát és hátára a táskát.

– Eredj! – kiáltott Szamócára, aki már kapaszkodott is fel a lépcsőn maga után vonszolva a macskahordót. Tarack is a létrának támasztotta a lábát, és utoljára még hátranézett az esernyős figurára, akinek az alakját egészen hősiesre festette az erős háttérfény. – Kösz, hogy tartod a frontot.

Egy jelentőségteljes bólintást kapott válaszul. Még utoljára elpillantott az alak válla felett, és látta a baseball ütővel közeledő ázsiai és egyéb nemzetiségű tagokat. Nyelt egyet, majd magát is meglepő fürgeséggel rohant fel a lépcsőn. Szamóca a karja után kapott, és csaknem kirántotta a lyukból, majd azonnal lecsapta utána a fedelet.

Ketten addig hordták az ajtóra a nehézfémet, míg már megreccsent a súlytól. Odalentről kiáltások szűrődtek fel, de a dulakodás alig pár perc alatt elhalt, utána síri csend következett.

Hosszú percekig álltak csendben a csapóajtóra meredve.

– Kinyissuk? – suttogta Szamóca.

Tarack úgy meredt rá, mintha az ötös lottó nyerőszelvényét hagyta volna odalenn, de szerencsére a lány nem láthatta az ábrázatát a félhomályban.

– Inkább nem kéne. Tud vigyázni magára – válaszolta a meggyőződés teljes hiányában. Kézen fogta Szamócát, és a metrójárat felé kezdte húzni. – Gyere, itt nem maradhatunk.

Szamóca először nem akart megindulni, de aztán egy mély sóhajjal mégis utána eredt.

– Hová menjünk? – kérdezte halkan.

– Tippem sincs.

– Gyere fel hozzánk, a többiek úgyis hazamentek hétvégére. Összeütök valamit, meg a macskát is meg kell etetni.

– Szegény már biztos éhezik.

Egyetértőn bólintottak és nekivágtak az éjszakának. Hazafelé útba ejtettek egy rendőrőrsöt és ajándékként ott hagyták nekik a bomba maradékait. Utána felmentek Szamócához, és megetették Priszcillát.

Egy héttel később már jobb kedvűen, bár némi üldözési mániával érkeztek meg a klubba. Tarack kicsit üresnek érezte a zsebét, amióta megvált az iPhone-jától, főleg mert így már nem tudott informálódni arról, hogy hogyan áll a nyomozás az ismeretlen elkövető ellen, aki pokolgépet hagyott a rendőrség küszöbén.

A kapott pénzből már rég egy nyugatabbi város egyik parkjában süttethette volna a hasát, de Szamóca ragaszkodott olyan szentimentális dolgokhoz, mint végső búcsú és társai. Friss kapcsolat révén Tarack még nem ellenkezett, inkább reménykedett benne, hogy gyorsan és fájdalommentesen letudják a dolgot, másrészről tartozott ennyivel a lánynak, miután beteges helyett romantikusnak könyvelte el a kiflicsücskös incidenst. Úgyhogy egyik kezén Szamócával, másikban Priszcillával sétált be remélhetőleg utoljára a düledező művelődési ház kapuján.

Őszinte volt a döbbenete, amikor a félkörívben egy ismerős, bár örökre eltűntnek vélt arcot ismert fel.

– Te...? – kezdte, de ráébredt, hogy nemcsak a szeme állapotával, hanem a nevével se volt teljesen tisztában.

– Örülök, hogy még egyben vagytok – válaszolta az esernyős ember szenvtelen hangon, és hasonló rezignáltsággal fogadta Szamóca megkönnyebbült ölelését is. Mintha Priszcilla is boldogan nyávintott volna fel.

A foglalkozás során első napirendi pontnak is az ő búcsújukat tűzték ki, ezért Tarack még utoljára újra részesülhetett Koma tenyerének nyirkos tapintásából, élvezhette a senior testépítő roppanós ölelését, és a fogkefével fésülködős nő cuppanós pusziját.

– Kívánok mindkettőtöknek boldog jövőt ott a messzi nyugaton!

– Csak Győrig megyünk – morogta az orra elé Tarack, de Szamóca gyorsan a szavába vágott.

– Én pedig arra kérlek titeket, hogy tartsátok meg ezt a közösséget – szólt lelkesen –, mert értékes, és el sem tudom mondani, mennyi mindent köszönhetek neki – remegett meg a hangja a meghatódottságtól, úgyhogy Tarack elérkezettnek látta a pillanatot a távozásra.

– Akkor mi mennénk is – noszogatta meg finoman Szamócát, aki aprót bólintott, majd elérzékenyülten integetett hátrafelé, míg mögötte be nem zárult a lengőajtó.

Tarack megkönnyebbülten sóhajtott magában, és már épp elhitte, hogy a nehezén túl van.

– Még egy szóra – jegyezte meg valaki, mire mindketten riadtan rezzentek össze, és már meg sem lepődtek, hogy az esernyős alak várta őket az egyik sarkon, bár ki tudja, hogy került eléjük.

– Igazából megy a vonatunk... – kezdett volna bele Tarack, de úgyis tudta, hogy hiába.

– Csak egy pillanat lesz – Mielőtt Tarack reagálni tudott volna, kikapta a kezéből Priszcillát, ballonkabátjából pedig egy méretes csipesz került elő.

– Mit csinálsz a macskámmal?! – hördült fel Tarack, de azonnal el is akadt a szava, amikor valami fémszerkezetet húzott elő az esernyős a macska füléből. A földre ejtette, majd porrá zúzta a csizmájával, mire Priszcilla hangosan feldorombolt. Ezután gyengéden a macskát is a padlóra eresztette.

– Ezennel felmentelek a szolgálatodból – szólt vér komolyan, mire Priszcilla félrebillentette a fejét. Tarack is majdnem hasonlóképp cselekedett.

– Most már a tiéd – vetett véget a társalgásnak az alak, majd zsebre vágta a kezét, és komótosan visszasétált a többiekhez.

Szamóca és Tarack még hosszasan meredtek a távozó alakja után, majd inkább szedték a sátorfájukat meg a macskát.

El kellett érniük egy vonatot.