Veled mi szokott történni, amikor hétfő reggel hat órakor teljes kómában kiszenveded magad az ágyból, elhúzod a függönyöd és azt kell látnod, hogy az égbolt szürke, az eső monoton tempóban dobol, és a víz elmos mindent az utcán? Valószínű, hogy ilyenkor te is úgy jársz, mint én, vagyis maximálisan elszáll az életkedved, abszolút nincs motivációd, amiért ma érdemes lenne elmenned az iskolába, és csak arra tudsz gondolni, hogy milyen rohadt hosszú még ez a hét. És ha még ehhez hozzájön egy kellemes migrén, amitől minden lépésnél hasogat a fejed? Ilyenkor legszívesebben te is elbőgnéd magad?!

Mondhatom, csodásan indult a hétfőm. Nagyon hosszú nap lett belőle, és irtó sok minden történt. Jó is, rossz is egyaránt.

– Anyuuu – nyavalyogtam. – Hol az Eiffel-tornyos pólóm?

– A tied, talán nem nekem kéne tudnom – reagálta le anyu, amitől nem lett sokkal jobb kedvem.

– De nincs mosásban? – faggatóztam tovább, mire anyu türelmetlenül felém fordult.

– Kislányom, menj és nézd meg, annyit tudok, mint te!

Tíz percig kerestem, de nem lett meg. Azt hiszem, a lányok átérzik a helyzetemet, és tudják, hogy milyen szörnyű az, amikor előző nap gondosan eltervezted, hogy mit vegyél fel holnap, hogy ne reggel menjen vele az idő, erre reggelre eltűnik, vagyis borul minden, plusz a keresésével eltelik még tíz perc.

Duzzogva rángattam magamra a bőrdzsekimet meg a sálamat, és világfájdalommal a képemen elindultam a lehangoló, esős reggelen a suliba. Még társaságom sem volt, ugyanis Flóra tegnap késő este üzent, hogy belázasodott és nem jön ma iskolába.

A suli bejáratához érve lehajtottam a kapucnimat, és a vizes hajamat kifésülve a szememből, erőtlenül odaintettem Ákoséknak. Ahogy találkozott a tekintetünk, Ákos arca felvidult, és jókedvűen mellém pattanva fél kézzel átkarolta a vállamat, majd elindult velem befelé.

– Szia – köszöntem komoran.

– Na, mi ez a rosszkedv, Ivy? – kérdezte vigyorogva.

– Mondtam már, hogy ne szólíts így – vágtam rá, mire felvont szemöldökkel nézett rám.

– Ja, oké, bocs. De mi ez a rossz hangulat?

– Nincs rossz hangulatom – ráztam le újra, mire már tényleg megtorpant és megrázta a fejét.

– Mi bajod van? – kérdezte értetlenül, mire lesütöttem a szemem és egyből elszégyelltem magam. Egyáltalán nincs jogom így lepattintani.

– Bocsánat. Tényleg bocs, csak... szar napom van, pedig még el sem kezdődött... – vallottam be, mire elhúzta a száját és visszament a menő társasághoz. Nem is csodálom, én is ott hagytam volna magam.

A terembe belépve levágtam magam a helyemre és szórakozottan vettem tudomásul, hogy beázott a cipőm. Nem érdekelt, csak egy apró rossz dolgot tett hozzá az egészhez, száraz cipővel sem lett volna jobb kedvem.

Egész fizikán gyakorlófeladatokat oldottunk meg, amikre egyáltalán nem sikerült odakoncentrálnom, így mondanom sem kell, hogy nem voltam túl eredményes. A rossz időre tekintettel tesin a teremben maradtunk és végig erősítettünk. Már akkor is éreztem, hogy majd' leszakad a combom, de mostanra ez csak fokozódott, konkrétan meghalok az izomláztól. Az irodalomóra egyszerűen szar volt – a tanárnő szokás szerint engem szeretett a legjobban szívatni, de ezen már meg sem lepődök –, de az angol még annál is rosszabb, ugyanis... Kettest kaptam. Csak egy hülye röpcetli volt, semmi több, én mégis nagyon el tudtam szúrni. De én ezt az anyagot egyszerűen NEM ÉRTEM, a tanár pedig azt nem érti, hogy én miért nem értem.

– Ivett, ez a dolgozat nem sikerült túl fényesen, azt hiszem, te is tudod, hogy rád férne a gyakorlás – közölte velem, amikor óra után odahívott magához, nekem meg majd' felrobbant a fejem. Maga teljesen hülyének néz engem? Maga szerint nem gyakoroltam három órán keresztül Flórával, ezek szerint hiába?! Legszívesebben ezeket vágtam volna a fejéhez, de persze valójában nem ezt mondtam.

– Tudom, és már vannak korrepetálásaim – sóhajtottam. Mellesleg... nem az ő dolga lenne, hogy korrepetál? Mindegy.

Nóri ugyan nagyon rendes volt, és próbált megvigasztalni, hogy ez csak egy lényegtelen jegy a sok közül, de kivételesen még ő sem tudott felvidítani.

Következő szünetben a helyemen ücsörögve vártam az órát, jó hangosra állítottam a fülemben szóló zene hangerejét, hogy kizárjam a külvilágot, és rosszkedvűen bámultam a változatlan mennyiségű eső zuhogását. Ráadásul a migrénem sem múlt.

– Hahó! – lóbálta meg a kezét a szemem előtt Doma, ezzel kiszakítva a bambulásomból, mire kihúztam a fülemből a fülhallgatót. – Hallod, amit mondok, Ivett?

– Aha – válaszoltam nulla életkedvvel.

– És figyelsz is?

– Aha...

– Jól vagy?

– Aha.

– Csak ezt tudod mondani?

– Aha.

– Akarsz járni velem?

– Aha... – dünnyögtem a padot bámulva, majd leesett a dolog. – Domaaa, te hülye! – löktem meg a vállát halványan elmosolyodva, de csak vigyorgott.

– Ezt jó tudni – bólogatott.

– Tudod, hogy nem komolyan mondtam – nevettem. – Kihasználod, hogy hulla vagyok – komorodtam el újra, mire leült Flóra üres helyére és figyelmesen nézett rám.

– Mi a baj?

– Semmi bajom – csóváltam a fejem halványan mosolyogva.

– Most láttalak először mosolyogni ma. Ha baj van, tényleg mondd.

– Köszönöm, nagyon kedves tőled, de nem tudsz segíteni.

– De ha bármiben tudok, szólj – kötötte ki.

– Persze, köszi, Doma – mosolyogtam rá. Ez volt az első pozitívum a napomban, de az addigi alakulását nézve volt rá esély, hogy az utolsó is.

– Te teljesen szét vagy esve – állapította meg fejcsóválva.

– Lehet... Csak nagyon lehangoló napom van.

– Ja, ismerős. Amikor úgy érzed, minden és mindenki szövetkezett ellened – bólogatott megértően.

– Mint valami elcseszett naplóregényben – biccentettem én is elfojtott mosollyal.

– Elcseszett naplóregény? Nem hangzik túl jól – szólalt meg Norbi mögöttem, mire zavartan mosolyogva hátrafordultam. Kell ecsetelnem, hogyan is nézett ki? Természetesen ugyanolyan szexin, mint mindig. Nagyot dobbant a szívem, mikor ránéztem, gondolom el is pirultam. Lassan hozzá kellene szoktatnom magam a látványához, hogy ne reagáljak mindig így, ha hozzám szól. Elvégre az osztálytársam...

– Sajnos tényleg nem valami jó – sóhajtottam, mire odajött hozzánk és bekapcsolódott a beszélgetésünkbe. Óra kezdetéig ott maradtak velem, amiért nagyon hálás voltam, és egészen el tudtam engedni magam. Csak egy icipicit görcsöltem azon, hogy Norbi a padom előtt áll, előrehajol, és a szemembe nézve beszélget velem, mindezt olyan közelről, hogy tisztán érzem az illatát... De mondom, csak egy kicsit volt zavarba ejtő, szerintem magamhoz képest egész jó beszélgetőpartner voltam.

Aztán kezdődött a föci óra, és törékeny jókedvemnek itt nagyjából be is fellegzett egy óra eleji doga után. Aztán megint jobb lett, Norbiék úgy döntöttek, megint az én társaságomban töltik a szünetet. Majd a következőt is. A közte lévő órák rémesek voltak, egyfolytában a faliórát bámultam reménykedve, hogy minél hamarabb csengessenek. Normális, hogy egy ember ennyire befolyásoljon engem? Hogy konkrétan tőle függjön a jókedvem, az alapján, hogy közel van-e hozzám vagy nincs?

Mikor kicsengettek a hetedik óráról, feltápászkodtam, és kezdtem összegyűjteni a cuccaimat, közben végig ekörül jártak a gondolataim. Emiatt észre sem vettem, hogy Ákos megáll előttem és várakozva néz rám.

– Szia – szólított meg. A köszönése alapján fel se ismerem volna. Semmi huncut hangnem, semmi titokzatos mosoly, semmi becézés, vagyis semmi Ivy. Mintha nem is Ákos köszönt volna. A reggeli incidensünk óta egész nap egymáshoz sem szóltunk, úgyhogy mikor felnéztem rá, egyből elszégyelltem magam és lesütöttem a szemem.

– Szia – köszöntem vissza.

– Jössz velem haza?

– Ma nem lehet – ráztam a fejem. Kétkedve nézett rám, mire magyarázkodni kezdtem. – Németórám van, nincs időm előtte hazamenni. – Csalódottan bólintott, és már megfordult, hogy elinduljon. – Ákos! – szóltam utána mégis, mire visszafordult és rám nézett. Hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, de egyszerűen nem hagyhattam így elmenni. Végül a tekintete bírt cselekvésre. Szomorú volt és csalódott, nem tudta, mit rontott el, amiért így viszonyulok hozzá. Megráztam a fejem, majd gondolkodás nélkül odaléptem hozzá és szorosan átöleltem. Másodpercekig álltunk így, némán ölelve egymást, majd amikor elhúzódtam tőle, és újra a szemébe néztem, tudtam, hogy most már minden oké. Megváltozott a tekintete és a szája sarkában újra az a tipikusan ákosos mosoly bujkált.

– Már azt hittem, csináltam valamit – sóhajtott. – De most már gondolom, hogy csak kitaláltál valami hülyeséget. Mi volt a gáz? – kérdezte a saját stílusában, amitől önkéntelenül is elmosolyodtam, és elmeséltem neki minden negatív kis részét a napomnak. – Szóval azért voltál olyan izé, mert mikor felkeltél nem sütött a nap és nem találtad az egyik pólódat? A lányokat kajak ez szomorítja el? – röhögött ki. – A fiúknak reggelente szerintem az a legnagyobb bajuk, hogy nem találnak kaját a hűtőben, vagy éppen egy dögös csajt sem látnak suliba menet. Na, az tényleg elszomorító lenne – kalandozott el, mire én röhögtem ki őt. A telefonom kijelzőjén ellenőrizve az időt aztán lehervadt a mosoly az arcomról.

– Rohannom kell, el fogok késni – mondtam szomorúan, és folytattam a cuccaim bepakolását a táskámba.

– Jár nekem még egy ölelés, mielőtt elmegyek – jelentette ki, én pedig engedelmeskedve újra megöleltem.

– Szia – köszöntem el mosolyogva. Gyorsan befejeztem a pakolászást, és a táskámat a vállamra kapva elindultam kifelé. Akkor láttam, hogy rajtam kívül már csak Norbi van a teremben, aki rögtön utánam jött ki az ajtón. Rámosolyogtam, mire komoran megcsóválta a fejét. A szemöldökömet felvonva néztem, hogy ez most mi volt. Üvöltött róla, hogy valami nagyon zavarja, a szeme sarkából folyton felém pillantgatott, és láttam rajta, hogy hezitál, megossza-e velem, vagy magában tartsa. Már épp elment volna mellettem, amikor hirtelen megállt előttem. Tudtam, nem fogja magában tartani.

– Nem igaz, hogy nem veszed észre! – fakadt ki idegesen, mire nagyokat pislogva meredtem rá.

– Tessék? Mit nem veszek észre?

– Magadat. És Ákost. Leginkább Ákost – mondta egy kicsit elbizonytalanodva, mire félrebillentett fejjel néztem rá.

– Mit kéne észrevennem rajta? – fontam karba a kezem.

– Az a szomorú, hogy még csak nem is sejted. Undorító...

– Norbi, ha mondani akarsz valamit, akkor mondd ki kerek-perec, vagy ha csak utalgatni akarsz rá, akkor inkább meg se szólalj! – szóltam rá türelmemet vesztve.

– Minek? – kérdezte dühösen. – Úgysem számít! Úgysem hiszel nekem, mert nem akarsz hinni nekem, inkább elképzeled Ákost egy olyan jófiúnak, aki soha nem lesz, és bármit mondok, legközelebb is úgy futsz a karjaiba, mint a kutyája. Na, ez az, ami undorító. Ahogy kihasznál téged – mondta gyűlölködve és ezúttal tényleg megfordult, hogy ott hagyjon. De azért engem sem kellett félteni, nagyon feltüzeltek a szavai, és idegesített, hogy ilyeneket mond Ákosra.

– Mi bajod van neked? – szóltam utána mérgesen, mire megperdült és szembefordult velem.

– Ákos a bajom – jelentette ki.

– Akkor ezt Ákossal beszéld meg – bólintottam. – És ne nekem panaszold el.

– Teljesen rád mászik, nem veszed észre?

– Most komolyan miatta vagy így kiakadva? Ákos a bajod? – kérdeztem kínosan mosolyogva.

– Meg te – mondta, mire felhúztam a szemöldököm.

– Én vagyok a bajod – ismételtem meg hitetlenkedve, de nem ingatta meg.

– Te vagy a bajom. Meg az is, hogy te ilyen cukin haverkodsz vele, de ő rohadtul nem a haverjaként tekint rád. Ugye tudod? – nézett rám mérgesen.

– Nem érdekel, hogy tekint rám, akkor is a haverom. Csak az, és mindig az is marad.

– Na persze – forgatta a szemeit. – Ha ez így megy tovább, akkor már egy hétre sincs szükség, hogy megváltozzon a véleményed.

– Jézusom, Norbi! – fogtam meg a fejem idegesen. – Hagyd már abba ezt a gyűlölködést, szerintem az az undorító, ahogy a háta mögött ilyeneket mondasz Ákosról. Ti egyáltalán nem ismeritek őt!

– Te nem ismered őt, Ivett. Már mondtam, ő nem az a jófiú, akit te beleképzelsz...

– Mi a francért törődsz te ezzel? Abszolút nem rád tartozik, egyáltalán nem a te dolgod! – förmedtem rá.

– Egyszerűen nem tetszik, ahogy rád néz – vont vállat.

– És szerinted jogod van tönkretenni a valakivel való barátságomat, csak mert nem tetszik neked, ahogy az illető néz?

– Az én szememmel ez kicsit máshogy néz ki! Te egyáltalán nem látod azt, amit én. Basszus, úgy néz rád, mint a kedvenc játékszerére, akivel bármit megtehet! – fakadt ki, mire kicsit elbizonytalanodtam. – És meg is fog, ha valaki nem állítja le.

– Köszönöm szépen a törődést, de egyáltalán nincs rá szükségem – fújtattam. – Ne avatkozz bele a dolgaimba, egyedül is meg tudom oldani őket! Elég nehéz az életem nélküled is, nincs rá szükségem, hogy feleslegesen még nehezebbé tedd! – vágtam az arcába mérgesen, majd ott hagytam.

– Persze, fuss csak el, félsz, hogy igazam van – szólt utánam dühösen. – Menekülj el a dolgok elől, ahelyett hogy szembenéznél velük!

Nem reagáltam, minél gyorsabban akartam minél messzebb jutni innen.

A suliból kiérve szaggatottan sóhajtottam egyet, majd a hátamat a sulifalnak vetve próbáltam visszatartani a könnyeimet, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak. Francba ezzel a hülye nappal! Pedig már kezdett minden rendben lenni, erre tessék. Legszívesebben már akkor átugrottam volna a nap hátralevő eseményeit, hát még így, hogy utólag tudom, mi várt rám. Annyira jólesett volna akkor Flóra közelsége, annyira jó lett volna, ha lenyugtat és rendberakja az agyamat. De persze pont akkor nem lehetett velem, amikor szükségem volt a segítségére. A telefonom kijelzőjére meredve még jobban bepánikoltam, ugyanis már rohanva sem értem volna oda időben a németórára. Idegesen megtöröltem a szemem, és még egyet sóhajtva ellöktem magam a faltól, majd futva indultam az ofő lakására.

A németórát annyival kommentálnám, hogy végigszenvedtem, de túléltem. Egyáltalán nem ment ma a német, egy olyan mondat összerakása is gondot jelentett, amit még angolul is ki tudnék nyögni, ez pedig nem kis dolog. Az ofő meg persze nem értette, hogy mi történt velem, de inkább nem akartam a gondjaimmal traktálni.

Az utcán sétálva legszívesebben elbőgtem volna magam, a pocsék hangulatom miatt is, és a megkönnyebbüléstől is, hogy végre vége ennek a borzalmas napnak. Nem tudom, mikor volt utoljára ilyen rossz napom, de nagyon remélem, hogy nagyon sokára lesz újra. Az eső pedig egy félórás szünet után újból megeredt, de nagyon durván, úgyhogy szedtem a lábaimat.

Az utcánkba befordulva és a házunk elé érve már egyenesen ujjongtam, hogy hazaértem. Vége vaaan, gondoltam boldogan, miközben levettem a vállamról a táskám, hogy elővegyem belőle a kulcsom, mivel anyuék még nem voltak otthon. Csakhogy... a kulcsom nem volt nálam. Ebbe fél percnyi hasztalan keresgélés után tudtam belenyugodni. Lassan lehunytam a szemem és belevertem a fejem a házunk falába. Háromszor. De végül is annyira nem estem kétségbe, mivel elindultam Flóráékhoz, tudtam, ők mindig szívesen látnak. Hulla fáradtan kopogtam az ajtajukon, és reménykedve vártam a választ, de mivel ez nagyon nem az én napom volt, reakció nem érkezett, újabb kopogás után sem.

A sírógörcs határán távolodtam el az ajtajuktól, és ahogy kiléptem a tető alól, az eddig normál tempóban kopogó eső hirtelen nagyon rákezdett. Na, ez volt az a pont, amit már nem bírtam idegekkel és önfegyelemmel. Tehetetlenül elkezdtem bőgni, és a vízzel és sárral mit sem törődve leroskadtam a járda és az út közötti padkára. A lábaimat átkulcsoltam, a fejemet a térdemre hajtottam, és az járt a fejemben, hogy én milyen szerencsétlen vagyok, és hogy hogy lesz nekem erőm innen felkelni. Fogalmam sincs, mennyi ideig ültem ott mozdulatlanul.

– Ivett? – szólalt meg egy hang mögöttem, mire ijedten felkaptam a fejem, és megfordulva Norbival találtam szemben magam. – Te mit...?! – kezdte, de az elnyűtt ábrázatomat látva elhallgatott. Igyekeztem egy mozdulattal minden könnycseppet eltávolítani az arcomról, de persze hiába. Először nem értettem, hogy kerül ő ide – ő pedig végképp nem értette, hogy én mit keresek itt –, aztán eszembe jutott, hogy Flóra egyszer mondta, hogy Norbi két házzal lakik arrébb, mint ő. Pár másodpercen keresztül szótlanul és döbbenten néztünk farkasszemet, még javában bennünk volt a másfél órával korábbi veszekedésünk. Ezután kicsit megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani, némán kilépett az esőbe és hozzám sietett.

– Ne haragudj – szólaltam meg erőtlen hangon. – Nem akartalak megbántani...

– Ne hülyéskedj már – szólt rám türelmetlenül, és a kezemet megfogva felhúzott a földről. – Mi történt veled? – kérdezte aggódva és két oldalról megdörzsölte a karomat, hogy felmelegedjek. Behúzott a tetőjük alá, hogy ne ázzunk tovább és várakozva nézett rám. Először nem akartam elmondani neki semmit, hogy ne fárasszam a gondjaimmal, de végül zavartan belekezdtem a mesélésbe. Aztán belejöttem és úgy megkönnyebbültem, amiért beszélhetek, hogy végül mindent elpanaszoltam a pocsék napomról, és azt is, hogy nem tudok hazamenni. Mikor ehhez a részhez értem, elhallgattatott, és nem engedve, hogy tiltakozzak, betessékelt a házukba. Értetlenül néztem a mögöttünk becsukódó ajtóra, majd hitetlenkedve megráztam a fejem. Ha ma reggel valaki azt mondja nekem, hogy délután kisírt szemekkel, bőrig ázva Norbiék előszobájában fogok állni, biztos, hogy lazán lehülyézem. Pedig tényleg ott voltam, ráadásul Norbi társaságában. A szülei vajon itt hon vannak? – gondoltam idegesen.

Erre a kérdésre hamar választ kaptam, ugyanis ekkor odalépett hozzánk egy középkorú nő, valószínűleg Norbi anyukája. Szőke haj – ugyanolyan, mint Norbinak –, amit laza kontyba fogott, halványbarna szem, szürke cicanadrág, egyszínű pólóval, mosolygós, őszinte arc. Vagyis csinos, szimpatikus, és nagyon hasonlít Norbira.

– Te jó ég, drágám, mi történt? – kérdezte aggódva nézve rám. Először azt hittem, Norbit kérdezi, de továbbra is rám nézve várta a választ.

– Hát... nem tudok hazamenni – nyögtem ki. – Anyuék nincsenek otthon, én pedig nem hoztam magammal kulcsot.

– És elég hosszú napja volt – tette hozzá Norbi.

– Ráadásul csurom víz vagy! Gyere, keresünk neked másik ruhát – karolta át a vállamat Norbi anyukája, és befelé tessékelt. Úgy csinált, mintha nem most találkoznánk először, mintha ezer éve ismernénk egymást. Pedig meg voltam róla győződve, hogy még a nevemet sem tudja.

– Köszönöm szépen, de nincs szükségem másik... – kezdtem, de Norbi anyukája félbeszakított.

– Dehogy nincs! Ha ez a ruha marad rajtad, megfázol.

Úgyhogy adott nekem másikat. Ezalatt pedig egész jól összebarátkoztunk, ami számomra furcsa, mivel nem barátkozok túl gyorsan. De Norbi anyukáját egyszerűen nem lehet nem kedvelni, olyan kedves, törődő és cserfes.

– Egyébként szólíts nyugodtan Noéminek – mondta lazán, mire úgy éreztem, itt az idő, hogy végre ő is megtudja az én nevemet.

– Én pedig Papp Ivett vagyok...

– Tudom – mosolygott sejtelmesen, mire csodálkozva néztem rá.

– Honnan tudod?

– Norbi mesélt rólad. Nem is keveset – kacsintott rám, mire egyből fülig pirultam. Te jó ég... Mit mesélt rólam Norbi az anyjának? – De nyugi. Csupa jót – fokozta tovább, mintha még jobban zavarba akarna hozni.

– És... Ez mit takar? – kérdeztem megpróbálva a szemébe nézni.

– Na, akkor beszéljük ki Norbit – nevette el magát, mire én is elmosolyodtam.

– Khm... – köszörülte valaki a torkát mögöttünk, mire hátranéztünk Norbira. – Nyugodtan beszéljetek csak ki, véletlenül sem akarok zavarni – tette fel a kezét bocsánatkérő jelleggel, mire egy pillanatra lefagytam, hogy ezt nem kellett volna, de mikor Noémi újra felnevetett, megnyugodtam én is.

– Tudod, ez ilyen csajos szokás – jegyezte meg Noémi.

– Persze. Hogyne tudnám. Otthon vagyok a csajos szokásokban – forgatta a szemeit Norbi. – Hogy vagy? – fordult hozzám komolyra váltva. Annyira aranyos volt ez az aggódás tőle, hogy legszívesebben ott az anyja előtt magamhoz öleltem volna.

– Jól vagyok, köszönöm – mosolyogtam rá még mindig zavarban.

– Akkor jó – mosolygott vissza. Pár másodpercig csak néztem a szemébe, és ő sem kapta el a tekintetét. A csendet Noémi kuncogása törte meg. – Mi van? – nézett rá Norbi értetlenül.

– Semmi nincs – rázta a fejét Noémi.

– Anya – sóhajtotta Norbi, mire Noémi egyből tudta, ez mit jelent.

– Tudom, tudom – bólogatott. – Ciki vagyok, szégyelled anyádat egy lány előtt. Ne is próbáld tagadni, tudom. Na, sziasztok. Már itt sem vagyok – vigyorgott az ajtóból. – Aztán ne rosszalkodjatok, amíg kettesben hagylak titeket – tette még hozzá, mire én kikerekedett szemekkel újra elvörösödtem, Norbi pedig hitetlenül fogta a fejét. – Na, helló!

– Úristen... – temette a tenyerébe az arcát Norbi, és kínosan felröhögött. – Kérlek, ne haragudj, anya ilyen.

– Dehogy haragszom. Kedvelem őt – válaszoltam őszintén.

– Igazából én is nagyon bírom a stílusát, csak vendégségben kicsit... – akadt el, nem akarta kimondani, hogy ciki. – Na, szóval, nagyon szeretjük húzni egymást.

– Értem – bólintottam mosolyogva.

Hihetetlen, de hatig náluk voltam. Nagyon gyorsan elrepült az idő, Norbival egy csomót beszélgettünk – fokozottan ügyelve, hogy ne hozzuk szóba Ákost –, és mutatott kosaras videókat. Mondjuk elég nehéz volt a játékosokra figyelni úgy, hogy közben szinte megbolondultam az illatától...

Mikor indulásra készen felkaptam a kabátomat és a táskámat, Noémi mosolyogva odalépett hozzám.

– Nagyon szívesen látunk máskor is. Örülök, hogy barátkozol a fiammal – mondta halkan, hogy csak én halljam, és átölelt.

– Köszönöm szépen és... én is örülök – válaszoltam zavartan, bár erre nem tudom, mi lett volna a helyes válasz.

Hazaérve rögtön bekapcsoltam a laptopot, ami jelezte, hogy Flóra írt. Nem is egyszer.

Flóra: sziaa🙂

Flóra: Iveeeett🙁

Flóra: ?

Flóra: hol vagy már?

Flóra: Ivett, gyere már feeel!!!

Flóra: ???

Gyorsan válaszoltam neki, és elújságoltam az egész napomat. Így visszaolvasva nem is volt olyan tragikus... Norbinak hála. És tessék, már megint ő befolyásolja, hogy hogyan értékelem a napomat. Miután veszekedtünk, menthetetlennek gondoltam a helyzetet, miután órákat töltöttem vele, nagyon jól éreztem magam. Normális, hogy ennyire függök egy embertől?

Egyfolytában az jár a fejemben, hogy Noémi azt mondta, Norbi mesélt neki rólam. És hogy csupa jót. Akkor most csupa jót gondol rólam? Van okom reménykedni?