Reggel nagyszerű volt arra ébredni, hogy napfény süt be az ablakomon. Jókedvűen végeztem a szokásos reggeli rutinom, majd mosolyogva mentem ki a kapunkhoz és üdvözöltem Flórát.

– Feltűnően jó kedved van – jegyezte meg, miután kiértünk az utcánkból.

– Csak az időjárás miatt – mutattam az égre mosolyogva.

– Ahha – bólintott hitetlenül. – Véletlenül sem Ákos van a dologban?

– Ááh. Norbi van a dologban – vallottam be vigyorogva.

– Komolyan? – derült fel az ő arca is. – Mi volt?

– Semmi – vontam vállat. – Csak beszélgettünk tegnap este.

– Muszáj mindent kihúzni belőled? – kérdezte türelmetlenül. – Mondd már, hogy mi volt!

– Csak segített, hogy hol tudunk érdeklődni a kosarazásról, mert ugye nem akarok délutáni tesire járni. Amúgy anyuval elrendeztünk mindent, és következő edzésre mehetek – kalandoztam el.

– De milyen volt veled? Még mindig bunkó, vagy már megbékélt?

– Hát... az elején mintha kicsit távolságtartó lett volna, de aztán később már olyan volt, mint szokott.

– Világos – bólintott. – Nem tud neked ellenállni – jelentette ki, mire jóízűen kiröhögtem.

– Annyira imádom a logikus következtetéseidet...

– De tényleg, csak félig mondtam viccből. Van benne igazság...

– Na persze – dünnyögtem, mire rám hagyta.

Az órarendet készítő emberke valószínűleg eltervelte, hogy ha Ivettnek kivételesen jókedve lenne reggelenként, az ne tartson sokáig, úgyhogy fizikával kezdtünk. És írtunk egy bejelentetlen dogát, úgyhogy lőttek is a kedvemnek. Flóra ugyan előtte odasúgta, hogy nyugodjak meg, mert segít, de mindig mikor hozzám szólhatott volna, a tanárnő a vastag szemüvegén keresztül szigorúan ránk pillantott, így nem lett belőle semmi.

Öt kérdés volt, abból hármat tudtam, a negyedikben egyáltalán nem voltam biztos, az ötödikhez pedig hozzá sem tudtam kezdeni.

– Na, hogy ment? – suttogta Flóra a doga után, mire elhúztam a számat.

– Nem túl jól. A hármas meglesz, de a négyes már nem hiszem.

Mellesleg a többieknek sem sikerült valami jól, de őket annyira nem izgatta... Szünetben sóhajtozva vártam a németóra kezdetét, amikor valaki a vállamra tette a kezét.

– Valami baj van? – kérdezte Norbi, mire nagyot dobbant a szívem.

– Nem lényeges – legyintettem. – Csak rossz kedvem van. Pedig reggel még tök jó volt...

– Amíg...?

– Amíg nem jött a fizika – vallottam be, mire felnevetett. – Most meg mi van?

– Komolyan a fizika miatt vagy oda? Egy dolgozat miatt? Ne vedd már ilyen komolyan!

– Jól van már, csak bánt, hogy ilyen rosszul sikerült...

– Milyen rosszul?

– Hármas.

– Ne csináld már – mosolygott szórakozottan. – Ezen kívül van már jegyed, nem?

– Van egy ötösöm szorgalmira.

– Akkor meg mi a baj? Most négyesre állsz, ami tök jó, és év végéig még vagy száz szorgalmit megcsinálhatsz, amivel simán ötös leszel. Egy hármas dolgozat nem tesz hozzá semmit.

– Ez igaz, de anyukám túl fogja reagálni – forgattam meg a szemeimet. – Ha azt látja, hogy nem megy a matek vagy a fizika, azonnal magántanárhoz akar majd járatni...

– Nem kéne ilyen szigorúnak lennie veled – csóválta a fejét.

– Nem, igazából nem szigorú, csak...

– Meg aztán a szülőknek nem kell mindenről tudniuk – szólt közbe Ákos vigyorogva, mire Norbi bosszúsan pillantott rá.

– Nem hiszem, hogy téged bárki kérdezett volna.

– Ugyanúgy tanácsot adtam Ivettnek, ahogy te – nézett rezzenéstelen arccal Norbira.

– Szerintem Ivettnek egyáltalán nincs szüksége ilyen tanácsokra.

– Szerintem meg majd ő eldönti, melyikünk tanácsaira van szüksége – kontrázott Ákos azonnal.

– Hé, nyugodjatok már le – szóltam rájuk. – Persze, tudom, hogy nem kell mindent tudniuk, de azért nem szeretnék titkolózni anyu előtt.

– Most miért? Semmi gond nem lesz, ha...

– Nem hallottad, hogy azt mondta, nem szeretné? – szakította félbe Norbi határozottan, mire Ákos dühösen pillantott rá. Végül nem derült ki, mit akart mondani, mert becsengettek németre, ezzel egy időben pedig Boti sétált az osztály elé.

– Hahó, mindenki – integetett kiabálva, mire kapott egy kis figyelmet. – Ma lesz a német doga is?

Többfelől igenlő válaszok hangzottak fel, mire Ákos – aki még mindig mellettem állt – kifakadt:

– Mi van? Ne már, ezt mikor mondták?

– Óra végén, amikor te már rég összepakoltál és éppen mentél ki a teremből – válaszoltam visszafojtott nevetéssel.

– Ne írjunk már – kezdett nyavalyogni hátul Blanka vagy Kinga, nem emlékszem pontosan.

– Én is ezt mondom – bólintott Boti. – Na, gyerekek, akkor a következő a terv: mindenki kedvesen és ártatlanul állítja, hogy semmi ilyesmit nem mondott, legalábbis senki nem hallotta. Ha nem dől be nekünk, akkor meg szimplán megkérjük, hogy ne írjunk. De akkor mindenki kéri, nem csak Ákos meg én, oké?

– Hallod, Ivett? – kérdezte Ákos jó hangosan. – Te is kéred, hogy ne írjunk, ugye?

– Most miért engem kell kiemelni? – kérdeztem értetlenül. – Persze, hogy én is kérem.

– Jó, csak te jó vagy németből, neked úgyis ötös lenne.

– Nyugodjatok meg, nekem sem hobbim a dogaírás.

– Huh, akkor kösz – sóhajtott Boti megkönnyebbülten. – Titeket szeret, mert okosak vagytok. Ugye ti is megkéritek? – nézett Flórára és Bogira, mire ők mosolyogva bólintottak. – Szabolcs! – szólt rá a szokás szerint olvasó gyerekre, aki megadóan megrántotta a vállát. Ilyenkor nagyon működik az osztályközösség... :)

Ekkor jött be az ofő, Doma pedig mint hetes, kisétált mellé.

– Mondjad gyorsan, hogy több időtök legyen a dolgozatra – fordult kedvesen Domához.

– Micsoda? Milyen dolgozat, tanárnő? – kérdezte Doma ártatlanul, és olyan jól csinálta, hogy többen majdnem felnevettünk. – Ma dolgozatot fogunk írni?

– Igen, Doma, a múlt órán megbeszélt dolgozatot.

– Nem volt szó semmi ilyesmiről – rázta a fejét.

– Jól van, ne szórakozz, már így is elment az idő. Múlt óra végén határozottan elmondtam, hogy jövő órán dolgozatot írtok.

– Biztos nem – adta Doma továbbra is az ártatlant.

– De igen, biztos vagyok benne – mondta az ofő, és kezdett kijönni a sodrából.

– Pedig nem, felírtam volna a füzetembe – bizonygatta Doma is, mire az ofő megelégelte, és az osztály felé fordul:

– Gyerekek, ígértem mára dolgozatot, vagy nem?

Természetesen mindenhonnan záporoztak a jó hangos „nem" és „dehogy" kifejezések. Az ofő csípőre tett kézzel nézett végig rajtunk.

– Nem ígértem mára dolgozatot – ismételte hitetlenkedve. – Bogi! Volt már megbeszélve számonkérés?

– Én nem hallottam ilyet, tanárnő – mondta Bogi udvariasan. Az ofő furcsán nézett, majd megakadt rajtam a tekintete.

– Ivett?

– Én sem emlékszem ilyenre – ráztam a fejem lesütött szemmel. Mikor felnéztem, láttam, hogy az ofő még mindig engem néz, és a szája sarkában megjelent félmosollyal újból végignézett rajtunk. Lefogadom, hogy rájött, hogy hazudtunk, de nagyon jó fej volt, hogy nem tette szóvá, és engedte, hogy ellógjuk a dogát. A fiúk hátul a pad alatt összepacsiztak, és Flórával mi is lopva összemosolyogtunk.

A harmadik óra, vagyis a biosz gyorsan elrepült, utána pedig mehettünk le tesire súlyt lökni. Osztályozták, és valami csoda folytán egész jól sikerült, és ötöst kaptam.

– Na, már nagyon tudsz – karolta át a vállamat Ákos, miközben az öltözők felé tartottunk. – A végén még dobsz a súlylökés miatt... Vagy még mindig én tetszek jobban?

Nevetve löktem le a vállamról a karját, közben pedig jó szokásomhoz híven elvörösödtem.

– Tudod, imádom, amikor ilyen paprikaszínű lesz az arcod, aranyos vagy így – folytatta tovább az oltogatásomat.

– Hagyjál már – kértem a földet nézve.

– De tényleg, tetszel ilyenkor.

– Ilyenkor? – csúszott ki a számon. Pár másodpercig némán bámult, majd megállt és szembefordítva magával engem is megállított.

– Nem. Nem csak ilyenkor tetszel. – Kínos csönd ereszkedett közénk, és én csak a padlót bámultam, úgyhogy felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. – Hallod, Ivett? Komolyan nagyon, de nagyon tetszel nekem.

Te jó ég... Úgy kalapált a szívem, hogy talán még ő is hallotta. Féltem tőle, nem akartam, hogy ilyeneket mondjon nekem, mégsem hátráltam el, hiába volt köztünk a távolság zavarbaejtően kevés. Valószínűleg azért nem mozdultam, mert kedvelem Ákost, és nem akartam megbántani. A tekintete letévedt a számra, és már éreztem az arcomon a leheletét, amikor is hangosan ugratva egymást megérkezett Flóra, Nóri és Doma. Hál' istennek Norbi nem volt velük...

Ösztönösen hátraléptem Ákostól, és ekkor fogalmam sincs, mit éreztem leginkább. Zavart, megkönnyebbülést, esetleg... csalódottságot? Persze azonnal elhallgatott mindenki, amint megláttak minket, így elég kínos volt a csend, amíg végre elértünk az öltözőkig. A lányöltözőbe belépve láttam Flórán, hogy majd' szétveti az ideg, hogy kérdezhessen, de nem akarta, amíg nem vagyunk négyszemközt. Mindketten rekordsebességgel öltöztünk vissza utcai ruhába, majd kilépve az öltözőből belebotlottunk Domába. Valószínűleg ránk várt, pontosabban rám, mert jelezte Flórának, hogy most szeretne beszélni velem.

– Ez nagyon rossz vicc, Ivett – fordult szembe velem komoran. – Ugye ez nem az volt, aminek kinézett?

– Miért, minek nézett ki? – kérdeztem kerülve a tekintetét.

– Ne add már a hülyét, légy szíves. Komolyan gondoltad, hogy te meg Ákos...? Te jó ég, ne csináld már!

– Na, jó, most már elegem van – fakadtam ki dühösen. – Miért mondja nekem mindenki, hogy maradjak távol Ákostól? Mi bajotok van vele? Ő nem Marci, nem is ismeritek!

– Te nem ismered, Ivett! Nekem tizedik éve az osztálytársam, ennyi idő elég volt, hogy megismerjem.

– És mi baj van vele? – fontam karba a kezem.

– Egyszerűen egy beképzelt pojáca, aki állandóan csajozik...

– És az miért baj?

– Hogy miért baj?! Mert téged is egy nap után dobni fog, csak játszik a lányokkal!

– Velem nem játszik! – jelentettem ki makacsul, érvelni azonban nem tudtam.

– Ne legyél már ilyen hülye! Már abból látszik, ahogy rád néz...

– Jó, én itt befejeztem – tettem fel a kezem hitetlenkedve, és elindultam. – Ákos egyáltalán nem ilyen.

– Ó, dehogynem! Ugye tudod, hogy...

– Doma, hagyjál már, légy szíves! Nem akarok erről beszélni.

– Ivett, kérlek! – szaladt utánam, mire sóhajtva megfordultam. – Neked nem ilyen fiú kell.

– Nem akarok járni vele – árultam el, mire csodálkozva nézett rám.

– De majdnem csókolóztatok.

– Tudom... Nem akartam megbántani azzal, hogy elküldöm őt. Kedvelem.

– Kedveled? Akkor te nem...?

– Nem – ráztam a fejem.

– Jó, mindegy. Ez nem változtat azon, hogy még mindig azt ajánlom, kerüld el Ákost. – Közben a termünk elé értünk, de még mielőtt benyitott volna, Doma hozzám fordult. – Ja, és még valami. Ezt ne mondd Norbinak.

– Mit? – ráncoltam a homlokom.

– Hogy beszéltem veled erről. Meg, hogy Ákossal majdnem csókolóztatok.

– De miért?

– Mert aggódik érted – mondta, majd választ sem várva kinyitotta az ajtót.

– Ez kész – ültem le sóhajtva Flóra mellé.

– Mi történt? – nézett rám izgatottan, de a beszámolómra megint nem került sor, mivel abban a pillanatban, hogy becsengettek, az irodalom tanárnő becsapta maga után a terem ajtaját. Nagyon rossz hangulatában volt, és síri csend uralkodott a teremben, amikor lecsapta az asztalra a dolgozatainkat. Hát, nem sok jóra számíthattunk, főleg én...

– Ötöst kapott: Szabolcs, Flóra, Boglárka. Négyes kapott: Janka, Tamás, Norbert, Nóra... és Ivett – pillantott rám szikrázó szemekkel. – A többi említésre sem méltó, egyszerűen csapnivaló és értékelhetetlen.

Négyes!!! Döbbent, de büszke vigyorral vettem tudomásul, hogy én bizony négyest kaptam a sárkánytól. Amúgy a többség nem örült ennyire a dogájának, a tanárnő meg negyed órán keresztül ordibált és papolt nekünk. Az óra további részében mindenki lapított, és olvasta a kijelölt oldalakat a tankönyvben, a tanárnő meg fel-alá sétálgatott köztünk. Csengetéskor, miután elhagyta a termet, mindenki egy emberként sóhajtott fel.

– Hát, ez kemény volt – fordult hátra Janka sápadt arccal. – Minden alkalommal, amikor elment mellettem, leizzadtam...

– Mi baja van? – kérdezte Flóra Eszter felé bökve, aki a padra borulva, mozdulatlanul ült a helyén.

– Eszti – bökte meg a vállát Janka, de Eszter nem nézett föl. Szünet végére kiszedtük belőle, hogy az a baj, hogy kettes lett a házi dolgozata, amitől a szülei nem egészen lesznek boldogok. Addigra a többiek is észrevették, hogy sír, úgyhogy szépen körénk gyűltek és együtt vigasztaltuk Esztert, meg szidtuk a tanárnőt. Eszter hétvégén vette a fáradságot és több órán keresztül szenvedett a dogával, majd amikor visszakapja egy kettest lát a papír alján, és egy többsoros értékelést, amelyben a tanárnő konkrétan szétszedi az írását. Úgy érzem, nem egyhamar fogom megkedvelni ezt a nőt.

Hetedik óra után búcsút intettem Flórának, és megbeszéltük, hogy ha hazaértem, végre elmesélem neki, mi történt, mivel erre azóta sem került sor... Ő ment haza, én meg lementem az első rajzszakkörömre.

Körülbelül tízen-tizenketten voltunk, minden évfolyamból vegyesen fiúk, lányok, a tanárnő pedig nagyon jó fej volt, sokkal lazább, mint órán. Amikor meghallottam a feladatot, először nem igazán hittem el, hogy komolyan mondja. Pedig nem viccelt. A rajzszakkör terme a földszinti folyosó végén van, mellette a fal pedig teljesen csupasz, fehér. A tanárnő szerint ez nem maradhat így, muszáj valamivel érdekesebbé tennünk, úgyhogy azt kaptuk feladatnak, hogy szakkör végéig fessük tele a falat... Mondom, először azt hittem, ez vicc, de amikor mellettem egy alacsony lány mosolyogva ecsetet ragadott és elkezdte pingálni a falat, bizonytalankodva én is követtem a példáját. Egyébként vele közben tök sokat beszélgettünk, nagyon aranyos lány, de valahogy fiatalabbnak néztem gimisnél. A végére nagyon felszabadultam, és eszméletlenül jól éreztem magam, a fal pedig tök szép lett. Az utolsó simításokat végeztem, amikor valaki megszólított.

– Szia, Ivett!

A hang pedig Norbihoz tartozott, aki zavarbaejtően jól nézett ki a sportpulcsijában, hátán a tesizsákjával, melegítőnadrágban és sportcipőben, gondolom edzésre ment, vagy onnan jött. Erre persze zavarba jöttem, mivel én tetőtől talpig festékes voltam, egészen pontosan a kezeimtől kezdve az arcomon át a ruhámig, a hajamat egy laza copfba fogtam, amiből már a fele kicsúszott, meg úgy általánosságban véve is tök bénán néztem ki.

– Szia – üdvözöltem elpirulva. – Te hogyhogy itt vagy?

– A húgomért jöttem – válaszolta, mire értetlenül néztem rá.

– A húgod gimis?

– Nem, még csak hatodikos, de a tanárnő ismeri anyát, és tőle tudja, hogy a húgom imád rajzolni, úgyhogy megengedte neki, hogy idejárjon. Jé, ez irtó jó lett – nézett a fal azon részére, amit éppen festettem.

– Köszi – mosolyodtam el. Legnagyobb örömömre Kíra – az alacsony, lány, akit említettem – nem akarta befejezni az alkotást a bátyja többszöri felszólítására sem, így tök sokat beszélgettünk Norbival. Én meg bár már rég kész voltam, próbáltam minél tovább húzni az időt, hogy ne kelljen mennem, és vagy százszor átfestettem minden alakzatot. Ötödik kérésre Kíra sajnos befejezte, úgyhogy letettem én is az ecsetet és együtt léptünk ki suliból.

Mint kiderült, Norbi ilyenkor edzésről jön, a suli pedig útba esik, így általában be szokott jönni a húgáért. Vagyis, ha minden igaz, szerdánként a szokásosnál több időt fogunk együtt tölteni... :)

Hazaérve szinte röpködtem, gyorsan megcsináltam minden házit, végre beszámoltam Flórának mindenről – többször is átbeszéltünk mindent, bár ennek szokás szerint semmi értelme nem volt, és sehova nem jutottunk –, majd vacsora és zuhanyzás után fáradtan dőltem be az ágyamba. Másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy szeretem a szerdákat. :)