Helló, október! Túl vagyok egy hónapon az új sulimban, és igen, életben vagyok és épségben. Pedig milyen egy hónapon vagyok túl... Visszaolvasva el sem hiszem, hogy ez mind megtörtént velem, ráadásul ennyi idő alatt. Szerintem felesleges ecsetelnem, hogy mit érzek most, hogyan értékelném az elmúlt heteket, mert valószínűleg az élményeimből érezhető volt, hogy jól érzem magam. De úgy igazán jól. És ez egyáltalán nem véletlen, nagyjából kilencven százalékban köszönhető azoknak a személyeknek, akiknek a kedvességén és segítőkészségén mindig megdöbbenek, hiszen korábban nem szerepeltek ilyen emberek az életemben. Igen, most a barátaimról beszélek.

Flóráról, a legkedvesebb lányról, akit ismerek, aki gondolkodás nélkül felkarolt, mint ismeretlen lányt. Nóriról, akinél vidámabb, energikusabb és egyedibb ember nincs, aki mosolyt tud csalni az arcomra a legnehezebb pillanatokban is. Ákosról, aki az idegesítő magabiztosságával és kifogástalan kinézetével mindig zavarba tud hozni. Domáról, aki bebizonyította, hogy fiú és lány között igenis van barátság, és aki Nórihoz hasonlóan bármikor meg tud nevettetni. És természetesen Norbiról, a fiúról, aki miatt minden reggel reménykedve megyek suliba.

Hiába hangzik természetellenesen ömlengősnek minden mondatom, ezek egyáltalán nem csak üres szavak, nagyon hálás vagyok nekik, hogy megváltoztatták az életemet.

A reggel hatkori felkelés szokás szerint a nap első és a legnehezebbjei közé tartozó megpróbáltatás volt, de sikeresen túlküzdöttem magam rajta, majd a reggeli kávém elfogyasztása, fogmosás, öltözködés, a hajam felcopfozása, és a szempillaspirál felvitele után már ki is léptem a kapunkon.

– Haliii! Ugye tudod, mi van ma? – fogadott Flóra egy nagy öleléssel, majd választ sem várva folytatta. – Ma van pont egy hónapja, hogy először mentünk együtt suliba!

– Tudom – bólintottam mosolyogva.

– És... hogy érzed magad? – kérdezte óvatosan, és pontosan tudtam, hogy nem a pillanatnyi állapotomra kíváncsi. Hihetetlen, hogy ez a kérdés mennyire bonyolult, olyan könnyű lett volna semmit és mindent mondani egyszerre.

– Hát... – gondolkodtam a válaszon, hogy hogyan is írhatnám le úgy, hogy visszaadja az igazságot. – Jól – nyögtem ki ezt az egy szót, ami talán nem hangzott túl információdúsnak, de Flóra mosolyából ítélve azt hiszem, hogy értette.

Egyébként ez a nap is teljesen ugyanolyan lett volna, mint a többi, de drága barátaim tettek róla, hogy ez ne így legyen. És sajnos nem csak pozitív értelemben... Amikor odaértünk a menő társaság mellé, Ákos is kitárt karokkal fogadott.

– Ivyyy! Egy hónap! – vigyorgott rám, és mivel továbbra sem eresztette le a kezeit, esetlenül megöleltem.

– Igen, számomra is hihetetlen – mosolyogtam zavartan.

– Harminc napja szólítottalak meg először... – nosztalgiázott volna tovább, de Flóra félbeszakította.

– Arra én is jól emlékszek – mondta unottan. – Hirtelen nem is tudtam, hogy szakítsalak félbe, vagy hogyan akadályozzam meg, hogy rászállj Ivettre...

– De szerencsére tévedtél – szakítottam félbe dühös pillantást küldve felé.

– Jó, bocs. De ha már nosztalgiázunk, nosztalgiázzunk őszintén – védekezett a vállát vonogatva, mire Ákos elröhögte magát.

– Rendben. Én pedig hirtelen nem tudtam, hogyan hallgattathatnálak el, hogy végre Ivett válaszát halljam és ne a tiedet – kontrázott, mire egyre kínosabban kezdtem érezni magam. De szerencsére pont ekkor jött Nóri.

– Ne marakodjatok már komolyan! Belerondítotok a napba, holott Ivettről kéne szólnia – szólt rá Flóráékra, mire Ákos egyetértően bólogatott.

– Igaza van, ez a te napod.

– Jézusom, mintha szülinapom lenne – sütöttem le a szemem. – Ne fújjátok fel ennyire a dolgot, légyszi. Ezt minden hónap harmadik napján el akarjátok játszani?

– Akár. Érted bármit, baby – kacsintott rám Ákos, mire egyszerre dermedtem le, és sóhajtottam fel bosszúsan. Tudtam, hogy le kellene állítanom Ákost. Nem örülök neki, hogy amikor kedve van, csakúgy babynek szólít.

– Na, menjünk be – fordultam Flórához és Nórihoz. Szótlanul tettük meg azt a távolságot, amikor Ákos még láthatott, de amikor a lépcső aljába értünk, Flóra megállt és elkerekedett szemekkel felém fordult.

– Meddig terjedhet a pofátlansága? Ez meg mi volt, mi az, hogy amikor csak kedve támad, lebabyzhet, és kacsintgathat rád? Állítsd le, komolyan! – mondta értetlenül hadonászva a kezeivel.

– De ő a barátom – ismételgettem ezt az egy mondatot már sokadszorra, mert semmi mással nem tudtam megindokolni.

– És akkor mi van? Ő a barátaid egyike, nem pedig a barátod, ő sem engedhet meg magának mindent! – füstölgött.

– Flóra, miért nem tudod eldönteni, mit akarsz? Egyszer azt mondod, hogy Ákos mennyire helyes, jófej, illik hozzám, aztán egy napnak sem kell eltelnie, hogy elhordd egy egoista majomnak

– Mert nem igaz, hogy nem tudja eljátszani a jófiút! Igaz, néha vannak jó pillanatai, de miért nem tudja félretenni saját magát érted?

– Jézusom – fogtam a fejem. – Olyanokat látsz a dolgok mögött, amik nincsenek. Hányszor mondjam még, hogy Ákos a barátom?

– De miért kell, hogy az legyen? – vágott a szavamba. – Vannak rendes barátaid is, ott van Nóri, ott van akár Eszter vagy Janka, itt vagyok én is, Doma is, de neked basszus pont egy ilyen egoista, magát istennek képzelő állat kell! Már régen rá kellett volna jönnöd, hogy Ákossal ez a dolog nem működik, már akkor tudnod kellett volna, amikor történt Marcival az az incidens...

– De ő akkor nem csinált semmit! – tiltakoztam.

– Éppen ez az! Nem fogta vissza Marcit, nem szólt rá már korábban, hogy ezt nem kéne, nem is próbálta megakadályozni. És hidd el, ő ugyanolyan, mint Marci, a helyében megtette volna ugyanezeket...

– Miért van az, hogy mindenki úgy ítéli el Ákost, hogy nem ismeri rendesen? Miért csak akkor veszekszek a barátaimmal, amikor Ákosról van szó? Miért nem tudjátok el fogadni, hogy Ákost is ugyanúgy kedvelem, mint titeket? – zúdítottam rá dühösen a kérdések halmát, amikre már nagyon régóta szerettem volna értelmes és racionális választ kapni. De ez természetesen most sem történt meg.

– Szóval számodra is feltűnő lett, hogy az összes barátod Ákos ellen van, bevallom, én is tévedtem, amikor még reménykedtem kettőtök ügyében. Ebből véletlenül nem tudsz levonni valami következtetést? – kérdezett vissza Flóra.

– Nem válaszoltál a kérdésemre. Miért...? – kezdtem, de Flóra közbevágott.

– Te sem válaszoltál az enyémre...

– Hé, lányok! Figyeljetek egy kicsit! – szólt ránk Nóri, mire ránéztünk. – Elmondhatom a véleményem?

– Hát, jó lenne – bólintott Flóra bosszankodva, egyértelműen azt várva, hogy Nóri neki ad igazat.

– Szerintem mindketten kicsit erőszakosak vagytok ebben a témában, és meg sem próbáljátok meghallgatni a másikat. Te – nézett Flórára – túlságosan ellenzed a barátságukat, holott Ákos egyáltalán nem olyan szörnyű barát, mint gondolod. Te pedig – intézte hozzám a szavait – túlságosan véded Ákost, holott egyáltalán nem mindig csinálja jól a dolgokat. Abban szerintem Flórának van igaza, hogy rá kéne szólnod Ákosra. Tényleg nem jó, amit csinál, átlépett olyan határokat, amiket nem kellett volna. Abban viszont egyáltalán nem értek egyet Flórával, hogy ne legyetek barátok. Mindenkinek joga van eldönteni, kivel barátkozik, és egyáltalán nincs abban semmi rossz, hogy te Ákos mellett is döntöttél. Szóval szerintem egyáltalán nem kell tönkretenni ezt, egyszerűen csak le kell állítani, ha olyanokat csinál, amiket nem kéne, és amik már nem tartoznak a barát kategóriába. Asszem ennyi – vonogatta a vállát Nóri. És az a helyzet, hogy egyikünk sem tudott vitatkozni a véleményével, mert tagadhatatlanul igaza volt. Töprengve néztünk rá, ő pedig bizonytalanul ránk. – Talán... nem így van?

– De, valahogy így – sóhajtott Flóra. – És mi lenne a megoldás?

– Hát... – gondolkodott el Nóri, látszólag osztott, szorzott, majd kinyögte a megoldást: – Maximum annyi, hogy nem beszéltek Ákosról. Abból csak vita lesz.

– Kösz a tippet – forgattam a szemeimet és elindultam felfelé. – Bár nem sokat segít, hogy tabutéma lett az egyik legjobb barátom.

Flóra és Nóri szótlanul követtek az osztályunkig. Becsengetés előtt öt perccel még Jankával beszélgettem, eleinte a tanulásról, aztán más irányba fordult a beszélgetés. Nándi irányába. Ami azért is furcsa, mert oké, eddig is jóban voltunk Jankával, de soha nem szokta velem megbeszélni mi van a barátjával meg vele.

– Haragszik rám – mondta elhúzva a száját. – Azért haragszik rám, mert szerinte túl sokat foglalkozok az iskolával és túl kevés idő marad neki. De nem tehetek róla, hogy a tanárok ennyi mindent sóznak ránk, engem igenis érdekel az átlagom, töriből és kémiából például totál rossz. Eddig is fontos volt nekem az iskola, ezt Nándi nagyon is jól tudja, nem tudom, miért kell most ezért bepöccennie! – panaszkodott, majd pár másodpercre elhallgatott. Lehet, hogy helyeselnem kellett volna, de az az igazság, hogy a hátam közepére sem kívántam ezt a témát. – Szerinted akadály az, hogy túl régóta vagyunk együtt, és emiatt kezd esetleg... megunni? – nézett rám félve, mivel lehet, hogy így értelmezte a hallgatásomat. Hiába irtóztam jelenleg a fiúk témájától, Janka olyan aggódó és szomorú szemekkel nézett rám, hogy nem tudtam nem megnyugtatni.

– Én nem ismerem annyira Nándit, de nem ilyennek néz ki. Ha haragszik rád, az biztosan nem azért van, mert megunt, ez tuti, nem bánna el veled így. Arról pedig szintén nem tehetsz, hogy sok a tanulnivaló, nyilvánvaló és helyes, hogy törődsz az iskolával, ha Nándi ezt nem látja be, az az ő baja. Szóval nyugi. Nem tehetsz semmiről – mondtam a tőlem telhető legkedvesebben, mire Janka láthatóan megkönnyebbült.

– Köszi, Ivett, ez kedves volt – pislogott rám hálásan, majd mosoly költözött az arcára. – És neked mi újság van fiútémában? – kérdezte lelkesen, mire majdnem felnyögtem. Erre persze Flóra is odakapta a fejét.

– Semmi különös – ráztam a fejem.

– Dehogy nincs – legyintett. – Rengetegszer vagy Ákossal, láthatóan bejössz neki, és te sem tiltakozol. De szerintem nem jársz jól Ákossal. Túl nagyképű hozzád – mondta el őszintén a véleményét, mire pislogás nélkül meredtem rá. De itt még nem volt vége. – Szerintem sokkal inkább illene hozzád Norbi vagy Doma...

– Oké, köszi szépen a tanácsot – bólogattam, és nem hagyva, hogy folytassa, gyorsan elfordultam és beletemetkeztem az előttem heverő matek könyvembe. De persze valójában nem a matekkal voltam elfoglalva, hanem a duzzogásommal. Miért kellett Jankának pont most előhúznia ezt a témát? Egyáltalán miért nem tudja egyszer megtartani magának a véleményét? A mérgelődésemet Flóra szakította félbe.

– Látod, ő is ezt mondja – hajolt közelebb hozzám, hogy csak én halljam.

– Flóra, hagyd már abba – szóltam rá mérgesen. – Szerintem fogadjuk meg Nóri tanácsát és ne beszéljünk róla.

– De még Norbi is ezt mondja! – próbálkozott tovább. – Legalább neki hihetnél!

– Ha Norbi vagy bárki más még egyszer ezzel jön nekem, én vagy elküldöm az illetőt, vagy ott hagyom. És ez alól te sem vagy kivétel. És csak mondom, még Norbi sem.

– De Ivett...

– Flóra – sóhajtottam fel bosszúsan. – Nórinak teljesen igaza volt, nem akarok vele vitatkozni. De annyit még hozzáfűznék, hogy tizedikes vagyok. Tizenhat éves, könyörgöm. Szerinted normális, hogy ha veszekszünk, akkor mindig egy fiú miatt? Normális, hogy konkrétan ezek és egy másik fiúval való vitáim töltik ki az életem? Basszus, gimnazista vagyok, nem egy prostituált, a tanulásnak kéne kitöltenie az időm legnagyobb részét, nem pedig a fiúknak – ráztam a fejem a fejem hitetlenül. – Nem fogom elkövetni még egyszer azt a hibát, amit tavaly, az iskolára kell koncentrálnom, nem másra, nem Norbira, nem Ákosra, ugyanis nem tehetek róla, de könnyebben szalad el velem a ló, mint hinnéd! – fakadtam ki dühösen és nem várva meg Flóra reakcióját, felpattantam a helyemről.

Becsengetésig talán egy-két perc lehetett vissza, de nem érdekelt, végigszáguldottam a folyosón, majd be a mosdóba. Dühösen bevágtam magam mögött az ajtót, szinte beleremegtek a falak. Egy hatalmas sóhajtás kíséretében lecsúsztam a padlóra és a lábaimat átölelve a térdemre hajtottam a fejem.

Én magam sem értem, miért lettem ilyen dühös. Düh ez egyáltalán? Nem csak félelem, hogy megismétlődik a tavalyi helyzet? Lehet, hogy csak túl stresszesen kezeltem, és beparáztam ennek a gondolatától, megijedtem, hogy a többieknek igaza van Ákossal kapcsolatban. Pár másodpercnyi mozdulatlanság, és a csengő megszólalása után újabb sóhajtás kíséretében feltápászkodtam és a mosdókagylóhoz lépve hideg vizet fröcsköltem az arcomba. A néma folyosón visszafelé lépkedve azon gondolkodtam, hogy már megint hibáztam. Éket verek magam és a barátaim közé, én verek éket, nem az ő hibájuk. Most például durván ráförmedtem Flórára, miközben ő csak aggódik miattam.

A terembe lépve elnézést kértem a matek tanárnőtől – bár szerintem észre sem vette, hogy bejöttem –, és gyorsan a helyemre siettem. Éppen azon gondolkodtam, hogy mit és milyen módon mondok majd Flórának, amikor a tanárnő kijelentette, hogy páros munka lesz, tehát probléma megoldva. Talán a sors akarta így. Ahogy kiosztotta a feladatot, a teremben mozgás és hangzavar támadt. Sóhajtva Flórához fordultam, készen a bocsánat kérésre, de megelőzött.

– Nagyon sajnálom, Ivett! Basszus, hogy lehetek ilyen bunkó? Hogy jövök ahhoz, hogy kivel barátkozol? Állandóan veszekedned kell, és nem saját akaratodból. Velem Ákos miatt, Norbival Ákos miatt, Norbival nem tudom még mi miatt, most már Nórival is... Ez semmivel sem jobb, mint amit a régi sulidban elviseltél, szóval én kedves leszek Ákossal, elfogadom, szólok mindenkinek, hogy ne beszéljenek róla veled, mert rájöttem, hogy ez nagy szemétség azok után, amik történtek veled, és én nem akarom, hogy megint iskolát válts! – hadarta, és majd megszakadt a szívem, olyan jólestek a szavai. – Szóval nagyon sajnálom, többször nem fogok beleszólni, hogy kivel barátkozol. És megértem, ha ezután rossz embernek tartasz és elkerülsz – nézett rám bűntudattól csillogó szemekkel, láthatóan tartva a válaszomtól. Ha haragudtam volna rá, most biztos megbocsátok. De hát amúgy sem haragudtam, és értetlenül álltam a mondandója előtt.

– Rossz embernek tartalak? Elkerüllek téged? Mi van? – ráncoltam a homlokom. – Ne kalkulálj már, itt aztán tényleg nem te vagy a hibás, én voltam túl durva és bunkó...

– Miről beszélsz te? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

– Te miről beszélsz? – kérdeztem visszatartott nevetéssel.

– Hát hogy bunkó voltam.

– Nem, én voltam bunkó – ráztam a fejem, mire elmosolyodott. Ezt szeretem Flórában. Persze, néha mi is összeveszünk, nem egyezhet mindig a véleményünk, de egyszerűen nem lehet vele sokáig haragban lenni, mert olyan jó ember.

Szóval a második hónapom is olyan – vagy majdnem olyan – emlékezetesen indult, mint az első.

A nap további részében nem történt igazából semmi különös. Ami megemlíthető, az az, hogy bioszon kihívták Blankát felelni. Ami... hiba volt. Azt hiszem, nekünk is, és a tanárnőnek is jobb napja lett volna enélkül az agyzsibbasztás nélkül. Talán említettem már, hogy szegényt nem az eszéért szeretjük. Blanka kiment felelni, szépen mosolygott, és az eukarióta egysejtűekről kellett volna beszélnie, ehelyett elkezdett valamit magyarázni az európai sejtekről... Igen, tényleg majdnem ugyanaz. És ez azért történt, mivel a füzetébe mindig lusta volt leírni, hogy eukarióta, mindig csak eu.-nak rövidítette, és mire otthon előszedte a füzetét, már rég nem emlékezett az órán megbeszéltekre. Ha egyáltalán előszedte otthon a füzetét. De pozitívum, hogy közben végig mosolygott, talán ezért is kapta meg a kettest.

Hatodik, vagyis utolsó óránkra mindenki úgy ment le a tesi terembe, hogy péntek lévén már csak át kell öltözni és mindenféle aktivizálás nélkül túl kell élni ezt a negyvenöt percet. (A tanár úr egyébként szépen keresztülhúzta a számításainkat, nagyon ragaszkodott hozzá, hogy röpizzünk, úgyhogy csalódottságunkra – kivéve persze Nórit, ő kifejezetten boldog volt – az egész órát végig kellett ugrálnunk, és térdvédő hiányában még a térdemet is lehorzsoltam.) A helyzet az óra után fokozódott, mindenki, mint a villám öltözött vissza, hogy minél hamarabb elhagyhassa az iskolát. Ezért is csodálkoztam, amikor Flórával kiléptünk a lányöltözőből, és megpillantottuk az osztálytársainkat, amint hangoskodva bandáznak az öltözők előtt.

– Hát ezekbe meg mi ütött? – kérdeztem Flórát, de teljesen feleslegesen, értetlenül megcsóválta a fejét. Közelebb érve megláttuk az ofőt is, amint az osztály gyűrűjében állva megpróbálja csitítani a reklamáló fiúkat.

– Mi folyik itt? – kérdeztem meg Bogit, mikor odaértünk a többiekhez.

– Nem tudom – vont vállat. – Az ofő itt várt ránk, amikor kijöttünk, és senkit nem enged haza, amíg el nem mond valamit.

– És addig fogunk várni, amíg mindenki ki nem jött?

– Úgy tűnik – sóhajtott Bogi.

– Tanárnő hadd menjünk haza! – kiabálta – azt hiszem – Boti. Az ofő válaszát nem hallottam a helyeslő bekiabálásoktól, de a csalódott és türelmetlen sóhajokból ítélve a válasz nemleges volt.

– Valaki szóljon már Eszteréknek! Ha rajtuk múlik, fél óra múlva megyünk csak haza – javasolta Ákos. Nóri vissza is ment, hogy szóljon nekik, úgyhogy két perc múlva végre befutott Janka meg Eszter is. A fiúk meg is tapsolták érte őket.

– Na, hallgassatok már! Annál hamarabb mehetünk haza! – mondta Tomi hangosan, mire egész gyorsan elcsendesedett mindenki.

– Köszönöm, hogy eddig bírtátok, és hogy türelmesek voltatok, gyerekek. Péntek utolsó órátokra tekintettel nem is szaporítanám tovább a szót – kezdte az ofő, mire többen felsóhajtottak, jelezve, hogy siessen már. – Annyi a lényeg, hogy jövő héten, valószínűleg már hétfőn új osztálytársatok érkezik – mondta ki, mire egy pillanatra mindenki elfelejtette, hogy éppen nagyon sietne haza, és érdeklődve néztek össze, vagy éppen kérdeztek az ofőtől.

– Remélem megint valami jó csaj – mondta jó hangosan Marci, én pedig a megint szó hallatán lesütöttem a szemem.

– Istenem, Marci fogd már be, senki nem kíváncsi a mocskos gondolataidra! – hurrogta le Doma, és vele együtt még egy páran, ami tök jólesett.

– Lány lesz egyáltalán? – kérdezte hangosan Nóri az ofőtől.

– Sajnos nem tudom – ingatta a fejét. – Én is tíz perce tudtam meg az igazgatónőtől, csupán annyit, hogy új diák érkezik. Csak szólni akartam nektek, hogy hétfőn ne lepődjetek meg. Arra kérlek titeket, hogy nemétől függetlenül – pillantott szigorúan Marciék felé – fogadjátok nagyon kedvesen.

– Tuti, hogy csaj lesz – vigyorgott össze Marci Botival és Ákossal. Nagyon szuper belegondolni, hogy akkor is ilyen szép gondolatok jártak Ákos fejében, amikor az ofő engem harangozott be...

– Na, és mit csináljunk ma? – kérdezte Flóra, amikor kiléptünk a suliból.

– Mire gondolsz? – kérdeztem értetlenül.

– Péntek délután van. És ha jól tudom, nincs programod. Ráadásul ma van egy hónapja...

– Inkább ne folytasd – forgattam a szemeimet. – Még mindig nem tudom, miért kell ügyet csinálni ebből. De ettől függetlenül ráérek – mosolyodtam el.

– Szuper. Mozi? – kapcsolódott be Nóri a beszélgetésbe.

– Nekem jó – vontam vállat és Flóra is bólintott, majd észrevette a jóval előttünk sétáló Norbiékat.

– Doma! Norbi! – kiáltott utánuk, mire megfordultak, és Flóra intett nekik, hogy várjanak.

– Ne már, ezt most miért? Őket is meg akarod hívni? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

– Ahaa.

– De miért? – akadékoskodtam.

– Mert szerelmes vagy Norbiba. És igent fog mondani – indokolta meg halkan, hogy Nóri ne hallja. Ettől akaratlanul is elmosolyodtam.

– Sziasztok – köszönt Doma. – Mi újság?

– Arra gondoltunk, hogy elmegyünk moziba. Nincs kedvetek velünk jönni? – kérdezte Flóra. Norbi és Doma összenéztek, gondolom megbeszéltek valamit a tekintetükkel, amit mi lányok nem érthettünk. Attól tartottam, hogy a válasz nemleges lesz, de végül kiderült, hogy nem ezen tanakodtak.

– De van – válaszolta Norbi. – De csak akkor, ha mi választjuk a filmet – kötötte ki, mire megkönnyebbülten elmosolyodtam. Flóra felvont szemöldökkel nézett rám, és az arcára volt írva, hogy „Én megmondtam, hogy igent fog mondani. Odáig van érted." Erre aztán elnevettem magam. Lehet, hogy nem igaz, de nagyon szép belegondolni.

Megyek is, már így is késésben vagyok, a többiek pár perc múlva itt vannak értem, és indulunk a moziba. :)