Hajnali ötkor csörgő óra, kómás készülődés, kétszeri elalvás reggeli közben, edzőcucc összepakolása, indulás a konditerembe. Éljenek a csodás reggelek.

A sporttáskámat a vállamra kapva lépkedtem lefelé a lépcsőn, a fülhallgatóm már az egyik fülemben volt, és kezdett egyre jobban elborítani a jókedv, a korai időpont ellenére is. A bejárat előtt összefutottam apuval, aki a szemét dörzsölgetve nézett rám, szerintem azon tanakodott, hogy ez még az álom rész–e. Az utóbbi időben nem igazán adtam rá okot, hogy természetes látvány legyen, ahogy hajnalok hajnalán mosolygósan állok az ajtó előtt, indulásra készen.

– Hát te meg... – kereste a szavakat, és azon sem csodálkoztam volna, ha végül nem találja meg őket. – Hová mész? És miért most? Egyáltalán mi történt veled? – kérdezgetett, és bár a szeme dörzsölgetését abbahagyta, továbbra is nagyokat pislogva méregetett.

– Edzeni megyek – válaszoltam egyszerűen, megrántva a táskát a vállamon.

– Kosáredzés? Már nem azért, de kicsit emberibb időpontban...

– Nem kosáredzés. Konditerembe megyek – vontam meg a vállam. – Tudod, kondizni.

– Kondizni – ismételte, és tátva maradt a szája. – Te kondizni? Egyedül, önszántadból és hajnalban?

– Igen – bólintottam büszkén. Apu még pár másodpercig némán nézett rám, aztán jóízűen elröhögte magát. – Most meg mi van? – förmedtem rá.

– Semmi, semmi, menjél csak kondizni – jegyezte meg szórakozottan, és nagy nehezen visszafojtotta a nevetését. – Csak tudod, elég hihetetlen...

– Na, kösz, apu. Ez jólesett – biccentettem a szememet forgatva. Aztán eszembe jutott valami és vigyorogva fordultam felé.

– Na nee – hátrált apu ösztönösen egy lépést. – Ismerem ezt a nézésedet, és nem igazán kedvelem – húzta el a száját, én pedig továbbra is csak vigyorogtam rá. – Oké... Mit kell tennem?

– Rájöttem, mivel tehetnéd jóvá az előbbi beszólásodat.

– Igen...?

– Elvihetnél az edzőterembe – böktem ki, apu pedig égnek álló hajjal meredt rám.

– Ivett. Hajnal van. A normális emberek ilyenkor még alszanak.

– De te mégsem alszol... – jegyeztem meg mosolyogva.

– Sosem mondtam, hogy a normális emberek közé sorolom magamat – vonta meg a vállát, aztán egyszerre nevettük el magunkat. – Jól van, na. Adj egy kis időt, és elviszlek kondizni – adta meg magát sóhajtva, de láttam a szemén, hogy igazából mosolyog.

A szüleim közül apu az, akivel jobban lehet hülyülni, anyu régebben gyakran mondta rá, hogy ő egy nagyra nőtt gyerek, és azt hiszem, van is benne igazság bőven. :)

Apu kis idő múlva újból megjelent, és kocsival eldobott a konditerembe. Ahol... szó szerint meghaltam. Bevallom, az utóbbi időben a kosáredzésekre sem jártam el valami lelkiismeretesen, így duplán nehéz volt.

Ólomnehézségű végtagokkal, kipirultan, izzadtan, de jókedvűen érkeztem haza, ahol anyuval is lejátszottam azt a kört, amit apuval, vagyis, hogy megpróbáltam elhitetni vele, én komolyan önszántamból elmentem kondizni.

Villámgyorssággal lezuhanyoztam, ismét megfésülködtem és átöltöztem iskolai ruhába, de minden sietségem ellenére is késve és kifulladva álltam meg Flóra előtt. A sulihoz vezető út napok után ismét hagyományosan telt: a szállingózó hóesésben gyalogoltunk sietve, vigyázva, hogy ne csússzunk meg a fagyos járdán, és beszélgettünk a suliról, a félévzárásról, a matekjavításról, sorozatokról, és persze Tomiról is. Akivel Flórának ma randija lesz, ami miatt nagyon izgul.

– De miért tartasz tőle ennyire? – mosolyogtam megrázva a fejemet. – Hiszen már vagy tízszer elmentetek együtt randizni.

– Tudom, de ezt most más lesz – harapta be a száját. – Érzem. Nem beszéltünk meg semmit, ami miatt más lehet, csak... Érted. Az eddigi találkozások tök jók voltak, most viszont már más lesz. Megismertük egymást, már nem csak két osztálytárs vagyunk, akik alig tudnak valamit a másikról. Lehet, hogy ma...

– Megcsókol? – húztam ki belőle.

– Igen – suttogta rám nézve, szemében tiszta aggódás ült.

– De az miért lenne baj? Azt hittem, ezt szeretnéd.

– Persze, hogy szeretném. Csak félek tőle.

– De miért? A csóktól?

– Nem, nem attól – ingatta a fejét. – Ezt így nem tudom megmagyarázni. Inkább attól, hogy mi lesz utána. Máshogy fogunk egymáshoz viszonyulni csak mert járunk? Azt nem szeretném, én ilyennek szerettem meg őt, ahogy most ismerem.

– Nem fog megváltozni, hidd el. Tomi egy nagyon kedves fiú, nagyon is illik hozzád, és ugyanaz az ember marad egy csók után is. Minden marad, csak egyszerűen máshogy fogják hívni a köztetek lévő kapcsolatot. Különben pedig ne stresszelj előre ezen, inkább élvezd! – biztattam, és a lelkesedésemet hallva egyrészt mosolyogva másrészt elképedve fordult felém.

– Komolyan, nagyon örülök neki, hogy újra ilyen vagy, de... Mi történt veled? – kérdezte csodálkozva. – Mintha kicseréltek volna. Sokkal mosolygósabb vagy, többet beszélsz, és itt van ez a konditerem dolog is.

– Csak annyi történt, hogy valaki ráébresztett arra, hogy mit is csinálok. Nem kell feleslegesen szenvedni, tovább kell lépni, mert az élet is megy tovább.

– Jesszusom, mire gondolsz most? Ugye nem arra célzol, hogy Norbi már a múlté? – kérdezte ijedten.

– Bár úgy lenne – nevettem el magam. – Ha tehetném, elfelejteném, de nem erről van szó. Csak arról, hogy túl sokat rágódok a szilveszteren. A dolgok megtörténtek, az időgépet nem találták fel, így nem tudok rajtuk változtatni – sóhajtottam. – Menni kell tovább, és együttélni ezzel a kudarccal.

– Azta... Jól hangzik, de mit is jelent ez konkrétan?

– Választhattam. Az egyik lehetőség az volt, hogy lemondok Norbiról és keresek valaki mást, akivel egyszerűbb dolgom lehet. Már mondtam, ezt nem tudnám csak úgy megcsinálni. Úgyhogy akarom őt továbbra is, akkor is, ha még párszor csalódást fog nekem okozni.

– Nem egészen két hete elég aljas módon használt ki. Ennek ellenére is...?

– Szerinted tudok mást csinálni? – sóhajtottam.

– Nem – adta meg magát, majd megint rám nézett. – Mégis ki volt az, aki ennyire meg tudott győzni téged?

– Nem fogod elhinni – mosolyogtam. – Laura.

– Laura? – esett le az álla. – Az osztálytársunk Laura? Az, aki annyira fennhordja az orrát, mindenkinek beszólogat és körbeveszi magát a csicskáival?

– Hogyne. Az a Laura, akinek egy kedves mondata sincs senkihez, aki gúnyos megjegyzések százait képes rád borítani, és ha egy kicsit is visszavágsz, utána úgy lealáz, hogy legszívesebben elsüllyednél – folytattam Laura ismertetőinek a sorolását, majd sóhajtva hozzátettem. – És meg kell jegyeznem, az is ő, akinél jobb emberismerővel még nem találkoztam, és aki valamilyen rejtélyes okból segített nekem.

– Ezt most nem mondod komolyan – pislogott Flóra hitetlenül. – Soha nem gondoltam volna róla.

– Hát, én se – mosolyodtam el halványan.

– Nem kedvelem őt, de ezért tényleg nagyon hálás vagyok neki. Komolyan, az elmúlt napokban már azon gondolkoztam, hogy kiverem a kezedből azt a hülye zenelejátszót – forgatta a szemét, mire elnevettem magam.

– Azért azt ne. Most is nálam van, és hallgatni is fogom, csak ezúttal boldog és motiváló számokkal van tömve.

– Az maradhat – legyintett. – Hát nem vagyok kegyes? – tette csípőre a kezét, majd egyszerre nevettünk fel.

A mai hét óránk közül egyik sem volt könnyednek mondható, ez már tényleg az utolsó utáni lehetőség a félévi jegyek felhozására.

A magyartanárnő igazán szeretett volna így utoljára még egyszer kiszúrni velem a jegylezárás előtt, azonban javamra legyen mondva, jól tartottam magam, leküzdöttem a folyamatos kérdésáradatot, így bárhogy igyekezett, nem tudta lerontani az év közben összeügyeskedett nyelvtan négyesemet.

Egy nyugodt német – számomra az egyik legkönnyebb tantárgy, stabil ötösként nem volt miért félnem – és egy fárasztó töritézé után következett csak az az óra, amitől igazán tartottam. Vagyis a matek. Ááá.

Mindig is utáltam a matekot, és sohasem voltam jó belőle, ezért is lepett meg kicsit, hogy elég volt az átlagom ahhoz, hogy mehessek az ötösért. Nagyon sokat készültem rá, nem csak tegnap, hanem már több napja, az óra előtti szünetben is a matekkönyvet bújtam, és nem hagytam békén Flórát, míg ki nem kérdezett mindent.

Konkrétan gyomorgörccsel mentem ki a táblához, és nagyot nyelve fordultam a tanárnőhöz. Megizzadtam, megszenvedtem érte, nem két percig tartott, de meglett az ötös. Éljen, éljen!

Ezután a kémia röpdoga és az ofőóra – összegeztük a félévet – kész felüdülés volt.

Ma egyszer sem menekültem Norbi elől. Nem próbáltam direkt kerülni, nem pattantam fel a szünetek kezdetével, hogy lesiessek az udvarra, csakhogy ne kelljen egy helyiségben lennünk. Nem fogok távol maradni tőle ezután, ez már világos. Eldöntöttem, hogy mit akarok, tudom, hogy mit érzek. Nem fogok rámászni, egyszerűen azért, mert én nem ilyen vagyok, de kerülni sem fogom, a közelében maradok és ha lehetőség nyílik, megragadom. Bár egyelőre azon vagyok, hogy összekanalazzam magam. Ha ez sikerült, Laura szavaival élve akkor jöhet a küzdelem.

Észrevettem, hogy ha nem vagyok Norbi közelében, ösztönösen őt keresem a tekintetemmel, a fejemet forgatom, hogy láthassam őt. Amikor pedig meglátom, a szívem nagyot dobban, egyszerre nyugszom meg és önt az a keserűség, ami ellen folyamatosan küzdök. Akkor is, ha látom, és akkor is, ha nem, üres fájdalmat érzek a mellkasomban, mintha nem lennék egész, mintha hiányozna belőlem valami. Amikor megtalálom a tekintetemmel, egy pillanatra enyhül ez a sajgás, de csak hogy utána újult erővel törhessen rám. Soha nem múlik, nem szűnik, néha erősebb, aztán csillapodik, de mindig jelen van. Ezt már említettem egyszer, azóta pedig csak fokozódott. Akkor, szilveszter éjfélkor, amikor Norbi megcsókolt, akaratlanul elvett belőlem valamit, ami csak akkor kerülhet újra vissza hozzám, ha... Nem tudom, mikor. A lényeg, hogy nála van valami, ami hiányzik belőlem, és tudom, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna, a hiány mégis fáj, vissza akarom kapni. Az illetővel együtt, aki elvette tőlem.

Ofőóra után megkönnyebbült sóhajjal hagytuk el a termet, rajtunk kívül alig voltak már bent, az osztály rekordidő alatt menekült ki az iskola területéről.

– Aa, igen, nincs több hajtás – sóhajtott fel Nóri sokadszorra, az arcán elégedett mosoly terült szét. Nincs köztünk nézeteltérés, úgy tesz, mintha semmit nem látott volna pénteken. Remélem, hogy ez így is van. – Legalább év végéig nem akarok ennyit tanulni.

– Én emiatt nem aggódom – jegyezte meg Flóra csípősen, Nóri pedig nevetve beismerte, hogy igaza van.

– Tessék, szakad a hó – ciccegett Réka a folyosó ablakán kipillantva. – Már reggel tudtam, hogy esni fog, anyu mégis meggyőzött, hogy ne vigyek sapkát. Király lesz így hazamenni.

– Sapka! – cövekeltem le nem sokkal a termünk mellett, mire mindhárman kérdőn néztek rám. – Jó, hogy figyelmeztettél, Réka, simán otthagytam a teremben – forgattam meg a szemeimet, majd sarkon fordultam és visszasiettem az osztályunk felé.

– Itt várunk! – szólt utánam Flóra.

– Egy pillanat és jövök – ígértem meg, majd ahogy fordultam, a termünk ajtajában szó szerint összeütköztem a kifelé tartó Norbival.

Igen, ez már ismeretségünk második ütközős jelenete. Csakhogy az előző, amikor a tesiöltözőből kilépve sodort el még az első hetemen, teljesen mást jelentett, mint ez. Más ember voltam, talán ő is más ember volt, annyi biztos, hogy teljesen máshogy tekintettem rá. Ő volt a szememben A FIÚ, az ismeretlen, az elérhetetlen, a titokzatos, akire rá sem mertem nézni. Most, ha rápillantok, elsősorban azt a fura üres sajgást érzem, szomorúságot, keserűséget, és a szerelmet, olyan erőset, amilyet még ő sem váltott ki belőlem soha. Már tudom, hogy Norbi nagyon is elérhető volt, majdnem sikerült is elérnem nem egyszer. Most már ezt látom benne. Egy olyan személyt, akivel végigszenvedtük az elmúlt hónapokat, kerülgettük egymást, volt, hogy mindketten szerettük volna, ha összejön köztünk, valami azonban mindig hiányzott, ami miatt a próbálkozásaink csúnya véget értek.

Pár hónapja ugyanígy álltunk, az ütközés következtében ugyanígy megfogta a derekamat, hogy ne essek el, a tenyerem pedig ugyanígy a mellkasára simult. Akkor tele voltunk lehetőséggel. Most tele vagyunk keserűséggel.

A döbbenetes különbséget abban a pillanatban fedeztem fel, hogy szemem megtalálta azt az ismerős kéket. A tekintete éber volt, tiszta és mozdulatlan, és volt még benne valami, ami lángra gyújtott mindent körülöttem. Sehova máshová nem tudtam nézni, csak az a végtelen kékség létezett, a derekamon nyugvó kéz, mi ketten. Bőr a bőrrel érintkezett, lélegzet a lélegzettel olvadt egybe egy pillanatra, amíg a varázs tartott.

És akkor, abban a pillanatban annyi mindent szerettem volna mondani neki. Elsősorban azt, hogy szeretem. De meg is akartam pofozni a szilveszter miatt, ordítani vele, amiért annyi fájdalmat okozott. Sírni akartam, hogy tudja, mennyire sajnálok dolgokat, olyanokat, amik miatt nem jöhettünk össze. És nem utolsó sorban toporzékolva akartam követelni tőle, hogy adja vissza, amit elvett tőlem, legyen ő is az enyém, hogy újra egész lehessek.

De nem mondtam semmit. Nem volt hozzá bátorságom, túl nagy volt a kockázat, hogy ő már semmit nem érez irántam, még egy összeomlás pedig nagyon nem hiányzott. Bármennyire is ez volt az utolsó dolog, amit szerettem volna, lesütöttem a szemem, megszüntetve ezzel a szemkontaktust, és hátraléptem megszakítva az érintést. Egy részem üvöltve tiltakozott, de nem szabadott foglalkoznom vele.

– Bocs – mondtam szinte suttogva, tekintetemet a padlóra szegezve.

– Semmi gond – motyogta szintén lefelé, majd arrébb húzódott, hogy beengedjen a terembe.

Kipirult arccal és vadul dobogó szívvel nyúltam be a padomba a sapkámért, és közben azon agyaltam, hogy most pontosan mit is érzek. Vagy, hogy mit is kellene éreznem. Szikrányi boldogságot, amiért szilveszter óta először újra egymáshoz értünk? Vagy lehangoltságot, amiért ez elég elkeserítően hangzik?

Teljesen a gondolataimba mélyedve sétáltam vissza Flóráék hármasához, olyannyira, hogy már megint megfeledkeztem magamról Nóri előtt. Szerintem az arcomra kiült minden, beleértve az előző percek okozta zavarát is. Ettől csak még jobban zavarba jöttem, talán a lehető legjobban, és a földre szegezett tekintettel álltam meg mellettük.

– Mehetünk – jelentettem be vörös arccal.

Hazafelé az elmúlt napokkal ellentétben most én voltam az, aki a társaság hangját adta, be nem állt a szám, fecsegtem mindenféléről, és tettem róla, hogy egy másodpercnyi csend se állhasson be közöttünk. Flóra és Réka természetesen viselkedtek, úgy, ahogy szoktak, Nóri azonban teljesen más volt. Leginkább olyan volt, mint én, ő amikor elkezd Norbiról beszélni. Néha szólt csak hozzá a beszélgetéshez, ekkor halványan elmosolyodott, különben csak a gondolataiba merülve figyelte a lépteit. Nem mertem ránézni, pedig tudtam, a tekintete folyamatosan rajtam van. Éreztem, hogy megérzett valamit, de nem tudtam, hogy mennyire jött rá. Az a gond, hogy nekünk, lányoknak az ilyenekhez van szemünk, Nóri pedig nem vak, így minden bizonnyal észrevett bizonyos előjeleket. Mármint az előjeleit annak, hogy rajta kívül még valaki kivetette a hálóját Norbira. De én nem ezt akarom. Egyáltalán nem akarom lecsapni a kezéről.

– Hát akkor... – álltam meg a házunk előtt. – Holnap találkozunk – intettem, majd megfordultam, hogy bemenjek a kapunkon, ezzel pedig végre letudjam a mai napot.

– Ivett – szólt utánam Nóri halkan. Számítottam rá, hogy ez lesz, mégis reménykedtem benne, hogy talán elkerülhető. Lassan visszafordultam és a lélegzetemet visszatartva néztem Nórira. Az arca komoly volt, egy csöpp kajlaság nélkül, a szeme pedig nem csillogott olyan lelkesen, ahogy szokott. Már–már csalódottság ült benne.

– Igen? – kérdeztem megpróbálva könnyed hangot megütni. Nóri csak nézett rám, majd pár másodperc múlva nyitotta a száját, hogy mondjon valamit. De aztán Flórára és Rékára pillantott, és becsukta a száját.

– Semmi – mondta végül. Pedig mindannyiunk számára világos volt, hogy nem a semmi miatt szólított meg. Nem tetszett a tekintete. Arról árulkodott, hogy többet tud, mint kellene.

Feszülten sétáltam a házunkig, majd az ajtóból a biztonság kedvéért még visszaintettem nekik. Flóra jókedvűen integetett vissza, Réka halványan elmosolyodott, Nóri azonban hátra sem nézve ment tovább. Remegő kézzel dugtam a kulcsot a zárba, ügyetlenkedtem vele egy darabig, majd az ajtót becsukva magam mögött lecsúsztam a földre és nekivetettem a hátamat. Kimerülten sóhajtottam egyet, és perceken keresztül csak ültem. Mintha teljesen eltévedtem volna, nem tudtam, mit akarok, hogy ki előtt kell titkolóznom, azt pedig végképp, hogy mi lesz az egésznek a vége.

Elmentem edzésre, ami után viszont ténferegtem egy sort a házban, az elmúlt napok őrült tanulása után nem tudtam, mit kezdjek magammal. A matek volt az utolsó tantárgy, amiből javítanom kellett, így tulajdonképpen szabad voltam.

Beszéltem Flórával, aki azt ecsetelte nekem, hogyan is nézett ki kívülről, ahogy Norbival összeütköztünk, hogy megint mennyire izzott körülöttünk a levegő, és hogy minket egymásnak teremtettek. Vajon ha így lenne, nem lennénk már réges–régen együtt? Aztán áttértünk a Tomival való randijára, és nagyjából sikerült lenyugtatnom. Azt mondta, majd holnap elmeséli, hogy mi volt, mert először beugranak Flóra szüleihez, hogy bemutathassa nekik Tomit, aztán mennek csak moziba, így későig elhúzódhat a randi. Azért nagyon kíváncsi leszek, Flóra megérzései helyesek–e. Mert ha igen, akkor valószínűleg úgy jön haza a randiról, hogy van barátja. :)

Ezzel a témával Flóra sikeresen el is terelte a figyelmemet, így csak lefekvés után volt időm a saját problémámon agyalni. Ismét rá kellett jönnöm, hogy én nem akarom tönkretenni a barátságomat Nórival. Nem tudnék tiszta lelkiismerettel összejönni Norbival, ennél sokkal többet ér a legjobb barátság.

De ez még mindegy, nem kell ezen gondolkoznom. Nem akarom elsietni a dolgokat, előrerohanni. „Most egyelőre arra koncentrálj, hogy össze tudd kapni magad, egyél, eddz, szerezz pozitív energiákat, aztán majd jöhet a küzdelem. Norbiért."

Laura szavai tisztán csengtek a fülemben, és pontosan tudtam, hogy igaza van. Úgy teszek, ahogy ő tanácsolta. Akkor talán mégis lehet megoldása ennek a képtelen helyzetnek.