Az utolsó tanítási hét kezdete a suliban, avagy a lázadó diákok harca a szőrösszívű tanárok ellen. Kinek hogy tetszik. :)

Vajon szükséges még tanulni karácsony előtt pontosan egy héttel és két nappal? Ez itt a kérdés... Néhány túlságosan unatkozó diák szavazást is indított erről az aulában, így amikor Flórával dideregve beléptünk a suliba, szó szerint letámadtak minket a tizenegyedikesek. Köztük régi ismerősünk is, Olivier Fontaine, akivel őszi szünet előtt ismerkedtünk meg a tesiterem ajtajában, amikor nem volt hajlandó elfogadni, hogy én bizony a sportnapon a fiúkkal fogok kosarazni, és mivel a szülei jogászok, ő pedig stréber, egy kicsit túlzásba vitte, és írásbeli engedélyt követelt tőlünk... De aztán végül nem lett semmi gond, Olivier elfogadta ezt a „súlyos szabálysértést", és békében váltunk el.

Úgyhogy amikor meglátott minket, egészen megörült, és volt szerencsénk végighallgatni diplomatikus érvelését a szavazással kapcsolatban. Aztán amikor rájött, hogy ez nem hat, és nem áll szándékunkban szavazni, taktikát váltott és megcsillogtatta másik énjét is. Mert neki ugye köztudottan kettő egyénisége van. Az egyik stréber, okoskodó, a másik pedig egy sármos és tenyérbemászó francia szépfiú.

Mondjuk ránk egyik oldalával sem sikerült hatnia, még akkor sem, ha elég jól szórakoztunk azon, hogy továbbra is él még régi jó szokása, így néha teljesen váratlanul megszólal, hogy „hahahaha". :) Mindegy, ő így szokott nevetni, biztos nem egyedül van, aki ilyen szabályos formában teszi.

Így december közepén egyébként már kezd idegesítő lenni a villogó égősor meg az állandóan szóló karácsonyi számok, az All I Want for Christmas is You például napok óta nem megy ki a fejemből... De nem baj, ez ilyenkor alap, így a legigazibb a karácsony.

A tizenegyedikesek által kezdeményezett szavazás, ha nem is megriasztotta, de mindenképpen megdöbbentette a tanári kart, úgyhogy csak a legbátrabb és leggonoszabb tanárok kísérelték meg, hogy új anyagot vegyenek velünk, a többi órán inkább csak filmet néztünk, csendben elfoglaltuk magunkat, vagy éppen megírtuk a szünet előtti legutolsó dogákat. Mára jutott a föci tézé és az angol szódoga, előbbivel nem is volt semmi probléma, sokat készültem rá. Azonban amíg németből elszántan készülök, hogy a nyáron nyelvvizsgát tudjak tenni, addig angolból totálisan béna vagyok, és előszeretettel írom le az angol szavakat németes írásmóddal... Ez a mai dogánál is megesett, de Flóra még közben felhívta rá a figyelmemet, úgyhogy ki tudtam javítani. :)

Rajzóra után – amúgy is hetedik óránk, plusz az utolsó rajzunk ebben az évben, így elég lazán telt – mindenki szedelőzködni kezdett, Nóri pedig megállt a padunk mellett.

– Akkor délután megyünk vásárolni? – nézett le ránk mosolyogva. Még hétvégén megbeszéltük, hogy jó lenne, ha együtt mennénk, hogy megvegyük a karácsonyi ajándékokat, bár így nekem majd lesz még egy köröm, mivel az osztálykarácsonyra Nórit húztam, és csak nem vehetem meg az orra előtt az ajándékát... Úgyhogy majd megkérem anyut, hogy kísérjen el engem még egyszer.

– Persze – bólintott Flóra, majd a vállára kapta a táskáját. – Mikor menjünk?

– Fél négyig németem van... Mondjuk akkor fél ötre gyertek át hozzánk – gondoltam végig, mire mindketten bólintottak. Aztán összenéztünk és minden megbeszélés nélkül odaléptünk Rékához. Evidens volt, hogy elhívjuk magunkkal. Elvégre ő is közénk tartozik.

Azért számára ez nem volt annyira egyértelmű, először el sem akarta hinni, hogy komolyan mondjuk, aztán azt bizonygatta, hogy nem kötelező elhívnunk magunkkal, nem haragszik meg, nyugodtan menjünk nélküle, ha eredetileg úgy akartunk. Végül sikerült meggyőznünk, hogy azért akarjuk, hogy velünk jöjjön, mert tényleg szeretnénk, és nincs ebben semmi hátsószándék, csak egyszerűen kedveljük őt. Egyébként elég elszomorító dolog az, hogy Réka számára ennyire meglepő, ha valaki jóakarattal közelít felé, és annál is szomorúbb, hogy egy olyan kedves lánynak, mint ő, még sohasem voltak barátai. Mert sajnos ez az igazság. :(

A németóra egész hamar elszaladt – kezdek egyre jobban formába lendülni, visszataláltam a régi önmagamhoz –, siettem haza, és mire végeztem a készülődéssel és megtanultam mindent a holnapi, tényleg idei legutolsó kémiadogára, fél öt lett és Nóri a csengőnkön lógva jelezte, hogy ideje már nekem is lemennem.

– Kiknek vesztek ajándékot? – kérdeztem, amikor beléptünk a pláza fotocellás ajtaján, és minden irányból körbevett minket a karácsony. Értendő ez a karácsonyi díszekre, égősorokra, feldíszített műfenyőre, a kábé ezernyi szaloncukorárusra, meg az összes emberre, akik családostul, baráti körrel vagy a párjukkal, karácsonyi szatyrokat cipelve sétálgattak a plázában. Kétségtelenül most van az ünnepek előtti nagy bevásárlószezon, akkora tömeg volt mindenütt, hogy az elképesztő.

– Anyának, apának, a húzottamnak, egy edzőtársamnak és persze nektek – sorolta Nóri az ujján számolva.

– Nekünk? De hát itt vagyunk veled. Látni fogjuk, mit veszel – jegyezte meg Flóra.

– Ha nektek az úgy jó, akkor együtt kiválasztjuk, így biztos nem fogok mellényúlni, és akkor azt adom karácsonyra, amit most kinézünk nektek. De a meglepetés része így persze elmarad – vonta meg a vállát Nóri.

– Á, nem gond – legyintettem. – Én úgysem szeretem a meglepetéseket.

– Persze, nekem is jó így – mondta Flóra, majd Réka is bólintott.

– Akkor jó – könnyebbült meg Nóri. – És ti kinek vesztek?

– Anyu, apu, az unokatesóm, ti, és... Tomi – sütötte le a szemét Flóra, és azon nyomban elpirult, hogy kimondta Tomi nevét.

– Őt húztad? – érdeklődött Réka, mire Flóra a száját beharapva megrázta a fejét.

– Nem... Botit húztam.

– Akkor mi van Tomival? – értetlenkedett Nóri, én pedig a fejemet fogva néztem rá. Úgy tűnt ugyanis, hogy már csak egyedül ő nincs tisztában a helyzettel, mivel Réka mosolyogva bólintott egy nagyot, jelezve, hogy ő már érti.

– Csak... kedvelem Tomit – motyogta Flóra iszonyúan zavarban, de Nóri továbbra is csodálkozva és értetlenül bámult rá.

– Nóri – forgattam meg a szemeimet. És akkor Nórinak végre leesett.

– Ó. Óóó. Jaaa, értem már – vigyorgott rá idiótán Flórára, mire elnevettük magunkat.

– És te? Kinek veszel? – fordultam Réka felé.

– Akkor én is most veszek nektek, meg a húzottamnak, vagyis Jankának, anyunak, a nevelőapámnak és a bátyámnak.

– Van bátyád? De jó! Közülünk senkinek nincs testvére – mutatott Flóra Nórira, rám, majd magára.

– Á, nem vér szerinti. Nekem sincsen rendes tesóm, ő csak a nevelőapám gyereke – legyintett Réka.

– És az apukád? Neki nem veszel? – gondolkodtam el, mert nem rémlett, hogy felsorolta volna.

– A szüleim elváltak. Apukámmal nem tartom a kapcsolatot – mondta Réka természetes hangsúllyal. Egy pillanatra megtorpantam és ránéztem. Elváltak a szülei. Én megtapasztaltam ennek a dolognak a hangulatát, elvégre az enyéim is a küszöbén álltak. Persze, gondolom már kiheverte, de akkor borzalmas lehetett Rékának. Igyekeztem minden sajnálatomat és együttérzésemet belesűríteni egy pillantásomba, hogy tudja, átérzem és megértem őt. Azt hiszem, Flóra és Nóri ebből semmit nem vett észre, de Réka szerencsére igen, értette is az üzenetemet, amire egy magabiztos, de hálás mosollyal válaszolt. Tehát már túl van rajta, de értékeli a gesztusomat.

– Na, és te kinek vásárolsz? – kérdezte kedvesen.

– Nektek és a szüleimnek – közöltem egyszerűen. Igen, lehet, hogy nevetségesen hangzik ez nyúlfarknyi felsorolás az ő hosszabb listájuk után, de senki nem tett rá megjegyzést, egy szóval sem kifogásolták. Egy másik suliban, egy másik társaságban, más „barátnők" talán kiröhögnének, és a hátam mögött összesúgnának, hogy milyen lúzer vagyok, amiért csak öt emberrel vagyok beszélőviszonyban, esetleg milyen szívtelen dögként viselkedek, hogy nem szórom az ajándékokat.

Szerintem a karácsony egy nagyon személyes ünnep, az összes közül a legszemélyesebb, ahol nagyon fontos az ajándékozás őszintesége. Semmi értelme nincsen ajándékokkal elhalmoznom a tágabb baráti körömet, csakhogy elmondhassam, én milyen jó ember vagyok, mennyi mindenkit megajándékoztam karácsonykor, ugyanis ez minden lenne, csak nem személyes vagy őszinte. Természetesen az ötnél sokkal több ismerősömnek fogok kellemes ünnepeket kívánni, annak ellenére, hogy nem adok nekik semmit. És persze, el fogok menni a téli szünetben a többiekkel moziba vagy akár csak beszélgetni, akkor is, ha nem adok nekik olyan dolgot, ami kézzelfogható. Egy olyan tárgynál, ami fizikailag megfogható, néha sokkal többet ér egy gesztus, valami, ami sok idő elteltével sem megy tönkre, nem kell megválni tőle, mert sok helyet foglal vagy már nem kell, valami, amire évekkel később is jó visszaemlékezni.

És Flóra, Nóri meg Réka mindhárman megértették ezt, eszükbe sem jutott kigúnyolni miatta, mert mindhárman jó emberek és a lehető legjobb barátok.

Rádöbbentünk, hogy bizony eléggé kéne sietnünk, ugyanis különböző nemeknek, korosztályoknak, és teljesen más ízlésű embereknek kellett pár órán belül ajándékot találnunk. Azért így is eléggé elhúzódott a vásárlás, voltunk könyvesboltban Flóra miatt, sportszerüzletben Nóri meg az edzőtársa miatt, ezerféle ruhaboltban miattam és Réka miatt – nekünk igazából mindegy volt, mint kapunk –, játékboltban Flóra egyéves unokatesója, Zoé miatt, elektronikai üzletben Réka bátyja miatt, ékszerboltban az anyukák miatt, meg még egy csomó másik üzletben, míg végül mindenkinek megszereztük a tökéletesen neki való ajándékot.

Igazából Nóri tőlem kétféle ajándékot is fog kapni. Egyet, amit együtt választottunk és amiről tud, és egyet pedig, amiről nem tud, az osztálykarácsonyra. :) Bár ez utóbbi még nincsen meg, nem akartam, hogy véletlenül meglássa, úgyhogy anyuval holnap majd gyorsan visszamegyek érte.

A maratoni vásárlás végeztével fizikailag fáradtan és megviselten, érzelmileg azonban túlpörögve iszogattuk a kávénkat, miközben folyamatosan beszélgettünk.

– Hány éves a bátyád? – kérdezte Flóra Rékától.

– Huszonöt – mosolygott Réka, mire mind csodálkozva néztünk rá.

– És nem jelent gondot ez a nagy korkülönbség? Vagy bírod egyáltalán?

– Persze – bólogatott Réka. – Imádom a bátyámat, ez a korkülönbség még vicces is, ha kihasználja, akkor is csak poénból. Nem tudom, milyen lenne a vér szerinti testvér, de ő ezerszer jobb annál, nem cserélném el akárhány rendes tesóért sem. Mindig törődik velem, látja, ha szomorú vagyok, úgy alakítja az otthoni dolgokat, hogy nekem legyen jó, meg ilyesmi – mesélte Réka, és olyan lelkesen beszélt róla, hogy nyilvánvaló volt, hogy tényleg őszintén imádja a bátyját. – Szóval ő nagyon jó fej. Meg a nevelőapám is. Azt szeretem nagyon benne, hogy nem akar az igazi apám helyébe lépni, és soha nem jön nekem a hegyi beszéddel, hogy mint apámra, rá számíthatok, mert tudja, hogy úgy képtelen lennék elfogadni őt. Inkább csak arra törekszik, hogy egy őszinte, haveri kapcsolat legyen köztünk, és nekem ez sokkal többet ér.

– Akkor jó – mosolyogtam rá, és őszintén örültem, hogy a nevelőapjával és a mostohatestvérével is ki van békülve.

– Ivett, te kit húztál? – szegezte nekem a kérdést Nóri hirtelen, én pedig egy pillanatnyi döbbenet után legjobb színészi alakításomat nyújtva elővettem a pókerarcom és rezzenéstelenül néztem vissza rá.

– Nem mondom meg. Ez a titkos húzás lényege – tártam szét a karom, mire mindhárman a szemüket forgatva néztek rám. Oké, tény, hogy ma már semmi értelme karácsonyi ajándékozás titkos formájának, mert a legjobb barátnak/barátnőnek úgyis mindenki elmondja, hogy kit húzott, de szerintem egész ügyes próbálkozás volt.

– Hát persze... Milyen becsületes lettél hirtelen – vonta fel a szemöldökét Flóra, mire elnevettem magam.

– Flóra, te sem tudod? – kérdezte Nóri, Flóra pedig megrázta a fejét. Nóri gondolkodott egy ideig, majd felcsillant a szeme és visszafordult hozzám. – Ú, tudom már. Azért nem mondod el, mert egyikünket húztad – vigyorgott hármukra mutatva.

– Lehet. De lehet, hogy nem – vontam vállat mosolyogva, mire bosszúsan felsóhajtott. Egy ideig még nyaggatott, de aztán látva, hogy nem fogom elárulni, feladta. Ekkor nekem jutott eszembe valami. – Na, és Nóri, te kit húztál? Csak mert te sem árultad még el – vigyorogtam rá. És akkor Nóri rá egyáltalán nem jellemző módon mosolytalanul fészkelődni kezdett, láthatóan zavarban volt. Beleivott a kávéjába, megpiszkálta a haját, megint ivott, majd jelentőségteljesen ránk nézett.

– Először szeretnék beszélni veletek valamiről – jelentette ki komolyan, mire mind érdeklődve bólintottunk. Komolyság Nóritól? Ez mindannyiunknak új volt. – Ti ismertek a legjobban, tudjátok, hogy milyen vagyok, gondolhatjátok, hogy nem szívesen kezdeményezek ilyen lelkizős beszélgetéseket, és ez nekem nem is könnyen megy de... Ez most fontos – sóhajtotta, mire csodálkozva néztünk össze. Nóri kezdte ténylegesen felcsigázni az érdeklődésünket.

– Persze, meghallgatunk – bólintott Flóra.

– Oké, de... Még soha nem beszéltem így senkivel. Kérlek, ne röhögjetek ki vagy könyveljétek el ezt egy sokadlagos problémának. Ez most tényleg komoly.

– Fogalmunk sincs, mit szeretnél mondani, de az biztos, hogy nem fogjuk kiröhögni, ha neked ennyire fontos – szögezte le Réka, mi pedig természetesen egyetértettünk vele.

– Oké. Szóval – bólintott Nóri, mint aki próbálja magát rászánni, hogy végre elkezdje. – Szóval az utóbbi időben kezdtem megijedni.

– Jesszus, Nóri, mi történt? – kezdtem ideges lenni, Nóri azonban megrázta a fejét.

– Nem, semmi olyan. Kezdtem megijedni... magamtól. Mert olyan dolgokat észleltem magamon, ami rám abszolút nem jellemző – nyögte ki nagy nehezen.

– Mire gondolsz? – kérdezte Flóra, és mindhárman némán, kerek szemekkel néztünk Nórira.

– Arra, hogy... Szóval azt éreztem, hogy... Áá, basszus, nekem ez nem megy! – rakta le a kávéját az asztalra olyan elánnal, hogy ki is löttyent, és két kézzel kezdte masszírozni a halántékát.

– Mit? Mit éreztél? – nógattam, hátha úgy könnyebben kimondja. Hát... végül is kimondta. A kezeit lecsapta az asztalra, és eszelős tekintettel rám meredt.

– Csapj fel egy kezed ügyébe kerülő lányregényt, és olvasd el a legelső találomra kinyitott oldalt! Na, azt érzem én! – csattant fel. Mindhárman döbbenten néztünk rá, Nóri pedig pár másodperc múlva a tenyerébe temette az arcát. A körülöttünk ülőkből nem is kevesen pillantottak felénk, de ez egyikünket sem érdekelte, némán, kattogó aggyal figyeltük Nórit, aki bosszúsan motyogott valamit magának.

– Jó, én ezt nem értem – törte meg Réka a csendet.

– Én sem – ráztam meg a fejem, és tanácstalanul összenéztem Rékával.

– Soha nem olvastam lányregényt. Mi van azokban? – töprengett, mire Flóra felénk fordult.

– Tényleg nem értitek?

– Nem – vágtuk rá egyszerre, mire Flóra felsóhajtott, Nóri pedig küldött felé egy hálás pillantást, amiért ő megértette, amit mondani akart.

– Látszik, hogy nem olvastok – forgatta meg a szemét, de mivel egyikünk sem reagált a szemrehányására, folytatta. – Szóval. Mi van egy lányregényben?

– Gondolom, egy lány – tippelt Réka.

– És egy fiú – toldottam meg én is.

– Pontosan! – bólintott Flóra. – Lány, fiú... Magyarul szerelem. Túljátszott, ábrándozós, csöpögős... Te jó ég – nézett Nórira. – Ennyire rossz a helyzet?

– Jó, nem, de... Engem már a halovány előjelek is kikészítettek – motyogta az asztallapot nézve.

– Na jó, lehet, hogy mindenki más számára világos, hogy miről van szó, de én jelenleg egy kukkot sem értek az egészből. Mi van? – nézett ránk Réka felváltva. Rám is, mert én már értettem.

– Nóri szerelmes – közöltem mosolyogva, közben eltöprengtem magamban, hogy ez mennyire hihetetlenül hangzik.

– Mi? – borzadt el Réka ösztönösen. Ő meg a szerelem? Körülbelül olyan, mint a vámpír és a napfény esete. :)

– Én is így reagáltam – sóhajtotta Nóri. – Nemrég még eléggé kikészített, de most már elfogadtam, hogy ez van. Csak el akartam mondani, hogy ne lepődjetek meg, ha néha belefejelek a falba. Utálok szerelmes lenni – mondta teljesen komolyan. Nóri mosolytalanul. Eszméletlenül szokatlan látvány.

– Jó, hogy elmondtad – mosolygott rá Flóra vigasztalóan.

– Oké... De kibe? – tettem fel elsőként a kérdést, amire már mindhárman tudni akartuk a választ.

Nóri megmondta, hogy gyűlöli a szerelmet, így kicsit sem vált derűsebbé vagy mosolygósabbá az arca, sőt még halványan sem pirult el, ahogy álmai fiújára gondolt. Csak lesütötte a szemét, összefűzte az ujjait, rezzenéstelenül nézett ránk, majd kimondta:

– Norbi.

Azt hiszem, én valahogy így képzeltem el a világvégét, a tragédiát, az apokalipszist. Amikor a legjobb barátnőd elárulja neked, hogy szerelmes lett a fiúba, akibe te még hónapokkal ezelőtt, első látásra belezúgtál, de ezt nem mondtad el a barátnődnek. Talán ha elmondtam volna Nórinak... ez mind meg sem történne, tisztában lenne vele, hogy Norbi már úgymond „foglalt". De nem árultam el neki.

Képtelen vagyok felidézni, úgyhogy fogalmam sincs, hogyan reagálhattam erre. Valószínűleg totálisan lefagyva és bepánikolva ülhettem, arra tisztán emlékszek, hogy Nórit bámultam, a torkom pedig annyira összeszorult, hogy semmilyen étel, de még egy korty kávé sem ment volna le rajta. Szinte hallottam, ahogy mellettem Flóra magában káromkodik, ő is hasonló állapotban lehetett, mint én.

Egyébként Flórára hárult itt minden teher, mivel én a beszélgetés összes további részében használhatatlan voltam, Réka pedig egyáltalán nem az a sikongatva örülős fajta. Úgyhogy Flóra előtt le a kalappal, mert a pár másodperces sokk után, elképesztő színészi alakítást nyújtott, folyamatosan mosolygott, lelkendezett, és be nem állt a szája, teljesen szóval tartotta Nórit. És bár Rékának fogalma sem volt, hogy mégis miért némultam meg teljesen, Flórának elég volt egyszer megböknie az asztal alatt, és már vette is az adást. Teljesen elvonták rólam a figyelmet – egyébként gőzöm sincs, miről beszéltek –, nekem annyi volt a dolgom, hogy magamra erőltetem a legőszintébb mosolyomat.

Bár nem telhetett el olyan sok idő, már nagyon elegem volt az erőltetett mosolygásból, így kész megváltásnak éreztem, amikor Flóra hirtelen felpattant és közölte, hogy már rég el kellett volna indulnia, mert időre kell hazamennie. Mondjuk kicsit egyértelmű volt, hogy ez kamu, ugyanis nem túl valószínű, hogy Flórának tizenhat éves korában nyolc órára otthon kéne lennie, de mindegy, senki nem tette szóvá.

Először Rékától köszöntünk el, majd a házunk elé érve még utoljára mosolyt erőltettem magamra – nem igazán sikerült –, és Nóriék felé fordulva intettem egyet. Nóri sóhajtva visszaintett, Flóra pedig mögötte állva a füléhez emelve a kezét tátogott valamit, ami gondolom azt akarta jelenteni, hogy majd hív.

Szerintem amint hazaért az volt az első dolga, hogy megcsörgessen, mert alighogy becsuktam a szobaajtóm és megviselten lerogytam az ágyamra, rezegni kezdett a telefonom. Igazából Flóra nem tudott sok mindent tanácsolni, leginkább az volt, hogy ő szitkozódott a vonal egyik végén, én pedig hallgattam a másikon. Azt azért elárulta, hogy amíg kivontam magam a beszélgetésből, arról volt szó, hogy Nóri Norbit húzta karácsonyra. Tehát frankón meg fogja ajándékozni, ezzel pár nap alatt közelebb kerülhet hozzá, mint én hónapok alatt. Klassz.

Nagyon hálás vagyok Flórának, amiért megpróbált lelket önteni belém, és bűntudatom is van, amiért konkrétan leráztam, de másra sem vágytam jobban, minthogy egyedül lehessek a gondolataimmal.

Miután letettük, úgy, ahogy voltam, ruhástul végigdőltem az ágyamon, a tekintetemet a plafonra szegeztem, és azon gondolkodtam, hogy hogyan tovább.

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy Nórira nincs valami jó hatással a szerelem. Tudom, elfogult vagyok, de szerintem akkor is ezt mondanám, ha nem abba a fiúba lenne beleesve, akibe én is. Miután bevallotta nekünk, konkrétan rá sem lehetett ismerni. A szokásos elpirulás, idióta vigyorgás vagy dadogás helyett Nóri elkeseredve, úgy beszélt Norbiról, mintha beletörődne a sanyarú sorsába. Egyáltalán nem olyan volt, mint szokott, eltűnt az a hiperaktív, kislányos énje, amit úgy szeretek, helyette egy elkeseredett, de érett lány lett belőle.

És az a legrosszabb az egészben, hogy egy szóval sem mondtam neki, hogy nekem bejön Norbi. Ő viszont megtette ezt, hamarabb, mint én, így akkor most tekintettel kell lennem arra, hogy a barátnőm szerelmes valakibe, és még véletlenül sem csaphatom le a kezéről. Mert tulajdonképpen úgy áll a helyzet, mintha neki tetszett volna meg előbb, ezáltal neki van joga bármit is kezdeni Norbival.

Bárhogy kalkuláltam, osztottam, szoroztam, rájöttem, hogy mindenképpen két választásom van.

Továbbra sem adom fel az érzéseimet, és továbbra is akarom Norbit, ezzel pedig úgy vérig sértem Nórit, hogy soha többet nem fogom tudni kiengesztelni. Vagy tekintettel leszek arra, hogy Nóri a lehető legjobb barátnőként mindig mellettem állt, sohasem hagyott cserben, és örökre elengedem Norbit.