Reggel szokás szerint Flórával gyalogoltunk suliba, összekoccanó fogakkal beszélgettünk, leheletünk fehér füstként oszlott szét az elképesztő hidegben. A tegnap este után azért a biztonság kedvéért ma is azzal indítottunk, hogy átbeszéltük a délutánt, vagyis az első randiját Tomival.

– Oké, a lényeg, hogy ne rohanj el – összegeztem a szerintem fontos dolgokat, remélve, hogy Flóra ennek eleget tud tenni. Az előbbi percekben ugyanis bármit javasoltam, az volt a válasza, hogy ő ezt nem tudja megcsinálni. – Ez menni fog, ugye?

– Nem tudoom! – toporzékolt idegesen. – Normális, hogy ennyit görcsölök egy találkozáson? Megéri ez nekem?

– Na, ezt most fejezd be – ráztam meg a fejem szigorúan. – Ez butaság, persze, hogy megéri! Hidd el, közben már fel fogsz engedni és élvezni fogsz minden vele töltött percet. Oké? – hajlongtam, hogy elkaphassam Flóra tekintetét.

– Nem akarok elmenni – állt meg hirtelen, mintha arra vonatkozna ez a kijelentés, nem akar iskolába menni, de rögtön tudtam, hogy nem erről van szó.

– Dehogynem – fékeztem le én is azonnal, és visszasétáltam hozzá. – És el is fogsz menni. Hónapok óta erre vársz, nem fogom végignézni, hogy elszalasztod csupán azért, mert lámpalázas vagy – próbáltam győzködni, de még mindig nem úgy nézett ki, mint aki meg van győzve. – Figyelj – sóhajtottam. – Lehet, hogy ő az igazi... – vigyorogtam rá idiótán, mire végre elnevette magát. – Tomi irtó kedves, akármennyit bénázol, nem fog otthagyni, ha ettől tartasz. Ha nem lennél neki szimpi, már eleve el sem hívott volna. Úgyhogy ne görcsölj, ne csinálj semmi olyat, amit amúgy nem tennél, csak add önmagad, mert neki így tetszel, ahogy vagy. És ne rohanj el, ha úgy érzed, valamit nem jól csinálsz, mert azt fogja ebből levenni, hogy nem kedveled. Na, menni fog? – nógattam, mire Flóra egy fokkal nyugodtabban és megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Azt hiszem. Köszönöm – nézett rám hálásan és szorosan megölelt. – De ha nem hagyjuk ezt a témát, még mindig fennáll a veszélye, hogy rosszul leszek...

– Oké – bólintottam nevetve, majd újra elindultunk a jeges járdán. Egy párszor egyébként meg is csúsztunk mindketten, de ilyenkor reflexmozdulattal egymás felé kaptunk, így szerencsére nem lett belőle borulás.

– Oké, akkor hétvége. Mit csinálsz hétvégén? – pillantott rám a sapija alól.

– Szombaton segítek anyunak, valami extra pakolást meg selejtezést vagy mit tervez. Gondoltam, nem bízom rá, az ilyeneket nem szabad szülőre bízni, annyira tipikus, hogy a ciki dolgokat meghagyja, amihez meg ragaszkodok, azt kiselejtezi – kalandoztam el, Flóra meg egyetértően bólogatott.

– Nem kell segítség?

– Nem, dehogy, ketten csak boldogulunk. Vasárnap meg valószínűleg tanulok irodalomra – sóhajtottam kedvetlenül. Utolsó hétre már semmiből nem kell tanulnunk, kivéve persze az irodalmat. Ja, és valószínűleg abból is csak nekem... – Átjössz segíteni?

– Persze. Átmegyek „segíteni" – rajzolt idézőjeleket vigyorogva. Hát igen. Amikor Flóra átjön tanulni, nem is olyan ritkán, de teljesen véletlenül a szobámban kötünk ki, a tévében pedig pont egy olyan sorozat megy, amit mindketten szeretünk... :)

A suliba érve egyértelművé vált, hogy az erőteljes karácsony feeling mellé az a tipikus „péntek vaaan" hangulat is költözött. A tanárok legnagyobb bánatára. Mindegyikük kitartóan próbálkozott, hogy az utolsó, engedékeny laza hét előtt még tudjon a fejünkbe szorítani némi információt, azonban még a legszigorúbbnak tartott matek– és fizikatanárnőnek sem sikerült rendet tartania. Nem tudom, szerintem ez így van jól. Biztos csak azért gondolom, mert lázadó korszakomat élem, de szerintem az nem lenne normális, ha téli szünet előtt egy héttel úgy ülnénk a helyünkön, mint a kisangyalok.

Csupán kettő röpdolgozatot és egy témazárót írtunk ma, ami még viszonylag tűrhetőnek mondható az előző napokhoz képest. Ilyenkor hiába van még sok számonkérés, nem tudja eléggé lefárasztani a diákagyakat, mindenki teljesen megőrül a közelgő szünettől. Így volt ez most is, az utolsó órák után mindenki villámgyorsan és irtó zajosan özönlött ki a kapun, sztorizgatva, nem is a hétvégét, sokkal inkább az ünnepeket tervezve.

– Rajzos megbeszélés lesz, úgyhogy kell majd várni rám egy kicsit – mondtam Flórának, amikor leértünk az aulába.

– Oké. Megvárjalak itt bent? – kérdezte, miközben belebújt a kabátjába.

– Nem, dehogy. Menj csak a többiekhez – intettem a suli előtt ácsorgó Doma, Andris és Réka felé, akik már a moziba indulásra várakoztak. Flóra mosolyogva bólintott, majd kilökte az ajtót és kiment a többiekhez.

Úgy döntöttem, megvárom ott a megbeszélés kezdetét, úgyis volt még pár percem. Persze utólag tudom, hogy jobb döntés lett volna a rajzos terem előtt várakozni, de már mindegy.

Körülbelül fél perc után ugyanis megjelent Norbi, és szintén nem ment ki a hidegbe, hanem megállt az ajtó mellett. Elég régen volt már, hogy ő és én, kettesben álljunk úgy, hogy csupán két méter választ el minket egymástól. A szituáció enyhén kínos volt. Enyhén? Na jó, nagyon is. Rám sem nézve, egy ösztönös mozdulattal kihúzta a zsebéből a telefonját és szó nélkül beletemetkezett, úgy, hogy az egész látómezejéből kikerültem. Világos volt, hogy látni sem akar.

Igen, az egész helyzet nagyon kellemetlen volt. Mégis volt valami, amit ennél erőteljesebben éreztem. A szomorúság. Azt akartam, hogy újra úgy nézzen rám, mint nem is olyan régen, azt akartam, hogy újra átöleljen és érezhessem az illatát, a törődését, azt akartam, hogy újra elhívjon randizni. Annyi mindent akartam neki mondani, amire eddig nem volt alkalmam. Megköszörültem a torkom, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy megszólaljak. Érzékelte, felemelte a fejét, rám nézett, a tekintetünk találkozott. Aztán... Gúnyosan elmosolyodott és némán visszanézett a telefonjába.

Kínosan mosolyogva lesütöttem a szemem, és miközben lelkiekben kezdtem teljesen összetörni, azon gondolkodtam, soha nem vágytam még ennyire rá, hogy felszívódhassak. És ez még csak a kezdet volt.

Pár másodperccel később ugyanis Alexa sétált be az ajtón, és nekem ott volt végem. Szélesen mosolyogva lépett Norbihoz – aki persze egyből elrakta a telefonját... – és a jelenlétemre ügyet sem vetve hosszas csókkal köszöntötték egymást. Azt sem tudtam, hová nézzek, de közben azon is erőlködnöm kellett, hogy ne bőgjem el magam. A viselkedésük, a gesztusaik, ahogy egymásra mosolyogtak, ahogy megsimították egymás arcát, ahogy előttem megbeszélték a napjukat (!!), majd ahogy ujjaikat összefűzve, egymást ölelve kimentek a suliból... Na, az teljesen a padlóra küldött.

Mert ő jó neki. Ő tökéletesen megfelel neki. Amíg én mindent összeszenvedtem annak érdekében, hogy összejöjjünk, addig Alexa pár nap alatt megbolondította Norbit. Küzdhetek én bármennyit, bármilyen kitartóan, nem fogom tudni helyrehozni a dolgainkat, legalábbis addig, amíg Alexa jelen van. Mert ő jobb. Ő tökéletes, és ő nyert. A fődíj pedig Norbi.

– Izé... Minden oké? – rántott vissza a valóságba egy hang, és a fejemet felemelve Nórit pillantottam meg, aki aggódva méregetett. A szememet addigra már elfutották a könnyek, amiket igyekeztem azonnal visszapislogni, de már úgyis észrevette.

– Persze – erőltettem magamra egy mosolyt. Elég nehéz volt. Nóri továbbra is kétkedően méregetett, miközben felvette a sapkáját.

– Megyünk? A többiek már várnak – intett a suli elé, ahol rajtunk kívül már mindenki ott volt.

– Menj csak. Én nem megyek – ráztam meg a fejem komoran.

– Hogyhogy nem? – kérdezte Nóri nagyokat pislogva, miközben azon erőlködött, hogy göndör fürtjeit lesimítsa a sapka alatt.

– Fáradt vagyok. Kikészített ez a szünet előtti hajtás – füllentettem ösztönösen. – Inkább most kihagyom.

– Bizti? – kérdezte meg utoljára, és olyan szomorúan méregetett, hogy az összes rossz ellenére elmosolyodtam.

– Igen. Mondd meg a többieknek is, legközelebb majd elmegyek.

– Oké – bólintott, majd rám mosolygott és kiment a suli előtt ácsorgó társasághoz.

Az ablakon kinézve szemtanúja voltam az egész jelenetnek. Nóri odament a többiekhez, mondott pár szót, mire mindenki kérdőn nézett az épület felé. Nóri megvonta a vállát, azt hiszem, ez azt jelentette, fogalma sincs, mi van velem, beszélgettek valamit, ezután Flóra és Doma egyszerre bólintottak, majd mindketten kiváltak a társaságból és elindultak felém.

Hálásan, de mégis szomorúan elmosolyodtam, nagyon jólesett, hogy még most is megpróbálnának összerakni, de ugyanakkor biztos voltam benne, hogy ez most nem fog összejönni. Még nekik sem. De jobban belegondolva volt már olyan, hogy ők ketten ne tudták volna helyretenni az agyam? Még külön–külön is minden alkalommal sikerült nekik.

– Mi a baj? – kérdezte Flóra, amint odaértek hozzám, és Domával együtt várakozva nézett rám. Megkérdezhettem volna, hogy honnan veszi, hogy bajom van, de ennél mind a ketten sokkal jobban ismernek, és természetesen egyikük sem vette be a „fáradt vagyok" sztorit.

– Semmi... Illetve – korrigáltam azonnal, látva, hogy közbe akarnak vágni – semmi fontos. Menjetek nélkülem, én most nem szeretnék. Még megváratjátok a gerlepárt – szóltam el magam, majd egyből lesütöttem a szemem.

– Ők a baj? Már megint? – kérdezte Doma hitetlenül.

– Nem. Semmi. Menjetek nélkülem.

– Ezt te sem gondoltad komolyan – nézett rám Flóra felvont szemöldökkel.

– Ha hamarabb elmondod, hamarabb mehetünk, ha hamarabb mehetünk, jobban megúszod a kérdezősködést – győzködött Doma, és azt hiszem, győzött a logika.

– Szóval? – kérdezte Flór a fejét félrebillentve, mire megadóan sóhajtottam. Mindketten magabiztos tekintettel méregettek, tudva, hogy bármi bajom is van, az már nekik nem lehet újdonság. Aha, ezt hitték ők. De szerintem nekem mégis sikerült meglepnem őket.

– Oké. Csak... önértékelési problémák – sóhajtottam zavartan mosolyogva, majd vártam a reakciókat. Flóra és Doma pár másodpercig némán meredtek rám, majd fáradtan összenéztek és szerintem próbálták eldönteni, most viccelek–e vagy sem. Azt hiszem, végül felfogták, hogy nem.

– Beszélnünk kell. Most – jelentette ki Flóra ellentmondást nem tűrő hangon, majd megragadta a karomat és húzni kezdett a legközelebbi folyosó felé. Nem is nézte meg az ajtót, úgy nyitott be, így először egy olyan termet talált meg, amiben óra volt. Zavartalanul elnézést kért, visszacsukta, majd behúzott a következő – üres – helyiségbe. Ami egyébként egy szertár volt, de mindegy. Megvártuk, amíg Doma is beér és becsukja maga mögött az ajtót, majd Flóra felém fordult: – Most őszintén megleptél. Légy szíves fejtsd ki egy kicsit bővebben, hogy pontosan mi is a baj.

– Az, amit mondtam – csúsztam le a – poros és hideg – padlóra, és elveszetten nem néztem fel rájuk. – Semmi különös, csak egy kicsit fájdalmasan érintett most Alexa megjelenése. Norbi engem totálisan figyelmen kívül hagy, bármit csinálok, úgy tesz, mintha nem venne észre, aztán jön Alexa és máris minden figyelmét neki szenteli, minden más pedig megszűnik létezni. Csinálhatok én bármit, akkor is Alexa fog nyerni, mert ő egyszerűen megfelelőbb Norbi számára, ő többet számít, őt figyelembe veszi, rá nem haragszik meg, őt viszontszereti, és miért? Mert Alexa szebb, kedvesebb, jó fejebb, tökéletesebb. Én meg? Én egy senki vagyok – motyogtam széttárva a karomat. – Ja, és légyszi ne haragudjatok meg – tettem hozzá erőltetetten mosolyogva.

Egy kis hatásszünet után Doma felnyögött, majd a tenyerébe temette az arcát, Flóra pedig ezzel egy időben a falhoz lépett és háromszor beleverte a fejét.

– Ivett... Te se haragudj, kérlek, de meg kell, hogy mondjam, nagyon buta vagy – közölte Doma kedvesen méregetve, mire egy fokkal természetesebben mosolyodtam el.

– Igen, az lehet. Szerintetek túlreagálom?

– Abszolút.

– Nem kicsit.

A két válasz tökéletesen egyszerre érkezett, mire őszintén elnevettem magam, és látva, hogy sokkal jobb a hangulatom, Flóráék is elmosolyodtak.

– Na, de figyu – guggolt le elém Flóra elkomolyodva. – Miért mondasz ilyeneket magadra? Mi az, hogy te egy senki vagy?

– Nem tudom – túrtam a hajamba gondterhelten. – Alexa mellett nem tudom magam másképp érezni.

– Ez hülyeség. Ne annak tükrében alkoss magadról véleményt, hogy mit látsz másoktól. Egyáltalán ne is hasonlítgasd magad másokhoz – rázta meg a fejét Flóra.

– De... Norbi barátnőjéhez automatikusan mérem magam. Mert... végül is én is majdnem az lettem – mondtam halkan, mire Doma a száját elhúzva leszegte a fejét, Flóra pedig bosszankodva felsóhajtott.

– Ez akkor sem normális. Azért könyvelted el magad egy senkinek, mert Alexa kinézetét jobbnak tartod a sajátodnál?

– Ez nem csak a kinézetről szól, az összes téren jobb, ő egyszerűen tökéletes. Fogalmatok sincs, mennyire megsemmisítő érzés látni, hogy ezek nem csak az én elképzeléseim, hanem Norbi is jobbnak tartja őt nálam. Fogalmatok sincs, milyen érzés látni, hogy ő elért valamit, amit nekem nem sikerült, hogy kapott valamit, amiért én küzdöttem és nemrég az enyém lehetett volna, de mégsem jött össze! – fakadtam ki egyértelműn Norbira utalva, mire Flóra egy kicsit megszeppenve nézett rám, Domának azonban erre csak megjött a hangja.

– Ivett, ez nagy hülyeség, még tőled is! – rázta meg a fejét, azt hiszem, dühösen.

– Lehet, hogy baromságnak hangzik, lehet, hogy valóban az, de én mégsem tudok elmenni mellette! Nekem ez fontos, engem bosszant, és képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, amikor előttem beszélik meg a dolgaikat, előttem smárolnak és...

– Egymilliószor több van benned, mint abban a lányban! – szakított félbe Doma határozottan és váratlanul, mire csodálkozva néztem rá.

– Mi?

– Ennek pont fordítva kéne lennie. Alexa csak egy francos nyertes – jelentette ki teljesen természetes hangsúllyal, én pedig először megszólalni sem tudtam a döbbenettől.

– A legjobb haverod barátnőjéről beszélsz – szóltam rá kínosan mosolyogva, mert bár nem kedvelem Alexát, azért az semmiképpen nem állt szándékomban, hogy ellene uszítsam Domát.

– Soha nem mondtam, hogy szimpatikus – vonogatta a vállát, erősen olyan jelleggel, hogy „nincs ebben semmi meglepő". Én azért meglepődtem.

– Szóval érted már, mit akar mondani Doma? – kanyarodott vissza az előző témához Flóra, mire tanácstalanul megvontam a vállam. – Hogy oké, Alexa egy szép és kedves lány, de abszolút nincs benne semmi különös, ergo nem azért sikerült összejönnie Norbival, amire te gondolsz.

– Mert mire gondolok én? – tártam szét a karom eléggé összezavarodva.

– Hogy Alexa azért jár Norbival, mert jobb, kedvesebb, szebb, aranyosabb, tökéletesebb, mint te – sorolta Flóra unott arccal.

– És nem?

– Nem! – kiáltottak rám egyszerre mindketten, így inkább behúzott nyakkal hallgattam.

– Ivett, mikor fogod észrevenni? Alexában nincsen semmi de semmi, az ég világon semmi különös – magyarázta Flóra gesztikulálva. – Ránézek, és egyszerűen képtelen vagyok véleményt alkotni róla, már ha egyáltalán akarok. Átsiklik rajta az ember tekintete, mert nincs benne semmi, ami megfogna. Ez még rendben is lenne, ha a viselkedésével kompenzálni tudná az abszolút semleges kinézetét, hiszen nem mindenkinek adatik meg az egyedi külső és belső is, de Alexa még így sem tud egyéniség lenni. Nem gyakorol rám semmilyen benyomást, sem pozitívot, sem negatívot, egyszerűen olyan...

– Üres – szólt közbe Doma egy bólintás kíséretében. Bár nem lehet azt mondani, hogy ezzel félbeszakította volna Flóra gondolatmenetét, inkább még jobban fellelkesült tőle.

– Igen, pontosan! Alexa nem hagy nyomot az emberekben. És akkor ott vagy te.

– Ohó! – röhögött fel Doma, mire mindketten megütközve néztünk rá. – Ha már ott tartunk, hogy ki mennyire tud benyomást tenni az emberekre, na, akkor abban te vagy a király – közölte vigyorogva.

– Miért? – nevettem el magam értetlenül.

– Olyan sikeresen hagytál nyomot bennünk az elmúlt pár hónapban, hogy ha nagyon akarjuk, akkor se tudtuk volna semleges szemmel végignézni, amit csinálsz. Norbit a kezdetektől fogva kikészítetted, és elég gyakran előfordult, hogy engem is.

– Nem is csináltam semmit – pislogtam csodálkozva.

– De nagyon is. Néha úgy a feje tetejére állítottál mindent, hogy csak téptük a hajunkat – mosolyodott el a fejét csóválva.

– És ebben vagyok én jobb? Hogy én ki tudom készíteni az embereket, míg Alexa nem? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül.

– Istenem, már megint megragadtad a lényeget – dünnyögte Flóra.

– Oké, tény, hogy elég gyakran készítettél ki minket a semmiből jött döntéseiddel, de azért voltak szép pillanatok is. És mi volt a közös az összesben? Hogy természetes voltál. Természetesen hülye, kedves vagy talpraesett, teljesen mindegy – sorolta Doma vigyorogva, mire megforgattam a szemem. – És ezeket nem akarattal csináltad, mégis elérted, hogy ne tudjunk semlegesek maradni, benyomást gyakoroltál ránk. Alexa erre nem képes. És mindenki jobban szereti a természetes embereket, mint amilyen te vagy, aki nyomot hagy, az igazibb, emberibb, és ettől sokkal értékesebb – magyarázta Doma, és mire a gondolat végére ért, én már vigyorogtam, mint a vadalma, és pontosan tudtam, hogy sikerült. Már megint sikerült megvigasztalniuk, úgy öntöttek lelket belém, hogy nemrég a padlón voltam.

Aztán eszembe jutott valami. Valami bökkenő.

– De ha így van, ha az emberek annyira kedvelik a természetességet, a semmilyenséget meg nem, akkor... Akkor miért... Tudjátok – próbálkoztam zavartan. Doma várakozva nézett rám, Flóra azonban bólintott.

– Azt akarod mondani, hogy akkor Norbi miért jött össze Alexával, veled pedig nem?

– Igen – sütöttem le a szemem.

– Öhm... Doma? – rágcsálta a szája szélét Flóra tanácstalanul, majd mindketten Domára néztünk.

– Engem hagyjatok békén ezzel! – rázta meg a fejét kissé hevesen, közben a kezével is folyamatosan nemet intett. – Bocs, de ezt most nem.

– Tessék? – pislogtam csodálkozva.

– Nekem Norbi továbbra is a legjobb barátom, őt még veletek sem fogom kibeszélni – vonogatta a vállát.

– De hát... – hebegtem. – De hát eddig is ezt csináltad.

– Eddig Norbi barátnőjéről volt szó. Arról beszéltek, amiről szeretnétek, de ha Norbi lenne a következő téma, akkor szóljatok, és lépek.

– Tényleg nem fogsz semmit mondani? – értelmezte a hallottakat Flóra is.

– Tényleg. Bocs, Ivett, tudod, hogy bírlak és számíthatsz rám, de vannak olyan témák, amikről Norbin kívül senkivel nincs jogom beszélni – nézett rám a száját elhúzva.

– Értem – sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy valószínűleg egy szót sem fogunk tudni kihúzni Domából.

– Tényleg bocs.

– Semmi gond. Jogos – bólintottam, és tényleg így gondoltam. Irtó jó fejség Domától, hogy engem is támogat, de közben nem árulja el a legjobb barátját.

Pár másodpercig mindannyian csendben gondolkoztunk, majd Flóra törte meg a csendet.

– Na, sikerült megvigasztalódnod? – vonta fel a szemöldökét amolyan „én megmondtam" stílusban, mire egyből visszajött a vigyor az arcomra.

– Igen. Köszönöm – pillantottam rájuk hálásan. Flóra viszonozta mosolyom, Doma pedig csak a vállát vonogatta.

– Akkor indulhatunk a moziba? – kérdezte Doma kifejezetten tőlem, mire egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom, de szinte azonnal összeszedtem magam. – Eljössz te is, ugye?

– Persze – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Elmegyek.

Az aulában Flóra és Doma türelmesen végignézte, ahogy felszenvedem magamra az öt réteg ruhámat, majd amikor a sapkám és a kesztyűm is a helyére került, kimentünk a suli előtt ácsorgó társasághoz.

– Váá, végre, majdnem idefagytam a lépcsőhöz – örült meg nekünk Nóri, miközben folyamatosan ugrált.

– Már azt hittük, el sem akartok jönni – mosolygott Kíra, aki Andrist átölelve toporgott a hidegben.

– Áh, dehogy. Csak volt egy kis dolgunk – vonta meg a vállát Flóra, miközben lopva összemosolyogtunk.

– Nem úgy volt, hogy fáradt vagy? – nézett rám Norbi hirtelen, mire egyből megfagyott a levegő, én pedig ösztönösen feszengeni kezdtem.

– De... De úgy volt – sütöttem le a szemem, és egyfolytában megfelelő válaszon kattogott az agyam. Éreztem magamon Flóra tekintetét, pontosan tudtam, hogy minden erejével azt üzeni, hogy „Ne omolj össze!!! Csak hazudj valamit!", de én nem akartam hazudni. Azt akartam, hogy Norbi megtudja az igazságot. – Úgy volt. De rájöttem, hogy a fáradtság nem elég ok ahhoz, hogy feladjam – mondtam ki mélyen a szemébe nézve. Rezzenéstelen arccal, pislogás nélkül tartotta fogva a tekintetem.

Andris, Kíra, Nóri, Réka és Alexa értetlenül figyelte a jelenetet, Flóra és Doma – a beavatottak – pedig feszengve várták, hogy mit kezdünk egymással, vagy kezdünk–e egyáltalán valamit.

– Mármint nem elég ok, hogy elszalassz egy ilyen mozis délutánt – tért magához Doma elsőként, mielőtt bárki is elkezdte volna kapizsgálni az igazat, ezzel megmentve szituációt.

– Persze – bólintottam, jelezve, hogy pontosan úgy értettem. Norbi pár pillanatig még a szemembe nézett, majd alig láthatóan, nagyon halványan elmosolyodott. Aztán rákulcsolta a kezét Alexáéra, és indulhattunk a moziba.

Fogalmam sincs, mit akart kifejezni ezzel a mosollyal. De minden reménykedés nélkül mondhatom, hogy ez inkább pozitív, mint negatív fejlemény.

A mozi egyébként klassz volt, egyrészt a film miatt, másrészt pedig azért, mert Norbival hosszú idő után újra képesek voltunk normális emberek és ismerősök módjára kommunikálni. Hazafelé tartva a film kapcsán szóba került valami videó, amit mint kiderült, rajtam kívül már mindenki látott, erre Norbi felajánlotta, hogy majd elküldi a linket. Wow! Negyedik hónapnyi ismeretség után ez egyszerűen lenyűgöző teljesítmény! :)

Hazaérve nagy nehezen elfoglaltam magam, zenét hallgattam, besegítettem anyunak, unalomból végignéztem a közösségi oldalakat – legalább két hete feléjük sem néztem –, de igazából csak egyetlen dolgom volt: várni Flóra hívását.

Amikor már azt hittem, hogy nem bírom tovább, és a megbeszéltekkel ellentétben felhívom én, kilenc fele végre megcsörgetett.

– Mi van? – kaptam fel egy másodperc után. Kikerekedett szemekkel és tűkön ülve vártam a választ, így nem csoda, hogy nem a legudvariasabban köszöntem be.

– Szeretem...

– Igen, tudom. De mi volt? – sürgettem, mire Flóra elnevette magát, sóhajtott egy hatalmasat és belekezdett, hogy az elválásunk pillanatától a jelenlegi pillanatig a lehető legrészletesebben beszámoljon mindenről, beleértve a Tomival folytatott párbeszédének minden momentumát, és arról is, hogy pontosan milyen ízű volt a pizza a pizzázóban. :) Mindegy, egyáltalán nem bántam, így legalább nem kellett semmit kérdeznem.

Nem jöttek össze, és azt hiszem, az első randi után ez így is van rendjén. Viszont annál inkább megismerték egymást. Először kissé feszengtek, mindkettőjüknek elég idegen volt a szituáció, aztán fokozatosan oldódtak fel, és azt hiszem, nem csak Flóra, hanem Tomi is nagyon jól érezte magát. Úgyhogy amikor Flóra szerelmesen sóhajtozva megkérdezte, hogy szerintem Tomi kedveli–e őt, nyugodt szívvel biztosíthattam róla, hogy igen, szerintem elég valószínű. :)