Elhatároztam, hogy új életet kezdek. Muszáj volt új életet kezdenem. Akkor tehettem meg, vagy soha többet, és én inkább az előbbi mellett döntöttem. Végre lehetőség nyílt előttem, hogy magam mögött hagyjak mindent, magam mögött hagyjam a lányt, akit önmagamnak véltem. Nem könnyű mindent újrakezdeni, újra felépíteni magamat, de nekem meg kell próbálnom. Az előzmények ismeretében azt hiszem, senki nem hibáztathat ezért. Senki sem szeretne egy olyan lány lenni, mint amilyen én vagyok... Vagy voltam.

Kiskoromtól kezdve valami nem volt velem rendben, furcsa voltam, állandóan kilógtam a sorból, és már óvodában kiderült, hogy nem vagyok képes együttműködni a többi gyerekkel. Elzárkóztam előlük, jobban szerettem egymagamban játszani. Nem voltam bunkó természetű, alapból nem. Amikor mégis közeledni akartak hozzám, akkor voltam csak barátságtalan, hiába akarták az óvónők elmagyarázni, hogy ők csak együtt akarnak játszani velem. Még most sem tudom megmagyarázni, hogy miért voltam olyan, amilyen, viszont az érzésre tisztán emlékszem: egy az egyben támadásnak érzékeltem, ha valaki megpróbált barátkozni velem. Látszólag úgy tűnhetett, szándékosan akarok mindenkit megbántani, de nem erről volt szó, csak önvédelemből tettem. Az az igazság, hogy belül ilyenkor rettegtem, nem tudtam, hogy tényleg azért jönnek, hogy játszanak, vagy csak hazudnak, és ki akarnak csúfolni. Már akkor érzékeltem a reakciókból, hogy ez nem normális dolog, mégsem tudtam változtatni. Szó sincs arról, hogy autista lennék, vagy bármi más betegségem lenne, egyszerűen ilyen volt a természetem, így működtem.

Az iskolában aztán én meg a természetem nagyobb gondokba ütköztünk. Alsós koromban még nagyjából minden rendben volt, a csendességem miatt szinte észre sem vettek a többiek, és ezt nem is bántam, mindig be akartam olvadni közéjük, hogy úgy látsszon, mintha én is olyan lennék, mint bármelyik korombeli átlagos gyerek. Aztán felsőben, amikor mindenki elkezdett kamaszodni, az osztálytársaimnak mániájává vált a kiközösítés. Természetesen én voltam a célpont, a csendes, a visszahúzódó kislány, aki nem tudja megvédeni magát. Nem szívesen emlékszem vissza arra az időszakra, nem túlzok, ha azt mondom, sírva jöttem haza az iskolából, minden este sírva aludtam el és minden reggel sírva keltem, mert féltem suliba menni. Anyuék persze frászt kaptak, azonnal cipeltek a pszichológushoz, de semmi haszna nem volt, benne sem bíztam meg, hiába mondták, hogy jót akar nekem. Minden folytatódott ugyanúgy. A szakadék szélén táncoltam egész felsős koromban, aztán jött a gimi és az áttörés.

Nem bírtam tovább, egyszerűen éreztem, hogy ennyi volt, megtörtem. Úgy tudtam csak lereagálni a szituációt, hogy konkrétan érzéketlenné váltam, közömbössé minden iránt. Magamba temetkeztem, nem foglalkoztam semmivel, így tudtam elérni, hogy a dolgok ne okozzanak fájdalmat. Eljutottam a brutális nemtörődömségig, nem érdekelt az iskola, nem érdekeltek a jegyeim, nem érdekelt a jövőm, nem érdekeltek az osztálytársaim, nem érdekelt a pszichológus, nem érdekeltek körülöttem az emberek, de még a szüleim sem, elzárkóztam tőlük, bizalmatlan voltam velük szemben. Anyu ezt a kamaszodásra fogta, de ez nem csak egy időszakban volt jellemző, hanem állandósult.

Ekkor kezdtem tombolni. Hogy érdekelt-e, ki mit szól hozzá? Persze, hogy nem. Ez annyit jelentett, hogy elkezdtem buliba járni, ott legalább hozzám hasonló emberek voltak. Rászoktam az alkoholra. Utólag látom, hogy ez volt életem legszörnyűbb és legostobább döntése, de akkor, mint mondtam, nem érdekelt az észszerűség, sem a jövő, sem más. Buli, pia, ennek velejárója a pasizás is, ami pedig életem második legszörnyűbb és legostobább döntése volt. A fiúkat egymás után fogyasztottam, egy se érdekelt igazán, csak eljátszottam velük, mert ehhez volt kedvem. Most egyiknek a nevét sem tudnám felidézni... Egymásra találtunk a buli fülledt, alkoholszagú levegőjében, jól éreztük magunkat együtt, aztán másnap már nem is emlékeztem rá, egy volt a sok közül.

Az iskola volt az utolsó dolog, ami megmozgatott, így nem meglepő módon csapnivaló jegyeim voltak, csomó tantárgyból buktam. Kívülről is lázadtam, aminek következtében tele volt az ellenőrzőm figyelmeztetésekkel. Kiszőkíttettem a hajam, amiből természetesen a vörös tincsek sem maradhattak el, füstös sminket viseltem és fekete körömlakkot. Nem egyszer fordult elő az sem, hogy azért kaptam a figyelmeztetést, mert túl vad és civilizálatlan ruhákban mentem suliba...

Aztán egy nap, úgy három-négy hónapja csak úgy a semmiből megint jött egy áttörésem. Május közepe volt, ingadozó időjárással, ekkor éppen pokoli meleggel, a szobámban hevertem felháborítóan rövid sortban, de ez sem segített. Unatkoztam és unatkoztam. Gondoltam rá, hogy elkezdek tanulni, majd jól kiröhögtem magam, hiszen kerek egy éve nem nyitottam tankönyvet. Ezen úgy ledöbbentem, hogy félbehagytam az éppen végzett mozdulatot. Akkor, abban a pillanatban, az őrült hőségben, a szobám közepén állva hirtelen elegem lett. Nem tudom részletesen elmondani, hogy miből, csak annyit tudtam, hogy magamból. De rohadtul.

Olyan lány lettem, amilyen korábban soha nem akartam lenni: pasizós, bulizós, alkoholista, bunkó, lusta, csalódtam magamban, akkorát, amekkorát még soha senkiben.

Hát, nem tudom, mióta nem sírtam, de akkor bepótoltam, az biztos. Benyomtam valami zenét jó hangosra, hogy a szüleim ne hallják a zokogásomat, majd hagytam, hogy kiszakadjon belőlem minden fájdalom és csalódottság. Nem tudom, miért tört ki ez belőlem, és miért éppen akkor, de örülök, hogy megtörtént. Ha ez nem lett volna, talán még mindig olyan lennék, mint akkor.

Amikor elmúlt a zokoghatnék, nem kapcsoltam ki a zenét, hanem a fürdőszoba felé vettem az irányt. A tükörből egyáltalán nem olyasvalaki nézett vissza rám, akit ismerek, és itt nem a lefolyt sminkemre kell gondolni, ha az tökéletes, akkor sem én lettem volna. Lemostam az egészet, majd beálltam a zuhany alá. Jólesett a hűvös víz, úgy sikáltam magam, mintha le akarnék valamit a testemről. Ez a valami én magam voltam.

Felöltöztem, egy sokkal normálisabb hosszúságú otthoni nadrágot vettem fel, bár mélyre kellett túrnom érte a szekrényben, a hosszú, töredezett, lenőtt festékű hajamat pedig laza kontyba fogtam, mert azért mégse melegítsen. (Ilyet eddig nem tettem volna, a leengedett haj a menő...) Egy deka sminket nem kentem magamra, lemostam a körömlakkot is. Majd egy másodpercig sem hezitálva elővettem a biológiakönyvet és nekiálltam tanulni.

Mondom, fogalmam sincs, honnan jött ez az egész, egyik pillanatról a másikra józanodtam ki, de egyáltalán nem bántam. Még csak nem is kellett magolnom, rám ragadt az információ, és rádöbbentem, engem kifejezetten érdekel a biológia. Ha nem is újév volt, de makacsul fogadalmat tettem, hogy márpedig biológiából én nem fogok megbukni. Eddigi teljesítményemmel elintéztem, hogy biztosan megbukjak valamiből, de elhatároztam, hogy ez a valami nem a biosz lesz. Tudtam, ha nagyon akarom, ezenkívül akár még két tárgyból is elkerülhetem a bukást, így a matek és a kémia mellett döntöttem, mivel matekot inkább érteni kell, mint tanulni, a kémia pedig a bioszhoz hasonlóan érdekelt.

Így, tanulás után sokkal jobban éreztem magam. Még csak délután öt óra volt, de felkészültem másnapra.

Ekkor elővettem a laptopom és felmentem a Youtube-ra. Amíg meg nem hallottam az első dallamokat felcsendülni, nem is tudtam, hogy mennyire nagyon hiányzott ez már nekem, a valódi, korosztályomnak való zene. Durván egy éve mást sem hallgattam, mint a házibulikban nyomatott dübörgős, zenének csúfolt valamit. Egy idő után nagyon belejöttem, a végén pedig konkrétan együtt üvöltöttem a szöveget az énekesekkel. Többnyire arról, hogy minden jóra fordul, a boldogság pedig hamarosan megtalál. Persze, nagyon messze voltam ekkor még a boldogságtól, de legalább elindultam az úton.

Eszembe jutott, hogy egyszer kaptam egy zenelejátszót anyuéktól, amit aztán soha nem használtam, és ahogy sejtettem, érintetlenül hevert a fiókom mélyén. Rátöltöttem mindent, amit meghallgattam, majd miután ellenőriztem, hogy működik-e még, kikapcsoltam a laptopot, a zenelejátszót és kimentem a szobámból.

Lenyargaltam a lépcsőn és megálltam a konyhában dolgozó anyu előtt. Annyira belemélyedt egy paradicsom darabolásába, hogy észre sem vett, amikor megjelentem. Vagy észrevett, de már megszokta, hogy sosem szólok hozzá... Istenem, de bunkó voltam!

- Szia, anyu - köszöntem félénken. Felkapta a fejét, majd elképedve nézett végig rajtam. Mondjuk volt min. Az ő bunkó, pasizós lánya helyett egy teljesen hétköznapi lány állt előtte, hétköznapi stílussal, hétköznapi ruhákkal, hétköznapi frizurával.

- Valami... valami baj van? - pislogott meglepetten.

- Igen. Túl sokat dolgozol. Ha nem a munkahelyeden, akkor itthon.

- Tudod, hogy muszáj.

- Tudom - bólogattam. - Csak azt szeretném megkérdezni, hogy kell-e valami a boltból.

Pár pillanatig a döbbenettől kerekre tágult szemekkel fürkészett, majd dadogva megszólalt:

- Hát... igazából jó lenne tej. Meg... pár zsemle.

- Rendben. Már megyek is - válaszoltam.

- Ivett! - szólt utánam, mire az ajtóból visszafordultam. - Miért vagy most ilyen... - Elakadt, láthatóan nem akart megsérteni.

- Kivételesen nem bunkó? - fejeztem be helyette kínosan mosolyogva. - Rájöttem, hogy túl messzire mentem. Tudom, későn, de talán még időben. Nem ilyen gyereket, nem engem érdemelsz, de én lettem a lányod, úgyhogy megpróbálok megváltozni olyanná, amilyet valójában megérdemelsz. Azt hiszem, érdemes volt küzdened velem az elmúlt egy évben. Rászolgáltál, hogy lemenjek helyetted a boltba.

Anyu döbbenten elnevette magát, de nem akartam megvárni, hogy válaszoljon, elindultam.

Még aznap este bocsánatot kértem a szüleimtől és tisztáztam velük mindent, anyuval éjszakába nyúlóan beszélgettünk a kanapén ülve, betakarózva, kakaóval a kezünkben. Egyszer sem szólt, hogy holnap suli, mennem kéne lefeküdni, tudta, hogy ezt most kell megbeszélnünk. Nem állítom, hogy nem sírtam, de ennek ki kellett jönnie, és örülök, hogy anyu szedte ki belőlem. Anyából csak egy van a világon, és őt tisztelni és szeretni kell. Ezek után ezt mindenkinél jobban tudom.

Csak azt reméltem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor meg kell változnom.

A másnap a suliban katasztrofális volt, hiába javítottam a biológia jegyemen. Amíg vadabbul néztem ki, addig az osztálytársaim békén hagytak, azt hiszem tartottak tőlem, de most újra a csöndes, védtelen célpont lettem, mivel normális kinézettel mentem suliba, és gondolom mondanom sem kell, a többiek rögtön rám ugrottak.

Azt a hetet végig tudtam csinálni, de mikor péntek délután hazamentem, éreztem, hogy több ilyet nem bírok ki. Megvártam, hogy anyu és apu is hazaérjen, majd nagyot sóhajtva eléjük álltam, tudva, hogy ez egy nagyon-nagyon nehéz beszélgetés lesz, mindhármunk számára. Elmondtam neki, hogy nem bírom tovább, és ők megértően bólogattak egészen addig, amíg ki nem jelentettem, hogy nem tudok itt maradni, muszáj elköltöznünk. Akkor lemerevedtek, majd rendesen kiakadtak. Tudtam, hogy nem várhatom el, hogy miattam beleegyezzenek ebbe, amikor én egy évig nagy ívben tettem rájuk, és tudtam, hogy nincs jogom ezt kérni tőlük, de meg kellett próbálnom.

Egész hétvégén veszekedtünk, de inkább ők egymással, és felváltva érzékelhettem, hogy van remény a költözésre, és azt is, hogy ez baromság. Vasárnap este már bent voltam az ágyamban, amikor bejöttek a szobámba és leültek az ágyra. Elmondták, hogy mindkettőjüknek megoldható a munkaszerzés Zalaegerszegen, és ha én is beleegyezek, akkor odaköltözünk. Zalaegerszeg nincs olyan rettentő messze, de elég messze van ahhoz, hogy ott senki se ismerhessen engem és a múltamat. Kipattantam az ágyból, és megöleltem anyuékat, soha nem éreztem magam még annál boldogabbnak. Aznap este még egy jó darabig nem tudtam aludni, folyton kipattant a szemem az izgatottságtól, és állandóan mosolyognom kellett. Lehetőséget kaptam, hogy magam mögött hagyjak mindent.

Már nem érdekelt, hogy a suliban kiközösítenek, teljesen mindegy volt, hiszen alig volt vissza valami a nyári szünet kezdetéig. Az utolsó pár hét kínszenvedés volt, mintha kétszer olyan lassan telne az idő, mint szokott. Csak az adott erőt, hogy mindjárt itt hagyhatok mindent. Bioszból végül simán átmentem, a tanárnő még meg is dicsért, majd hozzátette, hogy nem érti, miért nem lehetett előbb összekapni magam. Az átlagom alapján matekból is át kellett volna, hogy menjek, de a tanárnő még szemétkedett, hogy nem érdemlem meg a kettest, ha csak év végén dolgozok. Egyébként végül megadta, szóval mindegy.

Már csak egyetlen akadály tornyosult előttem: a pótvizsga. Az egész nyaram azzal telt, hogy készültem az irodalom- és fizikavizsgára, annyit, hogy néha már belefájdult a fejem. Nagyon izgultam, hiszen ha nem megyek át, megbukok, és egyáltalán nem akartam az új sulimban évet ismételni. Anyu próbált megnyugtatni, hogy ennyi tanulással csont nélkül meglesz, és legbelül ezt én is tudtam, de mégis nagyon izgultam. Tanulás közben is csak a költözés járt a fejemben.

Közben kiválasztottuk a házat, közel az új sulihoz, anyuék elrendeztek mindent munkaszerzés ügyben, átcuccoltunk, és a vizsga napján már mi is készen álltunk a költözésre.

Úgy mentem be a terembe, hogy már csak ezt kell túlélnem, és utána új életet kezdhetek. Egyébként a pótvizsga gond nélkül meglett fizikából és irodalomból is, jóval kevesebb tanulással is sikerült volna.

Másnap utaztunk el és költöztünk be az új házba. Ma van 31-e, alig pár napja volt a vizsga, holnap pedig kezdődik a suli. Nagyon izgultam volna, ha lett volna rá időm, de szerencsére nem volt, egész nap pakolásztunk ki és rendeztük be a házat. Én meg vagyok elégedve a szobámmal, hamar hozzá fogok szokni, habár más, mint az előző volt.

Ma most ültem le először, a gondolataim pedig természetesen azonnal a változás körül kezdtek forogni. Úgy gondoltam, leírom az előéletem, hogy majd ezek a sorok adjanak erőt a jövőbeli megingásaimnál. Hogy állandóan a szemem előtt legyen: mindig van egy másik, egy jobb lehetőség, amit meg lehet, és meg is kell ragadni.

Szeretnék bemutatkozni. Úgy értem az alapján, aki most vagyok.

Papp Ivett vagyok, 16 éves, holnap fogom kezdeni a 10.-et a gimiben. Zalaegerszegen lakom a szüleimmel, testvérem sajnos nincs, pedig mindig szerettem volna egy húgot vagy egy nővért. Kedvenc időtöltésem a zenehallgatás. Általános iskolás koromban versenyszerűen tornáztam, amit szívesen folytatnék is, de az egy év teljes kihagyás miatt ez már nem lehetséges, már nem olyan lazák és hajlékonyak az ízületeim. Azért mindenképpen szeretnék most is sportolni valamit, az elmúlt egy évben is hiányzott a mozgás. Kedvenc színem a zöld, mert olyan természetes és lágy szín. A tantárgyak közül a biológia és a kémia érdekel a legjobban.

A hajam középbarna, kicsit hullámos, és azonnal el kell mennem a fodrászhoz, hogy eltávolítsam a töredezett, lenőtt festékű részeket. A szemem szintén barna, a testalkatom átlagos, a stílusom is, ahogy én magam is.

Ennyi. Egyelőre csak ennyi a személyiségem, de én már annak is örülök, hogy ezt meg tudtam alkotni magamról.

Sajnos egyre jobban pörgök, és egyre idegesebb leszek a holnap miatt, szóval azt hiszem az lesz a legjobb, ha nem pattogok tovább és megpróbálok elaludni. Minél hamarabb próbálom meg, annál hamarabb fog sikerülni. Legalábbis remélem...