Egy hét. Itt senyvedek már egy hete a kórházban és próbálom "megszokni" hogy vége az életemnek. Hogy a picsába lehetne ezt megszokni? elvesztettem egy testrészem, Jézusom. És azt kérik tőlem hogy szokjam meg.
-Összecsomagoltam.-szóltam azonnal mikor kinyitódott az ajtó.
-Jézusom Susana, te normális vagy? Mondtam hogy várj meg és segítek.-akadt ki nyám teljesen.
-Istenem anya, úgy csinálsz mindhogyha valami bajom lenne. Attól mert nincs lábam, még nyugodtan összepakolok.
-De beteg vagy és gyenge.
-Nem, nem vagyok! mikor fogod már fel végre hogy attól mert levágták azt a kibaszott lábam attól még egészséges vagyok! Fogadd el végre hogy ilyen leszek, és nem segít rajtam semmi.
-Sajnálom.-könnyek szöktek a szemébe.
-Ja, én is.-forgatom meg a szemem majd kigurulok a szobából. Nem direkt vagyok ilyen seggfej és lenéző mindenkivel. Ez csak úgy jön. Mióta nincs meg a lábam mindenkivel úgy viselkedek minthogyha utálnám őket.
Miután felébredtem, másnap Samantha látogatott meg. Természetesen vele is köcsög voltam. De nem húzta fel magát rajta szerencsére. Még jó hogy megérti a helyzetemet.
De Lucas egyszer sem jött még a kórház közelébe sem. Sam azt modta otthon is csak addig volt, míg ide járt hozzám. Nem tudom mi van vele.
-Nocsak, nocsak, Susana nagyon jól néz ki! Szépen gyógyul! Két hét múlva várom ellenőrzésre.-mondja a doktor úr.
-Rendben, jövök.-mosolygok rá erőltetetten, majd az ajtóhoz gurulok.
Na Susana, kezdődik...

Végre itthon. Az út hazafele kellemes telt. Ordítottam anyámmal, ő meg velem. Ő sírt én meg a szememet forgattam. Egy szívtelen gyökér vagyok.
-Susana!!!-hallottam a nappaliból.
-Hol vagy öcsi?-szólok vissza. Majd a kiskrapek egyenesen az ölembe ugrott és vagy két percig folyamatosan ölelt.
-Jaj Philip, szálj le a nővéredről, még valami baj...
-Anya, most fejezd be.-szakítom félbe.
-Oké, oké. Valami kaját esetleg?
-Később-majd elhaladtam mellette és a szobám felé vettem az irányt.
Mikor próbáltam felülni az ágyra hirtelen megcsörrent a mobilom. Olyan ideges lettem hirtelen, de felesleges volt.
Luke volt. Az exem. Miért is ne vegyem fel? Oh, egyszer élünk.
-Halló.
-Öhm, szia.-a hangja még mindig olyan mély volt mint régen.
-Hallottam valamit, mondjuk nem tudom hogy igaz-e, de nagyon aggódom, tudom semi sincs már közöttünk de remélem attól még beszélhetünk...-hadarja a telefonba.
Kicsit tétovázva, de válaszolok.
-Persze, beszélhetünk.
-Szóval igaz...ööm, hogy te.. na szóval nincs lábad?-mondja majd elnevetem magam-mi ezen olyan vicces?-nevet ő is.
-Jaj, bocsi csak hát fura ezt így hallani. Amúgy van lábam, de csak egy. Kitől tudod?
-Apukádtól...-hogy mi? Apám honnan tudja? Ó, csakis anyától...
-Oh, hát rendben.
-Na és veled miújság? Mármint ezen kívül...-nevet megint. Még mindig olyan édesen mint régen..
Aztán elkezdtem neki mesélni, mindent. De Lucast nem nagyon emlegettem, de őt sem hagyhattam ki. Kiderült, hogy az anyukája és apukája ujra összejöttek szóval nála minden happy.
Majd egy órán át beszélgettünk. Hirtelen meg 11óra lett.
-Nekem ideje mennem.
-Rendben, én is megyek már. Szia Sus.
-Szia Lucas.-mondom.-vagymi, Luke. Szia Luke.
Majd nevet és kinyomja.
Jó volt ujra beszélni vele. Tuti nem lesz köztünk ujra semmi. Ezt ő is és én is tudom.
Lerakom a mobilom az éjjeli szekrényre, de még SMS jön.
Luke: remélem nem zavartam.:)
Erre írtam neki egy nemet, aztán ujra rezgett.
De ez más volt.
Lucas: csak te jársz a fejembe...

A pillangók pedig felébredtek a gyomromban.