-Halló?
-Suzi, ki tudsz jönni?
-Tudod te hány óra van? Aludj már inkább.
-Ha nem jössz ki bemegyek.
-Mi?
-Egy...
-Lucas, mi a...
-Kettő...
-Jólvan, jólvan megyek már, de hogy? Tuti felébred anyám ha kimegyek a szobámból.
-Mássz ki az ablakon.
-Ahan és te elkapsz ha leugrok?
-Nagyon szivesen. De mivel kb. Két méter van az ablakod és a föld között... szerintem nem lesz rá szükség.
-Jó, megyek már.-nyomom ki. Itt okoskodik nekem, mikor próbálok "jeleket" küldeni neki. Ah, fölösleges. Fiú, úgysem érti ezeket a dolgokat.
Felkapom a telefonom, és kinyitom az ablakot.
-Idefigyelj! Most ledobom a telefonom. Ha nem kapod el, veszel újat!
És csak nevet. Mi baja van ennek? Otthon kapott valamit és most már virul?
Egy lendülettel kidobom az ablakon és elgondolkodom azon, hogy normális vagyok e.
Majd én is kimászok az ablakon. És oda állok Lucas elé.
-Ha bajom lesz belőle, hogy kiszöktem, megverlek!
-Oké megverhetsz. Úgysem jönnek rá.
-És ha igen?
-Szerintem anyukád tisztában van vele, hogy tini vagy.
Csak keresztbe rakom a kezem, és csúnyán nézek rá. Most mit mondjak neki? Hogy én még soha nem szöktem ki? Hogy mindig jókislány voltam. Soha nem lázadtam. És mindig szót fogadtam. Igazi tini. Na, ezért maradok inkább csendben.
Megfogta a kezem és elkezdett húzni maga után.
-Lucas, hova viszel?
-Egy titkos helyre. Nem ismeri senki, csak én és Sami.
-De én...
Megáll majd a szemembe néz.-Nyugi, nem lesz semmi. Észrevétlenek leszünk. Anyukád még csak sejteni sem fogja hogy eltüntél.
Bízom Lucasban. Bólintok majd tovább megyünk. Nem szóltunk egy szót sem. Nem beszélgettünk. Mentünk egésszen az utca végéig. Vége az útnak.
Lucas megfogta a kezem és csak annyit mondott "remélem nem félsz a sötétben" majd tovább húzott. Már vaksötét volt, de nyugott voltam mert Lucas ottvolt és fogta a kezem.
Egyszer csak Lucas elengedte a kezem. Már nem fogta a kezem senki, nem voltam biztonságban és féltem. Nagyon féltem. Vak sötét volt. Azt sem tudtam hol vagyok. És Lucas hol van. Csak ismételgettem egyre hangossabban és hangosabban egymás után hogy Lucas, Lucas, LUCAS. Már vagy öt perce forgolódtam és tapogatóztam a sötétben. Már az első könycsepp is legördült az arcomon. Aztán nekimentem valaminek. Egyszerre puha és kemény volt. Nekimentem valaki melkasának.
-Lucas?-szipogom.
-Itt vagyok. Semmi baj.-ölel át szorosan.
-Itthagytál...
-Nem Susi. Én ilyet nem tennék. Én idevezettelek-simogatja meg a hátam.-Most nyugodj meg szépen és vegyél egy nagy levegőt.-enged el. Vagyis csak akar, de visszahúzom magamhoz.
-Még nem nyugodtam meg, ölelj át megint!
Csak nevetett egyet, majd hagyta hogy hozzá bújjak. Olyan biztonságban éreztem magam a karjai között. Vigyázott rám.
...Lucas odavezette egy falhoz. Volt rajta egy kapcsoló. Azonnal felkapcsoltam. Azthittem lámpa lesz, de nem. Fények. De még milyen fények. Apró lampionok voltak a plafonra ragasztva. Egy tornaterem nagyságú szobában voltunk. Faltól falig érő fekete fehér szőnyeg és pár nagyobb párna szétdobálva. Csodálatos volt.
Lucas látta hogy nem fogok megszólalni, mert csak a számat tátom ezért beszélt ő.
-Samival ide járunk ha boldogok vagyunk ha szomorúak, ha gondolkodni akarunk, vagy csak úgy.
Leült a sarokba én pedig melléje.
-Szóval?
-Ja igen. Szóval az van hogy fura életem van kicsit. Gazdagok vagyunk, igen. De én ennek örülök. És nem azért hogy meglegyen mindenem és gazdag gyökérnek tartsanak, hanem hogy a hugomat meggyógyítsuk. Beteg. Nem tud járni, sem beszélni rendesen. 14 éves lesz lassan és tolókocsiban ül.-gördül le egy könnycsepp az arcán.-Nagyon szeretem. De agyilag olyan, mint egy egy éves. Szétdobál és szétszaggat mindent. Most azért hívtak haza, mert rosszul lett. És a szobámban találták meg kiesve a járókájából. A laptopomat lerántotta a földre és összetörte.
Ilyen gyakran történik nem lepődünk már meg. Most biztos azt gondolod, hogy akkor minek hivtak engem haza? Hát azért, mert Maja csak az én karjaimban nyugszik meg, és haggya abba a sírást. Ha én nem lennék, szerintem már ő sem. Mi egymás nélkül nem is vagyunk önmagunk.
Ő a kishugom, ő a mindenem.